Magyar Hírlap, 1990. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-27 / 98. szám

1990. április 27., péntek HMawmMranwNiHiiHumimHiiumwMuratiui mNIHinillllllHIHIIIIIIIIIIIIIIIIHWIIIIIIUIHItlIIIIIIIII» Oktatáspolitika Az oktatási rendszer haté­kony működését akadályozó té­nyezők sorában minden bi­zonnyal előkelő helyet foglal el a vállalkozói kísérletező kedv — egyszerűen: munka­kedv? — hiánya az iskolák­ban. A jelenség persze valószí­nűleg nem korlátozható térben az iskolára és időben sem a mai állapotokra. Csakhogy nem túl sok olyan foglalkozási ágat ta­lálunk, amelyben már a min­dennapos működést is oly mér­tékben bénítaná a kedvetlen­ség, a reménytelenség érzése, mint éppen az új nemzedéke­ket a jövőre hivatásszerűen fel­készítő tanári munkában. Ér­demes talán ezért eltöprenge­nünk azon, hogy miért nem al­kalmas ez a szakma a jelenlegi körülményei között az értelmes erőfeszítések ösztönzésére és jutalmazására. Mert nem igazán alkalmas. Az okokat egyrészt a „szakmai presztízs” fogalma körül, más­részt az ettől nem teljesen füg­getlen munkakörülmények te­rületén kell keresnünk. Ami a szakma társadalmi presztízsét illeti, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fiatalok oktatá­sával való intézményesített fog­lalkozás a világon mindenütt két irányból épült ki: előbb az értelmiségi szakmákra kevese­ket felkészítő egyetemeken, majd később az elemi ismere­tek átadására alkalmas töme­ges népoktatásban. A szakma két pólusán elhelyezkedő taní­tókat és tanárokat még ötven­­száz éve is (hol, milyen régen) egy világ választotta el a tár­sadalmi megítélés, az életmód és élethelyzet területén. Az ok­tatási rendszerek huszadik szá­zadi kiterjedésével és demok­ratizálódásával (különösen szá­zadunk második felében) aztán e rétegek is mindenütt köze­lebb kerültek egymáshoz. Kö­zelebb kerültek ugyan, de a kü­lönbségek nem mosódtak egy­be. A francia tanárok alsó és legfelsőbb rétegeinek jövedel­mi különbségei pl. ma is négy­ötszörösek is lehetnek, és egy­általán nem mindegy számuk­ra, hogy hol és milyen tantár­gyakat tanítanak, milyen to­vábbképzésen vagy vizsgán vesznek részt, így a pálya kü­lönböző területein egyénileg különböző társadalmi presztízs­re lehet szert tenni. Még egységes szakma •munnimtiiiMMimiHtaawmmsuiuimMUummii Nálunk viszont a szakma „homogenizálódása” nem hosz­­szadalmas és nyilvános szak­mai, társadalmi és politikai küzdelmekben zajlott le, ha­nem gyorsan, szűk körben és a társadalmi nyilvánosság kizá­rásával meghozott politikai döntések során. Az iskolarend­szer demokratizálása és kiter­jesztése (a nyolcosztályos köte­lező általános iskola bevezeté­se­ és a tanári fizetések köz­ponti, mindenféle érdekegyez­tetést kizáró megállapítása mesterségesen megkonstruált egy egységes szakmát, ami az­tán a későbbiek során, a ta­nárképzés átalakulásaival és a tanárság személyi állományá­nak gyökeres kicserélődésével, valóságosan létre is jött. Ma már (még?) nyugodtan beszél­hetünk egy többé-kevésbé egy­séges pedagógus szakmáról, amelyben a kétszeres jövedel­mi különbségek is kivételszám­ba mennek, és tipikus a 40— 60%-os maximális eltérés a pálya különböző területein dol­gozók között. Ami olcsóbb iMninHiuiimiuMniiiianmiiimimKiiiuMnitiiiiMi Ez, a más foglalkozási ágak­hoz képest túlzott nivelláltság végül is megszokottá vált egy alapvetően központi bérgazdál­kodással működő gazdaságirá­nyítási rendszerben, ahol az ágazati képviseletnek „csak” arra kellett törekednie, hogy a pedagógusbérek lépést