Magyar Hírlap, 1995. november (28. évfolyam, 256-268. szám)

1995-11-04 / 259. szám

1995. NOVEMBER 4., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Svéd módszer Sokan nem értik, miért ez az össznépi cirkusz a személyi számmal. Miért félnek némelyek at­tól, ha a számuk több hivatalban összeadódik, és nemkívánatos egyedek vagy intézmények olyan adatok birtokába jutnak, ami nem kívá­natos? Meg hogy az átállás milliárdokba kerül. Tizenegy éves fiam levelet kapott a minap. Nagy, ronda zöld borítékot, seszínű prospektu­sokkal olyan könyvekről, amelyek a legutóbbi öt évben évültek vagy avultak el A boltok meg az utcai árusok rendszereit fél és negyed áron szokták kínálni. A föladó Semic Interprint vi­szont nem is fiamnak kínálja őket, hanem azt szeretné, ha a fiam a„ jól bevált svéd módszer” szerint a rokonokat, ismerősöket, szomszédo­kat nyaggatná velük. Ennek fejében azután mindenféle „fődíjakat” kapna. Például hajszá­rítót meg kukoricapattogtatót, és ha egy forint híján százezer forintot árulna ki, már egy Goldstar tévét is. Ezúton is közölhetem: fiam nem fog köny­veket eladni. Szóvá se tenném a dolgot, ha nem lett volna egy kísérőlevél is a randa zöld borí­tékban. „Tisztelt Asszonyom, Uram! Tájékoz­tatjuk, hogy az Ön és gyermeke nevét és lakcí­mét a Semic Interprint számára nem adtuk ki, a küldeményt Hivatalunk továbbította az Ön részére. Ennek megfelelően az Ön gyermeké­nek adata csak abban az esetben kerül a Semic Interprinthez, ha Ön saját elhatározásából a Semic Interprint Kft.-nek küldött válaszában ahhoz hozzájárul...” Aláírás: Központi Nyit­­vántartó és Választási Hivatal, postafiók stb. Hogyan is van ez? Hallottam én már sok mindent. Egy kollégám lakásfelújítás miatt né­hány hétig ideiglenes címen lakott, s ott kötött gépkocsi-biztosítást egy nagy magyar biztosí­tótársasággal. Ennek már két éve, de különfé­le csomagküldő szolgálatok azóta is azon az ideiglenes címen keresik meg, hogy lakást, több kiló aranyat, mallorcai villát és új felesé­get nyert, s ezért csak villany­hátvakarót, örök­termő szilvabokrot és vécécsészét formázó ha­mutálat kell vennie. De hogy egy állami hivatal, az adófizetők pénzéből fönntartott intézmény címekkel ke­reskedjék egy svéd-magyar céggel? Mi több, még azt is vállalja, hogy a sok tízezer levelet el­postázza a Semic Interprint nevében? Ki fizeti meg ezt? És milyen jogon csinálják? Vagy már odajutottunk, hogy a közintézmények magán­­vállalkozásokkal egészítik ki a költségvetési keretet?! Gondoltam is, hogy fölhívom én ezt a Köz­ponti Nyilvántartó és Választási Hivatalt. De a randa zöld borítékban nem szerepel a címük, telefonszámuk, csak egy postafiókszám. Már ezt is furcsálltam, hiszen közintézmények nem szoktak csak postafiókban létezni. No most le­hét, hogy az én hibám, de a telefonkönyvben nem találni. Van egy Országos Választási Iro­da, de mint megtudtam, ők nem adtak ki sem­miféle adatot senkinek. Legalábbis úgy tudják. És ráadásul - mert még ez is állt a levélben -, ha nem tetszik az ajánlat, letilthatom a ne­vem, lakcímem kiadását a lakóhelyem szerinti önkormányzati hivatalban. Az összes önkor­mányzat is benne van ebben a disznóságban? Ha nem tiltom le, akkor az önkormányzatok ezután is szabadon dobálózhatnak nevemmel és címemmel? És