Magyar Hírlap, 1998. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-17 / 14. szám

Beszélgetés Dalos Györggyel V. Bálint Éva - Fennállásának negyedszázados évforduló­ját ünnepli január 25-én a berlini Magyar Kultúra Háza. Hogyan készülnek a jubi­leumra? - Azt szeretném, hogy ezt a 25 évet a magyar kultúra minden politikai fordulaton túli folya­matosságának jegyében ünnepeljük meg. Az évforduló alkalmából tehát meghívjuk a koráb­bi igazgatókat és munkatársakat, akiknek kö­zük volt az elmúlt negyedszázadhoz. Megjele­nik, ha igaz, Rütgers úr, a bonni szövetségi ku­tatási miniszter és kultuszminiszterünk, Ma­gyar Bálint. Amikor ezt a házat létrehozták, még meglehetősen protokolláris volt a tevé­kenysége, de működésével mégis sikerült ki­vívnia azt, hogy látogatott és frekventált hely legyen. Vasarely-kiállítástól kezdve Kurtág­­koncertekig olyan rendezvényeket lehetett itt látni és hallani, amelyek az NDK-ban nem jö­hettek létre. 1989 után azonban két probléma is támadt a magyar ház körül. Ez volt az egyet­len olyan magyar kultúrintézet, amelynek kör­nyezetében megszűnt az államiság és meg­szűnt az a pénznem, amelyben az intézet elszá­molt. Másrészt az alapvetően mégiscsak ha­gyományos kultúrház a politikai szerkezetvál­tás következtében az információs társadalom kellős közepébe került. ’95 őszén, amikor a mi­nisztérium egy nyilván indokolt takarékossági kampányt indított, már-már úgy nézett ki, hogy nem is lehet folytatni a dolgot. Amikor ’95 nyarától elindítottam egy projektet, a frankfurti könyvvásár magyar fővendégi sze­repkörét, amelynek keretében a magyar házat tettem az irodalmi és kiadói programok köz­pontjává, akkor ennek köszönhetően vala­melyest megváltozott a ház egészének szere­pe. ’95-’96-ban, vagyis az abszolút nyomor ide­jén nyolcvannégy rendezvényt tartottunk, ’96-’97-ben száznégyet. Rájöttünk azonban ar­ra, hogy a magyar kultúrát ott kell támogatni Németországban, ahol jelen van, azaz nem fel­tétlenül ebben a házban. Németországban har­minc olyan magyar szerző van jelen műveivel, akit jól ismernek, közülük körülbelül tizenket­­tő-tizenhárom öt könyvnél többel rendelkezik. Hogy néhány nevet is mondjak: Nádas Péter, Kertész Imre, Esterházy Péter, Eörsi István, Szabó Magda, de például Szepes Mária több könyve is sikerkönyv Németországban. Egy másik fontos projektünk a Berlin-Budapest ki­állítás lesz 1999-ben, amelyet a berlini feszti­válirodával, az ottani Művészeti Akadémiával, az MKM-mel és a fővárossal szervezünk közö­sen. A másik „Szezám tárulj” Jénából kínálja magát. Jéna városa idén fél évig a magyar kul­túrát fogja prezentálni. Ez tömegkultúrát és magas kultúrát egyaránt jelent. De nagy segít­séget kaptunk a müncheni Goethe Intézettől is, amely idén ősszel szintén be akarja mutatni Magyarországot, jövőre pedig Jéna szerepét át­veszi Weimar, amely 1999-ben Európa kultu­rális fővárosa lesz. A frankfurti könyvvásárhoz pedig csatlakozik még a Hannover Expo terve­zett magyar kulturális programja 2000-ben, amely egybeesik a magyar államiság jubileu­mával. Két tanulságot szűrtünk le mindebből. Az egyik, amit a németek szinergiaeffektusnak neveznek, tehát, hogy a jelentős programok egymást erősítik. Nagyon sok intézmény taka­rékossági okokból ódzkodott volna a magyar programoktól, ám azáltal, hogy ezek valami­lyen központi téma köré szerveződnek és így jól lehet őket koordinálni, mégiscsak elvállal­ták. A