Magyar Hírlap, 1984. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-01 / 127. szám
IV. RO \2 1934. JÚNIUSI, PÉNTEK_______\ " ^ V | NEMZETKÖZI POLITIKA • MAGYAR HILUAP Karasai kilenc hónapos rendkívüli hatalmat kért is libanoni parlamenttől (MTI) Rasid Karami, az egy hónapja megalakult libanoni nemzeti egységkormány miniszterelnöke tegnap kilenc hónapra szóló rendkívüli hatalmat kért a szigorú biztonsági intézkedések közepette ülésező parlamenttől a polgárháborús konfliktus rendezésére. Elsődleges feladatként a közbiztonság megszilárdítását, a fegyvernyugvás állandósítását jelölte meg, mert ez — mint rámutatott — egyaránt elengedhetetlen feltétele az időszerű problémák megoldásának és a nélkülözhetetlen politikai reformok előkészítésének. A négy pontban összefoglalt kormányprogram előirányozza az ország egész területének felszabadítását, a biztonság és az állami szuverenitás maradéktalan helyreállítását, a szociális, a gazdasági és az újjáépítési feladatok teljesítését, a nemzeti megbékélést szolgáló politikai reformok bevezetését. Karami hangsúlyozta, hogy kormánya teljes mértékben vállalja a felelősséget az Izraellel kötött tavalyi különmegállapodás érvénytelenítéséért, és a Biztonsági Tanács határozataival összhangban követeli a megszállt Dél-Libanon teljes kiürítését, s nemzeti szuverenitás helyreállítását. A parlament a jövő hét elején kezdi meg a vitát a kormány programnyilatkozatáról és majd csak azt követően kerül sor a bizalmi szavazásra. Minthogy a jelenleg 90 tagú nemzetgyűlés 47 tagja már előzetesen, írásban bizalmat szavazott az új kormánynak, a kabinet törvényes beiktatása akkor sem ütközne elháríthatatlan akadályba, ha a biztonsági helyzet nem tenné lehetővé az ülésszak folytatását. A csütörtöki ülés zavartalanul folyt le, a környéken átmenetileg még a gyalogos forgalmat is megtiltották. Az ülésszak időszakára lezárták a bejrúti tűzszüneti vonal egyetlen, a parlament közelében levő átkelőhelyét is. A parlamenti ülés előtt és alatt az izraeli légierő megfélemlítő célzatú berepüléseket hajtott végre Libanon, illetőleg a főváros légterében. ► INTERNATIONAL. _ 3teralb«a^s2Ttributie. . Publlik*d with TM Naw York Tlmaa and TM W«*hln«taii I*a«* Reagan és a demokraták előválasztási küzdelme Francia oktatási reform • Iskolák — csata után Az ellenzék nagyágyúi is — például Jacques Chirac, az RPR elnöke, Michel Debré, volt gaulleista kormányfő, Giscard egykori kabinettagjai, a szélsőjobboldal nagyhangú vezére, Jean-Marie Le Pen — is nevüket adták ahhoz a nagyszabású tömegtüntetéshez, amely jó hónappal ezelőtt zajlott le a festői Versailles-ban. Mintegy nyolcszázezer ember nyüzsgött akkor ott, azt követelve, hogy vegyék le a napirendről azt a törvényjavaslatot, amely meg akarja szüntetni a magán- (többnyire egyházi) iskolák anyagi és adminisztratív kiváltságait és fokozatosan egységesíteni kívánja a francia alap- és középfokú oktatást. A versailles-i megmozdulás nem az egyetlen volt az iskolareform ellen. Lyonban, Lille-ben, Rennes-ben, Bordeaux-ban és más nagyvárosokban is százezres tömegek vonultak fel az elmúlt hetekben, az ,,oktatás szabadsága" mellett tüntetve. S szó mi szó, nemcsak a jobboldal, hanem a baloldal szélsőségesei is csatasorba álltak. (Ez utóbbiak a törvényjavaslat még radikálisabbá tétele, azaz az egyházi iskolák önállóságának teljes megszüntetése mellett álltak ki.) Am úgy tetszik, hogy hosszú hónapok szenvedélyes vitái és súlyos társadalmi összecsapásai után, most végre megszületett az „iskolabéke”. A törvényjavaslatot ugyanis a napokban — igaz, bizalmatlansági indítvány után, de — elfogadta a nemzetgyűlés. A francia állam és az egyház viszonyának egyik hagyományos problémája látszik megoldódni ezzel. Frankhonban az alsó- és középfokú oktatás tanulóinak 16 százaléka magániskolákba