pénzt kapnak érte? Vagy mint a kísérőlevél állítja, még postaköltséget is fizetnek azért, hogy a Semic Interprint rendel­kezésére bocsáthassák a családom adatait? Vagy - és akkor ez már a csomagküldők túl­ságosan etikusnak nem is mondható tevékeny­ségében is mérföldkő lehet - ez a bizonyos Központi Nyilvántartó és Választási Hivatal nem is létezik? Egy kft. olyan kockázatos já­tékba kezdett, amikor már magát a Magyar Köztársaságot, annak egyik intézményét haszn­lja fedőszervül? Nem tudom. Nem tudom, létezik-e ez a bi­zonyos szerv. Remélem, hogy nem. Hogy az egész akció szélhámosság, amiért a kezdemé­nyezői le is fognak bukni. Egy azonban biztos: a tizenegy éves gyerekem nevét és adatait mégiscsak megszerezték valahonnan. Igen nagy valószínűséggel állami szervtől. Minden­esetre­­ a Bokros-csomag érdekében - remé­lem, hogy legalább fizettek érte. SZÁNTÓ PÉTER Bolgár György rovata Mihez képest? A Cipőbolthoz képest a Humanic olyan, mint a fej­lett szocializmushoz képest a még kifejletlen kapita­lizmus. Szebb, jobb, különlegesebb, választékosabb, de drágább. Igaz, ma már a Cipőbolt is drágább len­ne, de hát nincs, párt nyugosztalja. A szocialista em­bertípus azonban szerencsére nincs kiveszőben: élt, él, élni fog. A minap családostul Humanicba be. A gyerekek­nek cipő kell, a szülők közül az egyiknek szintén. A másik közben észreveszi, hogy a boltban szép zokni­kat is árulnak, kiválaszt két párat, majd megy a család többi tagja után az emelet­re. A lépcső tetején őrző-védőnek öltözött deltás fiatalember állítja meg: - Ide nem szabad zoknit kézben felhozni - mondja. - Tessék lemenni vele a pénztárhoz és kifizetni. - Szeretnék még cipőket is nézni, és a családom is itt van - védekezem, ahogy a szocializmusban felnőtt vásárlóhoz illik. - Mondom, hogy nem szabad zoknival, tessék visszavinni! - Gondolja, hogy ha zsebre akarom dugni a zoknit, akkor most fogom, ahe­lyett, hogy már előbb eltettem volna a lépcsőfordulóban? - Nem tudom, de a szabály az, hogy a zoknival rögtön a pénztárhoz kell menni. A tanulság: vásárló ne vitatkozzék őrző-védő eladóval, mert az illető nem elad, hanem őriz és véd. Talán majd az üzletvezetővel. Sztori előadva, kérdés föltéve: miért nem mehetek én zoknival a kézben az emeletre? Az üzletvezetői válasz: mert tilos. Ki is van írva a zoknik fölött. Vagy úgy. Újabb kérdés: ha már egyszer úgyis kiszúrtak, amint fuszeklival a mancsomban diverzáns tevékenységet fejtet­tem ki, miért nem figyeltek tovább, vajon nem süllyesztem-e el a zsebemben, vagy ha ez túl fárasztó, miért nem őrizte az őrző-védő addig, amíg én fönt vásárol­tam volna? Válasz: ki­­van írva, hogy nem szabad fölvinni a zoknit, ez központi utasítás. És - mondom én - az sem zavarja önöket, ha eme kis incidens miatt most letesszük a kiválasztott három pár cipőt, a két zoknit, és távozunk? Hát nem zavarta őket egy cseppet sem, mi pedig cipő és zokni nélkül távoztunk a Cipőboltból, amelyet most Humanicnak hívnak. Amihez már csak az a kis csat­tanó hiányzik, hogy néhány nappal később egy másik Humanicban nyugodtan grasszálhattam a zoknikkal, mellesleg a falra sem volt kiírva az égvilágon semmi. Amiből az következik, hogy az öntudatos eladó olyan, amilyen, és még a kapi­talizmus sem igen képes megváltoztatni. Sőt, a magyar