Magyar Hírlap, 1997. március (30. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
1997. MÁRCIUS 14., PÉNTEK A forradalom és a véres zászlók évadján nem hallgattak el a múzsák, de kénytelenek voltak megváltoztatni státusukat. A reformkor nagy írói miniszterek, képviselők lettek, a fiatalabbja lapszerkesztő. Regény írására idő hiányában gondolni sem lehetett; a kor könnyed műfajokat kívánt, s újakat is teremtett. Volt, aki megpróbált járt úton haladni. Obernyik Károly (Kölcsey egykori jurátusa) „beszélyké”-t kanyarított március 15-éről. A hagyományos biedermeier helyszín és modor, előkelő leányzó üldögél szalonjában („előtte néhány külföldi növény cserepekben, s egy kisded angol vizsla...”) mialatt ujjai „egy fonnyadt viráglevelet” tépegetnek, tűnődve figyelmez hódolója vallomására. Két nagyon különböző lélek: Hermine hazafiatlan nevelést kapott, az ifjú, hazafias reformok rajongó híve ebből nem lesz eljegyzés. Első azonban március 15-e: a leányzó kitekint ablakán (melynek párkányán az angol vizsla hever), s látva az utca forradalmi tömegét, mintegy varázsütésre megváltozik, „szemeit az égre emelve” suttogja: éljen a szabadság is este, a város diadalmi kivilágításakor gyertyákat rakat az ablakba ő is (a személyzettel), másnap pedig „lángoló gyönyörben úszva” mondja ki kérőjének a boldogító igent, miközben „a két dobogó szívre feltűzött trikolór mintegy szerelemmel szorult egymáshoz”. A naiv elbeszélés egyetlen érdeme az, hogy gyorsan elkészült, s a Pesti Divatlap április 1-jei számában már meg is jelent. A forradalmi tárgyú beszély-irodalomnak ez az első fecskéje az utolsó is: többé nem írtak ilyesmit. Nem baj; 1848-49 literatúrájának értékei másutt teremtek meg. Mindenekelőtt a hírlapokban. A forradalom hat magyar nyelvű újságot örökölt a „vízözön előtti” időből: négy fővárosit és két kolozsvárit. A márciusi fiatalok betódultak a szerkesztőségekbe, s többnyire sikerült kézbe venniük az irányítást. Vagy új lapokat alapítottak. Március 19-én már utcán volt a radikális ifjak napilapja, a Marczius Tizenötödike, Pálffy Albert szerkesztésében. Új volt szelleme: „Nem kell táblabírópolitika”; új volt terjesztésének módja, rikkancsok kiabálták: Itt a friss Marczius! Április 2-án Táncsics jelentkezett a Munkások Újságával, majd hamarosan további radikális lapok következtek (Reform, Radical Lap, Népelem), s az év vége felé már a republikanizmusnak is volt sajtója (Köztársasági Lapok, Jövő, Forradalom). A Pesti Hírlap, Csengery Antal és Kemény Zsigmond kezében megőrizte régi tekintélyét; a forradalom mellett állt, középen; ha Petőfi cikket küldött, nem közölték, s többször korholták heves politizálását, éppen a barátai (Vörösmarty, Kazinczy, Gábor). A kormány Közlöny címmel június 8-án indított új lapot, s államköltségen adták ki A Nép Barátját, német, horvát, szlovák és román nyelven is; kezelését Arany Jánosra bízták, népszerű modorban fejtegette a politika alapfogalmait, de a gyakorlati szerkesztést Vas Gerebenre hagyta. Kossuth saját orgánumot akart; július 1-jétől Kossuth Hírlapja címmel adta ki, Bajza tapasztalt vezetésével; ötezer előfizetőre tett szert, óriási szám a korabeli Európában. Megerősödött a vidéki sajtó (Debrecen, Kassa, Arad, Győr, új lap Kolozsvárt, németül Pécsett). A politika mindent elárasztott: a három szépirodalmi divatlapot, sőt a szakmai (agrárius, egyházi stb.) közlönyöket is, Lauka Gusztáv pedig megindította az első magyar politikai élclapot, a Charivarit. 