Magyar Hírlap, 1997. március (30. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14 / 62. szám

1997. MÁRCIUS 14., PÉNTEK A forradalom és a véres zászlók évadján nem hallgattak el a múzsák, de kénytelenek voltak megvál­toztatni státusukat. A reform­kor nagy írói miniszterek, kép­viselők lettek, a fiatalabbja lap­­szerkesztő. Regény írására idő hiányában gondolni sem lehe­tett; a kor könnyed műfajokat kívánt, s újakat is teremtett. Volt, aki megpróbált járt úton haladni. Obernyik Károly (Kölcsey egykori jurátusa) „be­­szélyké”-t kanyarított március 15-éről. A hagyományos bie­dermeier helyszín és modor, előkelő leányzó üldögél szalon­jában („előtte néhány külföldi növény cserepekben, s egy kis­ded angol vizsla...”) mialatt uj­­jai „egy fonnyadt viráglevelet” tépegetnek, tűnődve figyelmez hódolója vallomására. Két na­gyon különböző lélek: Her­­mine hazafiatlan nevelést ka­pott, az ifjú, hazafias reformok rajongó híve­­ ebből nem lesz eljegyzés. Első azonban már­cius 15-e: a leányzó kitekint ab­lakán (melynek párkányán az angol vizsla hever), s látva az utca forradalmi tömegét, mint­egy varázsütésre megváltozik, „szemeit az égre emelve” sut­togja: éljen a szabadság i­s este, a város diadalmi kivilágítása­kor gyertyákat rakat az ablak­ba ő is (a személyzettel), más­nap pedig „lángoló gyönyörben úszva” mondja ki kérőjének a boldogító igent, miközben „a két dobogó szívre feltűzött tri­kolór mintegy szerelemmel szorult egymáshoz”.­­ A naiv elbeszélés egyetlen érdeme az, hogy gyorsan elkészült, s a Pes­ti Divatlap április 1-jei számá­ban már meg is jelent. A forradalmi tárgyú be­­szély-irodalomnak ez az első fecskéje az utolsó is: többé nem írtak ilyesmit. Nem baj; 1848-49 literatúrájának értékei másutt teremtek meg. Minde­nekelőtt a hírlapokban. A forradalom hat magyar nyelvű újságot örökölt a „vízö­zön előtti” időből: négy főváro­sit és két kolozsvárit. A márciu­si fiatalok betódultak a szer­kesztőségekbe, s többnyire si­került kézbe venniük az irányí­tást. Vagy új lapokat alapítot­tak. Március 19-én már utcán volt a radikális ifjak napilapja, a Marczius Tizenötödike, Pálffy Albert szerkesztésében. Új volt szelleme: „Nem kell táblabíró­politika”; új volt terjesztésének módja, rikkancsok kiabálták: Itt a friss Marczius! Április 2-án Táncsics jelentkezett a Munká­sok Újságával, majd hamaro­san további radikális lapok kö­vetkeztek (Reform, Radical Lap, Népelem), s az év vége fe­lé már a republikanizmusnak is volt sajtója (Köztársasági La­pok, Jövő, Forradalom). A Pes­ti Hírlap, Csengery Antal és Kemény Zsigmond kezében megőrizte régi tekintélyét; a forradalom mellett állt, közé­pen; ha Petőfi cikket küldött, nem közölték, s többször kor­holták heves politizálását, ép­pen a barátai (Vörösmarty, Ka­zinczy, Gábor). A kormány Közlöny címmel június 8-án in­dított új lapot, s államköltségen adták ki A Nép Barátját, né­met, horvát, szlovák és román nyelven is; kezelését Arany Já­nosra bízták, népszerű modor­ban fejtegette a politika alapfo­galmait, de a gyakorlati szer­kesztést Vas Gerebenre hagy­ta. Kossuth saját orgánumot akart; július 1-jétől Kossuth Hírlapja címmel adta ki, Bajza tapasztalt vezetésével; ötezer előfizetőre tett szert, óriási szám a korabeli Európában. Megerősödött a vidéki sajtó (Debrecen, Kassa, Arad, Győr, új lap Kolozsvárt, németül Pé­csett). A politika mindent el­árasztott: a három szépirodalmi divatlapot, sőt a szakmai (agrá­rius, egyházi stb.) közlönyöket is, Lauka Gusztáv pedig megin­dította az első magyar politikai élclapot, a Charivarit. 