Magyar Hírlap, 1996. október (29. évfolyam, 229-241. szám)

1996-10-05 / 233. szám

1996. OKTÓBER 5., SZOMBAT „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Tocsikol. Voltaképp nem az a veszélyes, ami történt. Hanem ami megtörténhetett volna vagy ne­tán épp meg is esik. Itt és most mind­­annyiunkkal. Napok óta teli a sajtó az úgynevezett To­­csik-üggyel. A részleteket ezúttal nem szük­séges felsorolni, minden újságolvasó tudja, miről van szó. Szerintünk mégis többről. Az a tény, hogy Tocsik Márta ügyvéd-e vagy sem, hogy kapott-e megbízást az ÁPV Rt.­­től vagy sem, politikai szempontból lényeg­telen. A hölgy nagy valószínűséggel bábu bi­zonyos személyek vagy szervezetek kezé­ben, miközben maga sem jár rosszul. Zsebre vág néhány száz milliót, esetleg egy-két mil­­liárdot - mi az egy ilyen gazdag országnak? Illetve: gazdag költségvetésnek...? Ki foglalkozik ma a Lupis Brókerház im­már négy esztendeje kirobbant ügyével? Az Agrobank vezetőinek vélelmezett sikkasztá­sával? Az Ybl Bank botrányával? A hírek felröppennek, a lapok lecsapnak rá, mint lepkegyűjtő a pillangóra, aztán zárt gyűjte­ménybe kerülnek. Ahol még a kutatók sem vethetnek rá egyetlen pillantást sem. A Vektorgate szálai - mint a felsorolt ese­tek is - feltehetően messzebbre vezetnek az érintett részvénytársaságnál és dr. Tocsik Mártánál. A közvélemény mégis erről, a „tocsikolásról” szerez tudomást. Az ÁPV Rt. elnöke hímez-hámoz a parlamenti bi­zottság előtt, a Kormányzati Ellenőrzési Iro­da nem jut elegendő információhoz - a vizs­gálati anyag így került tegnap a miniszterek bölcs testülete elé, amely megvédte Such­­man Tamás privatizációs minisztert, és fő fe­lelősként kizárólag a részvénytársaság veze­tését nevezte meg. Szokai Imrének távoznia kell posztjáról, nem azért, mert az alkot­mányügyi bizottság előtt mellébeszélt, eset­leg visszatartotta a hozzákerült anyagokat, hanem mert ő a legkisebb rangú vezető, akit minden kockázat nélkül el lehet küldeni. Szokaival együtt menesztette a kabinet az rt. teljes igazgatóságát, és kezdeményezte a felügyelőbizottság visszahívását. Hisz nagy valószínűséggel nekik is tudniuk kellett a kí­nos ügyletekről. Hogy Suchmant terheli-e felelősség, arról nem szól a fáma. A kisebbik kormánypárt elnöke tegnap délutáni nyilat­kozatában teljes mellszélességgel támogatta a döntést; kezdeti ellenszenvéről megfeled­kezve ma már - olybá tűnik - szereti a mi­nisztert, felelősségét nem is firtatja. A gyanúsítottak ellen tehát följelentést kell tenni, a jogtalanul átutalt összegeket vissza kell fizetni - akár egy igazi jogállam­ban. A világ kibillent egyensúlya ily módon könnyen helyreáll. Látszólag. Hasonló ez a játszma a libikókához: egyszer fenn, egyszer lenn. A mozgás egyetlen pontja sem regiszt­rálható, a mérleghintán ülők láthatók ugyan, helyzetük mégsem rögzíthető. Ezért is találták ki. Hogy a rajta ülők meg a nézők egyaránt jól mulassanak. Csakhogy a néző már jó ideje nem mulat, inkább hátat fordít és papírsárkányt ereget kisfiával. Az ügy most látszólag lezárult. A válasz­tópolgár elégedetten dőlhet hátra karosszé­kében a tévéhíradót nézve vagy az újságot lapozgatva: végre győzött az igazság, felelős­ségre vonták a felelősöket. Csak hát félő, hogy nem az ÁPV Rt. igazgatósága az egyetlen testület, nem Szokai az egyetlen ve­zető, aki tudott ezekről az elvbaráti-úri