Magyar Hírlap, 1993. október (26. évfolyam, 241-252. szám)
1993-10-30 / 252. szám
1993. október 30., szombat Az igazságtétel színe és visszája Az igazságügy-miniszter kiütéses győzelemről beszélt, miközben az ellenzék is sietve hangoztatta: a kormány igazságtételi tervezetével kapcsolatos korábbi aggályokat az Alkotmánybíróság tulajdonképpen megerősítette. Hiszen a törvényt a grémium csak részben találta megalapozottnak, s így indokolt volt a parlamenti szavazástól való tartózkodás, sőt, a javaslatnak akár az elutasítása is. Tehát ugyanabból a határozatból mindkét fél saját álláspontja igazát véli kiolvasni. Ahelyett, hogy ki-ki csendben tudomásul venné: az alkotmánybírósági döntés — a régióban egyedülálló s nehezen vitatható következtetéseivel — elegáns fricska jószerivel az egész magyar jogásztársadalomnak. De tulajdonképpen ez nem is igazán fontos, hiszen a határozat csupán a jogi tudományokban megfelelő jártasságot szerzett szakember számára nyer valamiféle értelmet. A közvélemény mindebből csak annyit érzékel: elhárultak végre az akadályok a büntetésben is testet öltő igazságtétel elől. Igaz, egyelőre kevesen tudják, pontosan kire is alkalmazható a jogelméleti szempontból roppant tetszetős döntés. Egyesek az igazságszolgáltatás gépezetének tagjait, mások az akkori hatalom döntéshozóit is szívesen a vádlottak padján látnák. Csakhogy a genfi konvenciók egészen pontosan körülírják a háborús és emberiség elleni — így el nem évülő — bűncselekmények fogalmát. Ám kérdéses, hogy amikor a tervezetet beterjesztették, a jogalkotó mérlegelte-e a javaslat következményeit? Vajon felmérték-e, hogy az ’56-os forradalom véres napjaiban szinte semmi nem volt csak fehér vagy csak fekete. Figyelembe vették, hogy miközben az egyik oldal sortüzet vezényelt, a másik karhatalmistákat lincselt. Gondoltak-e arra, hogy a rendszerhez hű erők kegyetlenkedéseit a felkelők nem kevésbé durva módszerekkel torolták meg. Vagyis korántsem bizonyos, hogy a független magyar bíróságnak csak az akkori hivatalos hatalom emberei fölött kell ítélkeznie. Hiszen a megtorlások elől forradalmárok sora menekült Nyugatra, közöttük bizonyára többen olyanok, akik az igazságtételi törvény vagy még inkább a genfi konvenciók alapján bűnösnek találtatnak. Például azok, akiket legfeljebb távollétükben ítélhettek el az elevenen lábuknál fogva felakasztott sorkatonák megégetéséért, ávéhások — esetleg csak feltételezett ávéhások — megkínzásáért, a polgári lakosságot ért atrocitásokért. S inkább jogelméleti kérdés: mi történjék azokkal, akiket felelősségre vontak ugyan, ám az ítéletet — törvénysértésre hivatkozással — megsemmisítették, Így pedig összeomlani látszik az egész jól felépített rendszer. Az igazságtételi törvény s különösen annak időzítése ugyanis — a valódi rendszerváltozás jelszava mögé bújva — aligha szolgált mást, mint a megerősödni látszó baloldal lejáratását. Most már csak az a kérdés, hogy a ma hatályba lépő jogszabállyal mit kezd majd a magyar igazságszolgáltatás. LENCSÉS KÁROLY 1918. október 31-én benépesültek Budapest utcái. Katonák és civilek tarka tömege hullámzott e lombhullató, csípős, esős őszi szélben, s elszántan, reménykedve várta a végkifejletet. Hozzájuk csatlakoztak a halottaikra emlékezők, a távolabbi utcák már kihaltabbnak tűntek, legfeljebb a belvárosban fel-felhangzó és a forradalom győzelmét köszöntő rigmusok