másik újdonság az, hogy megszüntettük a kolduló kéz effektusát. Ez a nemzeti büszke­ségnek is használ, és Németországban nagyon beválik, hiszen ha mi valamire mondjuk húsz­ezer márkát szánunk, a németek könnyebben tesznek hozzá kétszázezret. - Beszéljünk a frankfurti könyvvásár magyar díszvendégségéről. Úgy tudom, az ötlet öntől származik, és tagja is volt a kon­cepcióbizottságnak. E testület másik két tag­ja, Radnóti Sándor és Miklós Tamás azon­ban nyilvánosan lemondott. Hogy állunk ak­kor a frankfurti szervezéssel? - Mielőtt Radnóti Sándor és Miklós Tamás lemondott volna, már létrehoztak egy olyan koncepcionális keretet, amely alkalmas a prog­ram kialakítására. A feladat most az, hogy eze­ket a nagyon magas szellemi kvalitást képvise­lő szándékokat „vásári nyelvre” fordítsuk. A frankfurti könyvvásár ugyanis elsősorban nem irodalmi, hanem kereskedelmi esemény. Ergo kell egy forgatókönyv, és sokféle praktikus ügyintézés. - ön még mindig a „legyen ” szintjéről be­szél, holott már 1998-at írunk. Nincsenek konkrét határidők, hogy mikorra kell elké­szülnie a forgatókönyvnek, a legónak, stb.? - De bizony van. E hónap végén Frank­furtban összeül a felügyelőbizottság, és a forga­tókönyv alapján kívánják megállapítani, hogy milyen Magyarország felkészültségi foka. - Gondolja, hogy sikeres lesz ez a szerep­lésünk vagy szorong tőle? - Szorongok, persze mert Németországban hazánk rendkívül népszerű. Az átlag német polgár többet tud Magyarországról, mint a ta­valyi díszvendégről, Portugáliáról tudott. A portugáloknál nem fenyegetett a csalódás veszélye, de a mi esetünkben - ha kudarcot vallunk - romolhat a most pozitív Magyaror­­szág-kép. Úgy gondolom, hogy nekünk alkot­nunk kell egy nagyon pozitív Magyarország­­képet, s aztán igyekeznünk kell hasonlítani hozzá. Nemcsak a magyar kultúrát és irodal­mat kell bemutatnunk, hanem a magyar de­mokráciát összes terhével és gondjával, mert csak ez a „jelentés” lehet hiteles, s olyan, ami­ből a németek is magukra ismernek. Ha azt mondom Magyarországról, hogy kitűnően vi­rágzó demokrácia, akkor meg se hallgatnak. De ha azt mondom, hogy borzasztó a kultúra helyzete, akkor a németek felsóhajtanak és azt mondják: „nahát, nálunk is.” Amikor igazat szólunk Magyarországról - noha talán nem hí­zelgően - akkor mégis sikerünk van vele. - Milyen a frankfurti díszvendégségünk anyagi háttere? - A kormánygarancia eredetileg 250 millió forintról szólt, legalábbis 1996 elején. Peter Weidhaus, a frankfurti vásár igazgatója azt a vé­leményét közölte többünkkel, hogy a magyar részvételnek 400 millió forintnál nem szabad többe kerülnie. Nekem is az a véleményem, hogy egy olyan országnak, mint a mienk, ame­lyik erős szociális és gazdasági problémákkal küzd, nem azt kell bemutatnia, hogy sok pén­zünk van a kultúrára, hanem azt, hogy sok kul­túránk van a kevés pénzhez. Remélem, nem lesz költségvetési túllépés, bár még nem lát­tam a készülő forgatókönyvet, s ennek követ­keztében nincs kész költségvetés sem. - Tavaly óta Konrád György a berlini Mű­vészeti Akadémia elnöke. Ön, mint berlini pol­gár, hogyan látja, milyen hatással van ez a ber­lini művészeti és tudományos életre? - Konrád György elnökké választásában - lehet, hogy ez Konrád Gyuri barátom számára nem kellemes - a Wojtyla-effektus érvénye­sült. Amikor az olaszok saját bíborosaik közül nem tudtak választani, megtalálták a lengyel pápát. Németországot ebben a