eladó, a magyar alkalma­zott, a magyar munkavállaló gyakran még rosszabb lett, mert a szocializmusból örökölt laza munkafelfogást egyesítette a kapitalizmusból azonnal átvett egyéni szabadságjogokkal. Hogy most egy pillanatra eltérjek a munkától, ezt látjuk az utakon is, ahol a gátlástalanság, a durvaság és az agresszió sokkal jobban érvénye­­­­­­sül, mint öt-hat éve. Jellemző módon a minap a tévében egy gyorshajtásért meg­állított úr valami olyasmit talált mondani, hogy minden autót hagyni kell, menjen annyival, amennyi a kocsiban még biztonságosan benne van. Hát igen, a BMW- ben a kétszáz kilométer, a Trabantok meg menjenek a kerékpárútra. Egyik barátom panaszolja, hogy a nyugati cégnél, ahová nemrég került, em­bertelenül megdolgoztatják. Sokszor ebédelni sincs ideje, a munkaidő végén pe­dig rendszerint nincs vége a munkaidőnek. Ha ugyanis van munka, akkor bizony időt is kell szakítani hozzá, magyarán neki benn kell maradnia órákkal tovább. Ezt nem lehet sokáig bírni, közölte velem elkeseredve, holott örülhetne, mert jó állása van és jól megfizetik. Hiába, nálunk még az sem boldog, aki sokat dolgoz­hat nem épp semmiért. Azt hitte ugyanis, hogy az áhított Nyugaton nemcsak töb­­­­bet keres az ember és nemcsak szabadabb, de a munkahelyén úgy keres sok pénzt, hogy közben szabadon azt csinál, amit szeretne. Holott a nyugati munka­­vállaló sokkal kevésbé szabad, mint amilyen a keleti, szocialista volt. A munkahe­lyen nincs demokrácia, ellenben szigorú hierarchia van, és mindig a főnöknek van igaza. Nincs párt, nincs KISZ, nincs hatalmas négyszög, azt kell csinálni, amit a fő­nök mond. És a nyugati (meg a távol-keleti) gazdaságok nem utolsósorban ettől termékenyebbek a volt szocialistáknál. Nálunk e pillanatban a keleti láblógázás, fusizás, ügyeskedés van egyesítve a nyugati szabadságöntudattal. Az eredmény: mindenki frusztrált. A sajtó például még mindig abban a hitben dolgozik, hogy a sajtószabadság azt jelenti: mindent szabad. Egy különben kiváló újságnak szabad első oldalon földobnia a szenzációt, hogy hamarosan száz forint lesz a kenyér, szabad ebből országos ügyet kreálnia, miközben mindenki tudja, hogy ilyen infláció mellett előbb-utóbb biztosan annyi lesz, ugyanakkor minden érintett tudta, hogy a mostani búzaár-emelkedéstől még nem lesz. Nem is lett, most is hetven-nyolcvan forintért kapható az állítólag száz­­forintos kenyér. És szabad egy másik lapnak a következő elsőoldalas főcímmel ki­jönnie: megfizethetetlen közüzemi díjak. Ami ugye már címben vélemény, ráadá­sul hamis vélemény, hiszen van, akinek megfizethetetlen, van, akinek nem. Mi több, magában a cikkben, amelyben budapestieket (sic!) kérdeztek meg a díjeme­lésről, mindössze négy vagy öt ember szólal meg, és ők sem azt mondják, hogy megfizethetetlenek a közműdíjak, hanem hogy nagyon nehezen megfizethetők. Mindent szabad tehát, miközben alapos, tisztességes, körültekintő szakmai munkát továbbra sem kötelező végezni. Ahhoz képest persze, hogy azelőtt még szabad sem lehetett az ember és a munkavállaló, a helyzet egészen jó. Ahhoz ké­pest, hogy a Cipőboltban annak idején csak nagy néha láttam kedvemre való ci­pőt vagy zoknit, a helyzet remek. Ahhoz képest, hogy mit lehetett olvasni az újsá­gokban tíz éve és mit most, a helyzet