jár, s ezek 92 százaléka egyházi (katolikus) iskola. Ezek az intézmények ugyan állami támogatásban részesülnek, de az állam semmiféle ellenőrzést nem gyakorol felettük. Ezek az iskolák kapják például az állammdoktatási költségvetés 11 százalékát, mintegy 17 milliárd frankot (a többit magán- és egyházi szervezetek, valamint a községi tanácsok költségvetéseiből teremtik elő) — az állam és a helyi tanácsok képviselői azonban nem vehetnek részt az iskolák vezetésében, nem szólhatnak bele még a tanári kinevezésekbe sem. Amikor a baloldal 1981-ben hatalomra került, akkor Francois Mitterrand 110 pontos elnöki programjában, értelemszerűen, szerepelt az egységes világi oktatási rendszer kialakítása is. A feladat halaszthatatlannak látszott: a baloldal ugyanis a még 1959- ben életbe léptetett oktatásitörvényt — amely gyakorlatilag kettéválasztotta az államot és az egyházat az oktatás terén —, kezdettől fogva ellenezte, mert az véget vetett a múlt század antiklerikális harcaiban kivívott gyakorlatnak, mely szerint közpénzből csak állami iskolák kapnak támogatást. Ám az elnökválasztást követően a baloldal elsősorban a nagy strukturális és szociális reformokkal volt elfoglalva, s az iskolaügy ezért került csak most napirendre. Ez azonban nem azt jelenti, mintha a kormányzat eddig nem foglalkozott volna vele. Alain Savary közoktatási miniszter már régóta dolgozott a terven, miközben tárgyalásokat folytatott a katolikus egyház képviselőivel is. A kormány messzemenően figyelembe vette a püspöki kar kívánságait, és Savary miniszter Guiberteau kanonokkal tartott megbeszélésein dolgozta ki konkrétan is a törvénytervezet négy pontját. Nevezetesen azt, hogy az állam az évi költségvetésben változatlanul biztosítja az egyházi iskolák fenntartását és a pedagógusok fizetésére szánt öszszegeket; hogy jövő évtől az állami decentralizáció függvényében, az egyházi iskolák is, az államiakhoz hasonlóan, a helyi szervek hatáskörébe tartoznak; hogy közös intézményt hoznak létre a pénzügyi alapok elosztására, és a pedagógusok kinevezésére, s hogy az egyházi oktatók miként válhatnak állami státusú alkalmazottakká, élvezve e státus minden jogát és kötelezettségét. Látnivaló tehát, hogy az új iskolatörvény korántsem jelenti, az egyházi iskolák „államosítását”. De — mint azt Savary is megfogalmazta —, ezek már „nem alkothatnak teljesen önálló testet a francia oktatási rendszerben”, amelybe szervesebben kell beilleszkedniük. Az egyházi vezetők nem is tanúsítottak kifejezetten ellenséges magatartást a reformmal szemben. Sőt, azon a híres versailles-i tüntetésen Lustiger bíboros, Párizs érseke inkább csillapítani igyekezett a heves indulatokat. A jobboldali ellenzék viszont kihasználva az alkalmat arra, hogy erős propagandával és hamis jelszavakkal (például az „oktatás szabadságáról’) mozgósítson a kormány ellen. Joggal állapították meg, csaknem egyöntetűen, a párizsi kommentátorok, az egyházi iskolák „érdekében” folytatott kampány a hatalom visszaszerzésének egyik eszközévé vált... Ugyanakkor a baloldalon a világi oktatás hívei is kifogásolták a törvényjavaslatot, így például a Francia Kommunista Párt és a Szocialista Párt számos képviselője a parlamenti vitán azt nehezményezte, hogy a törvényjavaslat nem eléggé egyértelmű az oktatási rendszer egységesítése szempontjából. André Lajoimie, a nemzetgyűlés kommunista képviselőcsoportjának elnöke pedig kijelentette: az FKP úgy véli, hogy az új iskolai törvény nem felel meg annak a kötelezettségnek, amelyet a köztársasági elnök megválasztásakor vállalt hiszen akkor megígérte, hogy egységes oktatási rendszert hoz létre. Pierre Mauroy kormányfő ismételten az „egyensúly megtartásában” határozta meg a püspöki kar és a kormányzat közötti megegyezés lényegét. Vagyis magyarán abban, hogy a kormány mindkét fél érdekét