pillanatban az egység osztja meg, míg korábban a szétszakí­­tottság egyesítette. Konrád esetében sikerült egy olyan jelöltet találni, akire nem lehetne he­lyi szóhasználattal élve azt mondani, hogy „Os­si” vagy „Wessi”. E kelet-nyugati ellentét mö­gött valóságos érdekek húzódnak. Konrád megválasztásától szerintem azt remélték, hogy egy olyan ember, aki a nyugati és keleti kvali­tásokat és tapasztalatokat egyesíti magában, igazságosabban tudja megítélni és kezelni az itteni konfliktusokat. Jelölésében természete­sen szerepe volt annak is, hogy Konrád Né­metországban híres ember, húszéves jelenléte van itt, szemben állt egy autoriter struktúrával, és ezt a szembenállást a maga szelíd módján több évtizeden át végigvitte. Úgy tudom, hogy sokkal szerencsésebben tud tárgyalni a legkülönbözőbb berlini intéz­ményekkel és szponzorokkal, mert nagyobb respektussal beszélnek vele, úgy is, mint híres külföldivel. - És dolgozik-e Dalos György, az író? - Örömmel értesítem mindazokat, akiket érdekel, hogy december 20-án nagyon alapo­san bezártam a magyar házat karácsonyi szü­netre. Kikapcsoltam a világot, evésen és alvá­son kívül csak írással töltöttem az időt, aminek következtében sikerült egy már öt éve terve­zett kisregényt összehoznom, így reményked­­hetem abban, hogy talán mégsem szűnt meg irodalmi működésem. Ez a kisregény az ötve­nes évek végén, a hatvanas évek elején játszó­dik Magyarországon és maga a jóisten az egyik főszereplője - ennél többet még nem szeret­nék mondani róla. A kolduló két kora lejárt Dalos György író, a berlini magyar ház igazgatója az intézmény 25 éves jubileumáról és a frankfurti könyvvásár leendő­ magyar díszvendégségéről beszél. 14 T­örténészek és néprajzkutatók tudják, hogy az az ese­mény, amelynek önálló szimbólumrendszere támad, nem törölhető ki többé egy nemzet emlékezetéből. Abból az egyenletes ütemű és tudományosan példaszerű könyvkínálatból, amellyel az 1956-os Intézet lát el bennünket, azért emeltem ki a fiatal művészettörténész, Boros Géza köte­tét, mert a maga módján valami igen hasznosat alkotott (gyűj­tött össze) az utókornak. Emlékművek ’56-nak címmel azokat a jeleket sorolta kötetbe, amelyeket a magyar forradalomnak szenteltek idehaza vagy szerte a világon. Ennek a helymegjelölésnek azért van jelentősége, mert a hazán kívül (ismert politikai okokból) már jóval hamarabb, szinte az események másnapján megemlékeztek a felkelésről. Magyarországon egy-két egykorú (vagy titkos) jelet kivéve csak a rendszerváltozás után gondolhattunk az emlékállításra. A kötet kapcsán vált közismertté, hogy például Buenos Airesben 1958-ban emléktáblát avattak a harcosoknak, sőt sze­repel egy adat, amely szerint Bolsanóban már 1956. október 26-án (!) emléksziklát avattak a felkelőknek. Ez úgy lehetsé­ges, hogy az emlékmű egy október 23-án ledöntött Sztálin­­szobor talapzatából épült (jegyezzük fel, hogy ifj. Éber Sándor festőművész, gimnáziumi tanár terve alapján), és három nap múlva már avatásra készen állt az Októberi szabadság szobra. 