frenetikus. De ahhoz képest, hogy egy bécsi Humanicból biztosan csak zoknival és cipő­vel a kezemben engedtek volna ki, a helyzet még mindig reménytelen. DISNEYLAND Mi, mai magyarok, sötétenlátá­­sunkat, kishitűségünket és - mondjuk ki - defetizmusunkat nemcsak jövőnkre, de múltunk­ra is kivetítjük. A negatív míto­szok népe lettünk. Ebben a században a magyar történelemnek három „annus mirabilis”-e, csodálatra méltó esztendeje volt. 1989-ben, a len­gyelekkel együtt élvonalban küzdöttünk a diktatúra lerázá­sáért, a demokrácia megvalósí­tásáért. Sőt mi voltunk az elindí­tói három további nép felszaba­dulásának. Ma mégis a szabad fejlődés lehetőségeivel együtt já­ró nehézségeket hangsúlyozzuk csak, és azt a Kádár-rendszert kívánjuk vissza, amely társadal­munk akkori viszonylagos jó­létét kapitalista dollármilliár­­dok kölcsönvételével teremtette meg. És amelynek törlesztési kötelezettsége elsődleges oka lett mai nyomorúságunknak. A mi 1956-unk az egész hu­szadik század egyik legdicsősé­gesebb fejezete. Elindította a világkommunizmus összeomlá­sát, és ma mégis belső vitáink eszközévé süllyedt. Még jó, ha sokan csak a fegyveres szem­benállás szükségességét kérdő­jelezik meg, hiszen „az oroszok ittléte ellenére tűrhető volt az élet és azok a végén amúgy is kimentek”(!) A legmostohább bánásmód­nak a harmadik „annus mirabi­­lis”, 1945 a részese. Ez az az év, amelyben a szovjet megszállta Európa egyetlen szabad válasz­tását sikerült kiharcolnunk. Ezt követte negyvenöt­­év után elő­ször újabb szabad választásunk. Ennek ellenére köztudatunkban úgy szerepel, mint az az eszten­dő, amelyben a szovjet érdek­szférába kerültünk, és amelyben az első pillanattól a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet elnökének teljhatalma révén kommunista diktatúra ér­vényesült. A tények azonban egészen mást mutatnak. A történészek már régen tisztázták, hogy 1945- ben Sztálin tíz-tizenöt évre Ma­gyarországnak - akárcsak Cseh­szlovákiának - Finnországhoz hasonló szerepet szánt. Rámu­tattak arra is, hogy Jaltában a három szövetséges nagyhatalom együttesen vállalt kötelezettsé­get a felszabadított népek szá­mára szabad választások rende­zésére, demokratikus kormá­nyok megszervezésére, és hogy ezt Washington és London ép­pen 1945 őszén sikerrel be is haj­totta Moszkván. Ami pedig a SZER-elnök „teljhatalmát” illeti, valóban többször is korlátozni próbálta a fegyverszünet által de facto biztosított félszuverenitásun­kat. Ez néha sikerült neki, néha nem. Volt úgy, hogy olyan A szerző író, publicista kompromisszumot tudtunk ki­vívni, amely számunkra volt előnyösebb. , Az egyoldalú sötétenlátással szemben az az igazság, hogy a nyugati hatalmak olyan játéksza­bályokat biztosítottak hazánk számára, amelyeket - ha az oro­szok sokszor át is hágtak, illetve megpróbálták áthágni - mégis­csak figyelembe kellett venniük. Hiszen két évig tartó birkózás után, amely alatt hol a demokra­tikus oldal, hol Rákosiék kerül­tek fölénybe, 1946 teljes patt­helyzettel zárult. A kormányfő - egyedül Kelet-Európában - a polgári oldalhoz tartozott. Még 1946. október 31-én is így írt a londoni Times: „Ma­gyarország a kultúra és szabad­ság oázisának tűnik... A balol­dal pártjai, bár sok magyar ag­­resszoroknak tartja őket, úgy