figyelembe veszi...S mindazonáltal a kormányfőnek fel kellett vetnie a bizalmatlansági indítványt. Az FKP és a Szocialista Párt képviselőinek egy részét ugyanis még a több módosítás ellenére sem sikerült meggyőznie az új törvény helyességéről. A bizalmatlansági indítványt, a nemzetgyűlés, persze, elutasította, vagyis, a törvényjavaslat elfogadtatott. Kérdés azonban, hogy mennyire lesz könnyű meg is valósítani e törvényt... Járai Judit Jugoszláv alkotmánybíróságok | Beszélgetés munkajogról, nemzetiségről A legfiatalabb jugoszláviai jogi intézmények közül valók az alkotmánybíróságok. Igen, így, többes számban, hiszen kilenc van belőlük, lévén déli szomszédunk szövetségi köztársaság. Ezeknek az alkotmánybíróságoknak a tevékenységéről hallva néhány igen érdekes, sajátosan jugoszláviai, ugyanakkor korunk fejlődésére egyébként is igen jellemző jelenség nyert új megvilágítást. Belgrádban dr. Najdan Pasity, a jelgrádi egyetem politikai tudományok karának tanára, a Szerb Szocialista Köztársaság alkotmánybíróságának elnöke vállalta, hogy megismertet e jogi fórum — pontosabban: fórumok — feladataival, működésének menetével, gondjaival. — Az alkotmánybíróságok Jugoszláviában mai formájukban 1974 óta működnek, de tevékenységük gyökerei 1963-ig nyúlnak vissza, vagyis a szocialista országok közül először itt honosították meg e rendszert — kezdte dr. Pasity a visszatekintést. — Sok feladat hárul e bíróságokra? — Tavaly 950 ügyet terjesztettek a szerb alkotmánybíróság elé, de ennél kevesebb volt az, ami valóban ránk tartozott volna. Az emberek ugyanis nálunk még összetévesztik az alkotmánybíróságot valamiféle legfelsőbb bírósággal — holott a kettő nem azonos. Minden köztársaságnak és tartománynak megalakult az alkotmánybírósága, és van szövetségi alkotmánybíróság is. Ehhez az utóbbihoz kevesebben fordulnak tévesen is, összesen is. Nálunk az egyik leggyakoribb eset, hogy felkérnek bennünket, vizsgáljuk meg, hogy az anyagi javak elosztásának rendszere vagy más munkahelyi ügy megoldása, és egyáltalán, a vállalati szabályozás összhangban áll-e az alkotmánnyal. — És mi a tapasztalat? Általában összhangban áll? — Ez sem egyszerű, mert nálunk alkotmányból is van szövetségi, köztársasági és tartományi. Ezek legnagyobb része azonos, főleg ami a munkajogot, a termeléssel kapcsolatos, a tulajdonra, az önigazgatásra vontkozó jogokat illeti. Vannak azonban természetesen különbségek is. Ugyanez áll a szövetségi, vagy a köztársasági, a tartományi hatályú törvényekre is. Szerintem túl sok a törvény, ezért jogrendszerünk nem eléggé áttekinthető. Emellett szinte folyamatosan módosítják, változtatják a törvényeket, sőt, az alkotmányokat is — és mindez végigmegy a parlamentek tanácsainak vitafolyamatain. Érdemes lenne folyamatosan vizsgálni, vajon idő múltával, e törvények révén, nőnek vagy csökkennek a különbségek a föderáció tagjai között? — Mondana még néhány példát az önök elé kerülő legjellemzőbb ügyek közül? — Ha mondjuk egy vállalatnál a jövedelem függ a ledolgozott évek számától — vajon mi jön számításba? Az egy helyen töltött évek? És ha valaki a gazdaság kényszere miatt volt kénytelen munkahelyet változtatni? Akkor jogos — alkotmányos — valamelyik dolgozó hátrányos megkülönböztetése? — Ilyenkor mit válaszolnak? — Ezeknek a kérdéseknek a szabályozása a munkahelyi közösség hatáskörébe tartozik. A jövedelemmel a dolgozók maguk rendelkeznek — közösségük útján —, az elosztást szabályozniuk is maguknak kell. Hasonlóképp gyakori, hogy az általában pontrendszerre alapozott lakáselosztást vélik törvényszegőnek, alkotmányellenesnek. Elég sok olyan eset is elénk kerül, amelyben a panaszos szerint a helyi tanács jogtalanul járt el valamilyen közművesítési célt szolgáló beruházás anyagi fedezetének előteremtésekor. Hogyan kell a kommunális