Magyar Hírlap, 1995. november (28. évfolyam, 256-268. szám)
1995-11-04 / 259. szám
1995. NOVEMBER 4., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Svéd módszer Sokan nem értik, miért ez az össznépi cirkusz a személyi számmal. Miért félnek némelyek attól, ha a számuk több hivatalban összeadódik, és nemkívánatos egyedek vagy intézmények olyan adatok birtokába jutnak, ami nem kívánatos? Meg hogy az átállás milliárdokba kerül. Tizenegy éves fiam levelet kapott a minap. Nagy, ronda zöld borítékot, seszínű prospektusokkal olyan könyvekről, amelyek a legutóbbi öt évben évültek vagy avultak el A boltok meg az utcai árusok rendszereit fél és negyed áron szokták kínálni. A föladó Semic Interprint viszont nem is fiamnak kínálja őket, hanem azt szeretné, ha a fiam a„ jól bevált svéd módszer” szerint a rokonokat, ismerősöket, szomszédokat nyaggatná velük. Ennek fejében azután mindenféle „fődíjakat” kapna. Például hajszárítót meg kukoricapattogtatót, és ha egy forint híján százezer forintot árulna ki, már egy Goldstar tévét is. Ezúton is közölhetem: fiam nem fog könyveket eladni. Szóvá se tenném a dolgot, ha nem lett volna egy kísérőlevél is a randa zöld borítékban. „Tisztelt Asszonyom, Uram! Tájékoztatjuk, hogy az Ön és gyermeke nevét és lakcímét a Semic Interprint számára nem adtuk ki, a küldeményt Hivatalunk továbbította az Ön részére. Ennek megfelelően az Ön gyermekének adata csak abban az esetben kerül a Semic Interprinthez, ha Ön saját elhatározásából a Semic Interprint Kft.-nek küldött válaszában ahhoz hozzájárul...” Aláírás: Központi Nyitvántartó és Választási Hivatal, postafiók stb. Hogyan is van ez? Hallottam én már sok mindent. Egy kollégám lakásfelújítás miatt néhány hétig ideiglenes címen lakott, s ott kötött gépkocsi-biztosítást egy nagy magyar biztosítótársasággal. Ennek már két éve, de különféle csomagküldő szolgálatok azóta is azon az ideiglenes címen keresik meg, hogy lakást, több kiló aranyat, mallorcai villát és új feleséget nyert, s ezért csak villanyhátvakarót, öröktermő szilvabokrot és vécécsészét formázó hamutálat kell vennie. De hogy egy állami hivatal, az adófizetők pénzéből fönntartott intézmény címekkel kereskedjék egy svéd-magyar céggel? Mi több, még azt is vállalja, hogy a sok tízezer levelet elpostázza a Semic Interprint nevében? Ki fizeti meg ezt? És milyen jogon csinálják? Vagy már odajutottunk, hogy a közintézmények magánvállalkozásokkal egészítik ki a költségvetési keretet?! Gondoltam is, hogy fölhívom én ezt a Központi Nyilvántartó és Választási Hivatalt. De a randa zöld borítékban nem szerepel a címük, telefonszámuk, csak egy postafiókszám. Már ezt is furcsálltam, hiszen közintézmények nem szoktak csak postafiókban létezni. No most lehét, hogy az én hibám, de a telefonkönyvben nem találni. Van egy Országos Választási Iroda, de mint megtudtam, ők nem adtak ki semmiféle adatot senkinek. Legalábbis úgy tudják. És ráadásul - mert még ez is állt a levélben -, ha nem tetszik az ajánlat, letilthatom a nevem, lakcímem kiadását a lakóhelyem szerinti önkormányzati hivatalban. Az összes önkormányzat is benne van ebben a disznóságban? Ha nem tiltom le, akkor az önkormányzatok ezután is szabadon dobálózhatnak nevemmel és címemmel? És pénzt