Magyar Hírlap, 1989. július (22. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-08 / 158. szám
SEMLEGESSÉg ESÉLYEK, VESZÉLYEK ÉS FEGYVERSZÁMLÁK A magyarországi demokratizálódási folyamat során a külpolitikáról is kibontakozó vita egyik — időnként a józan elemzést és a reálpolitikai megfontolásokat is nélkülöző — sarkalatos kérdésévé vált a semlegesség problémája, amely egyes szervezetek esetében programszintű megfogalmazást is nyert. Többékevésbé elfogadottnak tűnik azonban az a megközelítés, amely szerint Magyarország semlegessége — bármennyire kívánatos is lenne adott esetben egyesek számára — az adott nemzetközi és európai politikai helyzetben aligha tekinthető rövid vagy akár középtávú reálpolitikai célnak. Mégis feltételezhető, hogy a jövőben lesznek olyan szervezetek, pártok, amelyek — MSZMP- ellenes éllel — a kérdést időszerű feladatként is napirendre tűzik. Az eddigi viták során azonban a politikai érvek és ellenérvek domináltak, és alig vagy egyáltalán nem esett szó a kérdés biztonsági összefüggéseiről. Az európai országok közül Ausztria 1955, Finnország a második világháború vége óta, Svájc és Svédország viszont jóval hosszabb ideje „élvezi” a semleges státust. Abban azonban, hogy egyáltalán semlegessé válhattak, meghatározó szerepet játszott mindenekelőtt geostratégiai helyzetük: az a tény, hogy egyik sem fekszik hadászatiig fő- vagy akár fontos irányban. A másik, ugyancsak a földrajzi helyzettel és adottságokkal összefüggő körülmény az, hogy a semlegességhez — a vonatkozó nemzetközi garanciák és szerződések mellett — meg kell teremteni annak egyfajta belső hitelét is, vagyis megfelelő elrettentő erőre van szükség ahhoz, hogy túl nagy legyen a semlegesség kívülről történő megsértésének kockázata, tehát egy semleges ország megtámadása elviselhetetlen veszteséget okozna a támadó számára. Az ilyen fajta „elrettentő erő” fenntartását azonban — s nem csak költségeit, de önmagában vett lehetőségét is — jelentős, mértékben befolyásolják a földrajzi tényezők. Az európai semleges országok, és az el nem kötelezett Jugoszlávia esetében ehhez rendkívül kedvezőek a körülmények: Ausztria, Svájc, Svédország, Jugoszlávia hegyvidékei az erődítések és a gerillaharc szinte ideális terepei (lásd az afganisztáni példát), Finnországot pedig éghajlati körülményei, illetve a tavakkal szabdalt, erdős vidékei teszik jól védhetővé. A földrajzi adottságok eleve megkönnyítik ezen országok katonai védelmét, és doktrínájuk, a területvédelem ki is használja ezt. Alapvető harctevékenységi formának a védelmet tekintik, és a ,,gerillaháborúra" való készülés jegyében külön figyelmet fordítanak a lakosság minél nagyobb hányadának katonai kiképzésére. Emellett — talán Finnország kivételével — korszerű és exportképes hadiiparral is rendelkeznek. Magyarország geostratégiai helyzete és a terület védhetősége viszont a potenciális semlegesség szempontjából kifejezetten kedvezőtlennek mondható. Ami a geostratégiai helyzetet illeti, tény, hogy hazánk nem fekszik a fő hadászati irányban. Ugyanakkor például egy, a német—lengyel síkságon kibontakozó, koalíciós jellegű katonai konfliktus esetén Magyarország mindkét fél számára felvonulási területet kínálhatna ahhoz, hogy a fő hadszínteret „alulról” megkerülve intézzen nagyszabású támadást a másik fél ellen. Különösen igaz ez a VSZ szempontjából (a NATO számára — elvileg — fennáll a Szovjetunió ellen a Balkánról megindítható támadás lehetősége is). Erről a lehetőségről azonban valószínű, hogy a koalíciók közötti konfliktus esetén