foszlányait vagy a vadul száguldozó katonaautók zaját észlelték az ablakaik függönye mögé visszahúzódó kíváncsiskodók. Időnként a nagyobb terek is benépesültek, sokan hallgatták az alkalmi szónokok forradalmi hangvételű rögtönzött beszédeit, amelyek a kormányválságot, a katonaság széthullását, pontosabban többségének a nemzeti és katonatanácshoz való csatlakozását hangsúlyozták. A fegyverek némák maradtak, viselőik legfeljebb háborús szenvedéseik jelképeként szorították magukhoz, vagy időnként magasba emelve örömüknek adtak nyomatékot. Sapkájukról letépték a birodalmi jelvényeket, és őszirózsát tűztek a helyébe. Összecsapások nem voltak. Ez a felszín. A forradalomnak ellenben nagyon mélyre nyúltak a gyökerei. Már 1917 nyarán megalakult a választójogi blokk Károlyi Mihály függetlenségi pártjából, a polgári radikálisok vezetőiből és a szociáldemokrata pártból. A háború befejezését, radikális birtokreformot, továbbá politikai szabadságjogokat követeltek. (Egyesülési, gyülekezési jog, sajtószabadság, általános, egyenlő, titkos választójog stb.) Táboruk a háborús szenvedések és vereségek, a fokozódó gazdasági nehézségek hatására ugrásszerűen gyarapodott. Ugyanezeknek a pártoknak a részvételével és programjával alakult meg 1918. október 24-25-én a Nemzeti Tanács. A forradalom közvetlen kiváltó oka, hogy nemcsak a konzervatív magyar politikai vezetőkörök hagyták figyelmen kívül a gyorsan szaporodó és egyre befolyásosabb új hatalmi szervek rendszerváltozást követelő erőit, hanem a királyi udvar is. Nem érzékelték a háború okozta elkeseredettséget, pedig a tömeg már a társadalmi viszonyok gyökeres változását sürgette. Aligha vonhatja kétségbe bárki, hogy 1918 októberének utolsó két napjában Magyarországon klasszikus értelemben vett forradalom tört ki; megmerevedett, konzervatív, s a hatalomhoz csökönyösen ragaszkodó rendszer omlott össze. A szerző történész, akadémikus Természetesen a forradalmak jellegük, feltételeik, sajátosságaik, jelképeik, színeik szerint egyaránt különböznek egymástól. Az őszirózsás forradalom sajátos vonásai között megemlíthetjük, hogy abban a frontokról hazaözönlő katonák kivételesen fontos szerepet játszottak. Az Osztrák—Magyar Monarchia közös hadseregében sok szerb, horvát, szlovén anyanyelvű katona is szolgált, s az eseményeknek ők is aktív részesei és alakítói voltak Budapesten. A hadsereg szétesése közben viszont egyes magyar alakulatok kivonták magukat az eseményekből, például a 32-es gyalogezred sok magyar katonája hazaindult családjához. Ezt a forradalmat determinálta a súlyos háborús vereség, az ország gazdasági csődje, továbbá külpolitikai elszigetelődése, amit a győztes nyugati hatalmak akarata diktált. A győztes forradalom nyomán kialakított polgári demokratikus államot pedig körbefonták a területszerzésben érdekelt szomszédok. Ilyen körülmények közepette nem is állhatott igazán talpra ez a forradalom, s vezetőjét, Károlyi Mihályt megoldhatatlan feladat elé állította a történelem. Ebben az összefüggésben másodlagosnak számít már az ő halvány politikusi karaktere, naivitása, gyengének tekinthető szervezőképessége, határozatlansága. Ám céljainak tisztaságát, demokratikus elkötelezettségét nem kérdőjelezheti meg az idő. Mert a szociáldemokratákkal, a polgári radikálisokkal — Jászi Oszkárral, Kunfi Zsigmonddal vagy a pártonkívüli Berinkey Dénessel — éppen 1848 félbemaradt művének