kapnak érte? Vagy mint a kísérőlevél állítja, még postaköltséget is fizetnek azért, hogy a Semic Interprint rendelkezésére bocsáthassák a családom adatait? Vagy - és akkor ez már a csomagküldők túlságosan etikusnak nem is mondható tevékenységében is mérföldkő lehet - ez a bizonyos Központi Nyilvántartó és Választási Hivatal nem is létezik? Egy kft. olyan kockázatos játékba kezdett, amikor már magát a Magyar Köztársaságot, annak egyik intézményét hasznlja fedőszervül? Nem tudom. Nem tudom, létezik-e ez a bizonyos szerv. Remélem, hogy nem. Hogy az egész akció szélhámosság, amiért a kezdeményezői le is fognak bukni. Egy azonban biztos: a tizenegy éves gyerekem nevét és adatait mégiscsak megszerezték valahonnan. Igen nagy valószínűséggel állami szervtől. Mindenesetre a Bokros-csomag érdekében - remélem, hogy legalább fizettek érte. SZÁNTÓ PÉTER Bolgár György rovata Mihez képest? A Cipőbolthoz képest a Humanic olyan, mint a fejlett szocializmushoz képest a még kifejletlen kapitalizmus. Szebb, jobb, különlegesebb, választékosabb, de drágább. Igaz, ma már a Cipőbolt is drágább lenne, de hát nincs, párt nyugosztalja. A szocialista embertípus azonban szerencsére nincs kiveszőben: élt, él, élni fog. A minap családostul Humanicba be. A gyerekeknek cipő kell, a szülők közül az egyiknek szintén. A másik közben észreveszi, hogy a boltban szép zoknikat is árulnak, kiválaszt két párat, majd megy a család többi tagja után az emeletre. A lépcső tetején őrző-védőnek öltözött deltás fiatalember állítja meg: - Ide nem szabad zoknit kézben felhozni - mondja. - Tessék lemenni vele a pénztárhoz és kifizetni. - Szeretnék még cipőket is nézni, és a családom is itt van - védekezem, ahogy a szocializmusban felnőtt vásárlóhoz illik. - Mondom, hogy nem szabad zoknival, tessék visszavinni! - Gondolja, hogy ha zsebre akarom dugni a zoknit, akkor most fogom, ahelyett, hogy már előbb eltettem volna a lépcsőfordulóban? - Nem tudom, de a szabály az, hogy a zoknival rögtön a pénztárhoz kell menni. A tanulság: vásárló ne vitatkozzék őrző-védő eladóval, mert az illető nem elad, hanem őriz és véd. Talán majd az üzletvezetővel. Sztori előadva, kérdés föltéve: miért nem mehetek én zoknival a kézben az emeletre? Az üzletvezetői válasz: mert tilos. Ki is van írva a zoknik fölött. Vagy úgy. Újabb kérdés: ha már egyszer úgyis kiszúrtak, amint fuszeklival a mancsomban diverzáns tevékenységet fejtettem ki, miért nem figyeltek tovább, vajon nem süllyesztem-e el a zsebemben, vagy ha ez túl fárasztó, miért nem őrizte az őrző-védő addig, amíg én fönt vásároltam volna? Válasz: kivan írva, hogy nem szabad fölvinni a zoknit, ez központi utasítás. És - mondom én - az sem zavarja önöket, ha eme kis incidens miatt most letesszük a kiválasztott három pár cipőt, a két zoknit, és távozunk? Hát nem zavarta őket egy cseppet sem, mi pedig cipő és zokni nélkül távoztunk a Cipőboltból, amelyet most Humanicnak hívnak. Amihez már csak az a kis csattanó hiányzik, hogy néhány nappal később egy másik Humanicban nyugodtan grasszálhattam a zoknikkal, mellesleg a falra sem volt kiírva az égvilágon semmi. Amiből az következik, hogy az öntudatos eladó olyan, amilyen, és még a kapitalizmus sem igen képes megváltoztatni. Sőt, a magyar