1849. január elején az osztrák csapatok közeledtére a kormány Debrecenbe menekült, s vele a pesti sajtó is, de időbe telt, amíg az ideiglenes fővárosban, megfogyatkozva újraszerveződhetett. Két teljes hétig az ország meg nem szállt részén egyetlen politikai újság jelent meg, az is csak hetenként kétszer: az Alföldi Hírlap. Január 10-ei száma sajtótörténeti unikum - egymás után sorakoznak benne Kossuth, Petőfi, Táncsics cikkei. A hírlapirodalmat röpiratok bőséges választéka egészítette ki. Egy csoportjuk a márciusi nagy napok krónikája (Kléh István, Zerffi Gusztáv, Birányi Ákos, Nyári Albert), mások a 12 pontot s az új törvényeket magyarázták el a népnek (Vas Gereben, Elefánty Ferenc, Nádaskay Lajos), vagy politikai téziseket adtak elő, olykor kátéformában (Boross Mihály Herczeg Viktor, Birányi Ákos). Választási röpiratot csak Petőfi tett közzé, nem sok szerencsével, mert érdes hangja („Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek. ..”) inkább ellenségeket, mintsem szavazókat szerzett neki a kiskunok körében. forradalmi sajtó megújította a hazai politika nyelvét. A fiatal tollforgatók nemcsak a táblabíró-politikával szakítottak, hanem a táblabírói stílus körülményességével is. Elterjedt az az írásmód, melyet Nagy Károly és Irinyi József már korábban kezdeményezett, csupa kurta mondat, csaknem valamennyi új bekezdésben, „francia rövidség, precízió, elmésség, epigrammás él”. Erdélyi János később „forradalmi stíl”-nak keresztelte el ezt a modort. Voltak követői a demokrata francia pap, Lamennais biblikus stílusának is (Vasvári, Kornis Károly, nemritkán Jókai); képesbeszédük olykor szép parabolává szélesült. Kőváry Lászlónál: „Ha fát akarnánk nevezni, melyhez a népszabadságot hasonlítsuk, a citromfához hasonlítanám...” - három tagban fejti ki a hasonlóságot, végül a negyedik: „hasonlítom a népszabadságot a citromfához, melyet koronként vérrel kell öntözni, hogy termékenységének újabb lökést adjunk.” A forradalmi ihlet olykor igen magas régióba emelte a stílust: „Élni szabadságban boldogság. Halni szabadon dicső.” (Oroszhegyi Józsa); „Inkább halni, mint egy órát is élni meggyalázva.” (Dózsa Dániel) Vasvári egyik gyönyörű képét: „Európa már szinte őszülni kezdett. Fehér szálakat vett észre hajfürtjei közt...” - majd Vörösmartynál látjuk viszont, az előszóban: „A föld megőszült. Nem hajszálanként...” Nagy teret kapott a forradalmi sajtóban a humor: Jókai tollán. Saját divatlapjában, az Életképek „darivari" rovatában kifogyhatatlan bőséggel szórta sziporkáit, tudósított, csípett, gúnyolt, támadott. „J. úr egy könyvet fog kiadni ily cím alatt: Hogy lehet a világot megcsalni? Talán bizony miniszter akar lenni az úr?” „Pesten több utca kövezetét csinálják, csak mentül jobb köveket rakjanak önök, uraim, ezekből lesz majd a barrikád.” Ha Jókai semmi mást nem ír, mint efféle apróságokat, akkor is a remekírók közt kellene számon tartani. etősi a forradalomban nem ismert tréfát. „A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak” - a lovak a kormány, a kocsis ő maga, és hozzáteszi a politikai ars poeticáját: „A hasonlítás nemigen költői, de talán nem is igen rossz.” Március 15-én este Petőfi