Magyar Hírlap, 1993. december (26. évfolyam, 292-304. szám)
1993-12-31 / 304. szám
1993. december 31., péntek Letarolt kulturális fejezetek „Ami a tiéd az az enyém is, ami az enyém, ahhoz semmi közöd.” Lényegében e népi furfang jegyében kezelte a pénzügyi kormányzat azokat az 1994-es költségvetés tervezetéhez beérkezett módosítójavaslatokat, amelyek — a forrásokat is megjelölve — a kistúra, a közművelődés többlettámogatását célozták. Szabó Iván pénzügyminiszter tárgyalni sem volt hajlandó a legnagyobb ellenzéki párt által is felvállalt kultúratámogató elképzelésekről. A költségvetési végszavazás után azonban kiderült, a kormányzat felhasználta a bevételi forrásokra tett ellenzéki javaslatokat, ám a pénzt korántsem művelődésre, hanem — saját lobbiérdekeinek megfelelően — egészen másra kívánja elkölteni. De a történet még a nyáron kezdődött. A költségvetés tervezetét — a korábbi gyakorlattal ellentétben — már a nyáron kézhez kapják a képviselők, így korán kiderül, nem sok jót ígér a kultúra számára a következő esztendő. Ez idő tájt még teljesen bizonytalan a kulturális dolgozók tömegeit érintő közalkalmazotti bérrendszer bevezetésének pénzügyi fedezete, és a tervezet — a két számjegyű infláció ellenére — egyetlen fillérrel sem szán többet kulturális célokra az előző esztendeinél. Ekkor kezdi meg alternatív költségvetésének kidolgozását a Levegő Munkacsoport és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete. Az előbbi társadalmi szervezet célja nemcsak a kultúra, de az ezzel számos területen érintkező környezetvédelem pozícióinak javítása is. A kulturális, ökológiai és közalkalmazotti érdekeket összecsiszolva őszre 210 millárd forintos módosítócsomaggal állnak elő, amelyből mintegy százmilliárdot végül a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ, valamint több független, és számos pártjában renitens egyéni képviselő vállal fel, vagyis nyújt be módosítóindítványként a parlament elé. A csomag többek között a rendkívül környezetterhelő tranzit kamionforgalom díjának emelését, a privatizációs bevételek, a pénzintézetek adójának, a játékadónak, valamint néhány súlyosan környezetszennyező vagy egészségkárosító termék (benzin, alkohol, dohányáru) adójának emelését szorgalmazza, és az ebből befolyó pénzt kívánja oktatásra, művelődésre, környezetvédelemre fordítani. Szabó Iván pénzügyminiszter idő hiányában többszöri kérésre sem hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a tervezetről, bár felvállalói között több kormánypárti képviselő is van. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium a pozícióit javító szakszervezeti és társadalmi szervezeti javaslatokat némán szemléli. Kálmán Attila politikai államtitkár így magyarázza a minisztérium passzivitását: a költségvetés beterjesztését követően fegyelmezett köztisztviselő már nem lobbizik.A költségvetés szavazása előtt a kormányzat, az ellenzék és a társadalmi szervezetek határozott tiltakozása ellenére az adótörvények módosításának keretében korlátozza az alapítványok támogatására leírható adóhányadot. Becker Pál pénzügyminisztériumi államtitkár a fokozódó csalásokra hivatkozik, valamint arra, hogy amíg a társadalomnak elvárásai vannak a kulturális, szociális, környezetvédelmi területen az állammal szemben, addig a központi költségvetés nem mondhat le a civilszféra javára ezekről a pénzekről. Számítások szerint ez a döntés a kultúra területéről egy-másfél milliárdot szippant ki 1994-ben. Ekkorra pedig már az is kiderül: az idén létrehozott és — elvileg — a kultúra decentralizáltabb és demokratikusabb finanszírozását megoldani hivatott nemzeti kulturális alap is a tervezettnél százmillióval kevesebbet kap jövőre. Az előjelekből mindenki arra következtet, hogy a költségvetési szavazásnál a kormányzat egységes „nemmel” fejezi ki egyet