kötvénykibocsátásra vonatkozó helyi népszavazás kérdéseit megfogalmazni — és a pozitív eredmény után kötelezővé lehet-e tenni lakosok, a termelő egységek, az intézmények számára a helyi fejlesztésre fordítandó kötvények vásárlását? Vagyis az öntudatra alapozó állampolgári szolidaritás — amely valamilyen szolidaritási alapban konkretizálódik —, milyen formában és mértékben tehető kötelezővé? — A nemzetiségekkel kapcsolatos esetek képezik ügyeink másik jelentős csoportját. Erre a közelmúlt produkált érdekes esetet. Egy kis faluban, Boszilográdban sok bolgár lakik. Számukra az iskolában hosszú időn át anyanyelven folyt oktatás, középiskolai szinttel bezárólag. A bolgár szülők azonban mind kevesebb gyermeket írattak ide, a többséget szerb nyelvű középiskolában taníttatták tovább, nyilván a későbbi felsőoktatásra gondolva. A helyi hatóságok, hogy ne kelljen a lassan elnéptelenedő iskolát bezárni, elrendelték, hgy bolgár szülők kötelesek a gyereket bolgár nyelvű iskolába küldeni. A szülők ez ellen tiltakozva hozzánk fordultak, mert úgy vélték, ez sérti jogukat a szabad iskolaválasztásra. Koszovó is számos „ügyet” szolgáltat, és most különösen fontos, hogy ezeket vizsgáljuk, hiszen aggasztó, hogy az utóbbi időben milyen sok nem albán költözik el a tartományból. — Ez milyen formában kerül önök elé? — Koszovóban sok olyan munkakör van, amelynek betöltéséhez szükséges a kétnyelvűség. Vannak, akik ezt sérelmesnek tartják, és orvoslásért hozzánk fordulnak: szerbek, akik nem tudnak albánul, és szerintük hátrányos megkülönböztetés, ha munkafeltételül szabják a számukra, hogy megtanuljanak albánul. A dolog persze bonyolult, hiszen a királyi Szerbia idején a mai Koszovó területén csak szerb iskola volt, abból se sok, ezért az itt élők — az albánok — között az írástudatlanság 90 százalékos volt. Most vannak albán iskolák, egyetem is, az albán lakosság mára e vidéken túlnyomó többséggé fejlődött. Az eseteket tehát egyenként kell elbírálni, hogy jogsérelem — alkotmánysértés — sehol se fordulhasson elő. Alkotmányellenesnek ítéltünk például olyan eseteket, amikor — a köztudomásúan köves talajú, hegyes — Koszovóban a földművesek olyan irányú nyomást gyakorolnak a szerbekre, hogy az általános földhiány — vagy inkább földéhség? — közepette adják el földtulajdonukat. Előre megmondható egyébként, hogy hasonló jellegű ügyek pár évtized múltán keletkezhetnek majd Macedóniában is, ahol az albán lakosság aránya ma 30 százalékos, de számítások szerint 2050-re ott is ők fogják a többséget alkotni. — A Vajdaságban is sok a hasonló eset? — Sokkal ritkább. Az ott élő többféle nemzetiség életvitelében, életszínvonala között nem jellemzők a nagy különbségek. A második világháború után kitelepített 600 ezer sváb helyére költözött montenegróiak és bosnyákok átvették a mezőgazdasági művelés gyakorlatát és életformáját — szinte beolvadtak. Ott más a gond: sokan ugyanazt a panaszt egyszerre terjesztik a vajdasági, a köztársasági és a szövetségi alkotmánybíróság elé, így ügyükkel egyszerre három helyen is foglalkoznak, s ebből legalább kettő fölöslegesen. Sokan azt gondolják, hogy az alkotmánybíróságok tevékenysége formális. Szerintem azonban igazán fontos, és jelentősége olyan arányban fog nőni, ahogyan állampolgáraink közül mind többen lesznek tisztában valódi funkciójával. — Nekünk magunknak is, akik az ügyekkel foglalkozunk, eldöntésükben részt veszünk — fejlesztenünk kell magunkat, gyakorlatunkat. Tökéletesíteni kell a jogi intézményeket is. Szerintem túl sok a törvényünk, hogy úgy mondjam, túlszabályozottak vagyunk. Én négy és fél éve vagyok e helyen, s társaimmal gyakran, konkrét esetek kapcsán, vagy azoktól függetlenül is, konzultálunk, vitatkozunk. Ez szükséges, elengedhetetlen a jövőben is; a továbblépésnek ez az egyik fontos feltétele. Molnár S. Edit