Magyar Hírlap, 1990. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-27 / 98. szám
1990. április 27., péntek HMawmMranwNiHiiHumimHiiumwMuratiui mNIHinillllllHIHIIIIIIIIIIIIIIIIHWIIIIIIUIHItlIIIIIIIII» Oktatáspolitika Az oktatási rendszer hatékony működését akadályozó tényezők sorában minden bizonnyal előkelő helyet foglal el a vállalkozói kísérletező kedv — egyszerűen: munkakedv? — hiánya az iskolákban. A jelenség persze valószínűleg nem korlátozható térben az iskolára és időben sem a mai állapotokra. Csakhogy nem túl sok olyan foglalkozási ágat találunk, amelyben már a mindennapos működést is oly mértékben bénítaná a kedvetlenség, a reménytelenség érzése, mint éppen az új nemzedékeket a jövőre hivatásszerűen felkészítő tanári munkában. Érdemes talán ezért eltöprengenünk azon, hogy miért nem alkalmas ez a szakma a jelenlegi körülményei között az értelmes erőfeszítések ösztönzésére és jutalmazására. Mert nem igazán alkalmas. Az okokat egyrészt a „szakmai presztízs” fogalma körül, másrészt az ettől nem teljesen független munkakörülmények területén kell keresnünk. Ami a szakma társadalmi presztízsét illeti, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fiatalok oktatásával való intézményesített foglalkozás a világon mindenütt két irányból épült ki: előbb az értelmiségi szakmákra keveseket felkészítő egyetemeken, majd később az elemi ismeretek átadására alkalmas tömeges népoktatásban. A szakma két pólusán elhelyezkedő tanítókat és tanárokat még ötvenszáz éve is (hol, milyen régen) egy világ választotta el a társadalmi megítélés, az életmód és élethelyzet területén. Az oktatási rendszerek huszadik századi kiterjedésével és demokratizálódásával (különösen századunk második felében) aztán e rétegek is mindenütt közelebb kerültek egymáshoz. Közelebb kerültek ugyan, de a különbségek nem mosódtak egybe. A francia tanárok alsó és legfelsőbb rétegeinek jövedelmi különbségei pl. ma is négyötszörösek is lehetnek, és egyáltalán nem mindegy számukra, hogy hol és milyen tantárgyakat tanítanak, milyen továbbképzésen vagy vizsgán vesznek részt, így a pálya különböző területein egyénileg különböző társadalmi presztízsre lehet szert tenni. Még egységes szakma •munnimtiiiMMimiHtaawmmsuiuimMUummii Nálunk viszont a szakma „homogenizálódása” nem hoszszadalmas és nyilvános szakmai, társadalmi és politikai küzdelmekben zajlott le, hanem gyorsan, szűk körben és a társadalmi nyilvánosság kizárásával meghozott politikai döntések során. Az iskolarendszer demokratizálása és kiterjesztése (a nyolcosztályos kötelező általános iskola bevezetése és a tanári fizetések központi, mindenféle érdekegyeztetést kizáró megállapítása mesterségesen megkonstruált egy egységes szakmát, ami aztán a későbbiek során, a tanárképzés átalakulásaival és a tanárság személyi állományának gyökeres kicserélődésével, valóságosan létre is jött. Ma már (még?) nyugodtan beszélhetünk egy többé-kevésbé egységes pedagógus szakmáról, amelyben a kétszeres jövedelmi különbségek is kivételszámba mennek, és tipikus a 40— 60%-os maximális eltérés a pálya különböző területein dolgozók között. Ami olcsóbb iMninHiuiimiuMniiiianmiiimimKiiiuMnitiiiiMi Ez, a más foglalkozási ágakhoz képest túlzott nivelláltság végül is megszokottá vált egy alapvetően központi bérgazdálkodással működő gazdaságirányítási rendszerben, ahol az ágazati képviseletnek „csak” arra kellett törekednie, hogy a pedagógusbérek lépést tartsanak (utána kullogjanak?) a mindenkori központi béremeléseknek, és a pedagógusoknak „csak” arra kellett ügyelniük, hogy egyes kollégáik ki ne lógjanak a sorból, le ne maradjanak, de túlzottan előre se szaladjanak. Ezt a képletet jelentősen megzavarta az első lángossütő megjelenése, ám az erkölcsi felháborodás és a piacgazdaság megteremtésének elhalasztódása még hosszú időre elodázta az ilyesféle konfliktusokat. Mára viszont már a magyar pedagógusok számára is egyre nyilvánvalóbbá válik az, amit nyugati kollégáik mindig is tudtak: a viszonylagos alkalmazási biztonságot és kedvezőbb munkaidő-beosztást nyújtó, ámde inkább csak tisztes, mintsem fényes megélhetést biztosító pedagógusfizetések igencsak eltörpülhetnek a személyes egzisztenciájukat is kockáztató vállalkozók jövedelme mellett. Félő, hogy a gazdasági válság és a növekvő infláció közepette az „egységes pedagógus társadalom” presztízsének (és ezen belül jövedelmének) megőrzésében, sőt növelésében gondolkodó szándékok és a megszokott bérmechanizmusok fenntartása csak a tanárság egységes elszegényedéséhez és kedvetlenségének tartós fennmaradásához vezet. Hogy a középrétegeknek ez a viszonylag nagyszámú (másfél százezres) foglalkozási csoportja ne váljék egyértelműen a változások társadalmi vesztesévé, valószínű, hogy magát a pályát kellene olyanná tenni, amelyen — más foglalkozásokhoz hasonlóan — értelmes erőfeszítésekkel, társadalmilag releváns egyéni döntésekkel magasabb jövedelmet, életnívót és társadalmi presztízst lehet elérni. Ehhez persze a munkafeltételeknek is gyökeresen át kell alakulniuk. A szakma második világháború utáni történetét ugyanis az jellemezte, hogy az iskolára a tojásbegyűjtéstől kezdve a takarékbélyeg árusításáig folyamatosan nagyon sokféle feladat hárult, amelyeket a tanároknak egyénileg sem állt módjukban visszautasítani. A bérezési rendszer azt jutalmazta (nem túlságosan bőségesen, persze), ha valaki minél több feladatot, minél több plusz terhet vállalt. Még a szakmai, a tanórával összefüggő feladatok terén is csak a mennyiségi teljesítést tudta értékelni: a tanárok fizetésének 15-20%-át tették ki a túlóradíjak. Ez a rendszer a költségvetést is kevésbé terhelte, hiszen olcsóbb volt a pluszmunkát megfizetni, mint a feladatokra új állásokat létesíteni. Azért sem igen tudott ez a rendszer a munka minőségének, eredményességének a jutalmazásával mit kezdeni, mert — a rendszer politikai működéséből adódóan — mindvégig hiányzott az iskolától az elvárt alapvető társadalmi feladatok világos és egyértelmű, széles társadalmi konszenzuson alapuló megfogalmazása, így nem csoda, hogy nem alakulhatott ki az eredmények objektív és összehasonlítható mérésének technikája és a mérésre alkalmas apparátus sem. A szakirányítás (az iskolaigazgatótól kezdve a művelődési osztályvezetőkig) sokkal inkább igazgatási, mintsem szakmai irányítói feladatokat látott el, és valójában a pedagógusok soha nem is fogadták el őket munkájuk megbírálásában szakmailag illetékes személyeknek. iiNimimiMimiuimiMmiiimiiiiHnnHuimniMiHiM Kulcskérdés lesz NtiiuiiiiniiiiitiiiiiiiniimMHuiwitiiiiiiuuiuuimiiai Az oktatási reformtörekvések négy évtizedes történetében a szakmai autonómia megteremtésének a szándéka, különböző formákban ugyan, de minduntalan felbukkant. A sorozatos kudarcok jelezték, hogy a rendszer jogszabályi úton nem reformálható. A politikai rendszerváltás ma felgyorsuló eseményei, miközben persze sokféle