ér­zik, hogy védekezésre kénysze­rülnek.” Sztálin politikája csak 1947-ben változott meg, mégpe­dig száznyolcvan fokos fordulat­tal. De ez már másik történet. Térjünk azonban vissza 1945- höz. A Jaltában előírt választá­sok megtartását Moszkva kezde­ményezte. Nyilván azért is, mert ezzel akarta ellensúlyozni a len­gyelországi szovjet terrort, ami Nyugaton nagy visszatetszést kel­tett. Rákosiék ravasz tervet eszel­tek ki. Legyen először a főváros­ban (önkormányzati) választás, ahol biztos sikerre számíthattak. Listakapcsolásra vették rá a szo­ciáldemokratákat, majd a válasz­tási körzet kibővítését kérték a mai Nagy-Budapest határáig, és húsz évre szállították le a válasz­tási korhatárt. Ezek a kérések be­lül maradtak a demokrácia játék­­szabályain. A kisgazdapárt el is fogadta őket, és aztán­­ abszolút győzelmet aratott a proletár többségű Budapesten. A parlamenti választások előtt más trükkhöz folyamodtak. Vorosilov marsall magához ké­rette a pártvezetőket, és azt ta­nácsolta nekik, hogy az ország békéjének megóvása végett ke­rüljék el a választási harcot, egyezzenek meg előre a mandá­tumok elosztásában. Először 40 százalékot javasolt a kisgazda­­pártnak, majd fokozatosan fel­ment 47,5 százalékra. Álláspont­ját komoly fenyegetéssel kísérte. A kisgazdapárt politikai bizott­ságának többsége végül is - Tildy Zoltán sürgetésére - bead­ta a derekát. Amikor a hír a kisgazdapárt­ban elterjedt, valóságos rebellió tört ki. Heves támadások érték Nagy Ferencet, a párt elnökét. Ő újabb tárgyalásokat ígért. Nagy Ferenc és Varga Béla Washing­ton és London közbenjárását kérte. Fél nap múlva megjött a válasz: London a legmesszeme­nőbb támogatást ígérte meg. Az amerikai követ is kedvező állás­­foglalásról adott hírt. A politikai bizottság újabb ülésén pedig Ko­vács Béla nyomására és támoga­tásával Nagy Ferenc elutasította a korábbi határozatot. Azt a formulát alkalmazta, hogy mint pártelnök, az előző döntést csak akkor tartja alkal­­mazhatónak, ha azt a nagyvá­lasztmány (a kisgazdapárt parla­mentje) is elfogadja. Ezért össze­hívja a nagyválasztmányt! Ezzel a közös lista tervét (a 47,5 száza­lékkal) eltemették. A kommu­nisták maguk táncoltak vissza. Hiszen a nagyválasztmányon egyhangú döntés születhetett volna a Vorosilov-javaslat ellen. A választást november 4-én - ma ötven éve - rendben megtar­tották. A kisgazdapárt a szava­zatok 57 százalékát kapta, a kommunisták 17 százaléknál va­lamivel kevesebbet, a szociálde­mokraták 17 százaléknál valami­vel többet. A parasztpárt a 7 szá­zalékot sem érte el. A miniszter­­elnök kisgazda lett (Tildy Zol­tán), a házelnök is (Nagy Fe­renc). Sajnos a belügyminiszteri pozíciót a pártnak nem sikerült megszereznie, a kommunistáké maradt. A koalíciót is fenn kel­lett tartani, de a miniszterek fele kisgazda volt. Washington és London már a választás előtt kilátásba helyezte a diplomáciai elismerést. Ezt lát­va, Moszkva sietett bejelenteni, hogy máris felveszi Magyaror­szággal a diplomáciai kapcsola­tokat. A nyugati sajtó örömteli meglepetéssel fogadta a válasz­tás eredményét. A New York Times Demok­rácia Magyarországon című ve­zércikkében azt írta: „A magya­rok legyőzötten, háborús pusztí­tások után s orosz megszállás alatt mégis megrendezték Dél­­kelet-Európában az első szabad