1960 és ’68 között aztán már szaporodnak a külföldi jelek. Ot­tawában és Montevideóban kőoszlopot, Torontóban szökőku­tak Sydneyben kőkeresztet, az amerikai Norwalkban és Den­­verben bronz emlékművet, Stockholmban, St. Louis-ban, az olaszországi Capestranóban, a svájci Solothurnban, a brazíliai Nova Friburgóban és az ausztriai Andauban pedig emléktáblát avattak a hatvanas évek első felében, és ez a négy világtáj meg­emlékezésének csak kezdeti töredék része. De idehaza is állt már az említett bajai emlékmű, és megtud­juk a kötetből, hogy a forradalom időszaka alatt, november 1-jén Amiről beszélnek Lyukas zászló, rusztikus kő Lukácsy András a Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének forradalmi bizottsága a miniszterelnökhöz, Nagy Imréhez fordult egy köz­ponti emlékhely felállítása ügyében. Az ötlet szülőatyja Vígh Tamás szobrászművész. A szemtanúk pedig jól emlékezhetnek az ideiglenes sírok megjelölésére, az alkalmi fakeresztekre és mécsekre, meg a pénzgyűjtő ládákra. Megannyi szimbolikus tárgy, korabeli emlékjel, amint az ablakba kitett gyertya is. Mos­tanra a félezret is meghaladja azoknak a jeleknek a száma­­ a ka­pu alatti emléktábláktól a 301-es parcella nagy emlékművéig vagy a pesti Nagy Imre-szoborig -, amelyet a felkelésnek vagy egyik csoportjának, netán valamelyik részvevőjének emeltek. A legtöbb emlékművet az önkormányzatok, az ’56-os szer­vezetek és a külföldi magyar egyesületek emelték, de tudunk még egyéni kezdeményezésekről is. A kötet nagy erénye, hogy szorgalmas kutatómunkával felderítette, azután rendsze­rezte és részletes „műleírással” látta el az emlékezés­e nagy számú jelét, s így kialakult 1956 teljes ikonográfiája. Ez azonban a kötetnek csak az egyik, nem is nagyobb fele (és érdeme). A másikban a megemlékezés típusait írja le és jel­lemzi a szerző, s ebből a tipizálási sorból (amelyek sora a ke­reszttől és keresztúttól a kő- és faemlékeken át az emlékkápol­nákig terjed) emelkednek ki azok a speciális típusok, amelyek egyértelműen erre az eseményre emlékeztetnek, s erősebb nyomot hagynak bennünk, mint a legjobban szerkesztett tör­ténelemkönyv vagy visszaemlékezés. Úgy gondolom, hogy amelyik megmozdulás ilyen nyomban fölismerhető jeleket hagy maga után, annak történelmi súlyában egyszerűen nem lehet kételkedni. Ilyen jel mindenekelőtt a lyukas zászló, amely először csak a kommunista címer megtagadását jelentette, hogy azután a sza­bad ország jelképe legyen. Tábor Ádám versében úgy szerepel, mint „Európa közepén fekete lyuk”. A szerző a zászló kivágását mitikus szertartásként értelmezi, amelynek során a nemzet tes­téből távolították el az „idegen anyagot”, és helyén most lyukas seb tátong. Másképp fogalmazva a zászló imaginárius testének a valóságtól elszakadt részébe belép a realitás. A jelkép erejét bi­zonyítja, hogy még a forradalom alatt előkerült Kossuth-címer sem ezt a lyukat töltötte be, önálló jelképként szerepelt. Említeném a kopjafát mint ősi nemzeti jelképet, már a for­radalom napjaiban is láttunk belőle. Nem pontosan értem, mi­ért tartja a szerző csupán kétszáz évesnek, holott egyszerűen arról van szó, hogy fából készült tárgyak ennyi idő alatt meg­semmisülnek. Az egykorú egyszerű darabok után ma a mártí­rok sírkertjében egész erdő támad belőlük. Erőteljesen hang­súlyozzák a felkelés népi jellegét. Következnék a „pesti srác”, a szabadságharcos attribútu­ma: a viharkabátos, svájcisapkás fiataloké, akiknek szimboli­kus portréja megannyi emlékművön feltűnik, olykor még az ellenséges tankok fölé magasodva is - ahogyan az néhány nap­ra valóban megtörtént. „Október tűzvirága” - ahogyan Tollas Tibor jelzi a lángot, ugyancsak félreismerhetetlen képe a kornak, azok előtt min­denesetre, akiknek módjuk volt végignézni az egykorú ideig­lenes sírok mécslángjait vagy a