Magyar Hírlap, 2001. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-05 / 104. szám
16 MAGYAR HÍRLAP • 2001. május 5., szombat - Ön szerint miért van szüksége az embereknek mulatós nótákra? - Szerintem az emberek nem olyan oldottak, mint amilyenek szeretnének lenni. Pedig ahogy a latin-amerikai országokban mind a mai napig van, nálunk is volt a mulatozásnak hagyománya. Ennek az emberek a rendszerváltozás előtti időszakban nem tudtak eléggé hódolni, most viszont kiélik magukat. Ezek a dalok nosztalgiát ébresztenek, bulin, születésnapon vagy esküvőn énekelték a nótákat. Ahogy bizonyos nosztalgia fűzi az embereket a Gorenje hűtőszekrényhez vagy a Trabanthoz is. Igaz, hogy ezeknek a daloknak egy részét ön kottázta le? - Igen, gyűjtöttem őket. Amikor elmentünk egy buliba, bekapcsoltam a diktafont. Aztán „nyomták”, hogy „van nekem egy csíkos gatyám”. Hazamentem, és leírtam. - Honnan tudta, hogy melyik az autentikus variáció? - Nem feltétlenül az autentikusat kerestem, hanem azt, amit a közönség szeret. - Látszott az adott buliban, hogy mondjuk a „csíkos gatyám ”-nak melyik változatát kedvelik? - Fellépéskor is a bulikban tapasztaltakat vettem alapul. Arra gondoltam, hogy rögtön beugrom a hangulatba. Nem építem föl fokozatosan a szereplésemet, hogy mondjuk egy keringő után jön egy tangó, aztán a mulatós zene, hanem azonnal rákezdtem, hogy „Majd ha nékem sok pénzem lesz”, „Amerre én járok, bámul a világ”... És láttam a boldogságot az emberek arcán, azt tapasztaltam, hogy velem énekelnek. Tudom azt is, mi az, amit már csak éjfél után lehet előadni. Tehát az a variáció, hogy „Három marék apró kavics, megfogom a csöcsöd, Maris” - amit már komoly értelmiségi köröknek is énekeltünk - éjfél utánra való. - Ez túl erős, sokaknak nem tetszene? - Azért magam is személyiségfejlődésen mentem keresztül. A televíziózás sok mindenre kötelez, ízlésromboló nem lehetek, és ezt a szöveget akár annak is tekinthetjük. Más persze egy buli, ahol én is a társaság része vagyok, és más, amikor több millió embernek adást készítünk. -Azt mondja, hogy nem lehet ízlésromboló. De nyilván tudja, hogy sokan annak tartják. - Lehet, hogy annak tartanak, de nem tudom, hogy ők nézik-e a Dáridót. A műsor sok mindent kínál, kínálta már például Miklósa Erikát, Gregor Józsefet, gregorián kórust is. A kommersz zenén keresztül szeretnék művészetet is bevarázsolni az emberek lakásába. Persze ezt finoman kell adagolni, mert a Dáridó a szórakozást, a mulatozást szolgálja. Nyilván nevezhető a Dáridó giccsnek, de hát az egész világ egy giccs. - Ön műsorát nem tartja giccsnek? - Ha minden giccs, akkor annak tartom. - De mit ért azon, hogy az egész világ egy giccs? - Azt, hogy a Dáridóban menő zenék szinte mindenkire hatnak, tehát ha giccs, ami ott elhangzik, akkor giccsfogyasztó a világ. A német nyelvterületen vannak hasonló zenék, a country is hasonló szerepet tölt be Amerikában. Én a kommersz zenét képviselem, ami mindenki számára fogyasztható. Tanult muzsikus vagyok, pontosan tisztában vagyok ennek értékével. Ebben nem szabad művészi értéket keresni. Valószínű, hogy nem vonulok be a nagy zeneszerzők sorába a Szerbusz, itt a Dáridó című dalommal, viszont az egész ország énekli. Engem ez