Magyar Hírlap, 1993. december (26. évfolyam, 292-304. szám)

1993-12-31 / 304. szám

1993. december 31., péntek Letarolt kulturális fejezetek „Ami a tiéd az az enyém is, ami az enyém, ahhoz semmi közöd.” Lényegében e népi furfang jegyében kezelte a pénzügyi kormányzat azokat az 1994-es költségvetés tervezetéhez beérkezett módosítójavaslatokat, amelyek — a forrásokat is megjelölve — a kistúra, a közművelődés többlettámogatását célozták. Szabó Iván pénzügyminiszter tárgyalni sem volt hajlandó a legnagyobb ellenzéki párt által is felvállalt kultúratámogató elképzelésekről. A költségvetési végszavazás után azonban kiderült, a kormányzat felhasználta a bevételi forrásokra tett ellenzéki javaslatokat, ám a pénzt korántsem művelődésre, hanem — saját lobbiérdekeinek megfelelően — egészen másra kívánja elkölteni. De a történet még a nyáron kezdődött. A költségvetés tervezetét — a korábbi gyakorlattal ellen­tétben — már a nyáron kéz­hez kapják a képviselők, így korán kiderül, nem sok jót ígér a kultúra számára a következő esztendő. Ez idő tájt még teljesen bizonytalan a kul­turális dolgozók tömegeit érintő köz­alkalmazotti bérrendszer bevezetésé­nek pénzügyi fedezete, és a tervezet — a két számjegyű infláció ellenére —­ egyetlen fillérrel sem szán többet kulturális célokra az előző esztendei­nél. Ekkor kezdi meg alternatív költ­ségvetésének kidolgozását a Levegő Munkacsoport és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szak­­szervezete. Az előbbi társadalmi szer­vezet célja nemcsak a kultúra, de az ezzel számos területen érintkező kör­nyezetvédelem pozícióinak javítása is. A kulturális, ökológiai és közal­kalmazotti érdekeket összecsiszolva őszre 210 millárd forintos módosí­tócsomaggal állnak elő, amelyből mintegy százmilliárdot végül a legna­gyobb ellenzéki párt, az SZDSZ, va­lamint több független, és számos pártjában renitens egyéni képviselő vállal fel, vagyis nyújt be módosí­tóindítványként a parlament elé. A csomag többek között a rendkí­vül környezetterhelő tranzit kamion­forgalom díjának emelését, a privati­zációs bevételek, a pénzintézetek adó­jának, a játékadónak, valamint né­hány súlyosan környezetszennyező vagy egészségkárosító termék (benzin, alkohol, dohányáru) adójának emelé­sét szorgalmazza, és az ebből befolyó pénzt kívánja oktatásra, művelődésre, környezetvédelemre fordítani. Szabó Iván pénzügyminiszter idő hiányában többszöri kérésre sem haj­landó tárgyalásokba bocsátkozni a tervezetről, bár felvállalói között több kormánypárti képviselő is van. A Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium a pozícióit javító szakszer­vezeti és társadalmi szervezeti javas­latokat némán szemléli. Kálmán At­tila politikai államtitkár így magya­rázza a minisztérium passzivitását: a költségvetés beterjesztését követően fegyelmezett köztisztviselő már nem lobbizik.A költségvetés szavazása előtt a kormányzat, az ellenzék és a társadalmi szervezetek hatá­rozott tiltakozása ellenére az adótör­vények módosításának keretében korlátozza az alapítványok támogatá­sára leírható adóhányadot. Becker Pál pénzügyminisztériumi államtit­kár a fokozódó csalásokra hivatkozik, valamint arra, hogy amíg a társada­lomnak elvárásai vannak a