naplóírásba fogott, elérzékenyült hangon - és igen pontosan - írta le a nagy nap eseményeit. A napló többi lapján publicisztikai cikkek sorakoznak, összesen hét: filozofikus gondolatok, fölcsattanó bírálatok. Nehéz megérteni, miért nem újságokban közölte őket, miért várt füzetes kiadásukkal május elejéig, amikor némelyik témája már elvesztette napi időszerűségét. Fontosnak tarthatta, hogy saját kötete legyen, s ha írt is néha hírlapokba, a rendszeres csapatmunka nem volt kenyere. A költészet nem hallgatott el a forradalom alatt. Bár az idősebbek ritkán szólaltak meg (Vörösmarty csak kétszer), a fiatalok nyakra-főre írták - többnyire gyengécske - harci riadóikat s más efféléket. Költészetünk kezdett egyszínűvé válni. Vagy éppen üzleti tereppé. A ponyvakiadók ontották a fűzfapoéták krónikás füzeteit: Jellasics, Rózsa Sándor, az áruló Zichy Ödön felakasztása, dicső huszáraink, Budavár bevétele, minden téma gazdára talált. A kor két nevezetes politikai gyilkosságáról Petőfi csak ennyit írt: „Lambert szívében kés, Lájom nyakán kötél...” - a fahangú Putnoki József hosszú versezeteket eszkábált össze róluk; ezeket elkapkodták, Petőfi költeménye csak 1874-ben jelenhetett meg. A politikai fordulat és az önvédelmi háború Petőfi költészetén is nyomot hagyott. Iskolás balladatémákat szedett elő gyűlöletes vagy ügyefogyott királyokról, tucatjával írt harcra buzdító verseket; hazafi volt, mi mást tehetett? A néphez szólva visszatér korábbi népies modorához: csatába kívánkozó parasztlegényeket beszéltet, mint egy népszínműben, vagy horatiusi szavakkal követel önfeláldozást: „A hazáért halni legnagyobb boldogság ezen a világon...” - dulce et decorum, ezt egy parasztlegény magyarul sem igen értette meg. A hazafias szolgálat mellett azonban Petőfi hiánytalanul meg tudta őrizni lírája egész színképét. A politikai kataklizmák és a honveszély napjaiban is gyakran engedett Júlia inspirációjának (Tudod, midőn először ültünk..., 1848 szeptember), újra megírta születése helyének szerelmes földrajzát (Kiskunság, 1848 június), versben búcsúzott el szeretteitől (Szüleim halálára, 1849 május), verssel köszöntötte újszülött gyermekét (Fiam születésére, 1848 december), össze tudta kapcsolni - olykor egyazon költeményben is - közélet és magánélet témáit. Petőfi a legteljesebb magyar költő. Nemcsak a pillanathoz szólt; joggal remélhette (1848. évi utolsó versében), hogy dalát visszazengik „az időnek bércei, a századok”. A költő és a politikus szerepéből adódó különbségek 1848-49-ben, különös tekintettel Petőfi és Kossuth viszonyára - erről beszél Szabad György akadémikus, a korszak kutatója. • Bár történettudományunk messzemenően feltárta az 1848-as március 15-ei forradalomhoz és az áprilisi törvényekhez vezető utat, a magyar közvélemény mindmáig kevéssé tud arról, hogy milyen mértékben eltérő törekvések találkoztak abban a történelmi pillanatban. Enélkül pedig kevéssé érthető a forradalmi és reformerők későbbi eltávolodása egymástól. Hogyan lehetséges, hogy Petőfi már a május 12-ei népgyűlésen e szavakkal adott hangot a Batthyány-kormánnyal szembeni elégedetlenségének: „Én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám”. Ez annyira összetett kérdés, hogy megválaszolásához kicsit távolabbról kell elindulni. Magyarországon az 1840-es években egyértelművé vált, hogy