tartsa­nak (utána kullogjanak?) a mindenkori központi béreme­léseknek, és a pedagógusoknak „csak” arra kellett ügyelniük, hogy egyes kollégáik ki ne lóg­janak a sorból, le ne maradja­nak, de túlzottan előre se sza­ladjanak. Ezt a képletet jelen­tősen megzavarta az első lán­­gossütő megjelenése, ám az er­kölcsi felháborodás és a piac­­gazdaság megteremtésének el­­halasztódása még hosszú időre elodázta az ilyesféle konfliktu­sokat. Mára viszont már a ma­gyar pedagógusok számára is egyre nyilvánvalóbbá válik az, amit nyugati kollégáik mindig is tudtak: a viszonylagos al­kalmazási biztonságot és ked­vezőbb munkaidő-beosztást nyújtó, ámde inkább csak tisz­tes, mintsem fényes megélhe­tést biztosító pedagógusfizeté­sek igencsak eltörpülhetnek a személyes egzisztenciájukat is kockáztató vállalkozók jöve­delme mellett. Félő, hogy a gazdasági vál­ság és a növekvő infláció kö­zepette az „egységes pedagógus társadalom” presztízsének (és ezen belül jövedelmének) meg­őrzésében, sőt növelésében gondolkodó szándékok és a megszokott bérmechanizmusok fenntartása csak a tanárság egységes elszegényedéséhez és kedvetlenségének tartós fenn­maradásához vezet. Hogy a kö­zéprétegeknek ez a viszonylag nagyszámú (másfél százezres) foglalkozási csoportja ne vál­jék egyértelműen a változások társadalmi vesztesévé, valószí­nű, hogy magát a pályát kelle­ne olyanná tenni, amelyen — más foglalkozásokhoz hasonló­an — értelmes erőfeszítésekkel, társadalmilag releváns egyéni döntésekkel magasabb jövedel­met, életnívót és társadalmi presztízst lehet elérni. Ehhez persze a munkafelté­teleknek is gyökeresen át kell alakulniuk. A szakma máso­dik világháború utáni történe­tét ugyanis az jellemezte, hogy az iskolára a tojásbegyűjtéstől kezdve a takarékbélyeg árusí­tásáig folyamatosan nagyon sokféle feladat hárult, amelye­ket a tanároknak egyénileg sem állt módjukban visszautasítani. A bérezési rendszer azt jutal­mazta (nem túlságosan bősége­sen, persze), ha valaki minél több feladatot, minél több plusz terhet vállalt. Még a szakmai, a tanórával összefüg­gő feladatok terén is csak a mennyiségi teljesítést tudta ér­tékelni: a tanárok fizetésének 15-20%-át tették ki a túlóra­­díjak. Ez a rendszer a költség­­vetést is kevésbé terhelte, hi­szen olcsóbb volt a pluszmun­kát megfizetni, mint a felada­tokra új állásokat létesíteni­. Azért sem igen tudott ez a rendszer a munka minőségé­nek, eredményességének a ju­talmazásával mit kezdeni, mert — a rendszer politikai műkö­déséből adódóan — mindvégig hiányzott az iskolától az elvárt alapvető társadalmi feladatok világos és egyértelmű, széles társadalmi konszenzuson ala­puló megfogalmazása, így nem csoda, hogy nem alakulhatott ki az eredmények objektív és összehasonlítható mérésének technikája és a mérésre alkal­mas apparátus sem. A szakirá­nyítás (az iskolaigazgatótól kezdve a­ művelődési osztály­­vezetőkig) sokkal inkább igaz­gatási, mintsem szakmai irá­nyítói feladatokat látott el, és valójában a pedagógusok soha nem is fogadták el őket mun­kájuk megbírálásában szak­mailag illetékes személyeknek. iiNimimiMimiuimiMmiiimiiiiHnnHuimniMiHiM Kulcskérdés lesz NtiiuiiiiniiiiitiiiiiiiniimMHuiwitiiiiiiuuiuuimiiai Az oktatási reformtörekvé­sek négy évtizedes történetében a szakmai autonómia megte­remtésének a szándéka, külön­böző formákban ugyan, de minduntalan felbukkant. A so­rozatos kudarcok jelezték, hogy a rendszer jogszabályi úton nem reformálható. A po­litikai rendszerváltás ma fel­gyorsuló eseményei, miközben