nem értését a KKDSZ—Levegő Munkacsoport —SZDSZ módosítócsomaggal. De korántsem ez történik, hiszen a kormánytöbbség a bevételek oldalán a beterjesztett százmilliárdból hatvanat megszavaz. Támogatja többek között a játék-, a fogyasztási adó, a vám- és importbefizetések emelését. .lenyúlja”, és rögtön „le is nyeli” a pénzt. A kiadási oldalra pillantva ugyanis kiderül: a nem várt bevételre vannak a kultúránál és a környezetvédelemnél a kormányzat számára sokkal kedvesebb jelentkezők. Több mint tízmilliárd többlettámogatást kap a közúti lobbi, ennek felét a rendkívül rossz helyzetben lévő hírközlés fejlesztésétől elvonva. Még ennél is jobban járt az államigazgatás, amelyben a felszabadult forrásokból — 17, 5 milliárd költségvetés-kiegészítést pumpál a kormányzat. A legsikeresebb azonban kétségkívül a honvédelem. Annál is inkább, mert a költségvetési támogatáskiegészítés mellett nagy valószínűség szerint — fegyverek formájában — a hadsereg kapja meg a költségvetés adósságszolgálati fejezeteiből „kifelejtett” 40 millárdos fennmaradt orosz adósságot is.Némi reményt adhat a kultúra esélyeinek javulására az önkormányzatok településfejlesztési normatívájára megszavazott 12 milliárdos többlettámogatás, amelyet azonban a helyi önkormányzat köztudottan saját belátása szerint költ el, így semmi biztosíték sincsen arra, hogy ebből akár egyetlen fillért is lásson a helyi művelődés. Ráadásul a költségvetés megszavazásával sem kerül nyugvó, legfeljebb holtpontra a közalkalmazotti bérrendszer pénzügyi fedezetének ügye sem. Nem kell komoly jövőbelátás ahhoz, hogy megjósolhassuk: az ország művelődési házai, könyvtárai, múzeumai dolgozóinak jó része februári fizetési borítékjában hiába keresi majd a közalkalmazotti törvény betűje szerint járó fizetéskiegészítést. A hitelfelvételre kényszerített önkormányzatok szegényebb többsége nem lesz képes — vagy hajlandó — betartani a parlament határozatát. Még viccnek is rossz az az ötszázmilliós költségvetési tétel, amelyet az „önhibájukon kívül hátrányos helyzetű települések” kapnak segítségül a közalkalmazotti illetmény kifizetéséhez. Sokan az egyetlen megoldást a költségvetés 25 milliárdos tartalékalapjának zárolásában látnák, amelyből számítások szerint májusig, talán júniusig legalább a kulturális-közalkalmazotti terület hiánya fedezhető lenne. A tavaszi választások után várhatóan ez idő tájt felálló új kormánynak pedig vélhetően nemcsak a kultúrafinanszírozás hiányosságai és anomáliái miatt kell majd egy teljesen új alapokon álló költségvetést készítenie. BÓDAY PÁL PÉTER Beszélgetés Koncz Zsuzsával „Meglátod, rendbejönnek majd a dolgaink” — Nemrég a rádióban hallottam egy Miszter alkohol című számot, amit egy hozzád igencsak hasonló hangú lány énekelt, akit radásul szintén Koncz Zsuzsának hívtak. Menynyire emlékszel rá? — Hááát... Emlékszem valamennyire. Miközben ugyanolyan volt, mint én most, azért nagyon sokban más is volt. Egyfelől felhőtlenül, kicsit felelőtlenül éltünk, másfelől tele szorongással, tétovasággal, bizonytalansággal, tartalmatlan, sehová nem vezető vitákkal. Még nem döntöttem el, mi legyek, sok mindennek, ami ehhez a pályához kell, nem is jutottam még a birtokába. De amiben hinni érdemes, abban már akkor is nagyon erősen tudtam hinni. — Miben? — Abban, hogy az emberi élet értelmes dolgokra is használható. Nemcsak arra, hogy járunk a gimnáziumba, az egyetemre, ahol jól tanulunk, mert úgy illik, közben pedig érezzük, sok olyasmit magolunk, ami semmire se való. Volt, ami igen mély hatást tett rám, befolyásolta a cselekedeteimet, pályámat. Például az a fajta erőtér, ami körülvette a szűkebb társaságunkat, amiből sokan nem is zenésznek készültek. Valami olyasmit találtunk a zenében és a lassan gyűlő Brodyszövegekben, ami értelmessé tette az életünket. A közönség