mindenszenteki, halottak napi városkivilágítást. Már akkor gyászoltuk halottainkat. További jelkép az utcakő lehetne, minden forradalmak központi jelzőtárgya. Az ötvenhatosé nem azzal vált emlékeze­tessé, hogy barikádokat emeltek, hanem hogy az utcán folytak a harcok, és ezeken a köveken estek el az áldozatok. Mindez átvezet ahhoz a szimbolikus tárgyhoz, amelyről leginkább felismerszik a felkelés, s amelyet végül Jovánovics György is belekomponált a mártírparcella emlékművébe. An­gyal István kövéről van szó: „nagy rusztikus kő legyen a névte­len csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek va­gyunk, és akikkel együtt térünk meg” - írta búcsúlevelében. Hasonló súllyal csak a lengyelországi Treblinkában szerepel, ahol az egykori tábor emléke lett 17 ezer kisebb-nagyobb szik­ladarab. Angyal a gondolatot innét is vehette, bár sohasem járt az ország határain kívül (kivéve, amikor őt is erővel vitték, Auschwitzba). E sorok írója éseredeti foglalkozása szerint kő­faragó, gyakran beszélt hajdani barátjának a durván megmun­kált mészkő emlékek szépségéről, amelyekkel az édeskés­­giccses síremlékeket fel lehetne váltani - s most hízelegne a gondolat, hogy ezek a beszélgetések is a halálraítélt fejében járhattak. Ezeknek a típusoknak a sora, a spontán, mondhatni népi ötletek számos új elemet vittek az emlékmű-kultúrába, sajnos mégis azt kell mondanunk, hogy végül nem tudta megújítani azt. A forradalom legszebb eredménye az lenne, ha a szobrász­­művészet fejlődésétől amúgy is elmaradt köztéri emlék­műkultusz erősebben hangsúlyozná az egyedi és modern - ne­tán a forradalomra utaló - stíluselemeket.­­ Boros Géza: Emlékművek ’56-nak 1956-os Intézet, Budapest, 1997,286 oldal , ú/tsfcffy ft­s-vzf/t Az Ahogy tetszik magazin kizárólagos támogatója a Pannon GSM Idéző A magyar Pimodán Kilencven éve jelent meg a Nyugat első száma, amelynek bekö­szöntőjében a főszerkesztő, Ignotus a többi között ezt írja: „Ke­let Népének... nyelve lehet, hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, értéktelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy maga magának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebe­léből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jósorban elkapatott, bal­­szerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. Érjen el többet vagy kevesebbet, csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől. A nap, s az emberiség, s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek jelese, annak a tör­ténelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek.” Ahogy beleolvasok a később legendává nőtt folyóirat első né­hány számába, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy az Ig­notus által fölvázolt széles horizontú program inkább a tanul­mányokból, esszékből, mintsem a versekből és a novellákból bontakozik ki. Például Jób Dániel Hajnali madarak és Révész Béla A völgyben című írása valószínűleg tökéletesen megfelelt az akkor irodalmi életben „uralgó" impresszionista modornak, ma könnyedén átlapozható. Amikor viszont Greiner Jenő A modern banküzletről szóló tanulmányához érek, déjá vu érzé­sem támad. ,JA bankár foglalkozása olyan régi - írja a szerző-, mint maga az emberi gazdálkodás. Mai szerepe azonban az­zal, hogy a vállalatot megalapította, részvényeit, kötvényeit a közönség között elhelyezte, még nem ér véget. Részt kér magá­nak a vállalkozás vezetésében, kiköti, hogy