elkerülhetetlen az átalakulás, a korabeli szóhasználattal élve az újjászületés, pontosabban fogalmazva: a polgári nemzetté válás. Hiszen egy olyan korhadt struktúráról volt szó, amelyben a lakosság majdnem 80 százaléka (Varga János számításai szerint éppen 79 százaléka) földesúri függésben élt. A maradék 20 százalék jelentős része sem bírt mindazzal a joggal, amivel a kiváltságos nemesség vagy a városokban a kiváltságos polgárság. Érthető, hogy ez döntő fontosságú volt azok számára, akik átalakulást akartak. A lakosság öt százalékát kitevő nemesség, a nemesi értelmiség mind nagyobb hányada a 18. századtól kezdve fokozatosan eljutott annak felismeréséig, hogy a változásokra két okból is szükség van. Az egyik Magyarország végzetes lemaradása, a másik pedig az, hogy az ország jogilag kimondott önállósága ellenére gyakorlatilag alá van rendelve a Habsburgbirodalmat irányító erőknek. A nemesség helyzete úgy alakult, hogy nagyobbik része, amely rendelkezett nemesi adómentességgel, nem volt feudális járadékélvező, s úgy érezte magát a reformkor kezdetén - kedvenc hasonlatom szerint -, mint dió a diótörőben. A diótörő egyik szára Metternichék kezében volt, akik nagyon jól tudták, hogy ez a réteg nemcsak oppozícióba tud vonulni velük szemben, ahogy a rendi országgyűléseken történt, hanem a nemesi nemzetet fölváltó polgári nemzeti politikára is képes átváltani, s ezt érezték igazi veszélynek. A diótörő másik szára már korábban is működött, s most ugyanez fenyegetett: ha a nemesség békétlenkedik, akkor az udvar meg tudja mozgatni a nemesi kiváltságok és a mindennapi terhek miatt elégedetlen tömegeket. Tehát a dió összeroppantható. • Milyen lehetőségük lehetett kitörni e kettős szorításból? Az érdekegyesítő politika kínált kiutat. Ez először az 1790- es években fogalmazódott meg Hajnóczyéknál, később sajátos módon Széchenyinél, aki úgy gondolta, ha gazdaságilag fejlődünk, akkor ki lehet jutni a vázolt kényszerhelyzetből. Wesselényi, Kölcsey, Deák és Kossuth nemcsak fölújították a hajdani elképzelést, hanem annak radikálisabb változatát dolgozták ki. Egyfelől azt ismerték el, hogy ha a magyar országgyűlés nem szólhat bele a pénz-, vám- és kereskedelempolitikába, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a gazdasági fejlődés hozadékát a bécsi hatalom erősen megcsapolja. Emellett ők már annak a kedvezőtlen fejleményeivel is számoltak, hogy a cári hatalom a lengyel felkelés leverését követően közelebb került határainkhoz. Számukra világossá vált, hogy ezért is nagyon indokolt határozott reformpolitikát folytatni. Ha el lehet érni a kiváltsággal nem rendelkezők beemelését a nemzetbe, illetve egy akkori megfogalmazással élve befogadásukat az „alkotmány sáncaiba”, akkor nem leszünk kiszolgáltatva a bécsi politikának, amely „adóztat” az országgyűlési megajánláson túl is, amely külpolitikájában nem veszi figyelembe a magyar érdekeket, amely ahelyett, hogy enyhítené, inkább növeli a magyar és nem magyar ajkú lakosság megosztottságát stb. Ha nem vagyunk képesek polgárosító átalakulásra, fogalmazta meg Kossuth 1833-ban, ha nem tudjuk „hazánk lakosainak a polgári lét köteleivel szorosra kapcsolandó egyetemülését” biztosítani, akkor rettenetes veszedelem következik. • Kossuth felismerését menynyiben fogadták el? A radikális reformpolitikát természetesen sokan vitatták. Széchenyi István elképzelései szerint elegendő a gazdasági fejlődést elindítani, azután már szinte fokozatosan elkövetkezik a többi is. A következetesebb elképzeléseknek főként az nyerte meg az embereket, hogy egyre inkább érzékelték a robbanás veszélyét, és persze a külső nyomásét. Kossuth 1842-ben leírja, hogy mi nem akarunk se német gyarmat, se orosz tartomány lenni. 