eladó, a magyar alkalmazott, a magyar munkavállaló gyakran még rosszabb lett, mert a szocializmusból örökölt laza munkafelfogást egyesítette a kapitalizmusból azonnal átvett egyéni szabadságjogokkal. Hogy most egy pillanatra eltérjek a munkától, ezt látjuk az utakon is, ahol a gátlástalanság, a durvaság és az agresszió sokkal jobban érvényesül, mint öt-hat éve. Jellemző módon a minap a tévében egy gyorshajtásért megállított úr valami olyasmit talált mondani, hogy minden autót hagyni kell, menjen annyival, amennyi a kocsiban még biztonságosan benne van. Hát igen, a BMW- ben a kétszáz kilométer, a Trabantok meg menjenek a kerékpárútra. Egyik barátom panaszolja, hogy a nyugati cégnél, ahová nemrég került, embertelenül megdolgoztatják. Sokszor ebédelni sincs ideje, a munkaidő végén pedig rendszerint nincs vége a munkaidőnek. Ha ugyanis van munka, akkor bizony időt is kell szakítani hozzá, magyarán neki benn kell maradnia órákkal tovább. Ezt nem lehet sokáig bírni, közölte velem elkeseredve, holott örülhetne, mert jó állása van és jól megfizetik. Hiába, nálunk még az sem boldog, aki sokat dolgozhat nem épp semmiért. Azt hitte ugyanis, hogy az áhított Nyugaton nemcsak többet keres az ember és nemcsak szabadabb, de a munkahelyén úgy keres sok pénzt, hogy közben szabadon azt csinál, amit szeretne. Holott a nyugati munkavállaló sokkal kevésbé szabad, mint amilyen a keleti, szocialista volt. A munkahelyen nincs demokrácia, ellenben szigorú hierarchia van, és mindig a főnöknek van igaza. Nincs párt, nincs KISZ, nincs hatalmas négyszög, azt kell csinálni, amit a főnök mond. És a nyugati (meg a távol-keleti) gazdaságok nem utolsósorban ettől termékenyebbek a volt szocialistáknál. Nálunk e pillanatban a keleti láblógázás, fusizás, ügyeskedés van egyesítve a nyugati szabadságöntudattal. Az eredmény: mindenki frusztrált. A sajtó például még mindig abban a hitben dolgozik, hogy a sajtószabadság azt jelenti: mindent szabad. Egy különben kiváló újságnak szabad első oldalon földobnia a szenzációt, hogy hamarosan száz forint lesz a kenyér, szabad ebből országos ügyet kreálnia, miközben mindenki tudja, hogy ilyen infláció mellett előbb-utóbb biztosan annyi lesz, ugyanakkor minden érintett tudta, hogy a mostani búzaár-emelkedéstől még nem lesz. Nem is lett, most is hetven-nyolcvan forintért kapható az állítólag százforintos kenyér. És szabad egy másik lapnak a következő elsőoldalas főcímmel kijönnie: megfizethetetlen közüzemi díjak. Ami ugye már címben vélemény, ráadásul hamis vélemény, hiszen van, akinek megfizethetetlen, van, akinek nem. Mi több, magában a cikkben, amelyben budapestieket (sic!) kérdeztek meg a díjemelésről, mindössze négy vagy öt ember szólal meg, és ők sem azt mondják, hogy megfizethetetlenek a közműdíjak, hanem hogy nagyon nehezen megfizethetők. Mindent szabad tehát, miközben alapos, tisztességes, körültekintő szakmai munkát továbbra sem kötelező végezni. Ahhoz képest persze, hogy azelőtt még szabad sem lehetett az ember és a munkavállaló, a helyzet egészen jó. Ahhoz képest, hogy a Cipőboltban annak idején csak nagy néha láttam kedvemre való cipőt vagy zoknit, a helyzet remek. Ahhoz képest, hogy mit lehetett olvasni az újságokban tíz éve és mit most, a