folytatására vállalkozott.Ennek jegyében hirdette meg a polgári jogállamiság kiépítésének programját. A hatalmi ágak megosztására törekedett, az általános, egyenlő, titkos választójog alapján alkotmányozó országgyűlést, majd a nemzetgyűlési választások megtartását követelte. Bevezette a teljes körű, a sajtóra, az egyesülési és a gyülekezési jogra vagy az állampolgári jogegyenlőségre vonatkozó politikai, polgári szabadságjogokat, határozottan törekedett a földosztás végrehajtására, államszövetségre svájci minta szerint. S bár sok lelki gyötrődés után vállalta a köztársasági államformát is, 1919 januárjában ő lesz az ország első köztársasági elnöke. Károlyi mozgástere azonban ekkor már főként a kezdettől meglévő külső és belső konfliktusok további kiteljesedése miatt látványosan beszűkült. Az 1919. március 20-án átnyújtott Vyxjegyzék pedig végképp megpecsételte sorsát. Tévedés azonban azt állítani, hogy államfőként magától átadta volna a hatalmat a magyar történelem szerves folytatását megszakító szovjet mintájú Tanácsköztársaságnak. A hatalom kihullt a kezéből. A hatalomátadás legendája s a belőle fakadó szemlélet a Horthy-korszakban élte virágkorát, ám egyes elemei ma is fel-felbukkannak. Ilyeténképpen az őszirózsás forradalom nyomán megszületett polgári demokratikus kormányzat és hatalmi rendszer a magyar progressziónak csupán felvillanása maradhatott. Kísérletet találhatunk benne a polgári jogállamiság, a demokratikus államberendezkedés valóra váltására. E rövidre nyúlt kísérletet a gyorsan pergő események elsodorták, ám iránta érzett és vallott elismerésünket pár hónapos fennállása ellenére kivívta. Igaz, a forradalom — és annak vezetői, elsősorban Károlyi és Jászi — célkitűzéseinek jó részét az adott kül- és belpolitikai helyzetben nem válthatták valóra. A keleti Svájc eszméjét, amely Károlyihoz oly közel állt, túlhaladta az idő. A Szlovák Nemzeti Tanács és Horvátország még október utolsó napjaiban kimondotta az elszakadást Magyarországtól, ezt tette később a Román Nemzeti Párt gyulafehérvári gyűlése is. A valóságos elszakadási folyamat azonban már korábban megkezdődött, sőt kiteljesedett olyannyira, hogy az említett deklarációk már e folyamat befejező mozzanatait jelzik. Nem járt sikerrel a földosztás végrehajtása sem, igaz, a Búza Barna földművelésügyi miniszter által végső formába öntött reformból törvény lett. De valóság nem, mert csupán Károlyi osztotta fel kápolnai birtokát, nagybirtokos társai nem követték példáját. A kormányzatnak pedig nem volt ereje és ideje a törvény valóra váltására. Az ilyen módon papiroson maradt. Illúziónak bizonyultak Károlyiék külpolitikai reményei is. Hiába reménykedtek ugyanis a győztes antanthatalmak jóindulatában, mert azok ragaszkodtak a háború során Romániával és Szerbiával kötött titkos szerződésekhez a határkérdések terén, és ígéretet tettek a cseh és szlovák emigráció vezetőinek is a nagy csehszlovák állam kialakítására. Mindezek Magyarország szétdarabolását jelentették. Az antantbarátság, a demokratikus államberendezkedés deklarálása a Károlyi-kormány részéről süket fülekre talált nemcsak Franciaországban, hanem Anglia vezető politikai köreiben is. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig az elnökválasztást 1918 végén a korábban még demokratikus elveket valló Wilson pártja elveszítette, s az európai viszonyokat kevésbé ismerő és semmiféle elkötelezettséggel nem bíró republikánusok győztek. A politikai élet síkján pedig a kormány a támadások kereszttüzébe került. Hiszen a régi, hagyományos vezető politikai körök kilátástalannak tűnő kényszerhelyzetükben szavakban támogatták ugyan, valójában azonban nem nyugodtak bele politikai vereségükbe, a demokrácia térhódításával pedig kezdettől szemben álltak. Megalakultak 1918 őszétől kezdve a szélsőjobboldali szervezetek is — Magyar Országos Véderő Egyesület, Ébredő Magyarok Egyesülete —, amelyek az 1918 előtti államrendszernél is merevebb, diktatórikusabb hatalmi rendszer kialakítására törekedtek. S megjelent a politikai élet színterén a kommunista vezetésű baloldal is, amely a bolsevik típusú hatalomátvételt írta zászlajára. Hol a helye történelmünkben az 1918. októberi polgári forradalomnak? Mit jelent ma? Aligha kérdőjelezhető meg Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Szende Pál szerepe a polgári jogállamiság kimunkálásában, bármennyire is hiányoztak a gyakorlati megvalósítás feltételei. Magyarországot egy pillanatra a polgári Európába vezették. Nekik — nem úgy, mint Kun Bélának vagy az ellenkező oldalon Horthy Miklósnak — helyük van egy képzeletbeli Nemzeti Panteonban. Pölöskei Ferenc Az őszirózsák illúziója „Hol a helye történelmünkben az 1918. októberi polgári forradalomnak? Mit jelent ma? Aligha kérdőjelezhető meg Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Szende Pál szerepe a polgári jogállamiság kimunkálásában, bármennyire is hiányoztak a gyakorlati megvalósítás feltételei. Magyarországot egy pillanatra a polgári Európába vezették. Nekik — nem úgy, mint Kun Bélának vagy az ellenkező oldalon Horthy Miklósnak — helyük van egy képzeletbeli Nemzeti Panteonban.” Felhívás a polgártársakhoz, akik látnak és hallanak... Kedves polgártársak, akik 1992. október 23-án este ott voltatok a Kossuth téren, és volt szemetek a látáshoz, fületek a halláshoz, kérlek, tanúsítsátok, amit láthattunk, hallhattunk muszterektől és Sony kazettáktól függetlenül: a náci jelképeket és az ordítozó csürhét. Mert ha nem tanúsítjátok, úgy a következő immár kifogástalan pártatlanságú tv-híradásban arról értesülhetünk, hogy a köztársasági elnök úrnak feltehetően víziói és hallucinációi voltak. S ezek miatt nem mondta el ünnepi beszédét. És ott sem voltak azok a nyilasmaskarás suhancok. Akiknek sikerült elérni azt, amit Kádáréknak 33 év alatt sem: október 23-ához fasiszta felhangokat asszociálni. Nem hiszem, hogy nagyon nagy civilkurázsira volna szükség tanúságtételünkhöz: arra (egyelőre még) nincs hatalma a teljhatalmú tv-alelnök úrnak, hogy fülünkbe forró ólmot öntessen vagy szemünk világától megfosszon. Legfeljebb attól foszthat meg minket, hogy megtudhassuk: mi történik ez országban. És akkor tényleg bármi megtörténhet. Annak bemutatását, amit ezrek tanúsíthatnak, akkor sem lehet csalásnak minősíteni, ha hatvanhatszor másolták át az eredeti felvételt. De ha mégis csalásnak lehet minősíteni, akkor újra egy „fordulat évet” élhetünk meg 1993—94-ben. S újrateremtődik a kafkai világ, ahol senki sem mer tudni arról, ha valakit meg találnak ölni „mint egy kutyát”. LUDASSY MÁRIA Száz nullra győzött a kormány — mondta találóan Hankiss Elemér, a Magyar Televízió elnöke, miután az idén január hatodikán Gombár Csabával együtt benyújtotta a lemondását a köztársasági elnöknek. Pedig akkor még nem tudta, tán