1844-ben pedig azt, hogy mi a Nyugaton már végbement alkotmányos átalakulás útját akarjuk, nemzeti újjászületést akarunk, ami parlamentáris kormányzati rendszert is jelent, az egyenjogúság megteremtését, és így tovább. • Hogyan viszonyul mindehhez Petőfi? Ő 1844-ben jött Pestre. Tudni lehet róla, hogy erős nemzeti elkötelezettsége van, és híve a polgári jellegű átalakulásnak is. Teljes szívvel veti bele magát a hazai ipar fejlesztését célzó ellenzéki mozgalomba, „védegyleti dalt” ír, üdvözli azokat az ellenzékhez közeledő főrangú hölgyeket, akik tüntetően csatlakoztak ehhez. Miután Pesten tájékozódott, a megalakult ellenzéki klubok közül a Pesti Körhöz csatlakozik, lehet, hogy véletlenszerűen, irodalmi kapcsolatai révén, de az is lehet, hogy döntésében politikai hangsúlykülönbségeknek is volt szerepük. Bár Kossuth mindkét körnek tagja, elsősorban a Pesti Körben tevékenykedik. • Találkozhattak ott személyesen? Erre nincs adat, vagy legalábbis én nem ismerek ilyet. De a lehetősége fönnáll. Politikailag mindenképpen találkoztak. A következő csomópont: 1846, amikor a lengyel nemesség ellenállását a császári politika úgy töri le, hogy a parasztságot szembefordítja vele, s ez kellőképpen ijesztő példa a magyar nemesség számára is. Ekkor még jobban felerősödik az ellenzék hangja, legfőképpen Kossuthé, akinek már nincs Pesti Hírlapja, mert kicsavarták a kezéből, de van Iparegyesületi Hetilapja, amit ügyesen a gazdaság és a politika határterületein próbál kormányozni. Itt jelennek meg a lengyel felkelés tanulságaira utaló cikkei, amelyek legfőbb mondanivalójukat szinte jelszavakká tömörítik: „Késő”, „Menjünk, különben menettetünk!”, „Adózzunk, különben adóztatunk!” és „A teendők legfőbbike” című, a jobbágyrendszer felszámolásának elkerülhetetlenségéről szóló. • Az udvar erre mit válaszol? Metternich, magyar pártfogoltjainak hatására is, sokkal aktívabb kormánypolitikára szánja el magát, a megyékbe úgynevezett adminisztrátorokat küld, akiknek az a feladatuk, még csak nem is burkoltan, hanem nyíltan, hogy letörjék az ellenzéket. Hamarosan egy nyugati szervezettségű kormánypárt is alakul, amely körülbelül olyanokat mond, hogy ki kell fogni a szelet a vitorlából, mi is akarunk reformokat, de fontolva akarjuk megvalósítani őket. 1846 őszét követően, a kormánytámogató párt megalakulása után Kossuth és csoportja arra törekszik, hogy megalakuljon végre a reformellenzék pártja is. Első sikerük, hogy a Ráday Gedeon vezette Nemzeti Kör és a Teleki László vezette Pesti Kör 1847 januárjában egyesül és az Ellenzéki Kör nevet veszi fel. Amikor az egyesülés megtörténik, már eljutottak a címzettekhez egy nagy országos tanácskozásra szóló meghívók. Az 1846 karácsonyán elküldött levelekben szereplő időpont 1847. március 15-e, tehát véletlenül pontosan egy évvel a nagy történelmi fordulatot megelőző időpontra szólnak. A tanácskozásra mintegy 1200 ellenzéki jön össze az ország