választást. Ugyanakkor kellő politikai érettséget is tanúsítot­tak; a döntő többséget egyetlen pártnak adták... Ha hagyják a kisgazdákat, hogy megvalósítsák politikájukat, Európa legnyug­talanabb vidékén felépíthetik a demokrácia fellegvárát, amely a környező országokban lelkesít­heti a demokráciáért küzdőket.” Ha ennek a köztudatba lassan behatoló „annus mirabilis”-ünk­­nek le akarjuk vonni a mára is ér­vényes tanulságait, először is lát­nunk kell, hogy a Nyugattól csak akkor várhatunk valamit, ha az ő nyelvén beszélünk. Vagyis a de­mokrácia nyelvén. A győztes Nyugat egyszerre elfeledte, hogy Magyarország a végsőkig kitar­tott a leggyűlöltebb ellenség mel­lett. Sőt hazánkat példaképnek állította szomszédai, tehát a volt kisantant államok elé is. A másik tanulság: meg kell is­mernünk identitásunk alapjait. A modern Magyarország nem 1989-ben született, sem 1956- ban, hanem gyökerei 1945-be nyúlnak vissza. A szabadságjo­gok rendszere szinte tükörképe volt a mainak, csak éppen időn­ként hol a megszállás, hol egy erőszakos kisebbség korlátozta. Magunkévá kell tennünk né­pünk akkori hitét a jövőben, ön­bizalmát és életkedvét. Pedig akkor fejünk felett függött az esetleg tartós szovjet uralom Damoklész-kardja. De minde­nekelőtt: ismerjük el sikernek, ami siker volt, és merítsünk erőt belőle mai küzdelmünkhöz. Csicsery-Rónay István Az 1945-ös csodaesztendő „A modern Magyarország nem 1989-ben született, sem 1956-ban, hanem gyökerei 1945-ig nyúlnak vissza. A szabadságjogok rendszere szinte tükörképe volt a mainak, csak éppen időnként hol a megszállás, hol egy erőszakos kisebbség korlátozta.” Akadémikusvita - Ezt az ósdi dumát már százhetven éve sem fogadtuk volna el! PÁPAI GÁBOR RAJZA A füttyös Gyuri S­ok pesti polgár emlékezhet rá, „a füttyös Gyurira”. A bel­város asszonyai, hölgyei először megriadtak, amikor „a” Gyuri közeledett, kezében összetekert újságpapírral. Mi­közben ugyanis fütyült, felettébb illetlen dolgot mívelt. Megpas­­kolta a hölgyeket - mégpedig hátul, ahova - úgy ismeretlenül - nem illik nyúlni. Az olykor feszesebb, máskor szelíden gömböly­­ded vagy éppen szépen kikerekedett hátsó fertályok tulajdono­sai hamar észrevették, Gyuri nem akar semmit. Egyszer oda­ütött, paskolt, csapott, s fütyörészve máris odébbállt. Nem „ke­gyelmezett” a lehúzott redőnynek, ablaküvegnek, kirakatnak sem, mindegyiket megzörgette, s ment-ment a maga végtelennek látszó útjain. A hatvanas évek közepe táján szinte legenda szö­vődött köré, pesti belkerületi legenda. Egyesek tudni vélték, hogy Gyurinak ízlése van, s a hölgyek hátsó felét - a külcsín ér­demei szerint - nem egyformán veregeti meg. Mások szerint a vékonyabb ablaktáblákat gyengébben kocogtatja meg, nehogy baleset történjék. Azt, hogy Gyuri miért „füttyös”, persze, csak egész szűk körben találgattuk, s csupán annyit tudtunk, ’56-ban esett bántódása. De ennél többet nem beszéltünk erről, hiszen a megtorlások után egy ország egyezett bele a kádári kompromisszumba: ne em­legessük azt a tizenhárom napot, s a fölsötétlő novemberi hajnal fegyverropogását, ne beszéljünk róla, róluk, az elesettekről, a föl­­akasztottakról. Viszonzásképpen kicsit jobban élünk, kicsivel töb­bet utazunk, mint a szomszédokban, s nem tér vissza az ötvenes évek rákosista