hun­cutságokról. Ám amíg az ügy minden részle­te nem kerül nyilvánosságra, a közvélemény - így a sajtó - sem mondhat verdiktet seme­lyik politikus fölött. Lengyel László még az Antall-kormány országlása idején jegyezte meg egy tudomá­nyos konferencián, hogy a korrupciós botrá­nyok immár elérték a legmagasabb politikai szférát. Lengyelt annak rendje és módja sze­rint megrótták, de a dolgok, úgy látszik, mennek tovább. A Lupis-ügy vagy az Agro­­bank-per hátteréről ma sem tudunk többet, mint erről a mostani „tocsikolásról”. Egy al­kotmányos demokráciában - aminek tart­juk magunkat - a legkevesebb, hogy ha nem mondatják le, hát magától lemond az illeté­kes tárca felelős vezetője. Nálunk köhint egyet - és marad. A kormány tegnapi homlokráncoló dön­téséről egy vicc jut eszünkbe: hazamegy a házigazda, és a rekamién ott találja hitvesét félreérthetetlen pózban jó barátjával. Teljes szigorral határoz: a lakásból azonnal ki kell dobni­­ a rekamiét... BÁLINT B. ANDRÁS N. Sándor László Amidőn Rajk feloldozást kapott Soha többé­­ ezzel a címmel je­lent meg negyven évvel ezelőtt, 1956. október 6-án, Rajk László­nak és három mártírtársának új­ratemetési napján, a Szabad Nép háromhasábos szerkesztőségi ve­zércikke. A címoldal másik négy hasábjára Rajk Lászlónak és há­rom mártírtársának képét he­lyezték. Mind a négyen a magyar nemzeti antifasiszta ellenállás, il­letve a külföldi náciellenes moz­galmak tevékeny tagjai voltak, 1945 és 1949 között vezető párt­funkcionáriusok. A vezércikk igyekezett meg­nyugtatni olvasóit, hogy a Sztá­lint nimbuszától megfosztó SZKP huszadik kongresszusa után a megújhodott testvérpár­tok - így a magyar is - képesek lesznek megtisztulva, önerőből kijavítani „hibáikat”. Működött a belső cenzúra, szemlátomást nyugtatni igyekezett a pártlap a gyászolókat, noha a Szabad Nép munkatársainak többsége nem­csak a meggyilkolt Rajk László rehabilitálását sürgette más fóru­mokon, hanem követelte Nagy Imrének jogaiba való visszahe­lyezését, s azoknak az elmozdítá­sát, felelősségre vonását, akik vétkesek Rajk meghurcolásában. Két hét választotta el a Rajk-te­­metés napját október 23-ától. A ország hangulatáról a ve­zércikknél többet árul el Kovács István budapesti első titkár kép­viselői beszámolója. íme egy jel­legzetes mondat: „A pártvezetés elítél minden, a pártegységet megbontó kísérletet, felszóliít minden pártaktivistát, párttagot, hogy vegye fel a harcot bárki ré­széről megnyilvánuló ilyen káros törekvés ellen.” A pártvezetés sejti, hogy ek­kor már nagyon sok „bárki” bontja a pártegységet. Felhábo­rodott taggyűlések határozatai áramlanak, háborognak az értel­miségiek, írók, művészek tudó­sok. A nyugtalanság átterjed az egyetemekre, s az elégedetlenke­dő értelmiségiek elmennek a nagyüzemi munkásgyűlésekre. Az emberek a standok előtt sor­ba állnak az eretnek lapokért: az Irodalmi Újságért, a Művelt Né­pért, a Hétfői Hírlapért. Rajkék méltó búcsúztatását és ügyük teljes körű feltárását nem­csak értelmiségiek követelték, hanem az egyszerű párttagok és a pártonkívüliek is. A Petőfi Kör erősítette fel Rajk László börtön­ből szabadult özvegyének hang­ját: a fiatal értelmiség segítségét kérte férjének teljes rehabilitálá­sához és eltemetéséhez. E napokban roppan meg az addig sérthetetlen pártfegyelem. Hruscsov alig három hét múlva kétségbeesetten és értetlenül emlegeti