Magyar Hírlap, 1989. december (22. évfolyam, 283-306. szám)

1989-12-01 / 283. szám

1989. december 1., péntek NEMZETKÖZI POLITIKA S­okkolta a demokratizálódó szov­jet közvéleményt az a múlt heti leningrádi nagygyűlés, ame­­lyet egyenes adásban közvetített az ország­­nagy részében nézhető és é­ppen elevensége miatt ugyan­csak népszerű helyi adó. A nagy­gyűlés olyan határozatot fogadott el, amely egyrészt népszerű köz­helyeket tartalmazott, „jó lelki­ismerettel végzett, szervezett munkára, fegyelemre" híva fel és „szólamok helyett tetteket" kö­vetelve. Másfelől harcra szólít fel e határozat a „pszeudodemokra­ták" ellen (a fogalom a radikális reformerekre vonatkozik). Elítéli a sajtóban mutatkozó „informáci­ós terrort”, azaz a demokratikus pluralista sajtó ellen követel in­tézkedéseket. A leningrádi párthatározat szembeszegül a magántulajdon törvénybe ik­tatásával, a „burzsoá restau­ráció törekvéseivel" pártfogol­ja a „hagyományos"’ szocialis­ta értékeket, a szovjet hazafiság és a pártegység jegyében útlját A­z idelógiai mázat a forradal­mi hazafiság képezi, amiből jócskán kaptunk ízelítőt a nép­­képviselők kongresszusán a Sza­­harov elleni támadások alkalmá­val. Ehhez járul egy sajátos le­ningrádi küldetéstudat, amit Nagy Péter és Lenin városának Moszkvával szembeni sértődött­sége és csakazértis­ patriotizmusa táplál. Ez kiválóan alkalmas már az igazi célok rejtésére és arra jó, hogy az „igazi szocializmus” jelszavával lépjenek fel a moszk­vai centrum bürokratizmusát le­járatandó. A mostani támadás azonban olyan durva volt, s annyira fel­borzolta a gorbacsovi politikát (ugyan fenntartásokkal) támoga­tó­­közvéleményt, annyira riasztó a gidaszpovi bonapartizmus ré­me, hogy a legtekintélyesebb — radikális reformernek aligha bé­lyegezhető — sajtótermékek — késztették azóta azonnali színval­lásra Gidaszpovot, aki legalábbis Két lépés hátra Sakkot adnak-e a leningrádiak? óhajtja állni a párt és az állam „szétdarabolásának", azaz nyílt hadüzenetet küld a közeli Balti­kum felé. Az egyik legfontosabb konkrét politikai követelés egy rendkívüli KB-ü­lés összehívása a népképvi­selők december 12-i kongresszusi ülésszaka előtt, hogy egységes kommunista irányvonalat fogal­mazzanak meg. Majd hívják össze alulról jövő demokratikus és alter­natív választással a rendkívüli pártkongresszust a jövő év elejé­re. Ezt Gorbacsov köztudottan el­lenzi, minthogy úgy véli, nem ké­szíthető kapkodás nélkül elő és nem adhat megfontolt programot. A határozat leningrádi összefab­­rikálói azt viszont igen jól tudják, hogy annál inkább alkalmas egy ilyen rendkívüli kongresszus „rendkívüli” intézkedésekre, azaz puccsra vagy legalábbis megren­dítő támadásra a glasznoszty és a peresztrojka irányvonala ellen. A határozatból nem derül­­ki, de a gyűlés felszólalásai jól mutatták, hogy vannak erők, amelyek a súlyos gazdasági helyzetért, a nemzetiségi gyűlölködés eluralko­dásáért, a bűnözés elharapózásá­­ért — tehát mindazért, ami kö­vetkezménye a sztálinista és posztsztálinista uralomnak és a központosított, egyelőre szét nem vert, de fenyegetett bürokratikus centralista irányításnak — hajla­mosak a gorbacsovi vezetést fele­lőssé tenni. A forradalmi hagyományok je­gyében, a „pátvertkommunis­­ták" által vörös zászlók alatt a központi vezetés ellen indított támadás kezdeményezői, az a Borisz Gidaszpov, új leningrádi városi és területi első titkár, akit Gorbacsov iktatott be a csúfosan megbukott Szolovjov helyébe. Si­került kezdetben olyan látszatot kelteni, hogy Gidaszpov igazi ér­telmiség, nem apparatcsik. Csak­ugyan nem az. Kandidátusi foko­zattal rendelkező vegyészmérnök, akinek