nem is sejtette, hogy október végén Göncz Árpád ezt még mindig nem fogadja el; hogy ennek ellenére, egy sajátos jogértelmezéssel, a kormány mentesíti őt a munkavégzés alól; hogy 1993 őszén még mindig nem lesz törvény a rádiózásról-televíziózásról, s a két intézménynek nem lesz elnöke. Azaz dehogynem: ő maga. És azt talán végképp nem sejtette, hogy az MTV máskéntgondolkodóinak az a maroknyi csapata, az Egyenleg is eltűnik a képernyőről. Száz null. Száz nulla. Elég nagy előny, lássuk be. Aki valaha is megfordult már sporteseményen, az tudja: öt null után a mérkőzés veszít érdekességéből. Tíz null után a néző kezdi egy kicsit sajnálni az ellenfelet, egy idő után a közönség is a gyengébbnek szurkol, a bíró is őt segíti. Majd hazamennek a nézők, kiürül a lelátó, átvertek minket, morogják a szurkolók a sarki szotyolaárusnál vagy a kocsmában, nyoma sincs a győzelmi mámornak, a nyertes csapat játékosai egykedvűen üldögélnek, kicsit csalódottak, elvették tőlük a játék, a mérkőzés örömét... No de száz null? Mi ez? Döntő fölény? Simli? Ócska trükk? így már nyerni sem érdemes. Lehetne persze szomorkodni, bölcselkedni, keseregni most. Ebben az országban mindenki tudja, aki korábban bármilyen pozícióban volt vagy pusztán létezett, szőtt, esztergált, céget vezetett, alkudott és alkudozott, aratott-vetett vagy Száz csak gondolkodott, hogy kritikus sajtó nélkül védtelen a társadalom. Azt tesznek vele, amit akarnak. Lehetne persze vigasztalni egymást s vigasztalódni most. Majd elmúlik ez is a fejünk fölül, nincs itt nagy rész, oly nagy a demokrácia, el kell ennek múlnia, mi magunk mulasztjuk majd el, milliók szavazatával; s különben is, védje meg ezt a kormányt a Murányi, a taxisblokád hőse, úgy kell neki, minden Murányi ezer, százezer szavazat ellenük, főleg persze a komcsiknak, mert ők egyszer már le tudtak mondani a hatalomról, de másnak is, bárkinek, csak nem nekik. Gyenge vigasz, tudjuk, tudnunk kell, hogy ez nem múlik el. Hisz eddig sem múlt el semmi. Furcsa, különös képződmény volt az a reform-Magyarország. Volt benne diktatúra, nem is kevés, szürkeség, unalom, hatalmi gőg is és néha börtön, bár utóbb néhány nap csupán, jeles napokon, márciusban, júniusban, októberben főleg, volt Tv-Híradó, voltak itt tankok is, meg MHSZ-ünnep alkotmányunk napján, felvonulás, taps megannyiszor. S persze össznemzeti érdek — ha nem is népnemzeti. Az elvárások-kijárások, alkuk és szabályozók rendszerében, a kölcsönös gazdasági segítségek szívesség-bankjainak a jóvoltából lehetett gazdagodni és előrejutni, elvegyülni vagy elmerülni, kinek mire volt tehetsége és gusztusa. A szürke-fekete gazdaság, a klientúra jól-rosszul működött, és működtette ezt az országot. Már amíg. Más mechanizmus jószerivel nem is létezett. Az engedelmesség és alázatosság kádári Magyarországáról manapság lészen csak valódi tudásunk; ez nem múlik el egyhamar. Nem csoda, ha ezt a történelmi kompromisszumot oly kevesen óhajtják önként megkötni, főleg azok, akik — akár csak napokra is — hittek a demokráciában. null Nem csoda, ha ezt a történelmi kompromisszumot oly sokan mégis megint megkötik, főleg azok, akik akkor is, most is csak így tudtaktudnak boldogulni. Visszaállt hát a régi rend: kellenek az új keresztapák, pártfogók. A feltétlen engedelmesség feltétlen előny megint, a vakhitűek nívódíjai nem inflálódnak egyhamar, sokat is érnek, még romló forintban is.Lehetne ez másképp? Lehetett volna másképp? Egyszer-egyszer azt hittük, lehet. 