a vállalat minden pénzügyi dolgában, minden hitelművelet lebonyolításában hoz­záforduljon, így növeli jövedelmét, hatalmát, befolyását, így válik hatalommá. ” A szerző ehhez később még hozzáteszi: ,Az emberekben az a rettenetes hatalom, mely a nagy pénz­centrumok vezetőinek kezében összpontosul, félelmet, aggodal­mat kelt." A második szám elején Cholnoky Viktor Neomongolizmus című tanulmányát olvashatjuk. Azt írja: az árja fajok hanyat­lásának mértékét pontosan tartja a mongol fajok emelkedésé­nek mértéke”. Magyarország sajátos helyzetét - Ignotushoz hasonlóan - ő is abban látja, hogy kelet és nyugat határmezsgyéjén kell meg­találnunk a helyünket. „Magyarország csak mint királyság for­májában öltözködött arisztokratikus köztársaság maradhat fenn.” De ennek az arisztokratikus köztársaságnak egészében speciális mongol jellegűnek kell lennie. .Az uralkodó osztály, a magyarság csupán a politikai felsőbbségét és kultúrabeli kivá­lóságát érvényesíti a nem magyarokkal szemben... Magyaror­szágon nemhogy nincs elnyomott nemzetiség (?), hanem egyene­sen az a törekvés van meg, hogy az uralkodó osztály köre men­tül jobban kiszélesedjék azzal, hogy a nemzetiségek mentül szo­rosabban csatlakozzanak a magyarság törekvéseihez. ” Íme egy korabeli, divatos „keleti orientációjú” ellenzéki értelmiségi szelíd felsőbbségtudata... Cholnoky a „törökpárti” Rákosi Jenő nyomdokain jár, aki két évtizeddel korábban következetesen harmincmillió magyarról értekezett, szerinte ugyanis a ma­gyarság a nemzetiségek gyors és hatékony asszimilációja révén meg is kétszerezheti létszámát. Persze a Nyugat első számaiban a kor legmélyebb, legponto­sabb látleletét Ady adja. Négyrészes tanulmányának címe: A magyar Pimodán. „Tas Péter vagyok - kezdi vallomását -, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög... Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két köny­vet, egy-két hitet, s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett... A magyar Pimodánról akarok írni most, ar­ról a kényszerről, mely a tatárokat, turkos magyarokat, ha ma­gyarok, s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba. A francia Pimo­dán egy korszakban a kétségbeesett, s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtőhelye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Páris, a világ, az élet megcsömörlesz­­tett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten.” Ady legközelebbi rokonának Csokonai Vitéz Mihályt vallja, akinek egy-egy versében megérzi „azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhatnak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából”. De említhetné Balassit, Ka­tona Józsefet is. Lehet, hogy a zseni éppen „régi atavisztikus mérgek eredménye”? Hiszen már táltos őseink is különböző nö­vények (mák, nadragulya, galóca) főzetével kábították magu­kat. A magyar poéta mindenesetre „olyan átkú fajta, aki csak csinált mámorral éri vagy véli elérhetni önmagát". Ady azt ír­ja: „Úgy jöttem az én utamon, hogy minden cimboráim kidőltek mellőlem, fegy­házba, tébolydába, sírba.” Reméli, elkövetkezik majd egy „boldog kor", amikor konszolidált, okos társadalom­ban zseninek nem szabad születnie. „Ez is Nyugaton fog meg­történni, de mi még sokáig fogunk vendégeket szállítani az Al­kohol-hotelnek. Ehhez különösen megvan nekünk minden te­hetségünk, rendeltetésünk, átkunk és mindenünk.” Lipp Tamás 1998. január 17., szombat

Next