reagálása, érezhető szeretete alól nehéz lett volna kivonni magunkat. Nem alakult ki még véleményem a körülöttem lévő világról, nem léteztek magyarázataim, noha láttam az ellentmondásosságát. De akkoriban kezdtem összegyűjteni azt az erőt, amiből máig táplálkozom: hogy fontos lehet, amit csinálok — ha a körülmények megengedik csinálni. —■ A hit tehát megmaradt. — Enélkül nem tudnék kimenni a színpadra. Egy munkahelyre talán be lehet menni hit nélkül — a színpadra nem. A fásultságot, a rutint rögtön megérezné a közönség. — Az utolsó három lemezed címe olyan, mint egy történelemkönyv három fejezete: Fordul a világ, Illúzió nélkül, Ne veszítsd el a fejed! Mit gondoltál, mit gondoltatok, merre, hová fordul a világ? — Arra számítottunk, hogy ami korlátok közé szorított bennünket, el fog múlni. Ez nagyrészt talán be is következett. Nagyon kevéssé körvonalazódott bennünk, mi is válthatja fel a régit. Ami bekövetkezett, úgy tűnik, óhatatlanul csalódás mindenki számára. Nincs ember, aki elégedett lenne. Hogy ez miért történt így, arra nem is könnyű meglelni a magyarázatot — ha társadalomtudós lennék, talán világosabban látnék. De ami bekövetkezett, arra valóban nem számítottunk legfurcsább álmainkban sem. — Manapság csak az a biztos, hogy hull a hó és hózik. Az Illúzió nélkül című lemezen az is megfogalmazódik, hogy itt már fölösleges a hallásból. De talán az is rajta van a lemezen, hogy ez nem maradhat így. A Ne veszítsd el a fejed! cím igen finoman jelzi, hogy hajlamosak vagyunk elveszíteni. Hajlamosak vagyunk megriadni, hajlamosak vagyunk visszahúzódni, ez utóbbit talán azért is tesszük, mert Babits Mihállyal úgy gondoljuk, „... az a Jobb, / aki nem ért és elmarad korától”. Kicsit kaotikus korszakban élünk. De tizenhárom koncertet tartottunk az elmúlt hetekben, Debrecentől Pécsig. Ha tizenhárom koncertből tizenketten pótszékes telt ház van és a végén jönnek a lemezeket aláíratni, sőt szerenádot énekelni, az nagyon jó érzés és nem azt a képzetet ébreszti, hogy ne lenne szükség arra, amit csinálunk. Szükség van a művészetre. Nem mindenkinek persze, de akinek igen, annak nagyon. — Hogy kaptál szerenádot? — Akik rám vártak a koncert után, azok addig, amíg átöltöztem, a régi számaimat énekelték. A Valahol egy lányt, a Miért hagytuk, hogy így legyent, a Kertész leszeket. Sok dalt tudnak szerencsére. — Hogy viseled például a sajtó bulvárosodását, azt, hogy felhívnak és megkérdezik, miként ápolod a hajad, hogy olyan szép? — Ez bizonyos mértékig tolerálható, a műfajhoz hozzátartozik a nyilvánosság és az, hogy nem mindig a legkomolyabb dolgokról beszélünk. De mikor a múltkor azt kérdezték, hogy azé-e vajon a nő, aki megműveli, akkor meglepődtem, hogy lehet ilyesmit egyáltalán megkérdezni. Ki is vagyunk szolgáltatva, nem tudhatjuk mindig, kivel állunk szemben. — A Késő van című számban szerepel ez a két sor: „Rossz ember lépked az úton, / Jó ember el kell, hogy bújjon.” — Sokan gondolják így, Galkó Balázs cikkében olvastam például hasonlót, az ÉS egyik decemberi számában. Hálót érzünk magunk körül, ami fojtogat minket — elég az Egyenleg-ügyre gondolni. Azt kívánnák, legyen már csend, de mégsem kívánhatjuk, mert a hazugságba nem lehet belenyugodni. El kellene bújni, de nem lehet, mert akkor a terep végképp elmocsarasodik és senkinek sem lesz hely. — Elénekelted a Walesi bárdokat, pontosabban, kivártad, míg elénekelheted. Ma rengeteg olyan bárdot látunk, akik hajlandók azt mondani, sőt buzgón hajtogatják, hogy éljen Eduárd. — És azt is látjuk, hogy a hatalmasok saját bárdra vágynak. Az élet rövid, jobb kényelmesen tölteni. Nem várható el senkitől, hogy dalolva menjen lángsírba. — Azt nem, de némi tisztesség azért igen. — Ez igaz, bár azt sem tagadhatjuk, hogy korrumpáltan is lehet jót alkotni. — A közveszélyes játékban azt énekled: „Azt