kulturá­lis, szociális, környezetvédelmi terü­leten az állammal szemben, addig a központi költségvetés nem mondhat le a civilszféra javára ezekről a pén­zekről. Számítások szerint ez a döntés a kultúra területéről egy-másfél mil­­liárdot szippant ki 1994-ben. Ekkor­ra pedig már az is kiderül: az idén létrehozott és — elvileg — a kultúra decentralizáltabb és demokratiku­sabb finanszírozását megoldani hiva­tott nemzeti kulturális alap is a ter­vezettnél százmillióval kevesebbet kap jövőre. Az előjelekből mindenki arra kö­vetkeztet, hogy a költségvetési szava­zásnál a kormányzat egységes „nem­mel” fejezi ki egyet nem értését a KKDSZ—Levegő Munkacsoport —SZDSZ módosítócsomaggal. De korántsem ez történik, hiszen a kormánytöbbség a bevételek olda­lán a beterjesztett százmilliárdból hatvanat megszavaz. Támogatja töb­bek között a játék-, a fogyasztási adó­­, a vám- és importbefizetések emelé­sét. .lenyúlja”, és rögtön „le is nyeli” a pénzt. A kiadási oldalra pillantva ugyanis kiderül: a nem várt bevételre vannak a kultúránál és a környezet­védelemnél a kormányzat számára sokkal kedvesebb jelentkezők. Több mint tízmilliárd többlettámogatást kap a közúti lobbi, ennek felét a rendkívül rossz helyzetben lévő hír­közlés fejlesztésétől elvonva. Még ennél is jobban járt az államigazga­tás, amelybe­n a felszabadult forrá­sokból — 17, 5 milliárd költségve­tés-kiegészítést pumpál a kormány­zat. A legsikeresebb azonban kétség­kívül a honvédelem. Annál is in­kább, mert a költségvetési támoga­­táskiegészítés mellett nagy valószí­nűség szerint — fegyverek formájá­ban — a hadsereg kapja meg a költ­ségvetés adósságszolgálati fejezetei­ből „kifelejtett” 40 millárdos fenn­maradt orosz adósságot is.N­émi reményt adhat a kultúra esélyeinek javulására az ön­­kormányzatok településfej­lesztési normatívájára megszavazott 12 milliárdos többlettámogatás, amelyet azonban a helyi önkor­mányzat köztudottan saját belátása szerint költ el, így semmi biztosíték sincsen arra, hogy ebből akár egyet­len fillért is lásson a helyi művelő­dés. Ráadásul a költségvetés megsza­vazásával sem kerül nyugvó­, legfel­jebb holtpontra a közalkalmazotti bérrendszer pénzügyi fedezetének ügye sem. Nem kell komoly jövőbe­látás ahhoz, hogy megjósolhassuk: az ország művelődési házai, könyvtárai, múzeumai dolgozóinak jó része feb­ruári fizetési borítékjában hiába ke­resi majd a közalkalmazotti törvény betűje szerint járó fizetéskiegészítést. A hitelfelvételre kényszerített ön­­kormányzatok szegényebb többsége nem lesz képes — vagy hajlandó — betartani a parlament határozatát. Még viccnek is rossz az az ötszázmilli­ós költségvetési tétel, amelyet az „önhibájukon kívül hátrányos hely­zetű települések” kapnak segítségül a közalkalmazotti illetmény kifizetésé­hez. Sokan az egyetlen megoldást a költségvetés 25 milliárdos tartaléka­lapjának zárolásában látnák, amely­ből számítások szerint májusig, talán júniusig legalább a kulturális-közal­kalmazotti terület hiánya fedezhető lenne. A tavaszi választások után várhatóan ez idő tájt felálló új kor­mánynak pedig vélhetően nemcsak a kultúrafinanszírozás hiányosságai és anomáliái miatt kell majd egy telje­sen új alapokon álló költségvetést készítenie. BÓDAY