rémuralma. Ebben az okoskodásban sok egyéb mellett az­ a ravasz számítás is benne volt, hogy az emberek elfelej­tik ötvenhatot. Tévedtek ebben Kádárék, de - szerintem - ma is tévednek mindazok, akik úgy gondolják, hogy a magyar társada­lom elfelejtette a forradalmat. Hiszem, hogy emlékét nemcsak az akkori felnőttek őrizték meg, hanem az ifjabb nemzedékek is. Fe­ledhető-e Nagy Imre hajnali segélykiáltása, a rádió gyászzenéje, az összelőtt körút látványa, az Izabella téren posztoló orosz kis­­katona, a kilőtt tank a Dob utcában, a tanár úr fiának sírja a Lö­völde téren, s később egy másik, reverendás tanár úr, aki a kiváló gimnáziumban azt mondta az ötvenhatos tananyagról: „Olvassá­tok el, ami a könyvben van” - s a hangsúlyból mindenki értette, hogy abból egy szó sem igaz. Ez a vereség csaknem harminc éven át diadalutat járt be a szí­vekben, amit mindennél ékesebben bizonyít, hogy az egész rend­szerváltozás kezdete és legfontosabb viszonyítási pontja ötvenhat rehabilitálása volt. Ebben az egész társadalom egyetértett. De azért itt álljunk meg. Nyilvánosan csaknem harminc évig nem beszéltünk a forradalomról - csak gondoltunk rá -, s érde­münk legföljebb annyi, hogy a hatvanas évek közepétől a minden­kori „magánszorgalmúakat" és a fölkent pártprófétákat leszámít­va nem „ellenforradalmaztunk”. Éppen ezért illik említést tenni azokról a kevesekről, akik a „puha diktatúra” tiltásaival szembe­szegülve ébren tartották ’56 emlékét. Aminthogy nem feledhetjük Nyugatra menekült honfitársainkat sem, akik olykor a dermesztő közönnyel is szembeszállva, a Kádár-rendszer virágkorában és nemzetközi elismerésének csúcsán is megszervezték a külhoni emlékezéseket. Tudom, erre azt szokás mondani, „könnyű volt odakint”. Csakhogy semmilyen ár ellen nem könnyű úszni. És a mai gyásznapon, amely egyszersmind a hősies ellenállás, a túlerő­vel szemben vállalt elszánt védekezés nyitánya is, arra sem árt em­lékeztetni, hogy majd' negyven éve ezeket a napokat és heteket nemcsak a Nyugat politikai tétlenkedése, a könyörtelen bipoláris realitások jellemezték, hanem a közemberek, a polgárok önzetlen segítőkészsége is. Talán remélhető, hogy ötvenhat mitológiája egyszer belekerül a szakkönyvekbe: a Füttyös Gyurik története éppúgy, mint a nyugatiak önkéntes adományai, a szomszéd orszá­gokban élő magyar kisebbségek visszafojtott figyelme, s egy még „elsöprőbb” kisebbség, az intervenció ellen a Szovjetunióban til­takozók históriája. Földolgozzuk-e mindezt egyszer? Vagy tengernyi gondunk kö­zepette elfeledjük a halk szavú, látszólag teljesen apolitikus költő 1957-ben írt Zsoltár-töredékét? Jékely Zoltán, Szentgyörgy­­puszta, s persze egész irodalmunk poétája így szólt akkoriban a sorok között: „Minden könnycsepp az égi membrán / Világ nagy lemezére hull, / S akkora csengéssel csepeg rá, / Hogy meghallja az Úr!” Nekünk is hallani kell, s a látszat ellenére úgy gondolom, hogy a társadalom nem felejtette el a forradalmat, az emlékek nincsenek elorozva, a mai hangoskodás egyszer majd elmúlik. „Pusztán” annyi történt, hogy a ’89-90-es robbanásszerű eufória tiszta öröme után az ötvenhatos terepet jórészt átvették a kako­fónia bajnokai, az emlékek pedig visszaszálltak oda, ahonnan jöt­tek. A szívekbe. De Adytól is tudhatjuk, hogy ez