1989-90 tájékán már mindezt átéltük egyszer: menekült egy hatalom, klientúrája gyorsan meglépett, káeftézett vagy átállt. Voltak gyanús privatizációs ügyek, Next 2000, magántőke állami vagyonból, alapítvány a pártkasszából, lemondtak tévévezetők, voltak rossz alkuk és titkos egyezségek, korrupció, korrupció, korrupció — ám voltak magasztos pillanatok is. Akkor még. Voltak megoldások. Volt idő, amikor valós veszély volt, vagy annak látszott, hogy Grósz Károly szükségállapotot vezet be, legalábbis sajátos, soha nem definiált gazdasági szükségállapotot. Nem ez történt. Az MSZMP—MSZP más vezetői tárgyalni kezdtek a hatalom megosztásáról. Volt idő, amikor úgy látszott, félmegoldásra futja csak, az előző rendszer vezéralakja lesz az új köztársaság elnöke, és az új, nyugodt erő ad majd miniszterelnököt. Belesodródunk a folyamatos rendszerváltásba, szakaszosan, egymásra tornyosuló politikai válságokon épül majd a szép — ha szép — új világ. Nem ez történt. A négy igennel döntött a nép, a szabad választásokra adta a voksát, feloldotta azon megkötöttségeit is, amelyeket reá mért volna az új elit egy része, s persze, a régi. Volt idő, amikor attól kellett tartani, hogy az állami vagyont „lenyúlják” a régi menedzserek, mielőtt még törvény születnék a privatizációról, új politika az államtalanításról, de néhány pénzügyi vezető föllázadt, elzárta az utat a magán-menekülési akciók elől. Volt idő, amikor reális veszély volt, hogy az új kormány nem tud majd kormányozni, a kétharmados törvény kényszerével olyannyira gúzsba kötötte elődjét, hogy abból maga sem szabadul. Nem ez történt. Houdini mester mutatványához hasonló barbatrükkel oldotta meg kötelékeit a miniszterelnök, betonozta be magát, pártját és szövetségeseit a hatalomba. Volt idő, amikor azt hihettük, az új kormány rögvest lenyeli az egész közéletet, a rádiót-televíziót, nemzeti bankot, mindent. Nem ez történt. A miniszterelnök független, elismert, képzett szakértőkre, szaktekintélyekre bízta a köz szolgálatát. 1989 nyarától 1990 nyaráig Pozsgay Imre, Németh Miklós, Antall József, Tölgyessy Péter, Kis János, az MSZP, az SZDSZ, az MDF vezérkara döntő pillanatokban az együttműködés mellett döntött. Találtak megoldásokat, nemegyszer zseniálisakat, kényszerűségből vagy józan belátásból, mindegy ma már. Közben, persze, folyt a megszokott kamarillapolitika, a régi rutin: volt kuratórium, amely felügyelte a rádiót-televíziót, Tv-Híradó-puccs, szerkesztőségek fölött adtak-vettek lapokat, frekvenciákat ígértek rádióknak, tévéknek, volt megannyi titkos és bizalmas Antall—Pozsgay csúcs, nyilvánosság elől elzárt megállapodás, csakúgy, mint most. De az együttműködés kényszere erősebb volt a hatalomvágynál. És persze volt szabad és független sajtó. Volt független gondolat. Most, az 1994-es választásokhoz közeledve jó lenne bízni abban, szunnyad valahol, valakiben, valakikben az a zsenialitás, a józan belátás, amely átvezeti ezt az országot a rendszerváltás első négy éve után ránk tört mély politikai válságon. Jó lenne tudni, létezik még valamilyen kényszer az együttműködésre. Jó lenne hinni benne, hogy a választások idején lesz még szabad s független sajtó, s lesznek olvasók-nézők-hallgatók, akik hisznek benne. No de hát: száz null. Ez a kormány, az MDF Egyenlege. Lelátó FARKAS ZOLTÁN