Micsunovics jugoszláv nagykövetnek, hogy október 23- ától összeroppant a kilencszázez­­res tagságú magyar kommunista párt, Hruscsov tévedett. A folya­mat jóval előbb megkezdődött, a párttagság java része már a teme­téskor ellenzékben volt. A szertartáson részt vevők né­melyek szerint száz, mások sze­rint kétszáz-, háromszázezres menete, amely a szélviharral nem törődve fegyelmezetten és megrendülten kísérte örök nyu­galomra mártírjait, kegyes tünte­tés volt. Bevezetés a forradalom­hoz. Az október 23-ai nagy buda­pesti diákmegmozdulás pedig egyenes folytatása a Rajk-teme­­tésnek. Az ártatlanul elpusztítottak sírjánál csupa olyan politikus állt díszőrséget, aki nem volt fel­menthető a koncepciós perek közvetett vagy közvetlen felelős­sége alól, és ezért ezek a díszőrök és szónokok valósággal reszket­tek a tömegtől. A gyásznép a po­litikai csalódottság könnyeivel küszködve, a Rajk-ügy szörnyű­séges körülményeinek ismereté­ben, fájdalmas fenyegetéssel vet­te körül a sírt. A budapesti pártbizottság csak háromezres gyásznépet tar­tott volna kívánatosnak. A száz­ezres sötét tömeg minőségileg különbözött attól, amelyet a pártbizottság a korai dokumen­tum szerint „mozgósított” és to­borzott. A ravatalnál összegyűlt nép nem érte be Apró Antalnak pártzsargonban megfogalmazott gyászbeszédével, amely csupa féligazságot, tehát teljes hazugsá­got tartalmazott. Ez az elkesere­dett gyásznép köntörfalazástól és mellébeszéléstől mentes szava­kat várt: őszinte szót a kommu­nistákat s nem kommunistákat egyaránt sújtó terrorról. A tö­meg már a temetőben érezhette: minden mártírért szól a harang, nem kommunistákért is. A felhá­borodásnak azonban a kegyelet nyilvánvalóan határt szabott. Akkor. De vajon van-e indokunk a gyászszertartást csakugyan az ’56-os forradalom és szabadság­­harc kezdetének tekinteni? A válasz megfogalmazása végett alapvető ellentmondást kell fel­oldanunk. Tisztázásra szorul legalább az, hogy miért küldték elvtársai vérpadra Rajkot és­ társait? Volt-e egy nemzeti vo­nala Magyarországon a kom­munista pártnak a „moszkovi­­ták” ellenében, létezett-e a hát­térben egy „más”, a parancs­szocializmustól elütő szocializ­muskép? Rajk Lászlóné Földi Júlia a megrázó interjúban, amelyet fiának adott (fellelhető az 1956-os intézet Oral History archívumában), tagadja, hogy lett volna pártellenzék, amely­nek Rajk állt volna az élén. El­lenben biztos volt benne, hogy nem véletlenül indítottak pert éppen férje ellen, mert netán ő lehetett volna Rákosi ellenfele. A feleség, aki sokáig fegyelme­zett pártkatona volt, nem zárja ki, hogy Rajknak lehetett „más” felfogása, ami azonban ilyen konstruált pert nem in­dokolt. De mi volt ez a „másfajta” po­litikai meggyőződés? Donáth Fe­renc hagyatékából előkerült egy Rajk-portré torzója. Donáth úgy vélekedett, a belügyminiszter el­lenlábasainak elejtett megjegy­zéseiből kiindulva, hogy tudták, Rajk egész emberi habitusa egy sajátos, bár semmiképpen sem konzisztens nemzeti kommunis­ta vonalat képvisel, amely azon­ban nem az internacionalizmus­sal állítható szembe, hanem a moszkovita arctalansággal, a nemzeti nihilizmussal. Donáth a történészek közre­működésére számított, hogy fel­­tételezését egyszer még tisztáz­zák és bizonyítják. Ez a nemzeti elképzelés belesimulhatott a Duna-konföderációs gondolat­ba, amelyről Tito és Dimitrov ti­tokban