1849. január elején az oszt­rák csapatok közeledtére a kor­mány Debrecenbe menekült, s vele a pesti sajtó is, de időbe telt, amíg az ideiglenes főváros­ban, megfogyatkozva újraszer­veződhetett. Két teljes hétig az ország meg nem szállt részén egyetlen politikai újság jelent meg, az is csak hetenként két­szer: az Alföldi Hírlap. Január 10-ei száma sajtótörténeti uni­kum - egymás után sorakoznak benne Kossuth, Petőfi, Tán­csics cikkei. A hírlapirodalmat röpiratok bőséges választéka egészítette ki. Egy csoportjuk a márciusi nagy napok krónikája (Kléh István, Zerffi Gusztáv, Birányi Ákos, Nyári Albert), mások a 12 pontot s az új törvényeket magyarázták el a népnek (Vas Gereben, Elefánty Ferenc, Ná­­daskay Lajos), vagy politikai téziseket adtak elő, olykor ká­téformában (Boross Mihály Herczeg Viktor, Birányi Ákos). Választási röpiratot csak Petőfi tett közzé, nem sok szerencsével, mert érdes hangja („Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek em­berek. ..”) inkább ellenségeket, mintsem szavazókat szerzett neki a kiskunok körében. forradalmi sajtó megújí­totta a hazai politika nyelvét. A fiatal tollfor­gatók nemcsak a táblabíró-po­­litikával szakítottak, hanem a táblabírói stílus körülményes­ségével is. Elterjedt az az írás­mód, melyet Nagy Károly és Irinyi József már korábban kezdeményezett, csupa kurta mondat, csaknem valamennyi új bekezdésben, „francia rö­vidség, precízió, elmésség, epigrammás él”. Erdélyi János később „forradalmi stíl”-nak keresztelte el ezt a modort. Voltak követői a demokrata francia pap, Lamennais bibli­kus stílusának is (Vasvári, Kornis Károly, nemritkán Jó­kai); képesbeszédük olykor szép parabolává szélesült. Kő­­váry Lászlónál: „Ha fát akar­nánk nevezni, melyhez a nép­­szabadságot hasonlítsuk, a cit­romfához hasonlítanám...” - három tagban fejti ki a hason­lóságot, végül a negyedik: „ha­sonlítom a népszabadságot a citromfához, melyet koron­ként vérrel kell öntözni, hogy termékenységének újabb lö­kést adjunk.” A forradalmi ih­let olykor igen magas régióba emelte a stílust: „Élni szabad­ságban boldogság. Halni sza­badon dicső.” (Oroszhegyi Jó­­zsa); „Inkább halni, mint egy órát is élni meggyalázva.” (Dózsa Dániel) Vasvári egyik gyönyörű képét: „Európa már szinte őszülni kezdett. Fehér szálakat vett észre hajfürtjei közt...” - majd Vörösmarty­­nál látjuk viszont, az előszó­ban: „A föld megőszült. Nem hajszálanként...” Nagy teret kapott a forradal­mi sajtóban a humor: Jókai tol­lán. Saját divatlapjában, az Életképek „d­arivari" rovatá­ban kifogyhatatlan bőséggel szórta sziporkáit, tudósított, csí­pett, gúnyolt, támadott. „J. úr egy könyvet fog kiadni ily cím alatt: Hogy lehet a világot meg­csalni? Talán bizony miniszter akar lenni az úr?” „Pesten több­­ utca kövezetét csinálják, csak mentül jobb köveket rakjanak önök, uraim, ezekből lesz majd a barrikád.” Ha Jókai semmi mást nem ír, mint efféle aprósá­gokat, akkor is a remekírók közt kellene számon tartani. etősi a forradalomban nem ismert tréfát. „A ko­csis nem azért csattant os­torával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy se­besebben haladjanak” - a lo­vak a kormány, a kocsis ő ma­ga, és hozzáteszi a politikai ars poeticáját: „A hasonlítás