helyzet frenetikus. De ahhoz képest, hogy egy bécsi Humanicból biztosan csak zoknival és cipővel a kezemben engedtek volna ki, a helyzet még mindig reménytelen. DISNEYLAND Mi, mai magyarok, sötétenlátásunkat, kishitűségünket és - mondjuk ki - defetizmusunkat nemcsak jövőnkre, de múltunkra is kivetítjük. A negatív mítoszok népe lettünk. Ebben a században a magyar történelemnek három „annus mirabilis”-e, csodálatra méltó esztendeje volt. 1989-ben, a lengyelekkel együtt élvonalban küzdöttünk a diktatúra lerázásáért, a demokrácia megvalósításáért. Sőt mi voltunk az elindítói három további nép felszabadulásának. Ma mégis a szabad fejlődés lehetőségeivel együtt járó nehézségeket hangsúlyozzuk csak, és azt a Kádár-rendszert kívánjuk vissza, amely társadalmunk akkori viszonylagos jólétét kapitalista dollármilliárdok kölcsönvételével teremtette meg. És amelynek törlesztési kötelezettsége elsődleges oka lett mai nyomorúságunknak. A mi 1956-unk az egész huszadik század egyik legdicsőségesebb fejezete. Elindította a világkommunizmus összeomlását, és ma mégis belső vitáink eszközévé süllyedt. Még jó, ha sokan csak a fegyveres szembenállás szükségességét kérdőjelezik meg, hiszen „az oroszok ittléte ellenére tűrhető volt az élet és azok a végén amúgy is kimentek”(!) A legmostohább bánásmódnak a harmadik „annus mirabilis”, 1945 a részese. Ez az az év, amelyben a szovjet megszállta Európa egyetlen szabad választását sikerült kiharcolnunk. Ezt követte negyvenötév után először újabb szabad választásunk. Ennek ellenére köztudatunkban úgy szerepel, mint az az esztendő, amelyben a szovjet érdekszférába kerültünk, és amelyben az első pillanattól a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet elnökének teljhatalma révén kommunista diktatúra érvényesült. A tények azonban egészen mást mutatnak. A történészek már régen tisztázták, hogy 1945- ben Sztálin tíz-tizenöt évre Magyarországnak - akárcsak Csehszlovákiának - Finnországhoz hasonló szerepet szánt. Rámutattak arra is, hogy Jaltában a három szövetséges nagyhatalom együttesen vállalt kötelezettséget a felszabadított népek számára szabad választások rendezésére, demokratikus kormányok megszervezésére, és hogy ezt Washington és London éppen 1945 őszén sikerrel be is hajtotta Moszkván. Ami pedig a SZER-elnök „teljhatalmát” illeti, valóban többször is korlátozni próbálta a fegyverszünet által de facto biztosított félszuverenitásunkat. Ez néha sikerült neki, néha nem. Volt úgy, hogy olyan A szerző író, publicista kompromisszumot tudtunk kivívni, amely számunkra volt előnyösebb. , Az egyoldalú sötétenlátással szemben az az igazság, hogy a nyugati hatalmak olyan játékszabályokat biztosítottak hazánk számára, amelyeket - ha az oroszok sokszor át is hágtak, illetve megpróbálták áthágni - mégiscsak figyelembe kellett venniük. Hiszen két évig tartó birkózás után, amely alatt hol a demokratikus oldal, hol Rákosiék kerültek fölénybe, 1946 teljes patthelyzettel zárult. A kormányfő - egyedül Kelet-Európában - a polgári oldalhoz tartozott. Még 1946. október 31-én is így írt a londoni Times: „Magyarország a kultúra és szabadság oázisának tűnik... A baloldal pártjai, bár sok magyar agresszoroknak tartja őket, úgy érzik, hogy védekezésre