PÁL PÉTER Beszélgetés Koncz Zsuzsával „Meglátod, rendbejönnek m­ajd a dolgaink” — Nemrég a rádióban hallottam egy Miszter alkohol című számot, amit egy hozzád igencsak hasonló hangú lány énekelt, akit radásul szin­tén Koncz Zsuzsának hívtak. Meny­nyire emlékszel rá? —­ Hááát... Emlékszem vala­mennyire. Miközben ugyanolyan volt, mint én most, azért nagyon sokban más is volt. Egyfelől felhőt­lenül, kicsit felelőtlenül éltünk, másfelől tele szorongással, tétova­­sággal, bizonytalansággal, tartal­matlan, sehová nem vezető viták­kal. Még nem döntöttem el, mi le­gyek, sok mindennek, ami ehhez a pályához kell, nem is jutottam még a birtokába. De amiben hinni ér­demes, abban már akkor is nagyon erősen tudtam hinni. — Miben? — Abban, hogy az emberi élet értelmes dolgokra is használható. Nemcsak arra, hogy járunk a gim­náziumba, az egyetemre, ahol jól tanulunk, mert úgy illik, közben pedig érezzük, sok olyasmit mago­lunk, ami semmire se való. Volt, ami igen mély hatást tett rám, be­folyásolta a cselekedeteimet, pályá­mat. Például az a fajta erőtér, ami körülvette a szűkebb társaságunkat, amiből sokan nem is zenésznek ké­szültek. Valami olyasmit találtunk a zenében és a lassan gyűlő Brody­­szövegekben, ami értelmessé tette az életünket. A közönség reagálása, érezhető szeretete alól nehéz lett volna kivonni magunkat. Nem alakult ki még véleményem a kö­rülöttem lévő világról, nem létezt­­ek magyarázataim, noha láttam az ellentmondásosságát. De akkori­ban kezdtem összegyűjteni azt az erőt, amiből máig táplálkozom: hogy fontos lehet, amit csinálok — ha a körülmények megengedik csi­nálni. —■ A hit tehát megmaradt. — Enélkül nem tudnék kimen­ni a színpadra. Egy munkahelyre talán be lehet menni hit nélkül — a színpadra nem. A fásultságot, a rutint rögtön megérezné a közön­ség. — Az utolsó három lemezed címe olyan, mint egy történelemkönyv há­rom fejezete: Fordul a világ, Illúzió nélkül, Ne veszítsd el a fejed! Mit gondoltál, mit gondoltatok, merre, hová fordul a világ? — Arra számítottunk, hogy ami korlátok közé szorított bennünket, el fog múlni. Ez nagyrészt talán be is következett. Nagyon kevéssé körvonalazódott bennünk, mi is válthatja fel a régit. Ami bekövet­kezett, úgy tűnik, óhatatlanul csa­lódás mindenki számára. Nincs ember, aki elégedett lenne. Hogy ez miért történt így, arra nem is könnyű meglelni a magyarázatot — ha társadalomtudós lennék, ta­lán világosabban látnék. De ami bekövetkezett, arra valóban nem számítottunk legfurcsább álmaink­ban sem. — Manapság csak az a biztos, hogy hull a hó és hózik. Az Illúzió nélkül című lemezen az is megfogal­mazódik, hogy itt már fölösleges a hal­­lásból. De talán az is rajta van a le­mezen, hogy ez nem maradhat így. A Ne veszítsd el a fejed! cím igen finoman jelzi, hogy hajlamo­sak vagyunk elveszíteni. Hajlamo­sak vagyunk megriadni, hajlamo­sak vagyunk visszahúzódni, ez utóbbit talán azért is tesszük, mert Babits Mihállyal úgy gondoljuk, „... az a Jobb, / aki nem ért és elma­rad korától”. Kicsit kaotikus kor­szakban élünk. De tizenhárom koncertet tar­tottunk az elmúlt hetekben, Deb­recentől Pécsig. Ha tizenhárom koncertből tizenketten pótszékes telt ház van és a végén jönnek a le­mezeket