tárgyalhatott, és ami vé­gül is oka lehetett Tito teljes ki­­átkozásának. A Rajk-temetés, amelyet ugyan belső erők követelnek ki, időzítve van: a Szabad Nép már idézett október 6-ai címoldalán még egy közlemény található: október 15-én magyar-jugoszláv tárgyalások lesznek. Nem vélet­len egybeesés. A korábban troc­­kistának bélyegzett Tito éppen a Rajk-ügy felülvizsgálatához kö­tötte, hogy egy asztalhoz üljön a magyar kommunistákkal, Ráko­si Mátyás egykori társaival. A bé­külést viszont Hruscsov sürgette, remélve, hogy visszaédesgetheti a jugoszlávokat a „táborba”... Rajk szimpátiája Tito Jugo­szláviájával nem trockista inter­­nacionálé kiépítését jelentette volna, hanem egy délkelet-euró­pai konföderáció megvalósulá­sát, amelynek gondolatát még Kossuth vetette fel. Most e gon­dolat erőltetése halálos véteknek bizonyult. Lehettek Rajknak másfajta „bűnei” is. Farkas Vladimir - Justus Pál és Kádár-, kihallgató­ja felidézi Rajk letartóztatásá­nak napját. Ünnep volt ez az ál­lamvédelmieknek. Farkas Vladi­mir szerint Rajk bukásában saját diadalukat látták, hiszen az a be­lügyminiszter, aki ugyan „vaske­zéről” tette magát nevezetessé, nem óhajtott szabad folyást en­gedni a törvénytelenségnek. Friss kutatások látszanak bizo­nyítani, hogy folyamatosan ha­tottak eretnek nézetek, a nemze­ti vonal a kommunista mozga­lomban nem pusztán fikció. No­ha a „Rajk-vonal” nem mutat­kozott meg nyíltan és pregnán­san, még annyira sem, mint Nagy Imrének a hivatalossal oly gyak­ran szembekerülő agrárnézetei. De a temetésen készült egyik fel­vétel igencsak beszédes: Nagy Imre átkarolja a férjét sirató Rajk Júliát. Egy interjúban Rajk özvegye tagadta, hogy közvetlen köze lett volna az úgynevezett snagovi csoporthoz, de vállalta a veszedelmes szolidaritást, mert „Imre bácsi” hívta. Egy másik kommunista, akit alig két évvel a Rajk-temetés után újabb kon­cepciós perben küldenek halálba elvtársai. Soha többé? A nagy kérdés: csak a párt vallhatta mártírjának Rajk Lász­lót, vagy a magyar nép is? Idéz­zünk még egy tanút. Mindszenty bíboros 1949. október 15-én bör­tönablakából kivégzést látott. Úgy sejtette, Rajk László nyaká­ra hurkolják a kötelet. íme Mindszenty emlékirata: „.. .elül a zaj, mert a halálraítélt most har­sány hangon felkiált. Ártatlanul halok meg... Innen az ablakból feloldozom.” Jóval később a rab - a magyar hercegprímás - elkí­séri imáival a ma reggel kivégzett fogoly lelkét az örök bíró elé: Adj, Uram, irgalmat, nyugalmat neki!... „A szertartáson részt vevők némelyek szerint száz, mások szerint kétszáz-, háromszázezres menete, amely a szélviharral nem törődve fegyelmezetten és megrendülten kísérte örök nyugalomra mártírjait, kegyes tüntetés volt. Bevezetés a forradalomhoz.” Időalagút Kezdjük ott, hogy miért kellett a ti szent helyeteket a mi szent helyeink alá építeni?! PÁPAI GÁBOR RAJZA Ha én ... volnék Ha én Tocsik Márta volnék, nem hin­nék a szememnek és a fülemnek, hogy ügy lett belőlem. Tocsik-ügy. Nem mondom, volt egy-két apróbb kis ügyem, de már elévült, azonkívül senki nem is aposztrofálta Tocsik­­ügyként. Még hogy ügy? Amikor én csakis jót akartam kalácsadó gazdám­nak, az ÁPV Rt.