persze sokféle görcsöt és félel­met feloldanak, az iskolák mindennapos viszonyaiban egyelőre inkább bizonytalan­ságot és szorongást keltenek, ami valószínűleg sokakban csak az egységes béremelések iránti felfokozottabb várako­zást erősíti. Vállalkozásra, kísérletezésre ma valószínű­leg csak azok az új okta­tási formák ösztönöznek iga­zán, amelyek létüket a politi­kai változásoknak köszönhetik: az újraéledő, nemzetközi támo­gatást is élvező egyházi vagy magánkezdeményezésű iskolák. Hasonló kivételezettségre azon­ban mindig volt példa az el­múlt negyven év során is. Az elkövetkező időszak kulcskér­dése viszont remélhetőleg az lesz, hogy a közoktatás egész rendszere miként tehető alkal­massá arra, hogy a vállalkozói kedv és az egyéni szakmai am­bíció lehetőséget és elismerést nyerjen benne. Nagy Mária Vállalkozás és iskola A hét lemeze Egy este a New York-i Hárfa Együttessel RITKA IZGALMAS lemezzel lepte meg a Hungaroton a ko­moly­zene rajongóit: megjelen­tette a New York-i Hárfa Együt­tes harmadik magyar lemezét, szinte egy időben a zenészek magyarországi koncertjével. A lemez első látásra-hallásra — kissé eklektikusnak tűnik, hisz Vivalditól Griegen át Gershwinig, igen sok szerző művét találjuk itt. A zenekar vezetője a magyar származású Arist­id von Würtzler, aki 1970- ben alapította az együttest. A hárfák hangja már első pil­lanattól kezdve meghitt, békés hangulatot áraszt. Vivaldi: D- dúr concertójában nem volt könnyű hegedűszólamokat el­lenpontozva hárfára átírni, mégis, a háromtételes mű Bar­bara Pniewska szólójával jól si­került előadás. Saint-Saens: Morceau de Concert című művét eredetileg szólóhárfára írta, zenekari kí­sérettel. A szóló megmaradt, ám a művet az együttes képes­ségeire „igazította” a művésze­ti vezető. GERSHWIN HALÁLÁNAK 40. évfordulójára készült a Ze­nei vázlatkönyv hárfára történt átirata. A The Man­­ Love, a Summertime, a Rhapsody in Blue, mind ismert, közkedvelt darab, az új feldolgozás méltó Gershwinhez, a dallamok hatá­rozottan karakterizáltak, a mű­vészek játéka kiemelkedő, a hallgató figyelmét végig fenn­tartják a futamokkal, lágy esé­sek , keményebb felívelések váltakozásával. A lemez két utolsó darabja mutatja Aristid von Würtzler zenei tehetségét, a zenész való­di nagyságát. Modern vázlatok című háromtételes alkotásában a tegnapi­ mai állapotoknak megfelelően mutatja be zene­­szerszámát, a hárfa minden tu­lajdonsága hallható, kiderül, miért is olyan fantasztikus ez a hangszer. E mű harmadik téte­le a Holnap, ebben a hárfa vir­tuóza, hangolókulcsok segítsé­gével elektronikus effekteket használva mutatja be a hang­szer lehetséges jövőjét. A lemez utolsó feldolgozása zenei kalandozásra hív bennün­ket, a jól ismert János bácsi a csatában (Yankee Doodle) cí­mű amerikai népdal dallamára írt szellemes változatokkal, melyben Bach, Beethoven, Cho­pin, Debussy, Gershwin és Würtzler stílusában játsszák a művészek az ismert témát. Nem hiába lesz népszerű e le­mez széles e hazában. Az együt­tesnek ez a jubileumi, huszadik lemeze. Amolyan jutalomjáték ez, de a hallgató arra is kedvet kap, hogy megismerje a zené­szek korábbi munkáit is (leg­utóbb Marton Évával közösen készítettek felvételt). A MŰVÉSZEK PROFIZMU­SÁT sokan elismerik, az utóbbi időben gyakran vendégesked­tek a Fehér Házban, Washing­tonban. Az elnökök is ámulatba estek a szakmai tudáson, az új­szerűségen és az együttes külön­legességén. Sok ilyen lemezzel kellene megajándékozni a magyar­­ze­nebarátokat! fejére KULTÚRA - MŰVÉSZETIáR Hírlap A nemzetiségi irodalom problémája Például az ausztriai szlovének A klagenfurti egyetem összeha­­sonlító irodalomtudományi tanszékének munkatársa, Johann Strutz már több éve foglalkozik a karintiai szlovén irodalommal. Érdeklődésének középpontjában az újabb fejlemények állnak, s jóllehet, elsősorban a poétikai problémák szakértője, a tárgy természeténél fogva kénytelen szociológiai, nemzetiségpolitikai kérdésekkel is foglalkozni. A je­len tanulmánygyűjteménynek — magyarul: Arcok az új karintiai szlovén irodalomból — is ez a kettősség adja jelentőségét. Ki­lenc osztrák és szlovén szerző ti­zenkét karintiai szlovén költőről­­íróról bocsát közre bemutató-ér­tékelő tanulmányt, míg az álta­lános problémákkal foglalkozó bevezetőt maga a kötet szerkesz­tője vállalta. Minthogy a karin­tiai szlovén irodalom helyzete, lé­tezési feltétele, változatos sorsa jellegzetesnek minősíthető, mind a bevezetőből, mind az egyes írá­sokból olyan helyzetmegállapítá­sokat, olyan következtetéseket le­het más, hasonló jelenségekre al­kalmazni, amelyek elemzése ép­pen ezért megkülönböztetett fi­gyelmet érdemel. Az első világháború után a „győztesek” azt hangoztatták, hogy a soknemzetiségű birodal­mak helyébe nemzeti államokat hoznak létre. A valóságban azon­ban az Osztrák—Magyar Mo­narchia szétesésével szinte mind­egyik új állam sok nemzetiségű lett, így a „dualizmus” korában nemzeti-nemzetiségi indulatokat, feszültségeket gerjesztő problé­mák nem oldódtak meg, még csak nem is enyhültek, mindössze annyi történt, hogy megőrizve az eddig uralkodó előítéleteket, más viszonyrendszer alakult ki, más nemzetiségi sérelmek keletkeztek. Ugyanis sem az első, még kevés­bé a második világháború után nem sikerült a nyugtalanító nem­zetiségi kérdésre méltányos meg­oldást találni. Ehelyett (rejtve vagy nyíltan) államnemzeti szem­pontból igyekeztek egyrészt az asszimiláció siettetésére (s ebben segített a centralizálás ütemének felgyorsulása, a diktatórikus kor­mányzás, valamint a városiasodás folyamata), másrészt olyan lát­szatintézkedések hozatalára, amely a kisebbségek, a nemzeti­ségek tevékenységét szűk terület­re szorítja vissza, s a nyelvhasz­nálatot a családi körre korlátozza. E­nnek következtében a kisebb­ségi kultúrák igyekeztek befelé fordulni, megőrizni a még meg­­őrizhetőt, s a hagyományok ápo­lásával párhuzamosan föllelni azokat a területeket, amelyeken például az anyanyelv érvénye­sülhet. Nem kivétel a karintiai szlovén irodalom (és általában a karintiai szlovénség) sem, pedig Ausztria jóval demokratikusabb és nyitottabb társadalmat kezdhe­tett építeni 1945, főleg pedig 1955 után, mint Csehszlovákia vagy Magyarország A karintiai szlo­vének kultúrájának fejlődése is ama intézményrendszertől füg­gött, amelyet egy valóban demok­ratikus államnak minden kisebb­sége számára biztosítania kell. Igen fontos adalék ehhez, hogy — mint a kötet biobibliográfiai adataiból megtudjuk — az 1960- as években született karintiai szlovén költők a klagenfurti szlo­vén gimnáziumban érettségiztek, tehát a kultúra alapelemeit intéz­ményes formában és nem autodi­dakta módon sajátították el. A másik fontos tényező az ausztriai szellemi élet felelősségérzete Nem kisebb jelentőségű alkotó állt be szlovén ajkú honfitársai­­nak tolmácsolói sorába, mint Pe­ter Handke. Az ő fordításai, ta­nulmányai tanúsították ennek az az irodalomnak önmagáért való és nem csupán regionális értékét, egyben hitet tettek amellett, hogy egy ország irodalma