aláíratni, sőt szerenádot énekelni, az nagyon jó érzés és nem azt a képzetet ébreszti, hogy ne lenne szükség arra, amit csiná­lunk. Szükség van a művészetre. Nem mindenkinek persze, de aki­nek igen, annak nagyon. — Hogy kaptál szerenádot? — Akik rám vártak a koncert után, azok addig, amíg átöltöztem, a régi számaimat énekelték. A Va­lahol egy lányt, a Miért hagytuk, hogy így legyent, a Kertész leszek­­et. Sok dalt tudnak szerencsére. — Hogy viseled például a sajtó bulvárosodását, azt, hogy felhívnak és megkérdezik, miként ápolod a ha­jad, hogy olyan szép? — Ez bizonyos mértékig tolerál­ható, a műfajhoz hozzátartozik a nyilvánosság és az, hogy nem min­dig a legkomolyabb dolgokról be­szélünk. De mikor a múltkor azt kérdezték, hogy azé-e vajon a nő, aki megműveli, akkor meglepőd­tem, hogy lehet ilyesmit egyáltalán megkérdezni. Ki is vagyunk szolgál­tatva, nem tudhatjuk mindig, kivel állunk szemben. — A Késő van című számban szerepel ez a két sor: „Rossz ember lépked az úton, / Jó ember el kell, hogy bújjon.” — Sokan gondolják így, Galkó Balázs cikkében olvastam például hasonlót, az ÉS egyik decemberi számában. Hálót érzünk magunk körül, ami fojtogat minket — elég az Egyenleg-ügyre gondolni. Azt kívánnák, legyen már csend, de mégsem kívánhatjuk, mert a ha­zugságba nem lehet belenyugodni. El kellene bújni, de nem lehet, mert akkor a terep végképp elmo­­csarasodik és senkinek sem lesz hely. — Elénekelted a Walesi bár­do­kat, pontosabban, kivártad, míg elénekel­heted. Ma rengeteg olyan bárdot lá­tunk, akik hajlandók azt mondani, sőt buzgón hajtogatják, hogy éljen Eduárd. — És azt is látjuk, hogy a hatal­masok saját bárdra vágynak. Az élet rövid, jobb kényelmesen tölte­ni. Nem várható el senkitől, hogy dalolva menjen lángsírba. — Azt nem, de némi tisztesség azért igen. — Ez igaz, bár azt sem tagadhat­juk, hogy korrumpáltan is lehet jót alkotni. — A közveszélyes játékban azt énekled: „Azt kérded, miért szóro­­gok, hisz nincs itt semmi baj... ” Van benned szorongás? — Kiben nincs? Bennem is van, de a szorongásaim a magán­ügyeim. A színpadon nem szoron­­gani kell, hanem valami biztatást adni — ez az embernek magának is igen jól esik, tapasztalatból mon­dom. — Optimistább lennél, mint a da­laid? — Igen. Néha nem árt egy kis egészséges „elhatárolódás” a szö­vegírótól. A turné után nem is le­hetek más. A színpadról biztatni kell — nem hurráoptimizmussal, csak úgy, hogy „meglátod, rendbe­jönnek majd a dolgaink...” Az sem véletlen, hogy ezt Cseh Tamással énekeltük el. 1989 nem 1848, de valami történt, valamit megél­tünk. Nem tudhatjuk, hogy más korok, amiket mi békésebbeknek gondolunk, valóban békésebbek voltak-e. Úgy látszik, hullámvas­úton ülünk az életünk során. — Időnként egy Szomorú Park­ban... Nem vágyom én az Orient Expresszre, csak valami tisztességes, kellemes vonatra, ami nem arról a százéves pályaudvarról indul, amiről a tán legszebb dal szól. Kéne írni egyébként egy tanulmányt „Pályaud­varok az újabb magyar huszadrangú költészetben" címmel. Bródy a me­netrend című lemezre megírta a Kü­­lönvonatokat, Bereményi Géza pedig előző életében állomásfő­nök lehetett: testi a fő színhelye a Frontátvonulás­nak, most jelent meg a Nyugati