jelentős szerepe van a burán tervben (űrsikló) tehát sem­miképpen sem azonosítható az irányvonala a Ligacsov-féle kon­zervatívokkal. A leningrádi hely­zetet alaposabban ismerő elem­zők azonban felhívják a figyel­met arra, hogy a leningrádi párt­vezérben inkább a városban je­lentős pozícióval rendelkező ka­tonai ipari lobby harcos és tehet­séges képviselőjének vonásait le­het felismerni. A tekintélyes ál­lami támogatással funkcionáló és ezért még kedvezményezett, de egzisztenciájukban fenyegetett gyárak munkásaira, azoknak tö­megerejére támaszkodik, most részben védekezésre, rész­ben visszakozásra kényszerült. Hogy mennyire, azt mutatja a leningrádi pártvezetőnek az Iz­vesztyija kérdésére adott válasza. A tudósító így fogalmaz: „A gyű­lésen eluralkodó nézetek és jel­szavak azokat a nézeteket ismét­lik, amelyeket Nyina Andrejeva fejtett ki ismert írásában, amely a peresztrojkaellenes erők kiált­ványa lett. Az egész gyűlés felhí­vás a visszalépésre a tegnapi szo­cializmushoz. És ön szolidáris ez­zel az állásponttal? A színvallásra késztetett Borisz Veniaminovics kategorikusan nem értett egyet a tudósítóval és tagadta a közösséget a pereszt­rojkaellenes erőkkel. Jelszavaik „jellegzetes szláv kesergők és csö­mört fejeznek ki a vezetéstől” — lám, ilyen szemléletesen jellemez Gidaszpov, és elegáns mozdulat­tal kilép a gyűlésből: „a pereszt­rojkaellenes jelszavakat nem kommunisták vitték” — mondja. N­em vállalja tehát a nyílt sisa­kos harcot Gidaszpov a Gor­­bacsov-féle vezetéssel szemben, ám a Pravda még konkrétabban álláspontot követel: „A leningrá­di plénum után a gyűlésen elég élesen bírálták a pártvezetést. Némely plakát sértő volt, óvatos­ságra késztet, némely követelés ultimatív jellege. Mit szól hozzá­juk az első titkár?” A leningrádi pártvezér eléggé furfangos ahhoz, hogy kitérjen. „E jelszavakat senki sem diktál­ja és én nem ellenőrizhettem a gyűlésen részt vevők pártigazol­ványát ... Támogatjuk a KB-t, amely arra hív föl, hogy új for­mákat keressünk a pártdemokrá­cia érvényesítésére. Viszont ért­hető az igény, hogy a pártvezetés világosabban fogalmazza meg sa­ját fő irányvonalát, álláspontját az ideológia, a politika főbb kér­déseiben. E két lépés hátra — egy­előre politika azonban aligha altat­ja el a közvélemény gyanakvá­sát. Hiszen az utóbbi követelés arra irányul, hogy egyértelműen határolja el magát a főtitkár a radikális reformerektől. Politikai sakk. Az ellenlépést azonban Gorbacsovnak nagyon meg kell fontolnia, hiszen a leningrádi vo­nalnak tett esetleges engedmény hasonló következménnyel járhat, mint a magyar reform 1972-es megbicsaklása. Mégpedig sokkal feszültebb belpolitikai helyzet­ben. Vannak helyzetek, amikor a kompromisszumok is veszedelme­sek. N. Sándor László Évtized­ sérelmek után rehabilititsolt a NDK-ban • Nehezen kimondott igazságok BAUTZENNEK HÍVJÁK az NDK-beli Recsket. A bájos felső-­ ausitzi város nevének hallatán nem elsősorban a középkori emlékek jutnak a keletné­metek eszébe, hanem a hírhedt börtönegyüttes. Az az épületkomplexum, amely már a náci birodalom­ban is ,,kiváló szolgálatokat” tett, és amelyet az el­ső német munkás-paraszt állam is átvett „szocia­lista" megőrzésre. Pontosabban nem kevés szocia­lista és kommunista meggyőződésű állampolgárának a (meg)őrzésére. Az NDK-ban élő egyetlen nemze­tiség, a szorbok/vendek „fővárosának” is tartott Bautzen volt a 15. században a magyar Mátyás ki­rály birodalmának alighanem a legészaknyugatibb bástyája. Miként jelképes és valódi bástyája volt Bautzen szigorúan őrzött fegyintézete is a kelet-németorszá­gi sztálinizmusnak. Csak mostanság kezd kiderülni, kiket