kényszerülnek.” Sztálin politikája csak 1947-ben változott meg, mégpedig száznyolcvan fokos fordulattal. De ez már másik történet. Térjünk azonban vissza 1945- höz. A Jaltában előírt választások megtartását Moszkva kezdeményezte. Nyilván azért is, mert ezzel akarta ellensúlyozni a lengyelországi szovjet terrort, ami Nyugaton nagy visszatetszést keltett. Rákosiék ravasz tervet eszeltek ki. Legyen először a fővárosban (önkormányzati) választás, ahol biztos sikerre számíthattak. Listakapcsolásra vették rá a szociáldemokratákat, majd a választási körzet kibővítését kérték a mai Nagy-Budapest határáig, és húsz évre szállították le a választási korhatárt. Ezek a kérések belül maradtak a demokrácia játékszabályain. A kisgazdapárt el is fogadta őket, és aztán abszolút győzelmet aratott a proletár többségű Budapesten. A parlamenti választások előtt más trükkhöz folyamodtak. Vorosilov marsall magához kérette a pártvezetőket, és azt tanácsolta nekik, hogy az ország békéjének megóvása végett kerüljék el a választási harcot, egyezzenek meg előre a mandátumok elosztásában. Először 40 százalékot javasolt a kisgazdapártnak, majd fokozatosan felment 47,5 százalékra. Álláspontját komoly fenyegetéssel kísérte. A kisgazdapárt politikai bizottságának többsége végül is - Tildy Zoltán sürgetésére - beadta a derekát. Amikor a hír a kisgazdapártban elterjedt, valóságos rebellió tört ki. Heves támadások érték Nagy Ferencet, a párt elnökét. Ő újabb tárgyalásokat ígért. Nagy Ferenc és Varga Béla Washington és London közbenjárását kérte. Fél nap múlva megjött a válasz: London a legmesszemenőbb támogatást ígérte meg. Az amerikai követ is kedvező állásfoglalásról adott hírt. A politikai bizottság újabb ülésén pedig Kovács Béla nyomására és támogatásával Nagy Ferenc elutasította a korábbi határozatot. Azt a formulát alkalmazta, hogy mint pártelnök, az előző döntést csak akkor tartja alkalmazhatónak, ha azt a nagyválasztmány (a kisgazdapárt parlamentje) is elfogadja. Ezért összehívja a nagyválasztmányt! Ezzel a közös lista tervét (a 47,5 százalékkal) eltemették. A kommunisták maguk táncoltak vissza. Hiszen a nagyválasztmányon egyhangú döntés születhetett volna a Vorosilov-javaslat ellen. A választást november 4-én - ma ötven éve - rendben megtartották. A kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát kapta, a kommunisták 17 százaléknál valamivel kevesebbet, a szociáldemokraták 17 százaléknál valamivel többet. A parasztpárt a 7 százalékot sem érte el. A miniszterelnök kisgazda lett (Tildy Zoltán), a házelnök is (Nagy Ferenc). Sajnos a belügyminiszteri pozíciót a pártnak nem sikerült megszereznie, a kommunistáké maradt. A koalíciót is fenn kellett tartani, de a miniszterek fele kisgazda volt. Washington és London már a választás előtt kilátásba helyezte a diplomáciai elismerést. Ezt látva, Moszkva sietett bejelenteni, hogy máris felveszi Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat. A nyugati sajtó örömteli meglepetéssel fogadta a választás eredményét. A New York Times Demokrácia Magyarországon című vezércikkében azt írta: „A magyarok legyőzötten, háborús pusztítások után s orosz megszállás alatt mégis megrendezték Délkelet-Európában az első szabad választást. Ugyanakkor kellő