egyik fél sem mondana le, még akkor sem, ha Magyarország egyébként deklarálná semlegességét. Ilyen körülmények között — elvileg — még fontosabb lenne az, hogy Magyarország kellő „elrettentő erővel” tartson vissza bárkit semlegessége megsértésétől. Ezt azonban hazánk földrajzi adottságai csaknem eleve kilátástalanná tennék: az ország területe viszonylag sűrűn lakott síkság és dombvidék, amely semmiképpen nem alkalmas a területvédelemre, a gerillaháborúra. A semlegesség esetleges költségeit ebben az összefüggésben is célszerű vizsgálni. (Lásd táblázatunkat.) A bruttó nemzeti termékhez viszonyítva Ausztria, Finnország és Svájc katonai kiadásai mindig is alacsonyabbak voltak, mint Magyarországé; évtizedünk közepére Svédországé is; jelenleg körülbelül Jugoszlávia szintjén mozgunk. Az összeget tekintve a nyolcvanas évek közepén egyedül Svédország költött többet erre a célra. Csupán ezen adatok birtokában tehát elvileg ki lehet jelenteni, hogy a semlegesség „olcsóbb”. A fenti adatok azonban további pontosítást igényelnek. 1965 és '85 között Magyarország katonai kiadásai (az abszolút összeg) mintegy 6,5-szeresükre növekedtek; Ausztria esetében ez 2,2; Finnország: 1,9; Jugoszlávia: 1,6; Svájc: 1,4; Svédország: 1,2. E szembetűnő növekedés okainak feltárása részletesebb elemzést igényelne; feltételezhető, hogy nem Magyarország fenyegetettsége növekedett ilyenmértékben. A másik tényező, amit célszerű figyelembe venni, az a haditengerészet. Svédország közismerten ütőképes, partvédelmi célokat szolgáló flottával rendelkezik s ugyancsak van haditengerészete Finnországnak és Jugoszláviának. Az adatok összehasonlíthatósága érdekében a haditengerészeti kiadásokkal csökkenteni kellene ezen országok katonai költségeit. Mindez még inkább a semlegesség „olcsóbbsága” mellett szólna. Magyarország esetében azonban, éppen a semlegesség biztosításához szükséges „elrettentő erejű” védelem megteremtéséhez mindenekelőtt a kedvezőtlen természeti körülményektől, illetve ezek ellensúlyozásának kényszeréből kellene kiindulni. A jól védhető természeti akadályok helyett mesterséges akadályokat, például erődrendszereket stb kellene létesíteni, valószínűleg igen nagy beruházási költségekkel. A másik, a kiadásokat jelentős mértékben növelő tényező a légvédelem lenne. Míg — ismét csak az afganisztáni tapasztalat szerint — a védhető hegyvidék esetében a légvédelem másodlagos jelentőségű (amit megerősít pl. az osztrák légvédelem gyengesége is), addig a magyar mesterséges akadályok (mondjuk az erődrendszerek) a levegőből rendkívül sebezhetőek lennének. Az erős légvédelem kiépítése tehát elkerülhetetlenné válna, méghozzá — semleges ország lévén — saját erőből. Ugyancsak növelné a katonai költségeket az átfegyverzés, illetve a tartalékosok tömegeinek intenzív kiképzése, összegezve tehát megállapítható, hogy egy feltételezett semlegességre való átállás költségei még akkor is a katonai kiadások nagymértékű növekedését eredményeznék, ha a későbbiekben a „szinten tartás” olcsóbbá válna. Ez azonban éppen a kedvezőtlen földrajzi adottságok miatt valószínűleg soha nem csökkenne a jelenlegi semleges országok katonai kiadásainak szintjére. A fentiekből következik, ** hogy a semlegesség felvetése a jelenlegi katonapolitikai körülmények között nem megalapozott. Ugyanakkor a körülmények változására egyetlen példa: valószínű, hogy a nyolcvanas évek közepén a magyar katonai kiadások nagymértékű növekedése (lásd táblázatunkat) a nemzetközi helyzet feszültté válásával hozható összefüggésbe, miként a napjainkban