száműztek hosszú esztendőkre a bautzeni fa­lak, szögesdrótok mögé. Most, hogy néhány héttel ezelőtt az NDK-ban is beköszöntött a nyilvánosság és mélyreható társadalmi-politikai, gazdasági re­formok kezdődtek az évtizedekig változatlanságáról is nevezetes országban. Dr. Siegfried Wittenbeck, az NDK Igazságügy-minisztériumának államtitkára (jóformán órákkal azután, hogy lezajlott a népi ka­mara, a törvényhozás első, igazán parlamentáris ülése a hónap második hétfőjén) a képviselők kö­vetelésére bejelentette: átírják a büntető törvény­könyvet. A képviselői javaslatok alapján máris 40 alapvető módosítást tanulmányoznak, és legkésőbb 1991-re elkészül az új törvénykönyv. Addig is­ in­tézkednek, hogy soha többé ne befolyásolhassák párt- (értsd: kommunista) és állami szervek a bí­róságokat az ítélet meghozatalában. Az ország el­hagyóira kimondott amnesztiával összefüggésben változások várhatók a politikai büntetőjogban is, s garantálják­ a politikai konfliktusokat politikai esz­közökkel és nem erőszakkal (rendőri, államvédelmis gumibotozással, megfélemlítő kirakatperekkel stb.) oldják meg. MÉLTÓ ELÉGTÉTELT kívánnak adni az NDK- ban a jogtalanul elítélteknek, azaz személyre szó­lóan erkölcsileg, politikailag és anyagilag is rehabi­litálják őket, mindenekelőtt a sztálinista Ulbricht­­rezsim idején „példásan megbüntetett ellenforra­dalmárokat’­ és a rendszer egyéb ellenségeit, a meg­győződésükért síkraszállókat, a bírálókat Döbbenten meredtem keletnémet barátaimmal, kollégáimmal együtt a képernyőre november 12-én késő este. Az NDK-tévé 2. műsorán. 21 óra 40 perc­től éjfélig egy mindeddig tiltott szerző, Walter Jan­ka Önéletrajzi dokumentumkötetéből olvasott föl hátborzongató, hihetetlennek tetsző részleteket a Német Színház művésze, Ulrich Mühe. Száznegyven percen át tallózott az ötvenes évek képmutatásá­ról, a terrorról, a proletárdiktatúra nevében gyako­rolt szellemi elnyomásról, a meghurcolásokról szó­ló „Schwierigkeiten mi der Wahrheit” című könyv­ből. Janka csak egy az NDK-beli elhallgattatottak, meghurcoltak közül. Azon a vasárnap késő esti té­­véfelolvasáson tudhattam meg: az Ulbricht-rendszert kiszolgáló (jobb sorsra érdemes) költőminiszter, Jo­hannes R. Becher Jankát, az Aufbau Verlag (annak idején a legrangosabb keletnémet irodalmi kiadó) igazgatóját bízta meg a világhírű írónő, Anna Seg­­hers kérésére 1958 októberében Lukács György­­ki­szabadításával” Magyarországról. A hosszú ideig Berlinben dolgozott Lukács baráti kapcsolatban állt a haladó német szellemi élet minden kiválóságá­val; művei legnagyobbrészt német földön és néme­tül jelentek meg először. Fő kiadója éppen (az 1956- ban 42 éves) Walter Janka volt. Amikor már minden készen állt azokban az ok­tóber végi napokban Lukács György Kelet-Né­metor­­szágba történő menekítésére „az ellenforradalom tü­zétől perzselődő” Magyarországról, Ulbricht az utol­só pillanatban lefújta az akciót. Ez az intézkedése számít egyúttal az NDK-beli néhány hónapos (a XX. kongresszuson elmondott Hruscsov-beszéd utáni) politikai enyhülés végének. Hat héttel később „az NDK megdöntésére szerveződött csoport" tagjaként letartóztatták Walter Jankát, és Wolfgang Harich­­hal, a Humboldt Egyetem docensével, Gustav Just­tal, a rangos vasárnapi újság, a Sonntag szerkesztő­jével meg másokkal együtt — az akkori keletnémet szellemi élet kivezényelt kiválóságainak a jelenlé­tében — súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az ügyész ekként harsogott: „.. És ezt az árulót, ezt a Luká­csot, aki mindig is az imperializmus sunyi ügynö­ke volt, ezt akarta az itt előttünk a vádlottak pad­ján ülő Walter Janka, az első német munkás-paraszt állam árulója és ellensége, aki magát Lukácshoz ha­sonlóan kommunistának álcázta, Berlinbe hozni és az NDK-beli ellenforradalom szellemi ösztönzőjé­vé tenni!...”