pá­lyaudvar. .. Nem félsz olyan nagy he­lyen énekelni, mint a sportcsarnok? — Tavaly vállaltam ilyesmit először, úgy gondoltam, kivétel­ként, hisz a hely valóban nem ben­sőséges. De aztán megtetszett. Úgy kapcsolódott össze a­ színpad és a nézőtér, ahogy talán nem minden­napos. Egy társaság voltunk, csak épp én a színpadon álltam és éne­keltem. Ebből a hangulatból szüle­tett az új album is. — Befejezésül a legfontosabb kér­dést szeretném feltenni, amit eddig nem mertem; nem is tudom, feltehe­­tem-e... — Csak bátran! — Mondd, Zsuzsi, miként ápolod a hajad, hogy olyan szép? D. MAGYARI IMRE Tavaly volt a harmincéves pályáját ünneplő­ jubileumi koncert a sportcsarnokban, idén — pár hete — jelent meg az új, huszonötödik albuma, s most, december 28-án volt a sportcsarnokban a friss dalokat bemutató buli, ha ugyan illik e szó az ünnepi együttlétre, aminek egyik legfontosabb üzenete: „Ne veszítsd el a fejed!” Remélhetőleg legtöbbünket időben éri meg a biztatás, noha igencsak fujdogálnak — olykor üvöltenek — mindenféle szelek, szelek. Ez következik a kiábrándu­ Koncz Zsuzsa A szeretet és a Kisded ünnepének ide­jén Anglia-szerte legtöbbet mégis arról a szeretet nélküli világról be­szélnek, amelyben előfordulhatottt, hogy két tíz és fél éves fiú különös kegyetlenség­gel kövessen el gyilkosságot, megöljön, majd a vasúti sínekre hajítson egy kétévest. A brit bíráskodás történetében nem min­dennapi ítélet született: Robert Thompson és Jon Venables, immár tizenegy évesen megkezdte fogházbüntetését. A királynő kegyelmi döntésétől függ, mikor szabadul­nak a fiatalkorúak intézetéből , majd a bör­tönből, ha a pszichiátriai vizsgálat a szabad életre alkalmasnak nyilvánítja őket. A történet egymagában is hátborzonga­tó: az áldozat anyja éppen a bevásárlóköz­pont pénztáránál fizetett, a csomagjaival vesződött, nem látta, hogy a kisfiú egy pil­lanatra kiszaladt az előtérbe, ahol a két is­kolakerülő, Robert és Jon barátságos „gyere velünk, bébi” felszólítással kézenfogta és — mint a biztonsági tévéfelvevő által készített filmen látható — kivezette az épületből. Naphosszat csavarogtak a városban, szoká­suk szerint lopkodtak is: hol cukorkát és csokoládét, hol meg modellezéshez kis do­bozkában árult lakkfestéket, amit azután ál­dozatuk arcába loccsantottak, mielőtt egy vasrúddal agyonverték. A megunt cukorka egy része ott hevert a fűben a holttest mel­lett, a kék lakkfesték nyomai pedig árul­kodva jelezték, kik követték el a szörnyű bűntettet — bár Robert és Jon előbb kemé­nyen tagadott, azután egymásra próbálta hárítani a gyilkosságot, mielőtt bevallotta, hogyan ölte meg közös erővel a sivalkodó kisfiút. Szomorú és sivár a két gyermekkorú gyer­mekgyilkos családi háttere. A díszlet a szürke észak-angol iparvidék. A szereplők elvált szü­lők — Robert alkoholista anyja. A cselek­mény meg csupa nyűg és baj, a fiúk részéről lógás a számukra túl nagy szellemi erőfeszítést kívánó iskolából, éjszakáig tartó csavargások, lopkodások, számonkérés, korholás, jelene­tek, pofozások. (S mennyire nem álltak ezzel egyedül. Mikor a rendőrség nyomozni kez­dett a gyilkosok után, bevitt az őrszobára ki­hallgatás végett egy másik csirkefogóként is­mert tízévest is, aki azzal tette