sokszínűsé­gével, többnyelvűségével érdekes­fontos szint jelenthet az európai irodalmak rendszerében. De ev­vel párhuzamosan (a különféle tényezők kölcsönhatásában) a ka­rintiai szlovének sem merültek el folklórjukban, hagyományaikban, hanem a kisebbség helyzettuda­tát, létproblémáit és így az anya­nyelv művelésének feltételeit ösz­­szekapcsolták a XX. századi al­kotók kísérletező kedvével, a köl­tői nyelvteremtés általános kér­déseivel. Nem tagadván meg honnan jöttek, kiknek az életét ábrázolják, miféle (nyelvi) hagyo­mányból táplálkoznak, lépést tar­tanak az európai irodalmak új irányaival. Nem kívülről önké­nyesen adaptált eszközöket erő­szakolnák rá egy irodalomra, ha­nem alkotásaikkal mutatják föl: az egyre nehezebbé váló történet­szövés, a mindinkább konvencio­nálissá kiürülő nyelv, a fenye­getettség- és bizonytalanságérzés elhatalmasodása miképpen je­lentkezik egy kisebbség létében. A kétnyelvűség előnyeit és veszé­lyeit munkáik által bizonyítják, többségükben maguk fordítják le verseiket, prózájukat németre, ám éppen úgy német nyelvű műve­ket szlovénre. Mégsem a kulturá­lis csere, a „híd" -szerep dominál életművükben, hanem az osztrák­­szlovén nyelvhatáron és tágabb értelemben felfogott kulturális közösségben élők különleges fel­adatvállalása, helyzetükből kö­vetkezően önmaguk másságának dokumentálása. Ez a másság ér­tékként jelentkezik, ugyanis ösz­­szetéveszthetetlenül egyéni kife­jezésmód, valamint az élmény­anyag és a modernség (posztmo­­dernség) szembesülése is. A tizenkét bemutatott szlovén alkotó három nemzedéket képvi­sel, de ennek a három nemzedék­nek sem sikerült (mint azt a ta­nulmányokból megtudjuk), teljes irodalmi rendszert kiépíteni. Ért­hető, hogy a líra fejlődött a leg­erőteljesebben, jóllehet a regény­írásban is néhány fontos mű jel­zi a vállalkozó kedvet és a figye­lemre méltó eredményt. A legke­vésbé alakult ki a drámaírás, bár az öntevékeny színjátszás igénye késztette a szerzőket megfelelő műsoranyag szolgáltatására. Nem hiányzik az értekező próza sem, bár az önfelmérés igen lényeges eszköze a klagenfurti és a grazi egyetemen megvédett diploma­­munka vagy doktori disszertáció (s ezek német nyelvűek). Termé­szetesen a szlovén irodalomtörté­nészek is foglalkoznak Ausztria szlovén irodalmával, így a kriti­kai fogadtatásra nemigen lehet panasz. A Klagenfurtban megjelentetett kötetet egészében sikerültnek és tanulságosnak tartjuk, jó pél­dával szolgálhatna a Romániában, Csehszlovákiában és Magyaror­szágon, valamint Jugoszláviában élő kisebbségek kultúrájának be­mutatására. Fried István LO­ VI videokazetta kapható valamennyi nagyobb áruházban, illetve megrendelhető H­UNGARO VIDEO 1134 Budapest, Dózsa György út 150. FÖLDGÉP ÁMV 5. sz. építési üzem VÍZTELENÍTŐ részlege felajánlja szabad kapacitását VÁKUUMKUTAS TALAJVÍZSZINT­SÜLLYESZTÉS kivitelezésére, valamint 0 200—1000 mm-ig sajtolási és fúrási munkákra. Érdeklődni: Surán Kornél építésvezetőnél 1184 Budapest, XVIII., Zádor u. 4. Tel.: 127-6437. A SAMSUNG Elektronics Magyar Rt. felvételt hirdet az alábbi munkakörök betöltésére: budapesti iroda, személyzeti osztály: — osztályvezető, — gépkocsivezető, számviteli osztály: — osztályvezető, • — könyvelő, — pénzügyi előadó, jászfényszarui telephely, — ügyintéző, — szakképzett egészségügyi dolgozó, anyaggazdálkodási részleg, — osztályvezető, — adminisztrátor. Angolul beszélek előnyben! Önéletrajzokat kérjük az alábbi címre küldeni: Budapest X., Jászberényi út 29.­­ SAMSUNG-iroda. SAMSUNG

Next