-nek azzal, hogy mil­­liárdokat spórolok meg neki? Amikor én még az ÁPV ellen­feleinek, az önkormányzatoknak is jót akartam azzal, hogy az általuk követeltnél kevesebbet ugyan, de legalább fizes­sen nekik az állam? Amikor én még másoknak is jót akar­tam, csak most nem mondhatom meg, hogy kiknek? Ma­gamnak pedig végképp nem akartam rosszat, ugye? Ha én Tocsik Márta volnék, fognám azt a vacak néhány száz mil­liót, és elzemplényizném vagy sértődötten visszaadnám. Ha foghatnám. Ha én Tocsik Márta volnék... Ki vagyok én? Ha én ÁPV-főnök volnék, nem emlékeznék senkire és semmire. Ki az a Tocsik Márta? Miért kellene nekem min­den megbízottunkat ismernem? És mi az, hogy több száz milliós sikerdíj? Törvényes szerződés alapján kifizetett díja­zásról van szó, ha jól emlékszem, bár az nem biztos. Elvégre nem emlékezhetek minden vacak százmillióra, amikor ná­lunk százmilliárdok forognak. Mi, kérem, a kapitalizmust építjük, és nem figyelhetünk közben minden szétguruló fil­lérre. Ha valaki fölkapkodja, ráadásul sikeres munkát végez­ve, ám legyen, hiszen lehet, hogy az összegyűlt forintokkal príma kis kapitalista vállalkozásba kezd. Kiből legyen élel­mes tőkés, ha nem abból, aki élelmesen tőkét szerez? Éljen Tocsik Márta, akárki legyen is ő! Ki ő? Ha én miniszter volnék, aki ezt a vircsaftot felügyeli, azt mondhatnám, hogy én soha és hogy én mindig. Hogy törvé­nyes és hogy szabályos. Hogy mindazonáltal kivizsgálom, megvizsgálom, átvizsgálom, bevizsgálom. Hogy természete­sen haladéktalanul, de azt azért meg kell érteni, hogy ez még az előző kormány sara. Viszont engem sároznak be. És nem érteném. Nem érteném, hogy ki akar engem tönkretenni, amikor annyi jót tettem ennek az országnak. Nagy pénzt hoztam, most sok pénzt spórolok, és ahhoz képest alig vala­mit fizetek ki. Nem érteném, hogy miért fáj egyeseknek pár száz millió forint, amikor én az egész népnek takarítok meg tízmilliárdokat. Nem érteném, hogyan szivárgott ki ez az ügy, amikor innen semmi nem szivároghat ki. Nem érteném, hogyan szivárgott be közénk egy áruló, amikor már csupa megbízható emberrel vagyok körülvéve, és nem érteném, hogy miért ekkora az emberi irigység. Na nem a milliókat irigylik - azt legföljebb a nép -, hanem a sikereimet. Engem akarnak megbuktatni, értem én, de nem értem. Ha én a másik oldalon volnék, önkormányzati vezető pél­dául, aki túl van már a dolgon, elégedetten berakta költség­­vetésébe az ÁPV-től kiizzadott milliókat, kifizette már saját megbízottját, a Vektorértét bérét vagy mit, nem szólnék egy szót sem. Én csak egy vagyok a sok közül, engem úgyis nehéz megtalálni, ÁPV ellenben csak egy van, balhézzanak az új­ságírók vele. Lehet, hogy ott hullani fognak a fejek, de az ön­­kormányzatokban nem fognak. Hát honnan kellett volna tudnom, hogy ez a vektorizé másokat is képvisel? És ha tud­tam, miért kellett volna gyanút fognom? Hiszen egységben az erő, nem? Ki vagyok én, hogy egyedül szálljak szembe az állami vagyon nagy hatalmú kezelőjével? Én, kérem, azt ta­nultam, hogy a vektor olyan mennyiség, amelynek iránya van (például ilyen az erő), és úgy gondoltam, nem én est omen. Jól irányzott erőben a pénz. Meg a sikerdíj. Amit én csak kifizetek, és nem kapok belőle vissza semmit, még ha egyeseknek mocskos is a fantáziájuk. Ha én Erőertékété válnék vagy mi, örülnék, hogy mostan Tocsik-ügy van, és nem Erő-ügy. Illetve mégsem nagyon örülnék, mert sosem lehet tudni, hogy a nagy mennyiségű hír, információ, pletyka, szóbeszéd, rágalom és miegymás milyen irányt vesz. Mi van, ha ellenem fordul ez