boldoggá tesz. Szabadidőmben pedig szeretek klasszikus zenét hallgatni. Vivaldit, Pergolesit, kórusműveket, vonósnégyeseket. Igazándiból a klasszikus zenét kedvelem, vagy a dzsesszrockot. - Akkor nem okoz tudathasadást, amit csinál? - Ez valóban tudathasadásos helyzet. Viszont a hivatásomat gyakorlom. Nagypapám a módszertanáról híres fúvóspedagógus volt, több könyvet írt, iskolákat neveztek el róla. Ha hia élne, nem biztos, hogy büszke lenne rám. Annak azonban valószínűleg örülne, hogy gyakorlom a hivatásomat, igaz, nem szimfonikus zenekarban. Nem a Zeneakadémia pódiumán, de nagy közönséget szórakoztatok. - Máshol elmesélt egy történetet, hogy Maurice André mesterkurzusán vett részt, és amikor csinált egy szakmai trükköt, amit ön hónapokig gyakorolt, de mégsem sikerült, akkor jött rá, hogy önből nem lesz világklasszis trombitaművész. - Amikor Maurice André a légzésről beszélt, olyan nagyszerűen mutatott be egy ajaktrillát, hogy egy időre elment a kedvem a trombitálástól. Éreztem, ilyen szuper trombitaművésznek születni kell. Azért megálltam volna a helyemet, tehetségesnek is tartottam magamat, föl is vettek a Stúdió 11-be. De én többre vágytam, pódiumművész akartam lenni, meg akartam mutatni, hogy ebből a műfajból meg lehet élni. - Klasszikus zenészként ez nem ment volna? - Mondjon egyetlen komolyzenészt, aki az én népszerűségemet tudja hozni. Kutatások szerint ma Magyarországon a közönségnek kevesebb mint egy százaléka hallgat rendszeresen klasszikus zenét. - Mi zajlott önben, amikor föladta magában Vivaldit és elkezdett helyette mulatós zenét játszani? - Vivaldit nem adtam föl, az utóbbi időben gyakran játszom őt. - Egyszer még adna egy komolyzenei koncertet? - Igen. - A Zeneakadémia termében szeretné, vagy beállító Tv2 vezérigazgatójához, s azt mondja, most komolyzenei műsort akar? - A vezérigazgató, Tolvaly Ferenc, művészetpártoló ember. Nagyon szeretnék művészként is megmutatkozni. Hogy Magyarország kedvenc szórakoztató műsorát kitalálom, szerkesztem és vezetem, rendkívül jó dolog, de nem mondtam le arról, hogy ezenkívül még valamit letegyek az asztalra. Ez a vágy egyre erősebb bennem. - Szinte mindenki, aki tévézik, komolyabb műsort szeretne... - Én nem komolyabb műsorra vágyom, meg akarom tartani a Dáridót, de egy alkalommal szeretném azt is megmutatni, mire vagyok még képes. Tudom, hogy a Dáridót szinte a teljes lakosság nézi. Az értelmiség egy része fanyalog, sokan közülük mégis erre a zenére mutatnak. Prominens bankvezéreknek, minisztereknek is szoktunk játszani. Ha erről kérdezné őket, sznobériából ezzel valószínűleg nem dicsekednének. - Azért nyilván érzi, hogy van az értelmiségnek egy olyan rétege, amely nemcsak hogy fanyalog, hanem majdhogynem köp egyet. György Péter komoly tanulmányban elemezte a Dáridót, és azt írta, hogy végre valami, ami kiszolgálja a közönséget, és nem is akar többnek látszani, mint ami. György Péter azt is írta, ha politikusokat választhatunk, miért ne választhatnánk magunknak zenészt’már - Miért éppen önt választják az emberek? - Biztos nem azért, mert szép vagyok. Talán mert egy vagyok közülük. - A kövérsége is szimpatikussá teszi? Valószínűleg vannak olyan országok, ahol ezzel az alkattal nem nagyon lehetne sztár. - Nem attól jó a műsor, hogy kövér vagyok. - De azért ezt a figurát nyilván ki kellett találni. - Én nem vagyok kitalálva. Nincsenek dizájnereim, beülök a sminkbe a felvétel előtt, hogy ne legyen fényes a képem. Ennyi. Nem az a sztár vagyok, akit megterveztek. - Pedig állítólag mindent gondosan kitalál, még azt is, hogy éppen hol kell árulni a kazettáját. - Azt kitalálom, de a formámat, a megjelenésemet nem. Egyébként valójában tudatosan tervezek mindent. 