politikai érettséget is tanúsítottak; a döntő többséget egyetlen pártnak adták... Ha hagyják a kisgazdákat, hogy megvalósítsák politikájukat, Európa legnyugtalanabb vidékén felépíthetik a demokrácia fellegvárát, amely a környező országokban lelkesítheti a demokráciáért küzdőket.” Ha ennek a köztudatba lassan behatoló „annus mirabilis”-ünknek le akarjuk vonni a mára is érvényes tanulságait, először is látnunk kell, hogy a Nyugattól csak akkor várhatunk valamit, ha az ő nyelvén beszélünk. Vagyis a demokrácia nyelvén. A győztes Nyugat egyszerre elfeledte, hogy Magyarország a végsőkig kitartott a leggyűlöltebb ellenség mellett. Sőt hazánkat példaképnek állította szomszédai, tehát a volt kisantant államok elé is. A másik tanulság: meg kell ismernünk identitásunk alapjait. A modern Magyarország nem 1989-ben született, sem 1956- ban, hanem gyökerei 1945-be nyúlnak vissza. A szabadságjogok rendszere szinte tükörképe volt a mainak, csak éppen időnként hol a megszállás, hol egy erőszakos kisebbség korlátozta. Magunkévá kell tennünk népünk akkori hitét a jövőben, önbizalmát és életkedvét. Pedig akkor fejünk felett függött az esetleg tartós szovjet uralom Damoklész-kardja. De mindenekelőtt: ismerjük el sikernek, ami siker volt, és merítsünk erőt belőle mai küzdelmünkhöz. Csicsery-Rónay István Az 1945-ös csodaesztendő „A modern Magyarország nem 1989-ben született, sem 1956-ban, hanem gyökerei 1945-ig nyúlnak vissza. A szabadságjogok rendszere szinte tükörképe volt a mainak, csak éppen időnként hol a megszállás, hol egy erőszakos kisebbség korlátozta.” Akadémikusvita - Ezt az ósdi dumát már százhetven éve sem fogadtuk volna el! PÁPAI GÁBOR RAJZA A füttyös Gyuri Sok pesti polgár emlékezhet rá, „a füttyös Gyurira”. A belváros asszonyai, hölgyei először megriadtak, amikor „a” Gyuri közeledett, kezében összetekert újságpapírral. Miközben ugyanis fütyült, felettébb illetlen dolgot mívelt. Megpaskolta a hölgyeket - mégpedig hátul, ahova - úgy ismeretlenül - nem illik nyúlni. Az olykor feszesebb, máskor szelíden gömbölyded vagy éppen szépen kikerekedett hátsó fertályok tulajdonosai hamar észrevették, Gyuri nem akar semmit. Egyszer odaütött, paskolt, csapott, s fütyörészve máris odébbállt. Nem „kegyelmezett” a lehúzott redőnynek, ablaküvegnek, kirakatnak sem, mindegyiket megzörgette, s ment-ment a maga végtelennek látszó útjain. A hatvanas évek közepe táján szinte legenda szövődött köré, pesti belkerületi legenda. Egyesek tudni vélték, hogy Gyurinak ízlése van, s a hölgyek hátsó felét - a külcsín érdemei szerint - nem egyformán veregeti meg. Mások szerint a vékonyabb ablaktáblákat gyengébben kocogtatja meg, nehogy baleset történjék. Azt, hogy Gyuri miért „füttyös”, persze, csak egész szűk körben találgattuk, s csupán annyit tudtunk, ’56-ban esett bántódása. De ennél többet nem beszéltünk erről, hiszen a megtorlások után egy ország egyezett bele a kádári kompromisszumba: ne emlegessük azt a tizenhárom napot, s a fölsötétlő novemberi hajnal fegyverropogását, ne beszéljünk róla, róluk, az elesettekről, a fölakasztottakról. Viszonzásképpen kicsit jobban élünk, kicsivel többet utazunk, mint a szomszédokban, s nem tér vissza az ötvenes évek rákosista rémuralma. Ebben az okoskodásban