a botrány­vektor? Mi van, ha nekem kell magyarázkodnom arról, ho­gyan jutottam ennyi remekül fizető önkormányzati kuncsaft­hoz? Mi van, ha a kormány kétségbeesetten elkezd ide-oda csapkodni? Mi van, ha ránk uszítja a központi bűnüldözőket, hogy példát statuáljon, elrettentsen, megijesszen, látszat­eredményeket produkáljon? Mi van, ha a botrány miatt el­ijednek tőlünk az üzletfelek? Mi van, ha nem nyerek, hanem vesztek? Olyan nincs. Ez már nyert ügy, akárhogy lesz is. Akárhogy volt. Ha én ellenzék volnék, mint olyan, most dühöngenék, hogy nincs ellenzék, mint olyan, hanem valakik éppen a Fi­desznek kaparták ki ezt a szaftos botrányt. Ha az ellenzéken belül még olyanabb volnék, most megpróbálnék ráerősíte­ni, hogy hátha a közvéleménynek mindegy, ki anyázza a kormányt, és anyáznék, ahogy szoktam, vagy talán még hangosabban. Megérezném, hogy a pohár igenis betelt, ez itt most nem egy ügy a sok közül,­ hanem ezen állhat vagy bukhat a koalíció. Ha nem most, majd két év múlva bukik, de ez mindegy. Fehér ember nem felejt, ahogy mondani szokták, és mi teszünk is arról, hogy ne felejtsen. Ütni kell a vasat, amíg meleg, márpedig most nagyon forró. Csak az a Fidesz, csak azt tudnám feledni, hiszen ebben az országban nem ők szoktak leleplezni. Nem áll ez nekik jól, itt én va­gyok a leleplező, én ütöm a vasat, én melegítem, én vagyok az ellenzék győzelmének kovácsa. Akarom mondani a saját győzelmeme. Ha én miniszterelnök volnék, fölébrednék. Megérezném, hogy itt már a bőrömre megy a játék. Rájönnék, hogy a szo­kásos szöveget nem veszi be már senki, szónokolhatok én akármiről, csak a tettek érhetnek valamit. Vagy kirúgok mindenkit, akiről a közvélemény azt hiszi, hogy sáros, vagy én magam leszek sáros, de nyakig, az pedig az én állásomba meg a barátaim és üzletfeleim állásába kerül hamarosan. Fölismerném, hogy nem jöhetek elő tizedesvesszőkig kicen­­tizett nyugdíjemelésekkel, ha tocsikok százmilliókat tesz­nek zsebre állami pénzből, törvényesség ide, szabályosság oda. Az is megvilágosodna előttem, hogy nekem magamnak kellene javasolnom a képviselői és miniszteri fizetések eme­lésének korlátozását maximum olyan mértékben, ahogyan a nyugdíjakat emelik. Rádöbbennék, hogy minden elveszte­getett perc szavazatok ezreit veszi el tőlem. Visszaemlékez­nék egy bizonyos Watergate-ügyre, és nem hagynám a bot­rányt nyúlósan elhúzódni, még akkor sem, ha tudom, hogy ez a sajtó nem az a sajtó. Látványosan és azonnal cseleked­nék. Fejeket vennék, mielőtt az enyémet veszik. Ha én Tocsik-ügy volnék, beláthatatlan következmények­kel járnék. N­em azzal csábít előfizetés­re a bulvár hetilap, amit hasábjain olvashatok, ha­nem különféle nyeremények­kel, melyek, ha előfizető leszek, megédesítik majd életemet. Mintha tájékoztató sajtótermék előállítása helyett sorsjegykibo­csátással foglalkozna a szer­kesztőség. Nos, ha ennyire for­szírozzák, előfizethetek, ennyi hazardírozás megengedhető, s várom az ígért krumplihámo­­zót, sőt elrepülök a görög szige­tekre is nyaralni, ha ez a nyere­ményem. - De mit csináljak a bulvár hetilappal? Áru legyen-e a kultúra, erről vitázott a magyar értelmiség színe-virága annak idején, tize­nöt évvel ezelőtt. Ne legyen áru - mondta az alanyi költő, mert aggódott a piac szeszélye­ire bízni versköteteit. Legyen áru a kultúra - mondta a magát sikeresnek képzelő regényíró, mert