­­ HIVATALOSAN MÁIG SEM tudható, hány em­bert fogtak perbe az NDK-ban meggyőződése miatt nem csupán Ulbrichték, hanem Honeckerrel az élen utódai is. Igaz, Kelet-Németországban (mai isme­reteink szerint) politikai meggyőződése miatt senkit sem végettek ki. De nem kevesen kaptak hét, tíz, ti­zenöt év fegyházbüntetést. Bautzen hírhedt börtöné­ből a súlyosan megbetegedett Jankát például csak Erika és Katja Mann, Lion Feuchtwanger, Hermann Hesse és Arnold Zweig tiltakozására és követelésé­re engedték ki — öt év múltán. A filozófus Harieh nyolc és fél esztendőt húzott le Bautzenben. A most 69 éves tudós, akitől minden bizonnyal a legtermé­kenyebb évekt rabolták el a­­keletnémet sztálinisták az „ellenforradalmi összeesküvés" ürügyével meg­rendezett kirakatperben hozott ítélettel, tudtommal még mindig szakmai tiltólistán van az NDK-ban. — Janka rehabiltálása egyébként megtörtént, és a mi­nap tették meg ezt dr. Götz Berger ügyvéddel is, akit ugyancsak szakmai tiltólistára tették, mert hi­vatásának megfelelően védeni merészelte a Honerke­réknek nem tetsző személyiségeket. Kulcsár László Ubu király 1989-ben Bukaresti etikett és trükkök Miféle tudósító az, akit drága pénzen kiküldenek egy egyhe­tes eseményre, aztán mindösz­­sze két jelentést küld haza? Normális körülmények között: semmilyen. Románia és a Ro­mán Kommunista Párt kong­resszusa azonban nem tartozik a „normális körülmények” ka­tegóriába. Már az első napon kiderült, hogy az újságírót színjáték ré­szesévé akarják tenni. Akkor határoztam úgy, hogy a meg­nyitón kívül csak a zárónapról fogok tudósítani, hacsak közben le nem szakad a csillár. Nem szakadt le. Döntésem oka egy­szerű választás volt. Vagy ko­molyan veszem azt, amiről tu­dom, hogy közönséges ámítás, s ennek ellenére komolyként, a tudósítás szakmai követelmé­nyeinek megfelelően számolok be róla, vagy nem veszem ko­molyan. Ez esetben napról nap­ra hírt adhattam volna az Or­­wellt és Jarryt egyszerre idéző, az „Ubu király 1989-ben” cí­mű, habár még nem létező folytatásos videoklipműsor fel­vételeiről. Az első lehetőséget értelemszerűen elvetettem, de a másodikat is, mert­­ féltem. Tartottam például attól, hogy nem fogom tudni az anyagai­mat időben hazajuttatni. Ahogy múlt pénteken, a záró­ülés után majdnem meg is tör­tént, miután két és fél órán keresztül képtelenség volt tele­fonkapcsolatot teremteni a Ma­gyar Hírlap budapesti szer­kesztősége és a bukaresti Lidó Szálloda között. (Végül az MTI telexe és tudósítója segített ) Amely szállodában — legalább­is az én szobámban — gyakor­latilag nem volt fűtés, s a me­legcsapból is csak egyszer jött tisztességes meleg víz egy hét alatt. A többi napon a hidegnél egy árnyalattal langyosabb. Ezek után már nem is cso­dálkoztam, amikor a déli órák­ban Bukarest-szerte nyitott ab­lakokat láttam. Napsütéskor biztos, hogy kint melegebb volt, mint bent. Kivéve a kong­resszusi üléstermet, ott az egy szál blúz is elegendőnek bizo­nyult. Mégsem gondolom, hogy a melengetés szándéka hozta a kongresszus egyetlen várat­lan fordulatát, azt, hogy szer­dától kvázi nyílttá tették az üléseket, beengedvén az újság­írókat. Program szerint, éppen egy állami gazdaságban teendő lá­togatásra gyülekeztünk a szál­lításunkra kijelölt FIAT- és Mercedes-buszokban, amikor kísérőink izgatott lelkesedéssel közölték, hogy változás történt: másfél óra múlva bemehetünk a kongresszusra. A teremben már a tribün el­rendezése is tanulságos volt. Legelöl a