ROVATA FORUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" __________MAGYAR HÍRLAP / Balkán vagy Európa? A Csurka-szcenárió utolsó jelenetei peregnek a Magyar Rádióban és Televízióban. Lépésről lépésre kiagyalt puccs: a máskéntgondolkodók kiszorítása, a képbe nem illő szerkesztőséstgek és műsorok fölszámolása, a pártatlan és objektív tájékoztatás „bevezetése”, a nemzeti média megteremtése. Hiszen hazudni akkorát kell, hogy az már hihető legyen (Goebbels). Bravó Csurka és Lezsák urak, bravó Nahlik és Csúcs és bravó — már megbocsásson ott a kölni betegágyán — miniszterelnök úr! Az embernek valóban káromkodni kél kedve. De álljunk meg. A függöny még nem hullott le, a végszó még nem hangzott el. Még el lehet dobni a csurkai forgatókönyvet, még bele lehet kezdeni egy újba. Még föl lehet lapozni a Magyar Köztársaság Állakotmányát, még fölidézhetők a sajtószabadságról és a közszolgálati médiumok függetlenségéről szóló passzusok. Van még néhány perslyünk. A főszereplők helyében én most gondolkodási időt kérnék. Európa vagy Balkán? — ez itt a kérdés. Ha a rádió és a televízió fgleichschaltolása bevégeztetik — az Balkán. Ha a médiumok körüli politikai konfliktus föloldására alkotmányos és konszenzusos megoldás találtatik — az Európa, Magyarország Európa felé tart. Erről szól a rendszerváltás, ez a társadalmi modernizáció célja és iránya. És erről szól a magyar külpolitika. Mert valahogy úgy szeretnénk élni, ahogy ők. És valahogy úgy szeretnénk (állam)polgárok lenni, ahogy ők. Ne fordítsunk egy pillanatra sem hátat, ne tegyünk visszafelé egy lépést át sem. Nem éri meg, sokat vesztenénk vele. Ezért gondolom, hogy Lezsák Sándor téved. Ő, aki a jelek szerint kulcsfigura a mostani sajnálatos eseményekben — bár ezt cáfolja —, ő, aki mint pártja ügyvezető elnöke nyilván kellő politikai súllyal és önbizalommal bír ahhoz, hogy néhány nap leforgása alatt nyilvánosan ellentmondjon előbb a miniszterelnök helyettesítőjének, majd a kormány egy másik miniszterének — mellesleg mindketten pártja elnökségi tagjai —, téved, amikor kijelenti: nincs szükség hatpárti tárgyalásokba bonyolódni médiumügyekben. Szeretném meggyőzni, hogy most van rá a legnagyobb szükség. De Lezsák Sándor téved akkor is, amikor arról beszél, hogy az Egyenleg tudósítása a tavalyi, október 23-ai incidensről lejáratta Magyarország tekintélyét külföldön. Mert , ha itt hitelrontás történt, annak nem a tudósítás, hanem maga az inci- Ii dens az oka, ami — sajnos — kétségkívül megtörtént. De ilyesmi is megtörténik máshol is Európában, szép szál nemzeti ifjaink nem csak is nekünk vannak. Okoznak némi meghökkenést, nyugtalanságot Németországban, Franciaországban, Angliában is, csakhogy ott, a képernyőn való felbukkanásuk ürügyén nem szoktak a televízióban nagytakarítást rendezni. A lejáratásról és a hitelrontásról nekem más jut eszembe. Például az, ahogy most a kormány asszisztálása mellett a lezsáki és csurkai eszmeiséghez, politizáláshoz közel álló alelnökök, szerkesztők kisajátítani igyekeznek a Magyar Rádiót és Televíziót, 1s Nem kellemes élmény az óceánon vagy a csatornán túl vén sajtórókák rosszallását hallgatni a magyar kormány — idézem — brutális akcióiról a közszolgálati intézmények függetlensége ellenében. Meglehet túloznak, a sajtórókák már csak ilyen fenevadak, de ennek a véleményüknek olykor lapjaikban is hangot adnak, aminek aztán az egyszerű