magát hírhedt­té, hogy egy ízben csecsemőt kötözött egy ta­xi hátsó lökhárítójára. Ám ezt a gyereket ha­mar szabadon engedték a rendőrök, mert tö­kéletes alibije volt: a gyermekgyilkosság idő­pontjában éppen kerékpárt lopott.) Thompsonéknál a szegénység ellenére van persze televíziós készülék, és Robert mostoha­apja rendszeresen hoz haza kölcsönzőből vide­ókat. A detektívek megtalálták a házban az egyik legújabb amerikai rémfilm videóját, ezen egy kisgyerekszerű rémrobot garázdálko­dik, amíg jótét lelkek meg nem semmisítik. A szülők állítják, hogy Robert ezt a filmet nem látta. Gyanús, hogy hazudnak. De ha esetleg nem látta volna, szolgál a tévé elég rémséggel, ostoba piff-puff filmekkel, melyekben olcsó az élet és folyik a piros festék. Amerikában két tanár, Lori Wright és Brian Horvath végzett felmérést jómódú, rendezett körülmények között élő, bűnözés­től nem háborgatott városnegyedben lakó nyolcévesek között, hogy megállapítsák, mi­ről fantáziálnak. Mesét írattak velük. Egy in­telligens fiúcska meséjében „egy bácsinak ágyúgolyóval lőtték szét a fejét” és a történet másik hőse „erdőbe rejtőzött, farkasok agyán élt, majd három embert fejezett le.” Barátsá­gos, csendes kislány írta: „Hazáig kísérte a gyerekeket egy férfi és azután élve eltemette őket.” A harmadik nyolcéves átszerkesztette Micimackó történetét: a mackó mézért in­dul, de megtámadja egy robot gyilkos. Mici­mackó elektronikus nindzsafegyveréből két halálsugarat lő a robotra, majd lefejezi. Szá­mos történetben szerepeltek levágott végta­gok, és a mesék jó része halállal végződött. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekből a gyerekekből bűnözők lesznek. De azért mégis felmerül a kérdés, hogy mi lett a kisgyerekek tradicionális fantáziatémáival? A jó tündérekkel meg a beszélő állatokkal? Vagy azzal, hogy aki nagyon nagy akarattal próbálja, az tud egy picit repülni, ha nem is nagyon magasra, de legalább valamicskével a föld felett. Elsodorja ezeket a naivan jól re­mélő mesemotívumokat a véráradat, amiért a rémfilmek is felelősek, hiába erősködnek a hollywoodi filmstúdiók, hogy tízmilliók néz­nek videóról rémtörténeteket és utána nem mennek ki az utcára gyilkolni. Vagy kimen­nek. Rossz érv, hogy aminek legtöbben nem kerülnek a hatása alá, az senkire sem hat. Hogy milyen rossz érv, azt bizonyíthatjuk a tévéhirdetések példájával is. Csak azzért, mert minden este többször látni a csillogó autót a képernyőn, nem kezd milliónyi tévé­néző gyűjteni rá. De azok, akik végül a reklám ha­tására veszik meg épp ezt a márkát, gazdasá­gossá teszik a hirdetést. A tízéves gyilkosok elítélése óta folyik a tanulságok leszűrése Angliában. A kormány egyik tagja az egyházak gyengülő pasztorációs munkáját hibáztatja, nevezetesen gyerekek­kel viaskodó pedagógusok a szociális ellátás hiányosságait emlegetik, a közoktatási minisz­ter szerint több helyen kellene rendszeresíteni az olcsó, de színes iskolai egyenruhát, hogy a lődörgő iskolakerülőket könnyebb legyen raj­tacsípni. A véres tévéfilmek óriási dózisának a csökkentése régi igény. A szülői gondosko­dás hiányáról kevés szó esik. Pedig valahol ott rejlik a probléma magja. SÁRKÖZI MÁTYÁS Londoni levél Kis bestiák III

Next