remélte, jobb a piac eg­zakt ítéletére bízni könyveit, mint a pártállami cenzor ké­­nye-kedvére. Nos, a kultúra, a regényíró reményei szerint, annyira áru lett mostanára, hogy csak na. - Boldog-e most a regény­író? „A műsor támogatója Ezésez.” - Hát Ezésez támogatója? Az egypárti diktatúra negy­ven éve alatt erkölcsi mélypont­ra süllyedt az ország - mondja a magát nagyon nemzetinek hir­dető politikus. Igaza is volna, ha a többpárti demokrácia eddigi hat éve alatt nem süllyedne még tovább, s ha ama negyven évet nem előzi meg egy magát na­­gyon-nagyon nemzetinek hirde­tő uralom, amely negedszázada alatt - tessék erről Szekfü Gyu­lát, Bibó Istvánt vagy Illyés Gyulát olvasni - szuroksötét er­kölcsi mélypontig süllyesztette már az országot. Természetesen utána is süllyedtünk.­­ De mihez képest egyrészt, másrészt lehet-e, hogy nem is rendszerfüggő dologról van szó, hanem magyar átokról? Sorolja a politológus, hogyan is állunk a rendszerváltással. Van, aki szerint megtörtént, túl va­gyunk rajta. Van, aki szerint nem történt meg, előtte állunk. És van, aki szerint megtörtént, de aztán visszájára fordult. Tény, hogy nehéz eldönteni, ki­nek van igaza, hol is tartunk te­hát - így a politológus. Aki őt hallgatja, az meg tűnődni kezd: eddig arra panaszkodtunk, hogy nincs jövőképünk. - Lehet, hogy jelenképünk sincs? FARAGÓ VILMOS Kérdések Fénylő gyász A­zon a hajnalon a gyóntatópapok sírtak, a kivégzésre ítél­tek viszont hős lélekkel, méltóságteli nyugalommal néz­tek szembe végzetükkel. Négyen a golyókkal, kilencen a bitófával. A minorita szerzetesek helyszíni beszámolói lélegzet­­elállítóak: a német Leiningen-Westerburg Károly gróf néhány perccel akasztása előtt kikérte magának azt az „aljas vádat”, hogy Buda ostromakor „orozva” osztrák tiszteket gyilkoltatott volna le. Nagysándor József szinte vigasztalta az őt gyóntató atyát, aki persze nem tudta visszatartani könnyeit. És Damja­nich, a „rác” Damjanich, aki néhány órával halála előtt azt mondta: „most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap ál­tal áldattam meg”, hét tábornoktársa felakasztását végignézve arra intette „tisztelendő barátját”, ne sírjon, hiszen „akit kezé­ben tart, az is az igazságért akasztatott fel”. Hinnünk kell Su­­lyánszky Euszták minorita tanár leírásának: az aradi várban a mártírok páratlan lelkierővel várták Haynau bosszújának betel­jesülését a bécsi forradalom kitörésének és Latour felakasztásá­nak első évfordulóján, 1849. október 6-án. Ugyanez a rendíthe­tetlen bátorság jellemezte gróf Batthyány Lajos volt miniszterel­nököt a pesti Újépület udvarán: „Éljen a haza! Aller Jäger! volt utolsó szava. S a vadászok főbe és szíven lőtték Magyarország legnagyobb royalistáját” - tudósít csaknem fél évszázad múltán a Magyar Nemzet Története. Arisztokraták és közrendiek, magyarok és nem magyarok, ka­tolikusok és más vallásúak tekintenek le ránk a „magyar golgotá­ról”, de minden különbözőségüket föloldja egységük az igaz ügy szolgálatában. Tudatosan vállalták a halált, s ettől a pillanattól kezdve mellékes már, hogy életükben tévedhettek vagy akár hi­bázhattak is. Mártírsorsuk a szokásos köznapi mérlegelés fölé emeli őket, minthogy az ügyért a legtöbbet - életüket - adták, a mártírokat mindenkor feltétlen tisztelet illeti meg. Helytállásuk­kal a nemzetállami dogmákra, a vallási fundamentalizmusra, a