bekövetkezett, ismert radikális csökkentéseket gazdasági lehetőségeink szükségessé, a nemzetközi feltételek viszont lehetővé teszik. A fenti megfontolások abban az esetben igazak, ha a nemzetközi feltételek — katonai doktrínák stb. — nem változnak lényegesen. A tétel fordítva is igaz: a semlegesség vagy a katonai szövetséghez tartozás belpolitikai indíttatású dilemmájának feloldásához a nemzetközi feltételrendszer változása kínál lehetőséget. A változások kulcsa a szovjet — és a VSZ — katonai doktrína átalakítása, a politikai deklarációk és a doktrína katonai-technikai oldala összhangjának megteremtése, mely folyamat már megkezdődött. Abban az esetben ugyanis, ha a VSZ számára a védelem válik meghatározó harctevékenységi formává, és a két szövetségi rendszer (kölcsönösei!) lemond a hadászati méretű, meglepetésszerű támadás képességéről, Magyarország katonapolitikai szerepe átértékelődik. Ebben az esetben ugyanis a Szovjetuniónak — a VSZ- nek — nincs szüksége Magyarországra, mint a fő hadszínteret„alulról” átkaroló támadó hadműveletek felvonulási terepére. A Szovjetuniónak „csak" arra van szüksége ebben az esetben, hogy garanciát kapjon: területét Magyarország irányából nem érheti támadás. Már ma is igaz az a megfontolás, hogy ha a központi hadszíntéren kirobbanna egy konfliktus, Magyarországnak marad kellő ideje a mozgósításra és a felkészülésre. Amennyiben a NATO — az „átkaroló hadművelet” során — megtámadná hazánkat, erőinek (valószínűleg jelentős veszteségek árán) át kellene haladniuk Jugoszlávia és/vagy Ausztria területén. Ez még további időt jelent, másként fogalmazva: a magyar erőknek van idejük elfoglalni védelmi állásaikat a nyugati határok mentén, sőt az ideérkező szovjet alakulatoknak is. A katonai doktrínák védelmi jellegűvé alakítása eredményeként ez még inkább így lenne. Az ebből levonható legfontosabb következtetés az, hogy nem lesz szükség a szovjet szárazföldi erők magyarországi állomásoztatására, hiszen a feltételezett konfliktus kirobbanása után is marad idejük elfoglalni védelmi állásaikat. Szükség van azonban egy kettős garanciára. Egyfelől — miként azt már említettük — arra, hogy a Szovjetunió területét Magyarország irányából nem érheti támadás. Ennek tartalma az, hogy a Magyar Néphadsereg visszaveri a nyugat felől érkező támadást, illetve Magyarország lehetővé teszi, hogy a szovjet erők elfoglalják védelmi állásaikat nyugati határainkon. A másik garancia viszont az, hogy a Szovjetunió csak meghatározott körülmények esetén veszi, illetve veheti igénybe ezt a lehetőséget, egy európai hagyományos koalíciós háború esetén, illetve még pontosabban: akkor, és csak akkor, ha ebben az irányban megindult a NATO támadása. (Ez utóbbi megkötés azért lényeges, hogy a koalíciós alapon Magyarország ne sodródhasson bele egy nemzeti érdekeitől idegen háborús konfliktusba, illetve minél tovább kívül maradhasson azon.) Egyértelmű azonban, hogy a légvédelem területén fokozottan igazak a semlegesség kapcsán elmondottak. Magyarországnak a biztonsága szavatolása érdekében — szüksége van a VSZ egyesített légvédelmi rendszerében való részvételre. A fenti érvek — a semlegesség lehetőségének cáfolatán túl — pozitív módon támasztják alá a Varsói Szerződésben való tagságunkat. Szükségesnek, sőt elkerülhetetlennek tűnik azonban a Varsói Szerződésben vállalt szerepünk tisztázása a vázolt szellemben. Ennek alapja csak az a nemzeti érdekünk lehet, hogy Magyarország akkor és csak akkor lép katonai konfliktusba, ha területét katonai agresszió fenyegeti. Egy