nem­igen költői, de talán nem is igen rossz.” Március 15-én este Petőfi naplóírásba fogott, elér­­zékenyült hangon - és igen pontosan - írta le a nagy nap eseményeit. A napló többi lap­ján publicisztikai cikkek sora­koznak, összesen hét: filozofi­kus gondolatok, fölcsattanó bí­rálatok. Nehéz megérteni, miért nem újságokban közölte őket, miért várt füzetes kiadá­sukkal május elejéig, amikor némelyik témája már elvesz­tette napi időszerűségét. Fon­tosnak tarthatta, hogy saját kötete legyen, s ha írt is néha hírlapokba, a rendszeres csa­patmunka nem volt kenyere. A költészet nem hallgatott el a forradalom alatt. Bár az idősebbek ritkán szólaltak meg (Vörösmarty csak két­szer), a fiatalok nyakra-főre ír­ták - többnyire gyengécske - harci riadóikat s más efféléket. Költészetünk kezdett egyszí­nűvé válni. Vagy éppen üzleti tereppé. A ponyvakiadók on­tották a fűzfapoéták krónikás füzeteit: Jellasics, Rózsa Sán­dor, az áruló Zichy Ödön fel­akasztása, dicső huszáraink, Budavár bevétele, minden té­ma gazdára talált. A kor két nevezetes politikai gyilkossá­gáról Petőfi csak ennyit írt: „Lambert szívében kés, Lá­jom nyakán kötél...” - a fa­hangú Putnoki József hosszú versezeteket eszkábált össze róluk; ezeket elkapkodták, Pe­tőfi költeménye csak 1874-ben jelenhetett meg. A politikai fordulat és az önvédelmi háború Petőfi köl­tészetén is nyomot hagyott. Is­kolás balladatémákat szedett elő gyűlöletes vagy ügyefo­­gyott királyokról, tucatjával írt harcra buzdító verseket; hazafi volt, mi mást tehetett? A nép­hez szólva visszatér korábbi népies modorához: csatába kí­vánkozó parasztlegényeket be­széltet, mint egy népszínmű­ben, vagy horatiusi szavakkal követel önfeláldozást: „A ha­záért halni legnagyobb boldog­ság ezen a világon...” - dulce et decorum, ezt egy parasztle­gény magyarul sem igen értette meg. A hazafias szolgálat mellett azonban Petőfi hiánytalanul meg tudta őrizni lírája egész színképét. A politikai katakliz­mák és a honveszély napjaiban is gyakran engedett Júlia inspi­rációjának (Tudod, midőn elő­ször ültünk..., 1848 szeptem­ber), újra megírta születése he­lyének szerelmes földrajzát (Kiskunság, 1848 június), vers­ben búcsúzott el szeretteitől (Szüleim halálára, 1849 má­jus), verssel köszöntötte újszü­lött gyermekét (Fiam születé­sére, 1848 december), össze tudta kapcsolni - olykor egy­azon költeményben is - köz­élet és magánélet témáit. Pető­fi a legteljesebb magyar költő. Nemcsak a pillanathoz szólt; joggal remélhette (1848. évi utolsó versében), hogy dalát visszazengik „az időnek bér­cei, a századok”. A költő és a politikus szere­péből adódó különbségek 1848-49-ben, különös tekin­tettel Petőfi és Kossuth viszo­nyára - erről beszél Szabad György akadémikus, a kor­szak kutatója. • Bár történettudományunk messzemenően feltárta az 1848-as március 15-ei forra­dalomhoz és az áprilisi törvé­nyekhez vezető utat, a magyar közvélemény mindmáig ke­véssé tud arról, hogy milyen mértékben eltérő törekvések találkoztak abban a történel­mi pillanatban. Enélkül pe­dig kevéssé érthető a forradal­mi és reformerők későbbi el­távolodása egymástól. Ho­gyan lehetséges, hogy Petőfi már a május 12-ei népgyűlé­sen e szavakkal adott hangot a Batthyány-kormánnyal szembeni elégedetlenségének: „Én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám”. Ez annyira összetett kérdés, hogy megválaszolásához kicsit távolabbról kell