görcsöt és félelmet feloldanak, az iskolák mindennapos viszonyaiban egyelőre inkább bizonytalanságot és szorongást keltenek, ami valószínűleg sokakban csak az egységes béremelések iránti felfokozottabb várakozást erősíti. Vállalkozásra, kísérletezésre ma valószínűleg csak azok az új oktatási formák ösztönöznek igazán, amelyek létüket a politikai változásoknak köszönhetik: az újraéledő, nemzetközi támogatást is élvező egyházi vagy magánkezdeményezésű iskolák. Hasonló kivételezettségre azonban mindig volt példa az elmúlt negyven év során is. Az elkövetkező időszak kulcskérdése viszont remélhetőleg az lesz, hogy a közoktatás egész rendszere miként tehető alkalmassá arra, hogy a vállalkozói kedv és az egyéni szakmai ambíció lehetőséget és elismerést nyerjen benne. Nagy Mária Vállalkozás és iskola A hét lemeze Egy este a New York-i Hárfa Együttessel RITKA IZGALMAS lemezzel lepte meg a Hungaroton a komolyzene rajongóit: megjelentette a New York-i Hárfa Együttes harmadik magyar lemezét, szinte egy időben a zenészek magyarországi koncertjével. A lemez első látásra-hallásra — kissé eklektikusnak tűnik, hisz Vivalditól Griegen át Gershwinig, igen sok szerző művét találjuk itt. A zenekar vezetője a magyar származású Aristid von Würtzler, aki 1970- ben alapította az együttest. A hárfák hangja már első pillanattól kezdve meghitt, békés hangulatot áraszt. Vivaldi: D- dúr concertójában nem volt könnyű hegedűszólamokat ellenpontozva hárfára átírni, mégis, a háromtételes mű Barbara Pniewska szólójával jól sikerült előadás. Saint-Saens: Morceau de Concert című művét eredetileg szólóhárfára írta, zenekari kísérettel. A szóló megmaradt, ám a művet az együttes képességeire „igazította” a művészeti vezető. GERSHWIN HALÁLÁNAK 40. évfordulójára készült a Zenei vázlatkönyv hárfára történt átirata. A The Man Love, a Summertime, a Rhapsody in Blue, mind ismert, közkedvelt darab, az új feldolgozás méltó Gershwinhez, a dallamok határozottan karakterizáltak, a művészek játéka kiemelkedő, a hallgató figyelmét végig fenntartják a futamokkal, lágy esések , keményebb felívelések váltakozásával. A lemez két utolsó darabja mutatja Aristid von Würtzler zenei tehetségét, a zenész valódi nagyságát. Modern vázlatok című háromtételes alkotásában a tegnapi mai állapotoknak megfelelően mutatja be zeneszerszámát, a hárfa minden tulajdonsága hallható, kiderül, miért is olyan fantasztikus ez a hangszer. E mű harmadik tétele a Holnap, ebben a hárfa virtuóza, hangolókulcsok segítségével elektronikus effekteket használva mutatja be a hangszer lehetséges jövőjét. A lemez utolsó feldolgozása zenei kalandozásra hív bennünket, a jól ismert János bácsi a csatában (Yankee Doodle) című amerikai népdal dallamára írt szellemes változatokkal, melyben Bach, Beethoven, Chopin, Debussy, Gershwin és Würtzler stílusában játsszák a művészek az ismert témát. Nem hiába lesz népszerű e lemez széles e hazában. Az együttesnek ez a jubileumi, huszadik lemeze. Amolyan jutalomjáték ez, de a hallgató arra is kedvet kap, hogy megismerje a zenészek korábbi munkáit is (legutóbb Marton Évával közösen készítettek felvételt). A MŰVÉSZEK PROFIZMUSÁT sokan elismerik, az utóbbi időben gyakran vendégeskedtek a Fehér Házban, Washingtonban. Az elnökök is ámulatba estek a szakmai tudáson, az újszerűségen és az együttes különlegességén. Sok ilyen lemezzel kellene megajándékozni a magyarzenebarátokat! fejére KULTÚRA - MŰVÉSZETIáR