európai, koalíciós szintű “ fegyveres összecsapás mellett célszerű megvizsgálni az alacsonyabb, a „korlátozott intenzitású" konfliktusok kérdését is. Sajátos körülmény, hogy a katonai szövetség léte száműzte Európából ezeket: a nemzetek közötti konfliktusok alárendelődtek a katonai integrációk szembenállásának, és a szövetségek mindkét oldalon eleve elejét vették az integráción belüli fegyveres összecsapásnak. Nyugaton már az integrációs folyamat kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy az országok közötti fegyveres öszszecsapás lehetősége kizárt: a NATO-n belül még a legfeszültebb helyzetben, az 1974-es ciprusi válság során sem került sor közvetlen görög—török háborúra. Ami a szocialista országokban történt, 1956 vagy 1968 sem nemzetek közötti konfliktus volt, hanem egy „belső válság kezelése”, fegyveres erővel. Az effajta „válságkezelés” lehetőségét azonban egyértelműen ki kell zárni; feltételei már ma sem adottak, és a jövőben, még kevésbé lesznek meg. Feltételezhető az is — különösen a nukleáris és a vegyi fegyverekről elhangzott nyilatkozatok fényében —, hogy a román politikára is mérséklő hatást gyakorol hazánk és Románia egyidejű VSZ-tagsága. Az is kétségbe vonhatatlannak tűnik, hogy amíg a szocialista országok körében nem válik a reform az egyetlen — vagy legalábbis döntő — fejlődési iránnyá, és folytatódik a polarizáció, addig a háttérben (és semmiképpen nem elsődleges tényezőként) a katonai integráció kohéziós erejének is meg kell maradnia. Ami a Varsói Szerződést illeti, a szövetségben vállalt szerepünk tisztázása mellett a továbblépés két iránya kínálkozik. Politikai területen ez a további demokratizálást jelenti. A VSZ változatlanul a Szovjetunió globális biztonsági rendszerének egyik alrendszere marad. Ennek következménye, hogy továbbra is fennmarad a Szovjetunió globális és szövetségesei regionális biztonsági érdekei közötti különbség, még akkor is, ha az átalakítás folyamata az ebből származó ellentéteket jelentős mértékben tompította. A különbözőségek elismerése és érvényre juttatása eleve megköveteli a VSZ demokratizálását, amit még inkább alátámaszt a szövetségesek fejlődésének eltérő iránya, — remélhetőleg átmeneti —, polarizálódásuk. A katonai területen a legfontosabb feladat a megkezdett folyamat továbbvitele, a védelmi jelleg következetes és mind maradéktalanabb érvényesítése. Ennek azonban nem csak a leszerelési megállapodásokra való hajlandóságban, következésképpen a fegyverzetek mennyiségében, a szervezetben és a diszlokáciában kell jelentkeznie, hanem a fejlesztések irányultságában is. LABODY LÁSZLÓ Táblázatunkról leolvasható a katonai költségvetés összege — millió dollárban — az 1980-as évi szintre átszámítva, illetve a bruttó nemzeti termék százalékában. (Forrás: The Military Balance 1987/88.) Szovjet MI—8-as helikopter a finn légierő állományában Hadgyakorlat Jugoszláviában 1965 1970 1975 1980 1981 1902 1983 1984 1985 Ausztria 494 1,2% 588 1,1% 688 1,0% 960 1,2% 835 1,2% 921 1,2% 987 1,2% 996 1,2% 1039 1,3% Finnország 436 1,7% 458 1,3% 539 1,2% 689 1,3% 735 1,4% 854 1,6% 089 1,6% 855 1,5% 837 1,4% Jugoszlávia 1616 5,4% 1860 5,3% 2734 5,9% 2907 4,7% 2960 4,6% 2601 4,1% 2367 3,7% 2469 3,8% 2648 3,9% Svájc 1759 2,5% 1951 2,2% 1882 2,0% 2100 2,1% 2105 2,0% 2193 2,1% 2221 2,1% 2301 2,1% 2480 2,3% Svédország 3299 4,2% 3244 3,3% 3801 3,2% 3855 3,1% 3792 3,1% 3970 3,3% 3937 3,1% 3802 2,9% 3920 3,04 Magyarország 488 2,7% 754 2,7% 977 2,4% 1403 2,4% 1615 2,6% 1717 2,6% 2831 3,9% 2932 3,9% 3155 3,8% Magyar Hírlap