szószék, amely közé­pen volt akkor, amikor Ceau­­sescu mondta el főtitkári be­számolóját. A továbbiakban ez 45 fokkal elfordítva, oldalra ke­rült. A szónok így tetszés sze­rint beszélhetett a teremhez vagy a főelnökségi asztalnál ülőkhöz. Ennél az asztalnál 11 karosszék volt, középen a leg­nagyobb. Nem nehéz kitalálni, ki ült benne. Mellette jobbról, balról egy-egy kisebb, de a töb­bi nyolcnál azért magasabb támlájú karosszék Elena Ceau­­sescunak és Manea Manescu­­nak. Mögöttük négy oszlopba rendezve foglaltak helyet a ve­zető testületek tagjai és a kül­földi díszvendégek, akik — a házigazdák valószínű meglepe­tésére — nem egészen úgy vi­selkedtek, ahogy számítottak volna rá: javarészük kifejezet­ten elhatárolta magát a vezér szervezett ünneplésétől. Ráadá­sul a diplomáciai testület jelen­tős része is alacsony szinten, vagy egyáltalán nem képvisel­tette magát. A tomboló lelkesedés szerve­zettségét jól meg lehetett fi­gyelni a páholyokból, ahol az újságírókat elhelyezték. A pá­holyok első soraiban és terem felőli szélükön helybeli embe­rek ültek. Ezek pillantásaikkal állandóan egymást keresték és fordított fejbólintásra, mint jel­re, egyszerre ugráltak fel. Pél­dájukat követte a terem. Adód­tak más jelek is. A taps egyik kulcsszava a „függetlenség" volt. Ceausescu pedig többnyi­re maga vezényelte az ovációt: amikor rekedtes hangja emel­kedni kezdett, és alkarjával egyre többet hadonászott, már húzhattuk is a következő stri­gulát. Előnye is volt a sok tapsnak: ki-be közlekedni beszéd közben nem szabadott. Erre a páholyon belüli bejáratnál ülő „vendég­látó”, kívül pedig szintén külön személy vigyázott. Civil ruhá­ban. A felszólalók sajátos szertar­tásrendet követtek. Minden szöveg így kezdődött: „Mélyen tisztelt N. C., hőn szeretett E. C., tisztelt elvtársak.” Ezt kö­vette a házaspár érdemeinek, erényeinek és fényes tetteinek dicsőítése. A férj egy kicsivel hosszabb bekezdést kapott. Ed­dig tartott a felszólalás egyhar­­mada. Jött a beszámoló a nagy­szerű helyi eredményekről, amelyeket „a vezér bölcs út­mutatásainak segítségével” ér­tek el. Volt itt szó 12 500 kg-os hektáronkénti búzaterméstől kezdve mindenről, majd némi önkritika, hogy lehetne ezt még jobban is csinálni, végül fo­gadkozás­ meg is lesz. A vezér­pár újabb éltetését követő üte­mes tapsolásban természetesen a szónok is részt vett, de az éltetettek is. Az ünneplés a má­sodperc tört része alatt abba­maradt, amikor a vezér leült. A szónoknak azonban már köz­ben igyekeznie kellett elhagyni szereplése színhelyét, hogy át­adja azt a következőnek. De nem ám akárhogy: mintegy ki­­hátrált a szószék mögül és hát­tal lefelé tette meg a terem „mélyvizébe” vezető hat lép­csőfokot, tekintetét mindvégig a főnökségi asztal közepe felé fordítva, akkor is, amikor az üres volt, mert az ott ülőknek más dolguk akadt. Kísérőink, de romániai „dísz­magyarok” is azt magyarázgat­­ták, hogy teljes az egyenjogú­ság, nincs különbség a nemzeti­ségek között. Szinte elhiszem Egyformán nincs semmijük. Mármint azoknak, akik kívül voltak a kongresszusi üléster­men A magam magyarságának nem éreztem hátrányát, sőt, ki­fejezetten rokonszenvet érzé­keltem. Kísérőinktől és a ve­lünk foglalatoskodó, nem ki­­váltás­osoktól egyaránt. Mert, ha a román sajtó nem is közöl semmit a környező világ válto­zásairól, azért a szovjet és a megújult bolgár tv adásai fog­hatók Bukarestben, s aki ér­deklődik, az nagy vonalakban mégiscsak tud tájékozódni, ösz­­szehasonlítani, választani — egyelőre csak magában. Lehet, hogy földrészünkön ez volt az egyik utolsó sztálinista kong­­reszus? Szalay Hanna Fotó: Bánkúti András lffl 13LAP

Next