mag hó alatt. MARTIN JÓZSEF I LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ Romantikus álmok újjáélesztése? A parasztok elnyomorítása (okt. 30., 7. o.) Kegyetlen igazságot írt le Szente Pál gazdaszö­vetségi elnök: nem lehet eltartani egy családot tizenöt hektár búza termesztéséből. És nem le­het 4-5 tehénke fejéséből, és nem 8-10 malacka meghizlalásából. Csak úgy emlékeztetőül: ke­ményebb gazdaságokban már két évtizede szű­kösnek bizonyult egyetlen család megélhetésé­hez 600 hektár szántó művelésének, évi négy­ ezer hízó eladásának vagy négyszáz tehén fejé­sének jövedelme. A mi parasztgazdaságunknak most kell ehhez a termelési volumenhez hozzá­szoknia, vagy­ marad a másik lehetőség: önmaga túlzott kizsákmányolása és mindemellett a csa­lád nyomora. Számítások szerint manapság ha­zánkban egy négy-öt tagú család tisztes megél­hetéséhez­­ és mezőgazdálkodásának fokozatos fejlesztéséhez - minimálisan évi tízmilliós bevé­telre van szükség. Aki a fejlesztést elmulasztja, az nemcsak megszenvedi tettének következmé­nyeit, hanem az idők folyamán kihullik a rostán. A Szente Pál által fölismert igazság azonban állami támogatással, adókedvezményekkel és minden más eszköz (amúgy hiábavaló) beveté­sével is igazság marad, és ha a százezrek - akik földhöz jutottak - meg az állami irányítás nem vonja ebből le a következtetéseket, akkor az az ország sorsára tragikus lesz. És akkor is, ha a kistermelők százezrei meg akarnak élni 10-20 hektár búza termesztéséből - mert akkor ilyen árat követelnek a termékükért. Érthetetlen, hogy miért tartja kevésnek a cikk írója a búzá­ból származó jövedelmét, hiszen a 120-130 ezer forintos eredmény nagyjából évi 15 munka­napjának hozama, ennyi idő alatt a búza min­den teendője elvégezhető. És az is érthetetlen, miért kellett ilyen kevés földhöz ennyire gé­pekkel fölszerelkeznie, vagy ha másnak dolgo­zott vele, akkor annak hol van a bevétele. Mindennek tetejébe az átlagos termése (3 t/ha) harminc éve elfogadhatatlanul alacsony. Szente Pál adóegyenlege 25 ezer forint (ennyivel nyelt le többet a „feneketlen bendő­­jű állam”) és 54 ezer forint társadalombiztosí­tás. Ma egy termelő dolgozónak fedeznie kell - a dologi kiadásokon kívül -1,4 nyugdíjat és 0,5 közalkalmazott bérét, járulékait, összes költsé­gét. Szerzőnk az említett egyenleg nyomán tü­zet fúj az államra, noha - nyilván - elvárja, hogy a gyerekei normális körülmények között tanulhassanak (és legalább 12 évig ne kelljen tandíjat fizetnie), kapjon ingyenes gyógyítást, majdan nyugdíjat, védjék meg rablóktól, külső ellenségtől... Mindezt azért részletezem, mert idézőjeles minősítését messzemenően dema­gógiának tartom. Az állam mi vagyunk. Ami miatt a kormányt nyugodt lélekkel kárhoztat­hatjuk az az, hogy az adózók keservesen meg­keresett pénzét arra érdemtelenekre, olykor érdemtelen célokra pazarolja, másoktól pedig nem szedeti be a közkiadásokat. Ezek közé tartoznak a kistermelők is. Mégis jó alkalom volt valamire Szente Pál írása. Megmutatta: romantikus zsákutca a régi paraszti álmok újraélesztése. Nem lehet ott folytatni, ahol 1960-ban abbahagyta az ország. Ha megpróbáljuk, mindannyian tönkreme­gyünk bele. KUN ISTVÁN közíró, Székely Magyar Hírlap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu

Next