kérded, miért szórogok, hisz nincs itt semmi baj... ” Van benned szorongás? — Kiben nincs? Bennem is van, de a szorongásaim a magánügyeim. A színpadon nem szorongani kell, hanem valami biztatást adni — ez az embernek magának is igen jól esik, tapasztalatból mondom. — Optimistább lennél, mint a dalaid? — Igen. Néha nem árt egy kis egészséges „elhatárolódás” a szövegírótól. A turné után nem is lehetek más. A színpadról biztatni kell — nem hurráoptimizmussal, csak úgy, hogy „meglátod, rendbejönnek majd a dolgaink...” Az sem véletlen, hogy ezt Cseh Tamással énekeltük el. 1989 nem 1848, de valami történt, valamit megéltünk. Nem tudhatjuk, hogy más korok, amiket mi békésebbeknek gondolunk, valóban békésebbek voltak-e. Úgy látszik, hullámvasúton ülünk az életünk során. — Időnként egy Szomorú Parkban... Nem vágyom én az Orient Expresszre, csak valami tisztességes, kellemes vonatra, ami nem arról a százéves pályaudvarról indul, amiről a tán legszebb dal szól. Kéne írni egyébként egy tanulmányt „Pályaudvarok az újabb magyar huszadrangú költészetben" címmel. Bródy a menetrend című lemezre megírta a Különvonatokat, Bereményi Géza pedig előző életében állomásfőnök lehetett: testi a fő színhelye a Frontátvonulásnak, most jelent meg a Nyugati pályaudvar. .. Nem félsz olyan nagy helyen énekelni, mint a sportcsarnok? — Tavaly vállaltam ilyesmit először, úgy gondoltam, kivételként, hisz a hely valóban nem bensőséges. De aztán megtetszett. Úgy kapcsolódott össze a színpad és a nézőtér, ahogy talán nem mindennapos. Egy társaság voltunk, csak épp én a színpadon álltam és énekeltem. Ebből a hangulatból született az új album is. — Befejezésül a legfontosabb kérdést szeretném feltenni, amit eddig nem mertem; nem is tudom, feltehetem-e... — Csak bátran! — Mondd, Zsuzsi, miként ápolod a hajad, hogy olyan szép? D. MAGYARI IMRE Tavaly volt a harmincéves pályáját ünneplő jubileumi koncert a sportcsarnokban, idén — pár hete — jelent meg az új, huszonötödik albuma, s most, december 28-án volt a sportcsarnokban a friss dalokat bemutató buli, ha ugyan illik e szó az ünnepi együttlétre, aminek egyik legfontosabb üzenete: „Ne veszítsd el a fejed!” Remélhetőleg legtöbbünket időben éri meg a biztatás, noha igencsak fujdogálnak — olykor üvöltenek — mindenféle szelek, szelek. Ez következik a kiábrándu Koncz Zsuzsa A szeretet és a Kisded ünnepének idején Anglia-szerte legtöbbet mégis arról a szeretet nélküli világról beszélnek, amelyben előfordulhatottt, hogy két tíz és fél éves fiú különös kegyetlenséggel kövessen el gyilkosságot, megöljön, majd a vasúti sínekre hajítson egy kétévest. A brit bíráskodás történetében nem mindennapi ítélet született: Robert Thompson és Jon Venables, immár tizenegy évesen megkezdte fogházbüntetését. A királynő kegyelmi döntésétől függ, mikor szabadulnak a fiatalkorúak intézetéből , majd a börtönből, ha a pszichiátriai vizsgálat a szabad életre alkalmasnak nyilvánítja őket. A történet egymagában is hátborzongató: az áldozat anyja éppen a bevásárlóközpont pénztáránál fizetett, a csomagjaival vesződött, nem látta, hogy a kisfiú egy pillanatra kiszaladt az előtérbe, ahol a két iskolakerülő, Robert és Jon barátságos „gyere velünk, bébi” felszólítással kézenfogta és — mint a biztonsági tévéfelvevő által készített filmen látható — kivezette az épületből. Naphosszat csavarogtak a városban, szokásuk szerint lopkodtak is: hol cukorkát és csokoládét, hol meg modellezéshez kis dobozkában árult lakkfestéket, amit azután áldozatuk arcába loccsantottak, mielőtt egy vasrúddal agyonverték. A megunt cukorka egy része ott hevert a fűben a holttest mellett, a kék lakkfesték nyomai pedig árulkodva jelezték, kik követték el a szörnyű bűntettet — bár Robert és Jon előbb keményen tagadott, azután egymásra próbálta hárítani a gyilkosságot, mielőtt