elindulni. Ma­gyarországon az 1840-es évek­ben egyértelművé vált, hogy elkerülhetetlen az átalakulás, a korabeli szóhasználattal élve az újjászületés, pontosabban fogalmazva: a polgári nemzet­té válás. Hiszen egy olyan kor­hadt struktúráról volt szó, amelyben a lakosság majd­nem 80 százaléka (Varga Já­nos számításai szerint éppen 79 százaléka) földesúri függés­ben élt. A maradék 20 száza­lék jelentős része sem bírt mindazzal a joggal, amivel a kiváltságos nemesség vagy a városokban a kiváltságos pol­gárság. Érthető, hogy ez döntő fontosságú volt azok számára, akik átalakulást akartak. A la­kosság öt százalékát kitevő nemesség, a nemesi értelmiség mind nagyobb hányada a 18. századtól kezdve fokozatosan eljutott annak felismeréséig, hogy a változásokra két okból is szükség van. Az egyik Ma­gyarország végzetes lemara­dása, a másik pedig az, hogy az ország jogilag kimondott önál­lósága ellenére gyakorlatilag alá van rendelve a Habsburg­­birodalmat irányító erőknek. A nemesség helyzete úgy ala­kult, hogy nagyobbik része, amely rendelkezett nemesi adómentességgel, nem volt feudális járadékélvező, s úgy érezte magát a reformkor kez­detén - kedvenc hasonlatom szerint -, mint dió a diótörő­ben. A diótörő egyik szára Metternichék kezében volt, akik nagyon jól tudták, hogy ez a réteg nemcsak oppozíció­­ba tud vonulni velük szemben, ahogy a rendi országgyűlése­ken történt, hanem a nemesi nemzetet fölváltó polgári nemzeti politikára is képes át­váltani, s ezt érezték igazi ve­szélynek. A diótörő másik szá­ra már korábban is működött, s most ugyanez fenyegetett: ha a nemesség békétlenkedik, akkor az udvar meg tudja mozgatni a nemesi kiváltsá­gok és a mindennapi terhek miatt elégedetlen tömegeket. Tehát a dió összeroppantható. • Milyen lehetőségük lehetett kitörni e kettős szorításból? Az érdekegyesítő politika kí­nált kiutat. Ez először az 1790- es években fogalmazódott meg Hajnóczyéknál, később sajátos módon Széchenyinél, aki úgy gondolta, ha gazdasá­gilag fejlődünk, akkor ki lehet jutni a vázolt kényszerhelyzet­ből. Wesselényi, Kölcsey, Deák és Kossuth nemcsak föl­újították a hajdani elképze­lést, hanem annak radikáli­sabb változatát dolgozták ki. Egyfelől azt ismerték el, hogy ha a magyar országgyűlés nem szólhat bele a pénz-, vám- és kereskedelempolitikába, ak­kor fennáll annak a veszélye, hogy a gazdasági fejlődés ho­­zadékát a bécsi hatalom erő­sen megcsapolja. Emellett ők már annak a kedvezőtlen fej­leményeivel is számoltak, hogy a cári hatalom a lengyel felkelés leverését követően közelebb került határainkhoz. Számukra világossá vált, hogy ezért is nagyon indokolt hatá­rozott reformpolitikát folytat­ni. Ha el lehet érni a kiváltság­gal nem rendelkezők beeme­lését a nemzetbe, illetve egy akkori megfogalmazással élve befogadásukat az „alkotmány sáncaiba”, akkor nem leszünk kiszolgáltatva a bécsi politiká­nak, amely „adóztat” az or­szággyűlési megajánláson túl is, amely külpolitikájában nem veszi figyelembe a ma­gyar érdekeket, amely ahe­lyett, hogy enyhítené, inkább növeli a magyar és nem ma­gyar ajkú lakosság megosz­tottságát stb. Ha nem vagyunk képesek polgárosító átalaku­lásra, fogalmazta meg Kossuth 1833-ban, ha nem tudjuk „ha­zánk lakosainak a polgári lét köteleivel szorosra kapcsolan­dó egyetemülését” biztosítani, akkor rettenetes veszedelem következik. • Kossuth felismerését meny­nyiben fogadták el? A radikális reformpolitikát természetesen sokan vitat­ták. Széchenyi István elkép­zelései szerint elegendő a gazdasági fejlődést elindíta­ni, azután már szinte fokoza­tosan elkövetkezik a többi is. A következetesebb elképze­léseknek főként az nyerte meg az embereket, hogy egy­re inkább érzékelték a rob­banás veszélyét, és persze a külső nyomásét. Kossuth 1842-ben leírja, hogy mi nem akarunk se német gyarmat, se orosz tartomány lenni. 1844-ben pedig azt, hogy mi a Nyugaton már végbement alkotmányos átalakulás útját akarjuk, nemzeti újjászüle­tést akarunk, ami parlamen­táris kormányzati rendszert is jelent, az egyenjogúság megteremtését, és így to­vább. • Hogyan viszonyul mindeh­hez Petőfi? Ő 1844-ben jött Pestre. Tudni lehet róla, hogy erős nemzeti elkötelezettsége van, és híve a polgári jellegű átalakulásnak is. Teljes szívvel veti bele ma­gát a hazai ipar fejlesztését célzó ellenzéki mozgalomba, „védegyleti dalt” ír, üdvözli azokat az ellenzékhez közele­dő főrangú hölgyeket, akik tüntetően csatlakoztak ehhez. Miután Pesten tájékozódott, a megalakult ellenzéki klubok közül a Pesti Körhöz csatlako­zik, lehet, hogy véletlensze­rűen, irodalmi kapcsolatai ré­vén, de az is lehet, hogy dönté­sében politikai hangsúlykü­lönbségeknek is volt szerepük. Bár Kossuth mindkét körnek tagja, elsősorban a Pesti Kör­ben tevékenykedik. • Találkozhattak ott szemé­lyesen? Erre nincs adat, vagy lega­lábbis én nem ismerek ilyet. De a lehetősége fönnáll. Poli­tikailag mindenképpen talál­koztak. A következő csomó­pont: 1846, amikor a lengyel nemesség ellenállását a csá­szári politika úgy töri le, hogy a parasztságot szembefordítja vele, s ez kellőképpen ijesztő példa a magyar nemesség szá­mára is. Ekkor még jobban felerősödik az ellenzék hang­ja, legfőképpen Kossuthé, aki­nek már nincs Pesti Hírlapja, mert kicsavarták a kezéből, de van Iparegyesületi Hetilapja, amit ügyesen a gazdaság és a politika határterületein próbál kormányozni. Itt jelennek meg a lengyel felkelés tanulsá­gaira utaló cikkei, amelyek legfőbb mondanivalójukat szinte jelszavakká tömörítik: „Késő”, „Menjünk, különben menettetünk!”, „Adózzunk, különben adóztatunk!” és „A teendők legfőbbike” című, a jobbágyrendszer felszámolá­sának elkerülhetetlenségéről szóló. • Az udvar erre mit válaszol? Metternich, magyar pártfo­­goltjainak hatására is, sokkal aktívabb kormánypolitikára szánja el magát, a megyékbe úgynevezett adminisztrátoro­kat küld, akiknek az a felada­tuk, még csak nem is burkol­tan, hanem nyíltan, hogy le­törjék az ellenzéket. Hamaro­san egy nyugati szervezettségű kormánypárt is alakul, amely körülbelül olyanokat mond, hogy ki kell fogni a szelet a vi­torlából, mi is akarunk refor­mokat, de fontolva akarjuk megvalósítani őket. 1846 őszét követően, a kormánytámoga­tó párt megalakulása után Kossuth és csoportja arra tö­rekszik, hogy megalakuljon végre a reformellenzék pártja is. Első sikerük, hogy a Ráday Gedeon vezette Nemzeti Kör és a Teleki László vezette Pes­ti Kör 1847 januárjában egye­sül és az Ellenzéki Kör nevet veszi fel. Amikor az egyesülés megtörténik, már eljutottak a címzettekhez egy nagy orszá­gos tanácskozásra szóló meg­hívók. Az 1846 karácsonyán elküldött levelekben szereplő időpont 1847. március 15-e, te­hát véletlenül pontosan egy évvel a nagy történelmi fordu­latot megelőző időpontra szól­nak. A tanácskozásra mintegy 1200 ellenzéki jön össze az or­szág minden tájáról. Előtte többször találkoztak az ellen­zéki irányzatok vezetői közül Batthyány, Deák, Kossuth, Eötvös, Teleki, Szemere. Volt tehát hajlandóság a különbö­ző irányzatok képviselőiben, hogy közös program szüles­sék. Ennek megfelelően ké­szül el Kossuth fogalmazásá­ban a programjavaslat, illetve az a - Deák tanácsára - „irányelveket” tartalmazó ja­vaslat, amit a tanácskozás elé tártak. • Ez radikális vagy inkább reformista? Az efféle sarkított különbség­­tevés a hetvenes években dí­vott a magyar történettudo­mányban. Valójában a kettő nem mindig választható el ilyen élesen. Egyik pontban a radikálisabb változatot fogad­ta el az ellenzéki előkészítő bizottság, a másikban viszont szelídítenek a megfogalmazá­son. És nem mondható az sem, hogy mindig a radikáli­sabb, illetve mindig a mérsé­keltebb politikus. De azt én is fontosnak tartom, amit első­ként kérdezett: Kossuth és Petőfi kapcsolatát. Igaz, egy régi tanulmányomban bizo­nyítottam, hogy az Életképek kormány által pénzelt szer­kesztőjének tudatos provoká­ciója következtében Petőfi éppen 1846 őszén - egy állító­lagos bántó kijelentése miatt - megneheztelt Kossuthra. De nem felejtette el, hogy mi­lyen nagy hatással voltak rá Kossuth 1845/16-os megnyi­latkozásai. Hogy csak egy-két példát idézzek, amikor Kos­suth az elkésés veszedelméről szól, akkor írja meg Petőfi a Pató Pált, vagy amikor Kos­suth „a teendők legfőbbiké­­nek” a jobbágyfelszabadítást nevezi, akkortájt születik A nép nevében. Egyébként nem sokkal az említett konfliktus után, az ellenzék 1847. már­cius 15-ei nagy tanácskozásán Kossuth tartja a bevezető elő­adást, zárásképpen pedig Vö­rösmarty mondja el Ország­háza című versét, majd Petőfi A nép nevébent. Petőfi nem­csak arra volt méltán büszke, hogy Vörösmarty mellett az ország legismertebb költőjé­nek tekintették, hanem arra is, hogy politikailag a legéles­­látóbb és legradikálisabb sze­mélyiségek egyikének. S ezt Kossuth részéről is tapasztal­hatta. • De mindez még a forrada­lom előtt történt. Lényegében nem volt ez más­képp a forradalom alatt sem. Petőfi kifakadásai Kossuth, a Batthyány-kormány, az őket támogató Vörösmarty ellen nem abból származtak ugyan­is, hogy szélsőséges volt, ha­nem abból, hogy a közös for­radalom ügyét féltve türel­metlen volt. Nem mindig ér­tette meg, hogy Kossuthék lát­szólagos „késlekedése” arra is szolgál, lássa bizonyítva a nemzet, hogy kimerítették a békés megegyezés minden le­hetőségét, csak azután nyúltak az önvédelem fegyveréhez. Egyébként amikor 1848 októ­berében Petőfi jelentkezett a honvédségbe, Kossuth intéz­kedésére nevezik ki százados­nak, s amikor Petőfinek nem­egy afférja támad a katonai vezetéssel, neki is vannak sze­mélyes fenntartásai magatar­tásával szemben, mégis elné­zéssel és tapintattal kezeli, hogy e kivételes tehetségű ifjú oly nehezen tud beilleszkedni a katonai rendtartásba. Prob­lematikus személyiségnek lát­ta ugyan, de nagyszerű költő­nek. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy 1848-49-ben is más a költő, megint más a po­litikus számára adódó teendő és lehetőség. • V. Bálint Éva A Lukácsy Sándor Szabad hangok Beszélgetés Szabad Györggyel Petőfi és Kossuth ellentéte V­olt idő, mikor Magyarországon többet ért az éberség, mint a sza­badság. Kivételesen nem az ötve­nes évekre gondolok: 1920. február 20-án, az Ernst Múzeumban elárverezték a Hentzi-emlékmű hat kis mellékalakját, s ekkor esett meg, hogy a Szabadság allegó­riája csak harminckétezer, ezzel szemben az Éberségé ötvenháromezer koronáért kelt el. Mellesleg: ez volt az egyetlen alka­lom, amikor nem lett botrány olyasmiből, ami Hentzivel kapcsolatos. Nevezett, mint köztudomású, 1849-ben a budai oldal felől támadó honvédsereg ellen úgy védte Buda várát, hogy rommá lövette Pestet. Az ostrom közben szerzett sebeibe május 21-én, a vár elestekor bele­halt­­ szerencséjére, mert Görgeynek más tervei voltak vele: „Foglyul ejtésére kü­­löndíjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni, intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzal­mait szükségtelenül szaporítani.” A históriai sablonnak az felelne meg, hogy Hentzit az osztrákok hősként, a ma­gyarok gyűlölt ellenségként tartsák szá­mon. Ezzel szemben a tábornok alakját mindkét oldalon éppúgy övezte - Katona Tamás kifejezésével - „árulómítosz", mint ezzel egyértékű hőslegenda. Ez utóbbit, sajátos módon, magyar szemtanú, Hegyesy Kálmán kezdte épít­getni, aki 1849. május 26-án Noszlopy Gáspárnak írott levelében a látottakból ezt emelte ki: „Hentzinek hősies magavi­selete méltó megismerést s dicséretet ér­demel.” Lukácsy Sándortól tudjuk, hogy Birányi Ákos, 1848-ban a Köztársasági Lapok szerkesztője, Szirondi álnéven ké­sőbb regényt írt, melyben „arcátlan objek­tivitással a 4849-es hadjárat hősei közt említi Budavára makacs védelme miatt a Pestet kegyetlenül bombáztató Hentzi tá­bornokot is.” A magyarok szóban, az oszt­rákok kőben, márványban, bronzban emeltek emlékművet Hentzinek. (Előző­leg már Szkarjatyin orosz tábornok is ka­pott ilyet Segesvárt Ferenc Józseftől.) A káprázatos avatási ünnepségen a Habs­­burg-ház tagjain kívül felvonultak minda­zon tábornokok - Schlick, Jellasics, Cso­­rich, Thun, Simunovich - akik részt vettek a magyarországi hadjáratban, s most kiél­vezhették a győztesek fölényét. A herceg­­prímás által celebrált misét a bástyákról és a hajókról felelgető ágyúk sortüze szakí­totta félbe. A nagy napra ezüst emlék­pénzt nyomattak, pazar fogadások voltak az Országházban és az Európa szállóban, záporoztak a kitüntetések. Éjszakánként „az emlékoszlop bengáliai tűzzel világítta­tott meg, katonai zenekar játszott indító zeneműveket”. Hentzi fia ekkor kapott („díjmentesen”, mint az egykori Magyar Hírlap írta) bárói rangot, egy Velencében vízre bocsátandó hajót pedig szintén a tá­bornokról neveztek el. Történt még vala­mi, ami már nem a protokollból követke­zett: „Buda községe az egykori várvédők számára 100 akó bort ajándékozott, hogy A VÉDERŐ IRÁNTI ROKONSZEN­­VÉT ezáltal is kinyilvánítsa.” Csak a beavatottak tudhatták, hogy ez a monstre ünnepség nem más, mint Hentzi rehabilitálása. A „hősről” ugyanis 1849. június 3-án ezt adhatta hírül az Al­földi Hírlap: „Bécsben, az ottani térpa­rancsnokság egy placatot adott ki, mely szerint Hentzi árulással játszta a várat a magyarok kezébe”. A lap kikérte magá­nak ezt az állítást, mint honvédseregünk vitézségének kétségbevonását, s ilyen ta­nulságot szűrt le: „Illy aljasok elleneink. Leghívebb emberüket árulónak nyilvá­nítók!” Az ostromlott Budáról elszökött osztrák katonák is költöttek efféle törté­neteket, melyeken Haynau kapva-kapott, s továbbította „fölfelé” a híreket, volt hát mi alól tisztázni Hentzit. Ami meg is tör­tént, de csak otthon. Ezzel szemben