5? -A kövér alkat szerintem illik a mulatozós zenéhez. Hozzá lehet képzelni a hurkát meg a kolbászt. - Remélem, a kedves közönség a zenét is hozzá képzeli, különben lehetnék akár hentes is. De persze elképzelhető, hogy igaza van, én ezt bevállalom. Lehet, hogy a kövérségem illik ahhoz, amit játszom. - Miért nem játsszák a számait a rádiók ? - Játssza a tévé eleget. - De ami a tévében sokat megy, szívesen adják a rádiók is. Az ön esetében azért nincs így. - A Petőfi, nagyon félve, időnként lelead egy-egy dalt. Amikor a közszolgálati tévé a kívánságműsorban leadta a dalomat, úgy konferálták be, hogy csak azért teszik, mert annyian kérik. Pedig nem szégyen ez. - Ha ennyire szeretik az emberek ezt a zenét, erre akár felépülhetne egy egész rádióadó. - Ne nagyon adjunk ötleteket, mert tervezünk ilyen csatornát. Tervezzük azt is, hogy megújítjuk a Dáridót, a három és fél évnek megvannak a tanulságai, egy ilyen műsor is elfáradhat. Százötven adást készítettem, s az bizony rengeteg. - Igaz, hogy erőteljesen csökkent a nézettség? - Valóban csökkent. Az nem igaz, hogy erőteljesen, több mint kétmillióan rendszeresen megnézik a műsort. Napi kontaktusban állunk a közönséggel, gyűjtjük az információkat, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem. Gyakrabban ki fogunk mozdulni a stúdióból, elmegyünk különböző helyszínekre. És nem csak nagyvárosokba, például szeretnénk elmenni Ceglédbercelre, a borünnepre. Lekvárfőző versenyre is el akarunk jutni Szatmárcsekére. A görögországi Dáridónak nagy sikere volt, idén Venezuelába vagy Kubába szeretnénk menni. Ezzel megnyitjuk a közönségnek a világot. Hívtak minket ötcsillagos luxushajóra is, de nem mentünk, hiszen a Dáridó titka az, hogy a közönség azonosulni tud velünk. Megvesznek egy üveg sört a közértben, amit otthon megisznak a képernyő előtt. Olcsó szórakozási formát nyújtunk. - Ameddig nézettsége van, akár élete végéig dáridózni akar? - Ha nincs nézettségem, akkor is elmehetek különböző helyekre fellépni. Mindent megteszek, a Dáridóért, megváltozott az életem, állandóan statisztikák vannak nálam, figyelem, hol tart a műsor. - Nem lenne boldogabb, ha azokat a műveket fújhatná, amelyeket Maurice Andre? - Én fújom ezeket. - De otthon. - A közízlést nagyon nehéz formálni. Én mindent a közönségnek köszönhetek: presztízst, anyagiakat, mindent, amim van. Ezért a saját nézőimnek tartozom hálával. - Soha nem érezte, hogy gagyit ad nekik? - Volt rá példa, hogy a közönség kérésére olyan műsorszámot tettünk be, aminek nem volt megfelelő a nívója. Egy kereskedelmi csatornán megkaptam a lehetőséget, hogy nézett műsort készítsek. A nézettségért sok mindent meg kell tennem. Nem arra törekszem, hogy mindenki szeressen, aki szeret, azt viszont