sok egyéb mellett az a ravasz számítás is benne volt, hogy az emberek elfelejtik ötvenhatot. Tévedtek ebben Kádárék, de - szerintem - ma is tévednek mindazok, akik úgy gondolják, hogy a magyar társadalom elfelejtette a forradalmat. Hiszem, hogy emlékét nemcsak az akkori felnőttek őrizték meg, hanem az ifjabb nemzedékek is. Feledhető-e Nagy Imre hajnali segélykiáltása, a rádió gyászzenéje, az összelőtt körút látványa, az Izabella téren posztoló orosz kiskatona, a kilőtt tank a Dob utcában, a tanár úr fiának sírja a Lövölde téren, s később egy másik, reverendás tanár úr, aki a kiváló gimnáziumban azt mondta az ötvenhatos tananyagról: „Olvassátok el, ami a könyvben van” - s a hangsúlyból mindenki értette, hogy abból egy szó sem igaz. Ez a vereség csaknem harminc éven át diadalutat járt be a szívekben, amit mindennél ékesebben bizonyít, hogy az egész rendszerváltozás kezdete és legfontosabb viszonyítási pontja ötvenhat rehabilitálása volt. Ebben az egész társadalom egyetértett. De azért itt álljunk meg. Nyilvánosan csaknem harminc évig nem beszéltünk a forradalomról - csak gondoltunk rá -, s érdemünk legföljebb annyi, hogy a hatvanas évek közepétől a mindenkori „magánszorgalmúakat" és a fölkent pártprófétákat leszámítva nem „ellenforradalmaztunk”. Éppen ezért illik említést tenni azokról a kevesekről, akik a „puha diktatúra” tiltásaival szembeszegülve ébren tartották ’56 emlékét. Aminthogy nem feledhetjük Nyugatra menekült honfitársainkat sem, akik olykor a dermesztő közönnyel is szembeszállva, a Kádár-rendszer virágkorában és nemzetközi elismerésének csúcsán is megszervezték a külhoni emlékezéseket. Tudom, erre azt szokás mondani, „könnyű volt odakint”. Csakhogy semmilyen ár ellen nem könnyű úszni. És a mai gyásznapon, amely egyszersmind a hősies ellenállás, a túlerővel szemben vállalt elszánt védekezés nyitánya is, arra sem árt emlékeztetni, hogy majd' negyven éve ezeket a napokat és heteket nemcsak a Nyugat politikai tétlenkedése, a könyörtelen bipoláris realitások jellemezték, hanem a közemberek, a polgárok önzetlen segítőkészsége is. Talán remélhető, hogy ötvenhat mitológiája egyszer belekerül a szakkönyvekbe: a Füttyös Gyurik története éppúgy, mint a nyugatiak önkéntes adományai, a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek visszafojtott figyelme, s egy még „elsöprőbb” kisebbség, az intervenció ellen a Szovjetunióban tiltakozók históriája. Földolgozzuk-e mindezt egyszer? Vagy tengernyi gondunk közepette elfeledjük a halk szavú, látszólag teljesen apolitikus költő 1957-ben írt Zsoltár-töredékét? Jékely Zoltán, Szentgyörgypuszta, s persze egész irodalmunk poétája így szólt akkoriban a sorok között: „Minden könnycsepp az égi membrán / Világ nagy lemezére hull, / S akkora csengéssel csepeg rá, / Hogy meghallja az Úr!” Nekünk is hallani kell, s a látszat ellenére úgy gondolom, hogy a társadalom nem felejtette el a forradalmat, az emlékek nincsenek elorozva, a mai hangoskodás egyszer majd elmúlik. „Pusztán” annyi történt, hogy a ’89-90-es robbanásszerű eufória tiszta öröme után az ötvenhatos terepet jórészt átvették a kakofónia bajnokai, az emlékek pedig visszaszálltak oda, ahonnan jöttek. A szívekbe. De Adytól is tudhatjuk, hogy ez mag hó