Magyar Hírlap, 1989. július (22. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-08 / 158. szám

SEMLEGESSÉg ESÉLYEK, VESZÉLYEK ÉS FEGYVERSZÁMLÁK A magyarországi demokratizálódási folyamat során a külpoli­tikáról is kibontakozó vita egyik — időnként a józan elemzést és a reálpolitikai megfontolásokat is nélkülöző — sarkalatos kérdésévé vált a semlegesség problémája, amely egyes szerve­zetek esetében programszintű megfogalmazást is nyert. Többé­­kevésbé elfogadottnak tűnik azonban az a megközelítés, amely szerint Magyarország semlegessége — bármennyire kívánatos is lenne adott esetben egyesek számára — az adott nemzetközi és európai politikai helyzetben aligha tekinthető rövid vagy akár középtávú reálpolitikai célnak. Mégis feltételezhető, hogy a jö­vőben lesznek olyan szervezetek, pártok, amelyek — MSZMP- ellenes éllel — a kérdést időszerű feladatként is napirendre tűzik. Az eddigi viták során azonban a politikai érvek és ellenérvek domináltak, és alig vagy egyáltalán nem esett szó a kérdés biztonsági összefüggéseiről. Az európai országok közül Ausztria 1955, Finnország a második világháború vége óta, Svájc és Svédország viszont jóval hosszabb ideje „élvezi” a semleges státust. Abban azon­ban, hogy egyáltalán semleges­sé válhattak, meghatározó sze­repet játszott mindenekelőtt geostratégiai helyzetük: az a tény, hogy egyik sem fekszik hadászatiig fő- vagy akár fontos irányban. A másik, ugyancsak a föld­rajzi helyzettel és adottságok­kal összefüggő körülmény az, hogy a semlegességhez — a vo­natkozó nemzetközi garanciák és szerződések mellett — meg kell teremteni ann­ak egyfajta belső hitelét is, vagyis megfe­lelő elrettentő erőre van szük­ség ahhoz, hogy túl nagy le­gyen a semlegesség kívülről történő megsértésének kocká­zata, tehát egy semleges ország megtámadása elviselhetetlen veszteséget okozna a támadó számára. Az ilyen fajta „elret­tentő erő” fenntartását azon­ban — s nem csak költségeit, de önmagában vett lehetőségét is — jelentős, mértékben befo­lyásolják a földrajzi tényezők. Az európai semleges országok, és az el nem kötelezett Jugo­szlávia esetében ehhez rendkí­vül kedvezőek a körülmények: Ausztria, Svájc, Svédország, Jugoszlávia hegyvidékei az erő­dítések és a gerillaharc szinte ideális terepei (lásd az afga­nisztáni példát), Finnországot pedig éghajlati körülményei, illetve a tavakkal szabdalt, er­dős vidékei teszik jól védhe­­tővé. A földrajzi adottságok eleve megkönnyítik ezen országok katonai védelmét, és doktríná­juk, a területvédelem ki is használja ezt. Alapvető harcte­vékenységi formának a védel­met tekintik, és a ,,gerillahá­borúra" való készülés jegyében külön figyelmet fordítanak a lakosság minél nagyobb hánya­dának katonai kiképzésére. Emellett — talán Finnország kivételével — korszerű és ex­portképes hadiiparral is ren­delkeznek. M­agyarország geostratégiai helyzete és a terület véd­­hetősége viszont a potenciális semlegesség szempontjából ki­fejezetten kedvezőtlennek mondható. Ami a geostratégiai helyze­tet illeti, tény, hogy hazánk nem fekszik a fő hadászati irányban. Ugyanakkor például egy, a német—lengyel síkságon kibontakozó, koalíciós jellegű katonai konfliktus esetén Ma­gyarország mindkét fél számá­ra felvonulási területet kínál­hatna ahhoz, hogy a fő had­színteret „alulról” megkerülve intézzen nagyszabású támadást a másik fél ellen. Különösen igaz ez a VSZ szempontjából (a NATO számára — elvileg — fennáll a Szovjetunió ellen a Balkánról megindítható tá­madás lehetősége is). Erről a lehetőségről azonban valószínű, hogy a koalíciók közötti konf­liktus esetén egyik fél sem mondana le, még akkor sem, ha Magyarország egyébként deklarálná semlegességét. Ilyen körülmények között — elvileg — még fontosabb len­ne az, hogy Magyarország kel­lő „elrettentő erővel” tartson vissza bárkit semlegessége megsértésétől. Ezt azonban ha­zánk földrajzi adottságai csak­nem eleve kilátástalanná ten­nék: az ország területe viszony­lag sűrűn lakott síkság és dombvidék, amely semmikép­pen nem alkalmas a terület­védelemre, a gerillaháborúra. A semlegesség esetleges költ­ségeit ebben az összefüggésben is célszerű vizsgálni. (Lásd táb­lázatunkat.) A bruttó nemzeti termékhez viszonyítva Auszt­ria, Finnország és Svájc kato­nai kiadásai mindig is alacso­nyabbak voltak, mint Magyar­­országé; évtizedünk közepére Svédországé is; jelenleg körül­belül Jugoszlávia szintjén moz­gunk. Az összeget tekintve a nyolcvanas évek közepén egye­dül Svédország költött többet erre a célra. Csupán ezen ada­tok birtokában tehát elvileg ki lehet jelenteni, hogy a semle­gesség „olcsóbb”. A fenti adatok azonban to­vábbi pontosítást igényelnek. 1965 és '85 között Magyarország katonai kiadásai (az abszolút összeg) mintegy 6,5-szeresükre növekedtek; Ausztria esetében ez 2,2; Finnország: 1,9; Jugo­szlávia: 1,6; Svájc: 1,4; Svéd­ország: 1,2. E szembetűnő nö­vekedés okainak feltárása rész­letesebb elemzést igényelne; feltételezhető, hogy nem Ma­gyarország fenyegetettsége nö­vekedett ilyen­­mértékben. A másik tényező, amit cél­szerű figyelembe venni, az a haditengerészet. Svédország közismerten ütőképes, partvé­delmi célokat szolgáló flottá­val rendelkezik s ugyancsak van haditengerészete Finnor­szágnak és Jugoszláviának. Az adatok összehasonlíthatósága érdekében a haditengerészeti kiadásokkal csökkenteni kelle­ne ezen országok katonai költ­ségeit. Mindez még inkább a semlegesség „olcsóbbsága” mellett szólna. Magyarország esetében azon­ban, éppen a semlegesség biz­tosításához szükséges „elret­tentő erejű” védelem megte­remtéséhez mindenekelőtt a kedvezőtlen természeti körül­ményektől, illetve ezek ellen­­súlyozásának kényszeréből kel­lene kiindulni. A jól védhető természeti akadályok helyett mesterséges akadályokat, pél­dául erődrendszereket stb kel­lene létesíteni, valószínűleg igen nagy beruházási költsé­gekkel. A másik, a kiadásokat jelentős mértékben növelő té­nyező a légvédelem lenne. Míg — ismét csak az afganisztáni tapasztalat szerint — a védhető hegyvidék esetében a légvéde­lem másodlagos jelentőségű (amit megerősít pl. az osztrák légvédelem gyengesége is), ad­dig a magyar mesterséges akadályok (mondjuk az erőd­­rendszerek) a levegőből rend­kívül sebezhetőek lennének. Az erős légvédelem kiépítése tehát elkerülhetetlenné válna, még­hozzá — semleges ország lé­vén — saját erőből. Ugyancsak növelné a katonai költségeket az átfegyverzés, illetve a tar­talékosok tömegeinek intenzív kiképzése, összegezve tehát megállapítható, hogy egy fel­tételezett semlegességre való átállás költségei még akkor is a katonai kiadások nagymér­tékű növekedését eredményez­nék, ha a későbbiekben a „szinten tartás” olcsóbbá vál­na. Ez azonban éppen a ked­vezőtlen földrajzi adottságok miatt valószínűleg soha nem csökkenne a jelenlegi semleges országok katonai kiadásainak szintjére. A fentiekből következik, ** hogy a semlegesség felve­tése a jelenlegi katonapoliti­kai körülmények között nem mega­lapozott. Ugyanakkor a körülmények változására egyet­len példa: valószínű, hogy a nyolcvanas évek közepén a ma­gyar katonai kiadások nagy­mértékű növekedése (lásd táb­lázatunkat) a nemzetközi hely­zet feszültté válásával hozható összefüggésbe, miként a nap­jainkban bekövetkezett, ismert radikális csökkentéseket gaz­dasági lehetőségeink szüksé­gessé, a nemzetközi feltételek viszont lehetővé teszik. A fen­ti megfontolások abban az eset­ben igazak, ha a nemzetközi feltételek — katonai doktrínák stb. — nem változnak lénye­gesen. A tétel fordítva is igaz: a semlegesség vagy a katonai szövetséghez tartozás belpoli­tikai indíttatású dilemmájának feloldásához a nemzetközi fel­tételrendszer változása kínál lehetőséget. A változások kulcsa a szov­jet — és a VSZ — katonai doktrína átalakítása, a politi­kai deklarációk és a doktrína katonai-technikai oldala össz­hangjának megteremtése, mely folyamat már megkezdődött. Abban az esetben ugyanis, ha a VSZ számára a védelem vá­lik meghatározó harctevékeny­ségi formává, és a két szövet­ségi rendszer (kölcsönösei­!) lemond a hadászati méretű, meglepetésszerű támadás ké­pességéről, Magyarország ka­tonapolitikai szerepe átértéke­lődik. Ebben az esetben ugyan­is a Szovjetuniónak — a VSZ- nek — nincs szüksége Magyar­­országra, mint a fő hadszínte­ret­­„alulról” átkaroló támadó hadműveletek felvonulási te­repére. A Szovjetuniónak „csak" arra van szüksége eb­ben az esetben, hogy garanci­át kapjon: területét Magyaror­szág irányából nem érheti tá­madás. Már ma is igaz az a meg­fontolás, hogy ha a központi hadszíntéren kirobbanna egy konfliktus, Magyarországnak marad kellő ideje a mozgósí­tásra és a felkészülésre. Amennyiben a NATO — az „átkaroló hadművelet” során — megtámadná hazánkat, erői­nek (valószínűleg jelentős vesz­teségek árán) át kellene halad­niuk Jugoszlávia és/vagy Ausztria területén. Ez még to­vábbi időt jelent, másként fo­galmazva: a magyar erőknek van idejük elfoglalni védelmi állásaikat a nyugati határok mentén, sőt az ideérkező szov­jet alakulatoknak is. A katonai doktrínák védelmi jellegűvé alakítása eredményeként ez még inkább így lenne. Az ebből levonható legfonto­sabb következtetés az, hogy nem lesz szükség a szovjet szárazföldi erők magyarországi állomásoztatására, hiszen a fel­tételezett konfliktus kirobba­nása után is marad idejük el­foglalni védelmi állásaikat. Szükség van azonban egy ket­tős garanciára. Egyfelől — mi­ként azt már említettük — ar­ra, hogy a Szovjetunió terüle­tét Magyarország irányából nem érheti támadás. Ennek tartalma az, hogy a Magyar Néphadsereg visszaveri a nyu­gat felől érkező támadást, il­letve Magyarország lehetővé te­szi, hogy a szovjet erők elfog­lalják védelmi állásaikat nyu­gati határainkon. A másik ga­rancia viszont az, hogy a Szovjetunió csak meghatáro­zott körülmények esetén veszi, illetve veheti igénybe ezt a le­hetőséget, egy európai hagyo­mányos koalíciós háború ese­tén, illetve még pontosabban: akkor, és csak akkor, ha ebben az irányban megindult a NATO támadása. (Ez utóbbi megkötés azért lényeges, hogy a koalíci­ós alapon Magyarország ne sodródhasson bele egy nemzeti érdekeitől idegen háborús konf­liktusba, illetve minél tovább kívül maradhasson azon.) Egyértelmű azonban, hogy a légvédelem területén fokozot­tan igazak a semlegesség kap­csán elmondottak. Magyaror­szágnak a biztonsága szava­tolása érdekében — szüksé­ge van a VSZ egyesített légvé­delmi rendszerében való rész­vételre. A fenti érvek — a semleges­ség lehetőségének cáfolatán túl — pozitív módon támasztják alá a Varsói Szerződésben való tagságunkat. Szükségesnek, sőt elkerülhetetlennek tűnik azon­ban a Varsói Szerződésben vállalt szerepünk tisztázása a vázolt szellemben. Ennek alap­ja csak az a nemzeti érdekünk lehet, hogy Magyarország ak­kor és csak akkor lép katonai konfliktusba, ha területét ka­tonai