Hírlap A nemzetiségi irodalom problémája Például az ausztriai szlovének A klagenfurti egyetem összehasonlító irodalomtudományi tanszékének munkatársa, Johann Strutz már több éve foglalkozik a karintiai szlovén irodalommal. Érdeklődésének középpontjában az újabb fejlemények állnak, s jóllehet, elsősorban a poétikai problémák szakértője, a tárgy természeténél fogva kénytelen szociológiai, nemzetiségpolitikai kérdésekkel is foglalkozni. A jelen tanulmánygyűjteménynek — magyarul: Arcok az új karintiai szlovén irodalomból — is ez a kettősség adja jelentőségét. Kilenc osztrák és szlovén szerző tizenkét karintiai szlovén költőrőlíróról bocsát közre bemutató-értékelő tanulmányt, míg az általános problémákkal foglalkozó bevezetőt maga a kötet szerkesztője vállalta. Minthogy a karintiai szlovén irodalom helyzete, létezési feltétele, változatos sorsa jellegzetesnek minősíthető, mind a bevezetőből, mind az egyes írásokból olyan helyzetmegállapításokat, olyan következtetéseket lehet más, hasonló jelenségekre alkalmazni, amelyek elemzése éppen ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel. Az első világháború után a „győztesek” azt hangoztatták, hogy a soknemzetiségű birodalmak helyébe nemzeti államokat hoznak létre. A valóságban azonban az Osztrák—Magyar Monarchia szétesésével szinte mindegyik új állam sok nemzetiségű lett, így a „dualizmus” korában nemzeti-nemzetiségi indulatokat, feszültségeket gerjesztő problémák nem oldódtak meg, még csak nem is enyhültek, mindössze annyi történt, hogy megőrizve az eddig uralkodó előítéleteket, más viszonyrendszer alakult ki, más nemzetiségi sérelmek keletkeztek. Ugyanis sem az első, még kevésbé a második világháború után nem sikerült a nyugtalanító nemzetiségi kérdésre méltányos megoldást találni. Ehelyett (rejtve vagy nyíltan) államnemzeti szempontból igyekeztek egyrészt az asszimiláció siettetésére (s ebben segített a centralizálás ütemének felgyorsulása, a diktatórikus kormányzás, valamint a városiasodás folyamata), másrészt olyan látszatintézkedések hozatalára, amely a kisebbségek, a nemzetiségek tevékenységét szűk területre szorítja vissza, s a nyelvhasználatot a családi körre korlátozza. Ennek következtében a kisebbségi kultúrák igyekeztek befelé fordulni, megőrizni a még megőrizhetőt, s a hagyományok ápolásával párhuzamosan föllelni azokat a területeket, amelyeken például az anyanyelv érvényesülhet. Nem kivétel a karintiai szlovén irodalom (és általában a karintiai szlovénség) sem, pedig Ausztria jóval demokratikusabb és nyitottabb társadalmat kezdhetett építeni 1945, főleg pedig 1955 után, mint Csehszlovákia vagy Magyarország A karintiai szlovének kultúrájának fejlődése is ama intézményrendszertől függött, amelyet egy valóban demokratikus államnak minden kisebbsége számára biztosítania kell. Igen fontos adalék ehhez, hogy — mint a kötet biobibliográfiai adataiból megtudjuk — az 1960- as években született karintiai szlovén költők a klagenfurti szlovén gimnáziumban érettségiztek, tehát a kultúra alapelemeit intézményes formában és nem autodidakta módon sajátították el. A másik fontos tényező az ausztriai szellemi élet felelősségérzete Nem kisebb jelentőségű alkotó állt be szlovén ajkú honfitársainak tolmácsolói sorába, mint Peter Handke. Az ő fordításai, tanulmányai tanúsították ennek az az irodalomnak önmagáért való és nem csupán regionális értékét, egyben hitet tettek amellett, hogy egy ország irodalma