szeretném jól kiszolgálni. Galambos Lajos szabadidejében nem dáridózik, hanem Vivaldit vagy kórusműveket hallgat. A Lagzi Lajcsi néven ismert trombitaművész tudja, hogy az értelmiség egy része fanyalog a Dáridó láttán, de szerinte a műsor népszerűségének az az oka, hogy az emberek az előző rendszerben nem élhették ki mulatozós vágyaikat. Azt szeretné, ha komolyzenei produkció is fűződne majd a nevéhez. Bóta Gábor „Az egész világ egy giccs” '(0 Eliz és Margit egy személy. Igaz, amikor negyvenhat évvel ezelőtt megszületett, még Erzsébetnek hívják. Pálfy Erzsébetnek, akinek az apja bányász és alkoholista, az anyja meg varrónő. Az édesanya huszonöt éves korában súlyosan megbetegszik, a műtét nem igazán sikerül, az anya hosszabb időre szanatóriumba kerül. Közben az apa a kislányt hol a kocsmába, hol a nőihez hordja. A kocsmákban asztalra állítja, hogy énekeljen, a nőknél meg kirakja a folyosóra. Eliz Margit apja, anyja egymástól elválik, a tizennégy éves Pálfy Erzsébet az édesanyjával marad. Padláslakásban élnek, padlásról nyílik a konyha, mellette szoba, bádogteknőben fürödnek. Az anya lába trombózisos lesz, szemére szürkehályog nő, nem varrhat tovább, portásnak áll. Az apa újra nősül, gyomorrákot kap, meghal korán. Pálfy Erzsébet tizennégy évesen csodáról álmodik, ami majd messzire repíti őt a veszprémi padlásszobától, annak nyomorától. Átlépi a gimnázium kapuját, és tényleg azt gondolja, most kezdődik az élete, amit hogyan is kezdhetne úgy, ha továbbra is Böbének, Erzsóknak vagy Erzsikének hívják. Pálfy Erzsébet különlegesen akar létezni, és magából is ilyesmit akart adni, pár száz forintért ezért lesz hivatalosan is Eliz. - Nem vagyok már Pálfy Erzsébet! - kiabálta. * A nevem mától fogva Eliz! Eliz vagyok, mondogatta büszkén, az emberek meg csodálkoztak, és csak ritkán tudták, hogyan is kell a nevét leírni. Pálfy Eliz kezdetben beaténekes akart lenni, ötórai teákon lépett fel, azután amatőr színjátszó, akit a színművészetire nem vesznek föl, a soproni óvónőképzőbe meg igen. - Egyszer, az óvónőképzőbe eljött Dinnyés Jóska. Megzenésített verseket mondott, s az egyik külön.- Különös történetek Scipiades Erzsébet Pond’s krémet használt? Én is. Fehér, száraz bort ivott, így én is. Egy időben a hajamat is hasonlóan hordtam, frufrusan,sen megtetszett. Ki írta a Sanzont? Szécsi Margit. Rohantam a könyvtárba, kihoztam az összes Szécsi-kötetet, s hogy meg is tarthassam, azt hazudtam, mind elveszítettem. Mert azokban a versekben önmagamat ismertem föl. Beléjük szerelmesedtem, és össze is állítottam egy műsort: A látható embert. Az estre Szécsi Margit is eljött, ott ült az első sorban, kis szája fülig ért, s amikor egy év múlva a pesti Angelica kávéházban szerzői estre kérték, hozzám ragaszkodott, hogy én mondjam el a verseit. Jaj, annyira izgultam. Mondtam a mosdóban, meghalok, Szécsi meg azt, aranyom, én bízom benned. A közönség soraiban ott ült Nagy László, Szécsi Margit férje, meg fiuk, András, és Jancsó Adrienn is, aki az est után azt mondta, tegyem már le az előadóművészi vizsgát. És fölkerültem Pestre, a Nemzeti Színház stúdiójába, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb Szécsi-verseket mondtam, de az életem nem lett könnyebb. Albérletből