nálunk, például 1886. május 21-én, a közös hadsereg 61. dandá­rának parancsnoka, Janszky Lajos ezre­des megkoszorúzta az emlékművet, s be­szédében „a becsület mintaképének” ne­vezte Hentzit. Amikor ez kiderült, utcai zavargásokra került sor, a rendőrség 710 embert letartóztatott, többek pedig bele­haltak a sortűzbe - Jenszkyt viszont elő­léptették. Sőt, mint Jászi Oszkár úja a Habsburgokról szóló könyvében, a tünte­tések ürügyén „Rudolf trónörökös kato­nai erődemonstrációt javasolt Magyaror­szág megfélemlítésére.” 1892-ben Ivánka Imre kormánypárti honatya, 48-as veterán azt ötölte ki, hogy ugyanaznap koszorúzzák meg „a hős Hentzi” emlékművét, mint az elesett hon­védekét. Ebből is botrány lett. 1899-ben aztán a Hentzi-emlékművet áthelyezték a budai hadapródiskola udvarára. Sajátos módon csupa magyar katonai egységet ve­zényeltek ki ennek végrehajtására, s mi­közben szólt a Gotterhalte, térdre eresz­kedve kellett imát mondaniuk Hentzi új sírjánál. „Ötven év után elviszik a vérta­núk unokáit, hogy imádkozzanak a bakók üdvéért” - írta A magyar becsület Világo­sa című­ cikkében a Debrecen ifjú riporte­re, Ady Endre. Egy másik, kormány és el­lenzék felé egyaránt kacsintgató lap, a Magyar Nemzet (főszerkesztők: Jókai Mór és Beksics Gusztáv) másképp írt: „Ha a Hentzi-szobor ilyen felavatása nemzeti sérelem volna, nem fedezte volna alkotmányos felelőssége presztízsével a miniszterelnök úr!” Thaly Kálmán ellen­zéki képviselő a Ház október 10-ei, viha­ros ülésén így beszélt erről: „A miniszter­­elnöknek kötelessége lett volna LE­MONDÁSA ÁRÁN IS ELHÁRÍTANI a gyalázatot a nemzetről!” 1918 novemberében, amikor a tömeg szétszedte az emlékművet, az eset - napló­jának tanúsága szerint - arra indította Kozma Miklóst, hogy Hentziben erkölcsi példát lásson, akinek sajnálatos módon éppen nem akad követője: „Nálunk a vá­rat, mely ez esetben szimbólum s a törté­nelmi Magyarországot jelenti, nem védte senki, nem akadt egy Hentzi tábornok, aki AZ ESZME VÉDELMÉBEN meg tu­dott volna halni..." Mi várható el egy or­szágtól, amely nem képes rá, hogy „ebben a szoborban NE szabadságharca levereté­­sének jelképét lássa”? 1989-es tanulmányában, a Hentzi-ügy aprólékos feltárása után Katona Tamás hasonló következtetésre jutott: „Ideje vol­na nekünk is követni az osztrák példát s kisöpörni végre a közvéleményből a té­nyekkel szembenézni nem tudó vagy nem akaró árulómítoszt.” Kár, hogy épp, ami a tényeket illeti, Katona egyik fontos közlé­se nem stimmel: három szakértő által is el­lenőrzött könyvében a Hentzi-emlékmű avatását 1852. június 11-ére teszi, holott az épp egy hónappal később történt. Na­gyobb gond ennél, hogy Hentzi hőslegen­dájára a tények alapján éppúgy ráférne a „kisöprés”, mint árulómítoszára. Azt tud­niillik, hogy Hentzi felesküdött a Bat­­thyány-kormányra, majd Péterváradot kétszer is megpróbálta Jellasics kezére ját­szani, aztán a kegyelemért cserébe szavát adta Kossuthnak: többé nem harcol ma­gyarok ellen - nos mindezt, tetézve azzal, amit Buda ostromakor művelt, kétségkí­vül lehet az áruláson kívül más kifejezés­sel is illetni, de legfeljebb olyannal, ami­lyennel Görgey minősítette: „Buda védel­me minden vitézsége ellenére CSAK ÚGY BŰZLÖTT A PUSZTÁN POLI­TIKAI FANATIZMUSSAL magyaráz­ható, egyébként hőre és utálatra méltó rombolási dühtől...” Nyerges András Hőslegenda és árulómítosz KULTÚRA Magyar Hírlap 11

Next