sokszínűségével, többnyelvűségével érdekesfontos szint jelenthet az európai irodalmak rendszerében. De evvel párhuzamosan (a különféle tényezők kölcsönhatásában) a karintiai szlovének sem merültek el folklórjukban, hagyományaikban, hanem a kisebbség helyzettudatát, létproblémáit és így az anyanyelv művelésének feltételeit öszszekapcsolták a XX. századi alkotók kísérletező kedvével, a költői nyelvteremtés általános kérdéseivel. Nem tagadván meg honnan jöttek, kiknek az életét ábrázolják, miféle (nyelvi) hagyományból táplálkoznak, lépést tartanak az európai irodalmak új irányaival. Nem kívülről önkényesen adaptált eszközöket erőszakolnák rá egy irodalomra, hanem alkotásaikkal mutatják föl: az egyre nehezebbé váló történetszövés, a mindinkább konvencionálissá kiürülő nyelv, a fenyegetettség- és bizonytalanságérzés elhatalmasodása miképpen jelentkezik egy kisebbség létében. A kétnyelvűség előnyeit és veszélyeit munkáik által bizonyítják, többségükben maguk fordítják le verseiket, prózájukat németre, ám éppen úgy német nyelvű műveket szlovénre. Mégsem a kulturális csere, a „híd" -szerep dominál életművükben, hanem az osztrákszlovén nyelvhatáron és tágabb értelemben felfogott kulturális közösségben élők különleges feladatvállalása, helyzetükből következően önmaguk másságának dokumentálása. Ez a másság értékként jelentkezik, ugyanis öszszetéveszthetetlenül egyéni kifejezésmód, valamint az élményanyag és a modernség (posztmodernség) szembesülése is. A tizenkét bemutatott szlovén alkotó három nemzedéket képvisel, de ennek a három nemzedéknek sem sikerült (mint azt a tanulmányokból megtudjuk), teljes irodalmi rendszert kiépíteni. Érthető, hogy a líra fejlődött a legerőteljesebben, jóllehet a regényírásban is néhány fontos mű jelzi a vállalkozó kedvet és a figyelemre méltó eredményt. A legkevésbé alakult ki a drámaírás, bár az öntevékeny színjátszás igénye késztette a szerzőket megfelelő műsoranyag szolgáltatására. Nem hiányzik az értekező próza sem, bár az önfelmérés igen lényeges eszköze a klagenfurti és a grazi egyetemen megvédett diplomamunka vagy doktori disszertáció (s ezek német nyelvűek). Természetesen a szlovén irodalomtörténészek is foglalkoznak Ausztria szlovén irodalmával, így a kritikai fogadtatásra nemigen lehet panasz. A Klagenfurtban megjelentetett kötetet egészében sikerültnek és tanulságosnak tartjuk, jó példával szolgálhatna a Romániában, Csehszlovákiában és Magyarországon, valamint Jugoszláviában élő kisebbségek kultúrájának bemutatására. Fried István LO VI videokazetta kapható valamennyi nagyobb áruházban, illetve megrendelhető HUNGARO VIDEO 1134 Budapest, Dózsa György út 150. FÖLDGÉP ÁMV 5. sz. építési üzem VÍZTELENÍTŐ részlege felajánlja szabad kapacitását VÁKUUMKUTAS TALAJVÍZSZINTSÜLLYESZTÉS kivitelezésére, valamint 0 200—1000 mm-ig sajtolási és fúrási munkákra. Érdeklődni: Surán Kornél építésvezetőnél 1184 Budapest, XVIII., Zádor u. 4. Tel.: 127-6437. A SAMSUNG Elektronics Magyar Rt. felvételt hirdet az alábbi munkakörök betöltésére: budapesti iroda, személyzeti osztály: — osztályvezető, — gépkocsivezető, számviteli osztály: — osztályvezető, • — könyvelő, — pénzügyi előadó, jászfényszarui telephely, — ügyintéző, — szakképzett egészségügyi dolgozó, anyaggazdálkodási részleg, — osztályvezető, — adminisztrátor. Angolul beszélek előnyben! Önéletrajzokat kérjük az alábbi címre küldeni: Budapest X., Jászberényi út 29. SAMSUNG-iroda. SAMSUNG