bevallotta, hogyan ölte meg közös erővel a sivalkodó kisfiút. Szomorú és sivár a két gyermekkorú gyermekgyilkos családi háttere. A díszlet a szürke észak-angol iparvidék. A szereplők elvált szülők — Robert alkoholista anyja. A cselekmény meg csupa nyűg és baj, a fiúk részéről lógás a számukra túl nagy szellemi erőfeszítést kívánó iskolából, éjszakáig tartó csavargások, lopkodások, számonkérés, korholás, jelenetek, pofozások. (S mennyire nem álltak ezzel egyedül. Mikor a rendőrség nyomozni kezdett a gyilkosok után, bevitt az őrszobára kihallgatás végett egy másik csirkefogóként ismert tízévest is, aki azzal tette magát hírhedtté, hogy egy ízben csecsemőt kötözött egy taxi hátsó lökhárítójára. Ám ezt a gyereket hamar szabadon engedték a rendőrök, mert tökéletes alibije volt: a gyermekgyilkosság időpontjában éppen kerékpárt lopott.) Thompsonéknál a szegénység ellenére van persze televíziós készülék, és Robert mostohaapja rendszeresen hoz haza kölcsönzőből videókat. A detektívek megtalálták a házban az egyik legújabb amerikai rémfilm videóját, ezen egy kisgyerekszerű rémrobot garázdálkodik, amíg jótét lelkek meg nem semmisítik. A szülők állítják, hogy Robert ezt a filmet nem látta. Gyanús, hogy hazudnak. De ha esetleg nem látta volna, szolgál a tévé elég rémséggel, ostoba piff-puff filmekkel, melyekben olcsó az élet és folyik a piros festék. Amerikában két tanár, Lori Wright és Brian Horvath végzett felmérést jómódú, rendezett körülmények között élő, bűnözéstől nem háborgatott városnegyedben lakó nyolcévesek között, hogy megállapítsák, miről fantáziálnak. Mesét írattak velük. Egy intelligens fiúcska meséjében „egy bácsinak ágyúgolyóval lőtték szét a fejét” és a történet másik hőse „erdőbe rejtőzött, farkasok agyán élt, majd három embert fejezett le.” Barátságos, csendes kislány írta: „Hazáig kísérte a gyerekeket egy férfi és azután élve eltemette őket.” A harmadik nyolcéves átszerkesztette Micimackó történetét: a mackó mézért indul, de megtámadja egy robot gyilkos. Micimackó elektronikus nindzsafegyveréből két halálsugarat lő a robotra, majd lefejezi. Számos történetben szerepeltek levágott végtagok, és a mesék jó része halállal végződött. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekből a gyerekekből bűnözők lesznek. De azért mégis felmerül a kérdés, hogy mi lett a kisgyerekek tradicionális fantáziatémáival? A jó tündérekkel meg a beszélő állatokkal? Vagy azzal, hogy aki nagyon nagy akarattal próbálja, az tud egy picit repülni, ha nem is nagyon magasra, de legalább valamicskével a föld felett. Elsodorja ezeket a naivan jól remélő mesemotívumokat a véráradat, amiért a rémfilmek is felelősek, hiába erősködnek a hollywoodi filmstúdiók, hogy tízmilliók néznek videóról rémtörténeteket és utána nem mennek ki az utcára gyilkolni. Vagy kimennek. Rossz érv, hogy aminek legtöbben nem kerülnek a hatása alá, az senkire sem hat. Hogy milyen rossz érv, azt bizonyíthatjuk a tévéhirdetések példájával is. Csak azzért, mert minden este többször látni a csillogó autót a képernyőn, nem kezd milliónyi tévénéző gyűjteni rá. De azok, akik végül a reklám hatására veszik meg épp ezt a márkát, gazdaságossá teszik a hirdetést. A tízéves gyilkosok elítélése óta folyik a tanulságok leszűrése Angliában. A kormány egyik tagja az egyházak gyengülő pasztorációs munkáját hibáztatja, nevezetesen gyerekekkel viaskodó pedagógusok a szociális ellátás hiányosságait emlegetik, a közoktatási miniszter szerint több helyen kellene rendszeresíteni az olcsó, de színes iskolai egyenruhát, hogy a lődörgő iskolakerülőket könnyebb legyen rajtacsípni. A véres tévéfilmek óriási dózisának a csökkentése régi igény. A szülői gondoskodás hiányáról kevés szó esik. Pedig valahol ott rejlik a probléma magja. SÁRKÖZI MÁTYÁS Londoni levél Kis bestiák III