nemzetiségi gyűlölségre mondtak örök nemet az aradiak és a megtorlás lendületébe hamarosan belebukó Haynau más áldoza­tai, így idestova másfél évszázad múltán újra és újra meg kell kér­dezni, vajon mikor jön el az idő, amidőn Aradon minden hátsó gondolat és zavar nélkül lehet emlékezni a magyar szabadság­­harc ügyét vállaló, sokféle nemzetiségű és vallású mártírra? A terror túlhajtásától még maga Metternich herceg is óvott. Helytelenítette a vérengzéseket Londonból Lord Palmerston, de az ifjú Ferenc József első számú bizalmasa, a kormányfői teendőket ellátó Schwarzenberg herceg nem állt meg Aradnál. 1854-ig nagyjából ötszáz halálos ítéletet hoztak, közülük százti­­zennégyet hajtottak végre. A historikus Pethő Sándor döbben­ten hasonlítja össze a „bosszúnak, a dühnek ezt az epeömlését” a Rákóczi-szabadságharc leverésével. Vajon mi okozta, hogy a valamivel több mint egyéves negyvennyolcas küzdelmet sokkal nagyobb megtorlás követte, mint a hosszúra nyúlt kurucharco­­kat? A történetíró úgy látja, hogy a Német-római Császárságot előképének tekintő és az európai ellenforradalom vezéregyéni­ségének számító Schwarzenberg a Habsburgok jogara alatt kí­vánta egyesíteni a közép-európai népeket, és a „mindig rebellis” magyarok éppen ennek a tervnek az útjában álltak, mi több, ar­ra kényszerítették Bécset, hogy az oroszokhoz forduljon segítsé­gért. Ezért akart a Habsburg-ház elégtételt venni, a megalázott nagyhatalomnak a bosszúja döntötte kétségbeesésbe Tompa Mihályt, aki már látta oldott kéveként széthullni nemzetét, aki irigyelte a gólyát, amiért két hazája van, neki viszont csak egy volt, az is elveszett. Tudjuk, hogy kétségbeesésében a költő, szerencsére, túlzott: a haza valójában nem veszett el, s a mából visszanézve már nagyobb megtorlásokat is ismerünk, mint a Habsburgokét, hiszen az októ­beri tizenhárom napért 1956 után nagyjából négyszer annyian fi­zettek életükkel, mint az 1850-es években. Azt is tudjuk, hogy a hatalmi gépezet áttételesebbé vált, hiszen az egykori önkényt szinte kizárólag az osztrák elnyomóapparátus hajtotta végre. Negyven éve az oroszoknak a megtorlás idején már alig kellett moccanniuk, a halálos ítéleteket magyar bíróságok hozták. A rémuralmakban csak az a jó, hogy egyszer elmúlnak: Des­­sewffy Arisztid, Csányi László, Kazinczy Lajos és a többiek elve­­szejtésekor még nem tudták, hogy alig két évtized múlva kész a kiegyezés, hogy a távollétében halálra ítélt Andrássy Gyula gróf­ból a Monarchia legtekintélyesebb politikusa lesz, s fél évszázad sem telik el, a márciusi ifjúból ünnepelt írófejedelemmé előlépő Jókai dicshimnuszokat zeng a császárról, és még ennyi sem elég, hiszen ma a Ferenc József nevével jelzett kort történelmünk vi­rágzó és legtermékenyebb időszakai közé soroljuk. De csak a harcokat, csupán az általános szembeszegülést, a népek csatáit oldotta békévé az emlékezés, s nem az egyéni erkölcsöt és fele­lősséget. Haynau vagy éppen az aradi várparancsnok meg a töb­bi hóhér soha, semmilyen ítélőszék előtt sem lehet egyenlő az ál­dozattal. Rájuk sötétség borul, a mártírokat pedig fény övezi. Egy örökkön változó, megint csak útkereső világban az ő példá­juk mint mozdulatlan szikla a háborgó tengeren. A nemzetnek az a dolga, hogy mindig lássa e sziklapanteont, bárhonnan és bárhogyan fújjanak is a szellők és orkánok. MARTIN JÓZSEF

Next