albérletbe vándoroltam, volt, hogy télikabátra sem futotta, s hogy éhen ne haljak, illatszerügynöknek álltam. Az első önálló estemet, a Madár-esz denevért a MOM Művelődési Házban mutattam be, a bevezetőt Czine Mihály mondta. A nagyterem zsúfolt, a siker mámorító, az est után hazakísérem Szécsit. Megérkezünk az Árpád fejedelem útja 66. számú házhoz, önkéntelenül az égre nézünk, és egy madárszárnyat látunk kirajzolódni... Naplót vezetek minden egyes napról. Az egyik lapra azt írtam: „Pond’s krémet használt, így én is. Fehér száraz bort ivott, így én is, ha néha odajutottam...” Egy időben hasonlóan hordtam a hajam, frufrusan, a Margit nevet is miatta vettem föl, és amikor 1979-ben azt mondta, válasszál: Orsolya leszel vagy Margit, én boldogan választottam a Margitot. Egy este ott aludtam náluk, András fiuk szobájában. Vacsorára vagy uzsonnára vajas kenyeret, kolbászt és sajtot ettünk pirosarannyal. Szécsi Margit olyan szépen, fegyelemmel vágta a kenyeret, és ahogy a vajat kente! Finom, apró téglalapocskákat tett egymás mellé a kenyérszeletre... Az ablakban sok-sok kavics a Fekete-tenger és a Duna partjáról, egy időben kiültünk a lépcsőre, főként zöldár idején, és néztük, a folyó mit visz... És közben mesélt. Hogy valamikor átúszott a Palatínusig, amikor pedig bealkonyodott, a közeli parkban Nagy Lászlóval hintáztak. Szécsi Margit lett a barátnőm, anyám helyett anyám, én pedig az ő verseinek a mondója. Először ’75-ben hívott meg magához, amikor Nagy László arra kért, mondjam én a verseit. Emlékszem, amikor a Felvidékről visszajöttünk, térképet vett elő, azt nézegette, az előadóesttel melyik magyar városba mehetnénk el. Aztán mutatta, kis ládikót készít, arra madárkát fest, elkövetkezendő verseit és leveleit ebbe teszi majd bele. De ha ez valami okból nem lesz lehetséges, legalább a madárka megmaradjon. A madárka maradt meg, a tervezett verskörútból végül Nagy László halála miatt semmi se lett. Versek és verses drámák. Színháztól színházhoz szegődtem, hogy tizenhárom év után a színházak álarcos világából megint a versekébe meneküljek. 1990-ben Szécsi Margit meghalt. November elején már alig bírt beszélni, azt suttogta, aranyom, leukémiás vagyok. A naplómban a teleírt lapok egyre gyűlnek. Hol arról írok, végre elkészült a Szécsi-verskazettám, hol meg arról, hiába, ha támogatás híján úgysem tudjuk kiadni. Máskor meg arról szólnak az oldalak, hogy megint eltelt egy hónap, túl vagyok mind a tizenkilenc előadóestemen, s hogy az egyiken, a Márain az emberek zokogtak és letérdeltek. Utána jött oda hozzám Pitti Katalin, s mondta, lehetne közös estünk. Volt is a Korona Pódiumon. Én Márait mondtam, ő Lisztdalokat énekelt. Azóta mintha ő próbálná pótolni a lelkemben Szécsi Margitot. Húsz éve, hogy verseket mondok, hét önálló estem van, mégis újra és újra meg kell teremtenem önmagamat. Mert hiába jártam meg Amerikát, Ausztráliát, Rómát, Svédországot, vagy most május tizedikétől Észak-Németországot, ha itt, Magyarországon egyre kevesebb a lehetőség. Fellépti helyül szinte már csak a csendes könyvtárak maradtak, hallgatóságnak pedig az idős emberek. Mi lesz, ha egyszer ők is elmúlnak? AHOGY TETSZIK AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM