Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)
1989-12-01 / 283. szám
1989. december 1., péntek NEMZETKÖZI POLITIKA Sokkolta a demokratizálódó szovjet közvéleményt az a múlt heti leningrádi nagygyűlés, amelyet egyenes adásban közvetített az országnagy részében nézhető és éppen elevensége miatt ugyancsak népszerű helyi adó. A nagygyűlés olyan határozatot fogadott el, amely egyrészt népszerű közhelyeket tartalmazott, „jó lelkiismerettel végzett, szervezett munkára, fegyelemre" híva fel és „szólamok helyett tetteket" követelve. Másfelől harcra szólít fel e határozat a „pszeudodemokraták" ellen (a fogalom a radikális reformerekre vonatkozik). Elítéli a sajtóban mutatkozó „információs terrort”, azaz a demokratikus pluralista sajtó ellen követel intézkedéseket. A leningrádi párthatározat szembeszegül a magántulajdon törvénybe iktatásával, a „burzsoá restauráció törekvéseivel" pártfogolja a „hagyományos"’ szocialista értékeket, a szovjet hazafiság és a pártegység jegyében útlját Az idelógiai mázat a forradalmi hazafiság képezi, amiből jócskán kaptunk ízelítőt a népképviselők kongresszusán a Szaharov elleni támadások alkalmával. Ehhez járul egy sajátos leningrádi küldetéstudat, amit Nagy Péter és Lenin városának Moszkvával szembeni sértődöttsége és csakazértis patriotizmusa táplál. Ez kiválóan alkalmas már az igazi célok rejtésére és arra jó, hogy az „igazi szocializmus” jelszavával lépjenek fel a moszkvai centrum bürokratizmusát lejáratandó. A mostani támadás azonban olyan durva volt, s annyira felborzolta a gorbacsovi politikát (ugyan fenntartásokkal) támogatóközvéleményt, annyira riasztó a gidaszpovi bonapartizmus réme, hogy a legtekintélyesebb — radikális reformernek aligha bélyegezhető — sajtótermékek — késztették azóta azonnali színvallásra Gidaszpovot, aki legalábbis Két lépés hátra Sakkot adnak-e a leningrádiak? óhajtja állni a párt és az állam „szétdarabolásának", azaz nyílt hadüzenetet küld a közeli Baltikum felé. Az egyik legfontosabb konkrét politikai követelés egy rendkívüli KB-ülés összehívása a népképviselők december 12-i kongresszusi ülésszaka előtt, hogy egységes kommunista irányvonalat fogalmazzanak meg. Majd hívják össze alulról jövő demokratikus és alternatív választással a rendkívüli pártkongresszust a jövő év elejére. Ezt Gorbacsov köztudottan ellenzi, minthogy úgy véli, nem készíthető kapkodás nélkül elő és nem adhat megfontolt programot. A határozat leningrádi összefabrikálói azt viszont igen jól tudják, hogy annál inkább alkalmas egy ilyen rendkívüli kongresszus „rendkívüli” intézkedésekre, azaz puccsra vagy legalábbis megrendítő támadásra a glasznoszty és a peresztrojka irányvonala ellen. A határozatból nem derülki, de a gyűlés felszólalásai jól mutatták, hogy vannak erők, amelyek a súlyos gazdasági helyzetért, a nemzetiségi gyűlölködés eluralkodásáért, a bűnözés elharapózásáért — tehát mindazért, ami következménye a sztálinista és posztsztálinista uralomnak és a központosított, egyelőre szét nem vert, de fenyegetett bürokratikus centralista irányításnak — hajlamosak a gorbacsovi vezetést felelőssé tenni. A forradalmi hagyományok jegyében, a „pátvertkommunisták" által vörös zászlók alatt a központi vezetés ellen indított támadás kezdeményezői, az a Borisz Gidaszpov, új leningrádi városi és területi első titkár, akit Gorbacsov iktatott be a csúfosan megbukott Szolovjov helyébe. Sikerült kezdetben olyan látszatot kelteni, hogy Gidaszpov igazi értelmiség, nem apparatcsik. Csakugyan nem az. Kandidátusi fokozattal rendelkező vegyészmérnök, akinek jelentős szerepe van a burán tervben (űrsikló) tehát semmiképpen sem azonosítható az irányvonala a Ligacsov-féle konzervatívokkal. A leningrádi helyzetet alaposabban ismerő elemzők azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a leningrádi pártvezérben inkább a városban jelentős pozícióval rendelkező katonai ipari lobby harcos és tehetséges képviselőjének vonásait lehet felismerni. A tekintélyes állami támogatással funkcionáló és ezért még kedvezményezett, de egzisztenciájukban fenyegetett gyárak munkásaira, azoknak tömegerejére támaszkodik, most részben védekezésre, részben visszakozásra kényszerült. Hogy mennyire, azt mutatja a leningrádi pártvezetőnek az Izvesztyija kérdésére adott válasza. A tudósító így fogalmaz: „A gyűlésen eluralkodó nézetek és jelszavak azokat a nézeteket ismétlik, amelyeket Nyina Andrejeva fejtett ki ismert írásában, amely a peresztrojkaellenes erők kiáltványa lett. Az egész gyűlés felhívás a visszalépésre a tegnapi szocializmushoz. És ön szolidáris ezzel az állásponttal? A színvallásra késztetett Borisz Veniaminovics kategorikusan nem értett egyet a tudósítóval és tagadta a közösséget a peresztrojkaellenes erőkkel. Jelszavaik „jellegzetes szláv kesergők és csömört fejeznek ki a vezetéstől” — lám, ilyen szemléletesen jellemez Gidaszpov, és elegáns mozdulattal kilép a gyűlésből: „a peresztrojkaellenes jelszavakat nem kommunisták vitték” — mondja. Nem vállalja tehát a nyílt sisakos harcot Gidaszpov a Gorbacsov-féle vezetéssel szemben, ám a Pravda még konkrétabban álláspontot követel: „A leningrádi plénum után a gyűlésen elég élesen bírálták a pártvezetést. Némely plakát sértő volt, óvatosságra késztet, némely követelés ultimatív jellege. Mit szól hozzájuk az első titkár?” A leningrádi pártvezér eléggé furfangos ahhoz, hogy kitérjen. „E jelszavakat senki sem diktálja és én nem ellenőrizhettem a gyűlésen részt vevők pártigazolványát ... Támogatjuk a KB-t, amely arra hív föl, hogy új formákat keressünk a pártdemokrácia érvényesítésére. Viszont érthető az igény, hogy a pártvezetés világosabban fogalmazza meg saját fő irányvonalát, álláspontját az ideológia, a politika főbb kérdéseiben. E két lépés hátra — egyelőre politika azonban aligha altatja el a közvélemény gyanakvását. Hiszen az utóbbi követelés arra irányul, hogy egyértelműen határolja el magát a főtitkár a radikális reformerektől. Politikai sakk. Az ellenlépést azonban Gorbacsovnak nagyon meg kell fontolnia, hiszen a leningrádi vonalnak tett esetleges engedmény hasonló következménnyel járhat, mint a magyar reform 1972-es megbicsaklása. Mégpedig sokkal feszültebb belpolitikai helyzetben. Vannak helyzetek, amikor a kompromisszumok is veszedelmesek. N. Sándor László Évtized sérelmek után rehabilititsolt a NDK-ban • Nehezen kimondott igazságok BAUTZENNEK HÍVJÁK az NDK-beli Recsket. A bájos felső- ausitzi város nevének hallatán nem elsősorban a középkori emlékek jutnak a keletnémetek eszébe, hanem a hírhedt börtönegyüttes. Az az épületkomplexum, amely már a náci birodalomban is ,,kiváló szolgálatokat” tett, és amelyet az első német munkás-paraszt állam is átvett „szocialista" megőrzésre. Pontosabban nem kevés szocialista és kommunista meggyőződésű állampolgárának a (meg)őrzésére. Az NDK-ban élő egyetlen nemzetiség, a szorbok/vendek „fővárosának” is tartott Bautzen volt a 15. században a magyar Mátyás király birodalmának alighanem a legészaknyugatibb bástyája. Miként jelképes és valódi bástyája volt Bautzen szigorúan őrzött fegyintézete is a kelet-németországi sztálinizmusnak. Csak mostanság kezd kiderülni, kiket száműztek hosszú esztendőkre a bautzeni falak, szögesdrótok mögé. Most, hogy néhány héttel ezelőtt az NDK-ban is beköszöntött a nyilvánosság és mélyreható társadalmi-politikai, gazdasági reformok kezdődtek az évtizedekig változatlanságáról is nevezetes országban. Dr. Siegfried Wittenbeck, az NDK Igazságügy-minisztériumának államtitkára (jóformán órákkal azután, hogy lezajlott a népi kamara, a törvényhozás első, igazán parlamentáris ülése a hónap második hétfőjén) a képviselők követelésére bejelentette: átírják a büntető törvénykönyvet. A képviselői javaslatok alapján máris 40 alapvető módosítást tanulmányoznak, és legkésőbb 1991-re elkészül az új törvénykönyv. Addig is intézkednek, hogy soha többé ne befolyásolhassák párt- (értsd: kommunista) és állami szervek a bíróságokat az ítélet meghozatalában. Az ország elhagyóira kimondott amnesztiával összefüggésben változások várhatók a politikai büntetőjogban is, s garantálják a politikai konfliktusokat politikai eszközökkel és nem erőszakkal (rendőri, államvédelmis gumibotozással, megfélemlítő kirakatperekkel stb.) oldják meg. MÉLTÓ ELÉGTÉTELT kívánnak adni az NDK- ban a jogtalanul elítélteknek, azaz személyre szólóan erkölcsileg, politikailag és anyagilag is rehabilitálják őket, mindenekelőtt a sztálinista Ulbrichtrezsim idején „példásan megbüntetett ellenforradalmárokat’ és a rendszer egyéb ellenségeit, a meggyőződésükért síkraszállókat, a bírálókat Döbbenten meredtem keletnémet barátaimmal, kollégáimmal együtt a képernyőre november 12-én késő este. Az NDK-tévé 2. műsorán. 21 óra 40 perctől éjfélig egy mindeddig tiltott szerző, Walter Janka Önéletrajzi dokumentumkötetéből olvasott föl hátborzongató, hihetetlennek tetsző részleteket a Német Színház művésze, Ulrich Mühe. Száznegyven percen át tallózott az ötvenes évek képmutatásáról, a terrorról, a proletárdiktatúra nevében gyakorolt szellemi elnyomásról, a meghurcolásokról szóló „Schwierigkeiten mi der Wahrheit” című könyvből. Janka csak egy az NDK-beli elhallgattatottak, meghurcoltak közül. Azon a vasárnap késő esti tévéfelolvasáson tudhattam meg: az Ulbricht-rendszert kiszolgáló (jobb sorsra érdemes) költőminiszter, Johannes R. Becher Jankát, az Aufbau Verlag (annak idején a legrangosabb keletnémet irodalmi kiadó) igazgatóját bízta meg a világhírű írónő, Anna Seghers kérésére 1958 októberében Lukács Györgykiszabadításával” Magyarországról. A hosszú ideig Berlinben dolgozott Lukács baráti kapcsolatban állt a haladó német szellemi élet minden kiválóságával; művei legnagyobbrészt német földön és németül jelentek meg először. Fő kiadója éppen (az 1956- ban 42 éves) Walter Janka volt. Amikor már minden készen állt azokban az október végi napokban Lukács György Kelet-Németországba történő menekítésére „az ellenforradalom tüzétől perzselődő” Magyarországról, Ulbricht az utolsó pillanatban lefújta az akciót. Ez az intézkedése számít egyúttal az NDK-beli néhány hónapos (a XX. kongresszuson elmondott Hruscsov-beszéd utáni) politikai enyhülés végének. Hat héttel később „az NDK megdöntésére szerveződött csoport" tagjaként letartóztatták Walter Jankát, és Wolfgang Harichhal, a Humboldt Egyetem docensével, Gustav Justtal, a rangos vasárnapi újság, a Sonntag szerkesztőjével meg másokkal együtt — az akkori keletnémet szellemi élet kivezényelt kiválóságainak a jelenlétében — súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az ügyész ekként harsogott: „.. És ezt az árulót, ezt a Lukácsot, aki mindig is az imperializmus sunyi ügynöke volt, ezt akarta az itt előttünk a vádlottak padján ülő Walter Janka, az első német munkás-paraszt állam árulója és ellensége, aki magát Lukácshoz hasonlóan kommunistának álcázta, Berlinbe hozni és az NDK-beli ellenforradalom szellemi ösztönzőjévé tenni!...” HIVATALOSAN MÁIG SEM tudható, hány embert fogtak perbe az NDK-ban meggyőződése miatt nem csupán Ulbrichték, hanem Honeckerrel az élen utódai is. Igaz, Kelet-Németországban (mai ismereteink szerint) politikai meggyőződése miatt senkit sem végettek ki. De nem kevesen kaptak hét, tíz, tizenöt év fegyházbüntetést. Bautzen hírhedt börtönéből a súlyosan megbetegedett Jankát például csak Erika és Katja Mann, Lion Feuchtwanger, Hermann Hesse és Arnold Zweig tiltakozására és követelésére engedték ki — öt év múltán. A filozófus Harieh nyolc és fél esztendőt húzott le Bautzenben. A most 69 éves tudós, akitől minden bizonnyal a legtermékenyebb évekt rabolták el akeletnémet sztálinisták az „ellenforradalmi összeesküvés" ürügyével megrendezett kirakatperben hozott ítélettel, tudtommal még mindig szakmai tiltólistán van az NDK-ban. — Janka rehabiltálása egyébként megtörtént, és a minap tették meg ezt dr. Götz Berger ügyvéddel is, akit ugyancsak szakmai tiltólistára tették, mert hivatásának megfelelően védeni merészelte a Honerkeréknek nem tetsző személyiségeket. Kulcsár László Ubu király 1989-ben Bukaresti etikett és trükkök Miféle tudósító az, akit drága pénzen kiküldenek egy egyhetes eseményre, aztán mindöszsze két jelentést küld haza? Normális körülmények között: semmilyen. Románia és a Román Kommunista Párt kongresszusa azonban nem tartozik a „normális körülmények” kategóriába. Már az első napon kiderült, hogy az újságírót színjáték részesévé akarják tenni. Akkor határoztam úgy, hogy a megnyitón kívül csak a zárónapról fogok tudósítani, hacsak közben le nem szakad a csillár. Nem szakadt le. Döntésem oka egyszerű választás volt. Vagy komolyan veszem azt, amiről tudom, hogy közönséges ámítás, s ennek ellenére komolyként, a tudósítás szakmai követelményeinek megfelelően számolok be róla, vagy nem veszem komolyan. Ez esetben napról napra hírt adhattam volna az Orwellt és Jarryt egyszerre idéző, az „Ubu király 1989-ben” című, habár még nem létező folytatásos videoklipműsor felvételeiről. Az első lehetőséget értelemszerűen elvetettem, de a másodikat is, mert féltem. Tartottam például attól, hogy nem fogom tudni az anyagaimat időben hazajuttatni. Ahogy múlt pénteken, a záróülés után majdnem meg is történt, miután két és fél órán keresztül képtelenség volt telefonkapcsolatot teremteni a Magyar Hírlap budapesti szerkesztősége és a bukaresti Lidó Szálloda között. (Végül az MTI telexe és tudósítója segített ) Amely szállodában — legalábbis az én szobámban — gyakorlatilag nem volt fűtés, s a melegcsapból is csak egyszer jött tisztességes meleg víz egy hét alatt. A többi napon a hidegnél egy árnyalattal langyosabb. Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor a déli órákban Bukarest-szerte nyitott ablakokat láttam. Napsütéskor biztos, hogy kint melegebb volt, mint bent. Kivéve a kongresszusi üléstermet, ott az egy szál blúz is elegendőnek bizonyult. Mégsem gondolom, hogy a melengetés szándéka hozta a kongresszus egyetlen váratlan fordulatát, azt, hogy szerdától kvázi nyílttá tették az üléseket, beengedvén az újságírókat. Program szerint, éppen egy állami gazdaságban teendő látogatásra gyülekeztünk a szállításunkra kijelölt FIAT- és Mercedes-buszokban, amikor kísérőink izgatott lelkesedéssel közölték, hogy változás történt: másfél óra múlva bemehetünk a kongresszusra. A teremben már a tribün elrendezése is tanulságos volt. Legelöl a szószék, amely középen volt akkor, amikor Ceausescu mondta el főtitkári beszámolóját. A továbbiakban ez 45 fokkal elfordítva, oldalra került. A szónok így tetszés szerint beszélhetett a teremhez vagy a főelnökségi asztalnál ülőkhöz. Ennél az asztalnál 11 karosszék volt, középen a legnagyobb. Nem nehéz kitalálni, ki ült benne. Mellette jobbról, balról egy-egy kisebb, de a többi nyolcnál azért magasabb támlájú karosszék Elena Ceausescunak és Manea Manescunak. Mögöttük négy oszlopba rendezve foglaltak helyet a vezető testületek tagjai és a külföldi díszvendégek, akik — a házigazdák valószínű meglepetésére — nem egészen úgy viselkedtek, ahogy számítottak volna rá: javarészük kifejezetten elhatárolta magát a vezér szervezett ünneplésétől. Ráadásul a diplomáciai testület jelentős része is alacsony szinten, vagy egyáltalán nem képviseltette magát. A tomboló lelkesedés szervezettségét jól meg lehetett figyelni a páholyokból, ahol az újságírókat elhelyezték. A páholyok első soraiban és terem felőli szélükön helybeli emberek ültek. Ezek pillantásaikkal állandóan egymást keresték és fordított fejbólintásra, mint jelre, egyszerre ugráltak fel. Példájukat követte a terem. Adódtak más jelek is. A taps egyik kulcsszava a „függetlenség" volt. Ceausescu pedig többnyire maga vezényelte az ovációt: amikor rekedtes hangja emelkedni kezdett, és alkarjával egyre többet hadonászott, már húzhattuk is a következő strigulát. Előnye is volt a sok tapsnak: ki-be közlekedni beszéd közben nem szabadott. Erre a páholyon belüli bejáratnál ülő „vendéglátó”, kívül pedig szintén külön személy vigyázott. Civil ruhában. A felszólalók sajátos szertartásrendet követtek. Minden szöveg így kezdődött: „Mélyen tisztelt N. C., hőn szeretett E. C., tisztelt elvtársak.” Ezt követte a házaspár érdemeinek, erényeinek és fényes tetteinek dicsőítése. A férj egy kicsivel hosszabb bekezdést kapott. Eddig tartott a felszólalás egyharmada. Jött a beszámoló a nagyszerű helyi eredményekről, amelyeket „a vezér bölcs útmutatásainak segítségével” értek el. Volt itt szó 12 500 kg-os hektáronkénti búzaterméstől kezdve mindenről, majd némi önkritika, hogy lehetne ezt még jobban is csinálni, végül fogadkozás meg is lesz. A vezérpár újabb éltetését követő ütemes tapsolásban természetesen a szónok is részt vett, de az éltetettek is. Az ünneplés a másodperc tört része alatt abbamaradt, amikor a vezér leült. A szónoknak azonban már közben igyekeznie kellett elhagyni szereplése színhelyét, hogy átadja azt a következőnek. De nem ám akárhogy: mintegy kihátrált a szószék mögül és háttal lefelé tette meg a terem „mélyvizébe” vezető hat lépcsőfokot, tekintetét mindvégig a főnökségi asztal közepe felé fordítva, akkor is, amikor az üres volt, mert az ott ülőknek más dolguk akadt. Kísérőink, de romániai „díszmagyarok” is azt magyarázgatták, hogy teljes az egyenjogúság, nincs különbség a nemzetiségek között. Szinte elhiszem Egyformán nincs semmijük. Mármint azoknak, akik kívül voltak a kongresszusi üléstermen A magam magyarságának nem éreztem hátrányát, sőt, kifejezetten rokonszenvet érzékeltem. Kísérőinktől és a velünk foglalatoskodó, nem kiváltásosoktól egyaránt. Mert, ha a román sajtó nem is közöl semmit a környező világ változásairól, azért a szovjet és a megújult bolgár tv adásai foghatók Bukarestben, s aki érdeklődik, az nagy vonalakban mégiscsak tud tájékozódni, öszszehasonlítani, választani — egyelőre csak magában. Lehet, hogy földrészünkön ez volt az egyik utolsó sztálinista kongreszus? Szalay Hanna Fotó: Bánkúti András lffl 13LAP