újságolvasó fejében az a vége, hogy Budapest vagy Bukarest... Nem is írom ide. Szóval, fezen a hitelrontáson meg lejáratáson el kéne gondolskodni egy kicsit, olvassuk csak el a mostani rádiós és tévés események külföldi sajtóvisszhangját. De nézzünk a saját tükrünkbe is. Hogy van az, hogy a kormány II most azt mondja, semmi köze ahhoz, ami a Bródy Sándor utcában , meg a Szabadság téren történik. Gondolom vagyunk néhányan, akik ezt boldogan el tudnánk képzelni, bárcsak így lenne, bárcsak így lett II volna tavaly is, bárcsak megszületett volna az az átkozott médiumtörvény — de nem született meg, következésképp ez az egész nem úgy van, hogy a kormány nem tehet semmit. Hiszen eddig örökösen azt bizonygatta nekünk, hogy igenis van köze hozzá, de még mennyire! Volt itt hivatkozás kormányzati felelősségre, 1974-es minisztertanácsi rendeletre, a miniszterelnök munkáltatói jogára meg az ég tudja még mire. Csakhogy akkor arról volt szó, hogy Hankisst meg Gombárt el kell küldeni, Chrudinákot meg Pálfyt vissza kell hozni, s ment min- iden, mint a karikacsapás. Csurkáékat jól kellett lakatni, s a miniszterelnök-pártelnök nagyvonalúan beáldozta a televíziót meg a rádiót. Ha a kormány most nem tesz semmit, az azt jelenti, hogy nincs ellenére a médiumpuccs. A hallgatás beleegyezés. Ha az MDF Lezsák Sándorral az élen nem akar pártközi egyeztető tárgyalásokat, akkor az ugyancsak azt jelenti, hogy kedve szerinti a rádióban és a televízóban kialakult helyzet, s fél évvel a választások előtt eldicsekedhet ország- világ előtt: hadállásai kiépültek. Addig azonban történhet még egy s más. Nem kiszámítható, mit idéz elő a puccsal szembeforduló rádiósok és televíziósok tiltakozása, esetleg sztrájkja. Sikerül-e ellenállásukkal tárgyalásra, döntéseik megvál- toztatására, végső soron lemondásra bírniuk a ma még eltökéltnek látszó elnöki alelnököket? Megbénítja-e a tiltakozás a rádiót és a televíz sziót, beavatkozásra, tárgyalásra kényszerítve ezáltal a kormányt, vagy aj műsor megy tovább, s a hangadók kezükbe kapják a munkakönyvüket? De megtörténhet, hogy a kormány — megmásítva csütörtöki állás ’ pontját — nem hagyja végképp elfajulni a helyzetet. A miniszterelnök javasolhatja a köztársasági elnöknek az alelnökök felmentését. A pártok tárgyalásokat kezdhetnek a kinevezendő elnökök személyéről. A rádióban és a televízióban még megközelíthető egyfajta egyensúlyi állaapot. Ez is, az is lehetőség. Még végig lehet gondolni, még lehet alkudozni, még meg lehet állapodni. Még lehet európai, még lehet alkotmányos megoldást találni. Gondoljunk arra: ha ezt a politikai konfliktust nem sikerül most föloldani, akkor eszkalálódni fog, ami ráis nyomja bélyegét a parlamentre, a választási kampányra, egy kímélet- ilyen kampány pedig az új parlamentre és így tovább. Mikor a pártok még az előző választások adok-kapokját sem heverték ki. Most újra lehet vizsgázni. Politikai kultúrából is. Balkán vagy Európa? Ez a kérdés, ez a tét. BÁNKI ANDRÁS 7 EZ A LAP ELFOGADTA A VÁLASZTÁSI ETIKAI SZÁNDÉKNYILATKOZATOT MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B __________ Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712_____________ Terjeszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők Előfizetési díj egy évre: 6360 Ft, fél évre: 3180 Ft, negyedévre: 1590 Ft, egy hónapra: 530 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807