alatt. MARTIN JÓZSEF I LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ Romantikus álmok újjáélesztése? A parasztok elnyomorítása (okt. 30., 7. o.) Kegyetlen igazságot írt le Szente Pál gazdaszövetségi elnök: nem lehet eltartani egy családot tizenöt hektár búza termesztéséből. És nem lehet 4-5 tehénke fejéséből, és nem 8-10 malacka meghizlalásából. Csak úgy emlékeztetőül: keményebb gazdaságokban már két évtizede szűkösnek bizonyult egyetlen család megélhetéséhez 600 hektár szántó művelésének, évi négy ezer hízó eladásának vagy négyszáz tehén fejésének jövedelme. A mi parasztgazdaságunknak most kell ehhez a termelési volumenhez hozzászoknia, vagy marad a másik lehetőség: önmaga túlzott kizsákmányolása és mindemellett a család nyomora. Számítások szerint manapság hazánkban egy négy-öt tagú család tisztes megélhetéséhez és mezőgazdálkodásának fokozatos fejlesztéséhez - minimálisan évi tízmilliós bevételre van szükség. Aki a fejlesztést elmulasztja, az nemcsak megszenvedi tettének következményeit, hanem az idők folyamán kihullik a rostán. A Szente Pál által fölismert igazság azonban állami támogatással, adókedvezményekkel és minden más eszköz (amúgy hiábavaló) bevetésével is igazság marad, és ha a százezrek - akik földhöz jutottak - meg az állami irányítás nem vonja ebből le a következtetéseket, akkor az az ország sorsára tragikus lesz. És akkor is, ha a kistermelők százezrei meg akarnak élni 10-20 hektár búza termesztéséből - mert akkor ilyen árat követelnek a termékükért. Érthetetlen, hogy miért tartja kevésnek a cikk írója a búzából származó jövedelmét, hiszen a 120-130 ezer forintos eredmény nagyjából évi 15 munkanapjának hozama, ennyi idő alatt a búza minden teendője elvégezhető. És az is érthetetlen, miért kellett ilyen kevés földhöz ennyire gépekkel fölszerelkeznie, vagy ha másnak dolgozott vele, akkor annak hol van a bevétele. Mindennek tetejébe az átlagos termése (3 t/ha) harminc éve elfogadhatatlanul alacsony. Szente Pál adóegyenlege 25 ezer forint (ennyivel nyelt le többet a „feneketlen bendőjű állam”) és 54 ezer forint társadalombiztosítás. Ma egy termelő dolgozónak fedeznie kell - a dologi kiadásokon kívül -1,4 nyugdíjat és 0,5 közalkalmazott bérét, járulékait, összes költségét. Szerzőnk az említett egyenleg nyomán tüzet fúj az államra, noha - nyilván - elvárja, hogy a gyerekei normális körülmények között tanulhassanak (és legalább 12 évig ne kelljen tandíjat fizetnie), kapjon ingyenes gyógyítást, majdan nyugdíjat, védjék meg rablóktól, külső ellenségtől... Mindezt azért részletezem, mert idézőjeles minősítését messzemenően demagógiának tartom. Az állam mi vagyunk. Ami miatt a kormányt nyugodt lélekkel kárhoztathatjuk az az, hogy az adózók keservesen megkeresett pénzét arra érdemtelenekre, olykor érdemtelen célokra pazarolja, másoktól pedig nem szedeti be a közkiadásokat. Ezek közé tartoznak a kistermelők is. Mégis jó alkalom volt valamire Szente Pál írása. Megmutatta: romantikus zsákutca a régi paraszti álmok újraélesztése. Nem lehet ott folytatni, ahol 1960-ban abbahagyta az ország. Ha megpróbáljuk, mindannyian tönkremegyünk bele. KUN ISTVÁN közíró, Székely Magyar Hírlap 1087 BUDAPEST, KEREPESI ÚT 29/B FAX: 210-0047 E-MAIL CÍM: levelek@mhirlap.hu