minden tájáról. Előtte többször találkoztak az ellenzéki irányzatok vezetői közül Batthyány, Deák, Kossuth, Eötvös, Teleki, Szemere. Volt tehát hajlandóság a különböző irányzatok képviselőiben, hogy közös program szülessék. Ennek megfelelően készül el Kossuth fogalmazásában a programjavaslat, illetve az a - Deák tanácsára - „irányelveket” tartalmazó javaslat, amit a tanácskozás elé tártak. • Ez radikális vagy inkább reformista? Az efféle sarkított különbségtevés a hetvenes években dívott a magyar történettudományban. Valójában a kettő nem mindig választható el ilyen élesen. Egyik pontban a radikálisabb változatot fogadta el az ellenzéki előkészítő bizottság, a másikban viszont szelídítenek a megfogalmazáson. És nem mondható az sem, hogy mindig a radikálisabb, illetve mindig a mérsékeltebb politikus. De azt én is fontosnak tartom, amit elsőként kérdezett: Kossuth és Petőfi kapcsolatát. Igaz, egy régi tanulmányomban bizonyítottam, hogy az Életképek kormány által pénzelt szerkesztőjének tudatos provokációja következtében Petőfi éppen 1846 őszén - egy állítólagos bántó kijelentése miatt - megneheztelt Kossuthra. De nem felejtette el, hogy milyen nagy hatással voltak rá Kossuth 1845/16-os megnyilatkozásai. Hogy csak egy-két példát idézzek, amikor Kossuth az elkésés veszedelméről szól, akkor írja meg Petőfi a Pató Pált, vagy amikor Kossuth „a teendők legfőbbikének” a jobbágyfelszabadítást nevezi, akkortájt születik A nép nevében. Egyébként nem sokkal az említett konfliktus után, az ellenzék 1847. március 15-ei nagy tanácskozásán Kossuth tartja a bevezető előadást, zárásképpen pedig Vörösmarty mondja el Országháza című versét, majd Petőfi A nép nevébent. Petőfi nemcsak arra volt méltán büszke, hogy Vörösmarty mellett az ország legismertebb költőjének tekintették, hanem arra is, hogy politikailag a legéleslátóbb és legradikálisabb személyiségek egyikének. S ezt Kossuth részéről is tapasztalhatta. • De mindez még a forradalom előtt történt. Lényegében nem volt ez másképp a forradalom alatt sem. Petőfi kifakadásai Kossuth, a Batthyány-kormány, az őket támogató Vörösmarty ellen nem abból származtak ugyanis, hogy szélsőséges volt, hanem abból, hogy a közös forradalom ügyét féltve türelmetlen volt. Nem mindig értette meg, hogy Kossuthék látszólagos „késlekedése” arra is szolgál, lássa bizonyítva a nemzet, hogy kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét, csak azután nyúltak az önvédelem fegyveréhez. Egyébként amikor 1848 októberében Petőfi jelentkezett a honvédségbe, Kossuth intézkedésére nevezik ki századosnak, s amikor Petőfinek nemegy afférja támad a katonai vezetéssel, neki is vannak személyes fenntartásai magatartásával szemben, mégis elnézéssel és tapintattal kezeli, hogy e kivételes tehetségű ifjú oly nehezen tud beilleszkedni a katonai rendtartásba. Problematikus személyiségnek látta ugyan, de nagyszerű költőnek. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy 1848-49-ben is más a költő, megint más a politikus számára adódó teendő és lehetőség. • V. Bálint Éva A Lukácsy Sándor Szabad hangok Beszélgetés Szabad Györggyel Petőfi és Kossuth ellentéte Volt idő, mikor Magyarországon többet ért az éberség, mint a szabadság. Kivételesen nem az ötvenes évekre gondolok: 1920. február 20-án, az Ernst Múzeumban elárverezték a Hentzi-emlékmű hat kis mellékalakját, s ekkor esett meg, hogy a Szabadság allegóriája csak harminckétezer, ezzel szemben az Éberségé ötvenháromezer koronáért kelt el. Mellesleg: ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem lett botrány olyasmiből, ami Hentzivel kapcsolatos. Nevezett, mint köztudomású, 1849-ben a budai oldal felől támadó honvédsereg ellen úgy védte Buda várát, hogy rommá lövette Pestet. Az ostrom közben szerzett sebeibe május 21-én, a vár elestekor belehalt szerencséjére, mert Görgeynek más tervei voltak vele: „Foglyul ejtésére különdíjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni, intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani.” A históriai sablonnak az felelne meg, hogy Hentzit az osztrákok hősként, a magyarok gyűlölt ellenségként tartsák számon. Ezzel szemben a tábornok alakját mindkét oldalon éppúgy övezte - Katona Tamás kifejezésével - „árulómítosz", mint ezzel egyértékű hőslegenda. Ez utóbbit, sajátos módon, magyar szemtanú, Hegyesy Kálmán kezdte építgetni, aki 1849. május 26-án Noszlopy Gáspárnak írott levelében a látottakból ezt emelte ki: „Hentzinek hősies magaviselete méltó megismerést s dicséretet érdemel.” Lukácsy Sándortól tudjuk, hogy Birányi Ákos, 1848-ban a Köztársasági Lapok szerkesztője, Szirondi álnéven később regényt írt, melyben „arcátlan objektivitással a 4849-es hadjárat hősei közt említi Budavára makacs védelme miatt a Pestet kegyetlenül bombáztató Hentzi tábornokot is.” A magyarok szóban, az osztrákok kőben, márványban, bronzban emeltek emlékművet Hentzinek. (Előzőleg már Szkarjatyin orosz tábornok is kapott ilyet Segesvárt Ferenc Józseftől.) A káprázatos avatási ünnepségen a Habsburg-ház tagjain kívül felvonultak mindazon tábornokok - Schlick, Jellasics, Csorich, Thun, Simunovich - akik részt vettek a magyarországi hadjáratban, s most kiélvezhették a győztesek fölényét. A hercegprímás által celebrált misét a bástyákról és a hajókról felelgető ágyúk sortüze szakította félbe. A nagy napra ezüst emlékpénzt nyomattak, pazar fogadások voltak az Országházban és az Európa szállóban, záporoztak a kitüntetések. Éjszakánként „az emlékoszlop bengáliai tűzzel világíttatott meg, katonai zenekar játszott indító zeneműveket”. Hentzi fia ekkor kapott („díjmentesen”, mint az egykori Magyar Hírlap írta) bárói rangot, egy Velencében vízre bocsátandó hajót pedig szintén a tábornokról neveztek el. Történt még valami, ami már nem a protokollból következett: „Buda községe az egykori várvédők számára 100 akó bort ajándékozott, hogy A VÉDERŐ IRÁNTI ROKONSZENVÉT ezáltal is kinyilvánítsa.” Csak a beavatottak tudhatták, hogy ez a monstre ünnepség nem más, mint Hentzi rehabilitálása. A „hősről” ugyanis 1849. június 3-án ezt adhatta hírül az Alföldi Hírlap: „Bécsben, az ottani térparancsnokság egy placatot adott ki, mely szerint Hentzi árulással játszta a várat a magyarok kezébe”. A lap kikérte magának ezt az állítást, mint honvédseregünk vitézségének kétségbevonását, s ilyen tanulságot szűrt le: „Illy aljasok elleneink. Leghívebb emberüket árulónak nyilvánítók!” Az ostromlott Budáról elszökött osztrák katonák is költöttek efféle történeteket, melyeken Haynau kapva-kapott, s továbbította „fölfelé” a híreket, volt hát mi alól tisztázni Hentzit. Ami meg is történt, de csak otthon. Ezzel szemben