agresszió fenyegeti. E­gy európai, koalíciós szintű “ fegyveres összecsapás mel­lett célszerű megvizsgálni az alacsonyabb, a „korlátozott in­tenzitású" konfliktusok kérdé­sét is. Sajátos körülmény, hogy a katonai szövetség léte száműzte Európából ezeket: a nemzetek közötti konfliktusok alárendelődtek a katonai in­tegrációk szembenállásának, és a szövetségek mindkét olda­lon eleve elejét vették az in­tegráción belüli fegyveres összecsapásnak. Nyugaton már az integrá­ciós folyamat kezdetén nyil­vánvalóvá vált, hogy az or­szágok közötti fegyveres ösz­­szecsapás lehetősége kizárt: a NATO-n belül még a leg­feszültebb helyzetben, az 1974-es ciprusi válság során sem került sor közvetlen gö­rög—török háborúra. Ami a szocialista országokban tör­tént, 1956 vagy 1968 sem nemzetek közötti konfliktus volt, hanem egy „belső válság kezelése”, fegyveres erővel. Az effajta „válságkezelés” le­hetőségét azonban egyértel­műen ki kell zárni; feltételei már ma sem adottak, és a jövőben, még kevésbé lesz­nek meg. Feltételezhető az is — különösen a nukleáris és a vegyi­­ fegyverekről elhang­zott nyilatkozatok fényében —, hogy a román politikára is mérséklő hatást gyakorol hazánk és Románia egyidejű VSZ-tagsága. Az is kétségbe vonhatatlannak tűnik, hogy amíg a szocialista országok kö­rében nem válik a reform az egyetlen — vagy legalábbis döntő — fejlődési iránnyá, és folytatódik a polarizáció, addig a háttérben (és semmiképpen nem elsődleges tényezőként) a katonai integráció kohéziós erejének is meg kell maradnia. Ami a Varsói Szerződést illeti, a szövetségben vállalt szerepünk tisztázása mellett a továbblépés két iránya kínál­kozik. Politikai területen ez a további demokratizálást je­lenti. A VSZ változatlanul a Szovjetunió globális biztonsági rendszerének egyik alrendsze­re marad. Ennek következ­ménye, hogy továbbra is fenn­marad a Szovjetunió globá­lis és szövetségesei regionális biztonsági érdekei közötti kü­lönbség, még akkor is, ha az átalakítás folyamata az ebből származó ellentéteket jelentős mértékben tompította. A kü­lönbözőségek elismerése és ér­vényre juttatása eleve meg­követeli a VSZ demokratizálá­sát, amit még inkább alátá­maszt a szövetségesek fejlő­désének eltérő iránya, — re­mélhetőleg átmeneti —, pola­rizálódásuk. A katonai területen a leg­fontosabb feladat a megkez­dett folyamat továbbvitele, a védelmi jelleg következetes és mind maradéktalanabb érvé­nyesítése. Ennek azonban nem csak a leszerelési megállapo­dásokra való hajlandóságban, következésképpen a fegyverze­tek mennyiségében, a szerve­zetben és a diszlokáciában kell jelentkeznie, hanem a fejlesz­tések irányultságában is. LABODY LÁSZLÓ Táblázatunkról leolvasható a katonai költségvetés összege — millió dollárban — az 1980-as évi szintre átszámítva, illetve a bruttó nemzeti termék százalékában. (Forrás: The Military Balance 1987/88.) Szovjet MI—8-as helikopter a finn légierő állományában Hadgyakorlat Jugoszláviában 1965 1970 1975 1980 1981 1902 1983 1984 1985 Ausztria 494 1,2% 588 1,1% 688 1,0% 960 1,2% 835 1,2% 921 1,2% 987 1,2% 996 1,2% 1039 1,3% Finnország 436 1,7% 458 1,3% 539 1,2% 689 1,3% 735 1,4% 854 1,6% 089­­ 1,6% 855 1,5% 837 1,4% Jugoszlávia 1616 5,4% 1860 5,3% 2734 5,9% 2907 4,7% 2960 4,6% 2601 4,1% 2367 3,7% 2469 3,8% 2648 3,9% Svájc 1759 2,5% 1951 2,2% 1882 2,0% 2100 2,1% 2105 2,0% 2193 2,1% 2221 2,1% 2301 2,1% 2480 2,3% Svédország 3299 4,2% 3244 3,3% 3801 3,2% 3855 3,1% 3792 3,1% 3970 3,3% 3937 3,1% 3802 2,9% 3920 3,04 Magyarország 488 2,7% 754 2,7% 977 2,4% 1403 2,4% 1615 2,6% 1717 2,6% 2831 3,9% 2932 3,9% 3155 3,8% Magyar Hírlap

Next