nálunk, például 1886. május 21-én, a közös hadsereg 61. dandárának parancsnoka, Janszky Lajos ezredes megkoszorúzta az emlékművet, s beszédében „a becsület mintaképének” nevezte Hentzit. Amikor ez kiderült, utcai zavargásokra került sor, a rendőrség 710 embert letartóztatott, többek pedig belehaltak a sortűzbe - Jenszkyt viszont előléptették. Sőt, mint Jászi Oszkár úja a Habsburgokról szóló könyvében, a tüntetések ürügyén „Rudolf trónörökös katonai erődemonstrációt javasolt Magyarország megfélemlítésére.” 1892-ben Ivánka Imre kormánypárti honatya, 48-as veterán azt ötölte ki, hogy ugyanaznap koszorúzzák meg „a hős Hentzi” emlékművét, mint az elesett honvédekét. Ebből is botrány lett. 1899-ben aztán a Hentzi-emlékművet áthelyezték a budai hadapródiskola udvarára. Sajátos módon csupa magyar katonai egységet vezényeltek ki ennek végrehajtására, s miközben szólt a Gotterhalte, térdre ereszkedve kellett imát mondaniuk Hentzi új sírjánál. „Ötven év után elviszik a vértanúk unokáit, hogy imádkozzanak a bakók üdvéért” - írta A magyar becsület Világosa című cikkében a Debrecen ifjú riportere, Ady Endre. Egy másik, kormány és ellenzék felé egyaránt kacsintgató lap, a Magyar Nemzet (főszerkesztők: Jókai Mór és Beksics Gusztáv) másképp írt: „Ha a Hentzi-szobor ilyen felavatása nemzeti sérelem volna, nem fedezte volna alkotmányos felelőssége presztízsével a miniszterelnök úr!” Thaly Kálmán ellenzéki képviselő a Ház október 10-ei, viharos ülésén így beszélt erről: „A miniszterelnöknek kötelessége lett volna LEMONDÁSA ÁRÁN IS ELHÁRÍTANI a gyalázatot a nemzetről!” 1918 novemberében, amikor a tömeg szétszedte az emlékművet, az eset - naplójának tanúsága szerint - arra indította Kozma Miklóst, hogy Hentziben erkölcsi példát lásson, akinek sajnálatos módon éppen nem akad követője: „Nálunk a várat, mely ez esetben szimbólum s a történelmi Magyarországot jelenti, nem védte senki, nem akadt egy Hentzi tábornok, aki AZ ESZME VÉDELMÉBEN meg tudott volna halni..." Mi várható el egy országtól, amely nem képes rá, hogy „ebben a szoborban NE szabadságharca leveretésének jelképét lássa”? 1989-es tanulmányában, a Hentzi-ügy aprólékos feltárása után Katona Tamás hasonló következtetésre jutott: „Ideje volna nekünk is követni az osztrák példát s kisöpörni végre a közvéleményből a tényekkel szembenézni nem tudó vagy nem akaró árulómítoszt.” Kár, hogy épp, ami a tényeket illeti, Katona egyik fontos közlése nem stimmel: három szakértő által is ellenőrzött könyvében a Hentzi-emlékmű avatását 1852. június 11-ére teszi, holott az épp egy hónappal később történt. Nagyobb gond ennél, hogy Hentzi hőslegendájára a tények alapján éppúgy ráférne a „kisöprés”, mint árulómítoszára. Azt tudniillik, hogy Hentzi felesküdött a Batthyány-kormányra, majd Péterváradot kétszer is megpróbálta Jellasics kezére játszani, aztán a kegyelemért cserébe szavát adta Kossuthnak: többé nem harcol magyarok ellen - nos mindezt, tetézve azzal, amit Buda ostromakor művelt, kétségkívül lehet az áruláson kívül más kifejezéssel is illetni, de legfeljebb olyannal, amilyennel Görgey minősítette: „Buda védelme minden vitézsége ellenére CSAK ÚGY BŰZLÖTT A PUSZTÁN POLITIKAI FANATIZMUSSAL magyarázható, egyébként hőre és utálatra méltó rombolási dühtől...” Nyerges András Hőslegenda és árulómítosz KULTÚRA Magyar Hírlap 11