Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)

2002-02-23 / 46. szám

26 Magyar Hírlap Állva ünnepelte a magyar közönség a Bejárt Ballet Lausanne előadását a Vígszínházban. A modern táncművészet forradalmárának tartott Maurice Béjart vallja, megújulás nélkül nincs élet. A legendás koreográfus utoljára negyed­­százada szerepelt magyar színpadon, a XX. Század Balettjével. Akkor két alapművét, a Tavaszi áldozatot és a Tűzmadarat is Buda­pestre hozta, most látható volt a harmadik örök klasszikus, a Boléro. A kép majdnem teljes. Béjart több mint száz koreográfiát készített. Öt koreográfiával érkezett Budapestre. Gyakran va­rázslatot, szenvedélyt, ambivalens érzéseket említenek darabjai kapcsán, pedig szembetűnő, milyen szívesen él az iróniával. Az irónia az élet része. Beaumarchais szavaival vá­laszolnék: siessünk a nevetéssel, nehogy sírni kezdjünk. Iróniával szemléli a múltat is? Az eredetileg Alban Berg-muzsikára koreografált darab Elton John zené­jével akár így is értelmezhető. Az Elton­ Berg inkább egyfajta munkakísérlet, ke­vésbé érzem benne a humort. A darab egy fiatal zene­­hallgatóknak tartott előadás-sorozat nyomán született, a zene és a tánc kapcsolatát vizsgáltuk. Tanítványaim el­játszották az eredeti koreográfiát, majd kiválaszthattak egy zenét, amelynek az eredeti tánchoz semmi köze nem volt. Ezzel azt tudtuk bebizonyítani, hogy egy má­sik zene révén ugyanaz a jelenet, ugyanaz a darab telje­sen más színezetet kaphat. De a magyar közönségnek egy életművet szerettem volna megmutatni. A létemet. Volt köztük olyan darab, mint a Le Teck, amely ötven éve született, s volt, mint a Juan y Teresa, amely csak néhány éves. Az elmúlt ötven év alkotásai önmagával is szembe­síthetik Mint ember és művész hogyan változott? Sosem nézek hátrafelé. A színpadon csak a balett ér­dekel, a táncos öröme. Ebben a világban az öröm az, ami leghamarabb megsérülhet. Az előrelépés nekem mindig örömet jelent. Koreográfusként állandóan kísérletezik Ez kelthe­ti azt a benyomást is, hogy sosem találta meg azt, amit keresett. Ez egy végeláthatatlan utazás. Az ember mindig rá­lel dolgokra, aztán rájön, hogy mégsem találta meg. Majd újra talál valamit, ami természetesen nem biztos, hogy az, amit valójában keresett. Az iskolám az, ami igazán fontos az életemben, az École Mudra, amelyet harminc éve alapítottam Brüsszelben. Mindig inspirál, hogy adhatok valamit a tanítványoknak, és ők is elvár­hatnak valamit tőlem. És én egyre csak keresek. Nem tudom, mit. De az élet nem egyenes út, hanem kacs­­karingós. Lausanne-ban és Dakarban is működtet iskolát, amelyekben a tánc mellett irodalmat, zenét, színházat, sőt harcművészetet is oktatnak. Reneszánsz művésze­ket nevel? Valójában ezzel azt szeretném bemutatni, hogy a művészetek mennyire kötődnek egymáshoz. Magam is tíz operát rendeztem, többek közt a Nabuccót a Comé­die Française-ben, sőt három színdarabot is írtam. A tánc a szerelmem, de egyáltalán nem titok, hogy a to­tális színház híve vagyok. Totális színház, totális művészekkel? Igen. Megpróbálom a táncosokat énekeltetni, az énekeseket táncoltatni vagy színészként aktivizálni. A mindenségre törekszik és mindig keres. Ön idea­lista? Alapvetően hiszek az emberben, az emberi lényegben. Még a legrosszabb pillanatokban, a háborúk idején is. Darabjaiban gyakran ötvözi a különféle kultúrákat. Nem ötvözöm őket. A különféle kultúrák összetar­toznak, eleve egységesek. Ennek megmutatásához kell egyfajta kiegyensúlyo­zottság. Az egyensúly az egyensúlytalanságok egymásra ra­kodása. Iskoláimban gyakran tanítják a kötéltáncot. A kötéltáncnál pontosan kimutatható, hogy az olykor bizonytalan mozdulatokból egyensúly jön létre. Az ál­landó mozdulatlanság maga a halál. Az élet az egyen­súly nélküli mozgásokból születik. De akadnak, akik leesnek a kötélről. A táncost ez nem bizonytalanítja el? Állandó a veszély, és szembe kell nézni azzal, hogy a kötélről mi is leeshetünk. Jean Genet írt egy nagyon szép könyvet a kötéltáncosról. Sokfelé járt a világban, nyilván nem csak a siker hajtja. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző népeket, fajokat, kultúrákat megismerjek. Először csak a másság szembetűnő, a bőr, a hajszín, a szokások, a vallások, a politikai különbözőségek. De ha még többet utazom, akkor már látom az egyformaságot. A koreográfiái viszont különböznek, az értelmezési lehetőségek is sokfélék. A Boléro főalakját, a Dalla­mot hol férfira, hol nőre bízza. A Boléro a mozgásról szól. Mindig azt mondják, van­nak női mozgások a táncban, és vannak férfimozgások. Azt akartam megmutatni, a nők és a férfiak hasonló fel­tételek között ugyanarra képesek. Teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi a Dallam, ugyanaz a koreográfia, ugyanaz a mozdulat. Ha pedig emögött valami társadal­mi mondanivalót keresünk, akkor az csak annyi, hogy a nő és a férfi egyenlő, lényegileg nincs különbség. Mégis, mintha inkább a nőket állítaná többször kö­zéppontba. Darabjaiban a nők miért vannak annyi férfi között egyedül? Nem tudatosan csináltam így. De végignézve a régi balettjeimet, a szólista táncosnő a legfontosabb. Ezért sem szeretem csoportban látni a nőket a színpadon, szólistaként így majdnem mindig a nőké lehet a fő­szerep. Kritikusai szerint hajlamos esztétizálni, a divat és a styling darabjainak része. Ugyanakkor a „divatos” embereket nem kedveli. A dolgok gyorsan elvesztik divatjellegüket. Jobb, ha az ember nem akar divatos lenni, divatba jönni, hanem azt csinálja, amiben hisz. A Bolérót ötven éve csináltam, akkor egyáltalán nem volt divatos, s nem érzem most sem, hogy divatjamúlt lenne. A modernben hiszek, de a divatban nem. És az állandóságban? Az életben semmi sem állandó, az élet lényege pont a változás. Akár fiatal vagy, akár öreg, beteg vagy erős, ha reggel felébredsz, bármi megtörténhet veled. Iskolái nyomán nagyon sok társulat jött létre. Van jövője a klasszikusnak és modernnek is? Ahhoz, hogy az ember modern legyen, szoros kap­csolatban kell állnia a múlttal. A táncosok ezt gyakran elfelejtik, a zenészek sohasem. Boulez vezényel Wag­nert és kortárs zenét egyaránt. A táncosoknak is állan­dóan váltaniuk kellene. Fejlődni kell, mindig előrelép­ni, de sosem szabad elvágni a múlttal való kapcsolatot. A tánc forradalmárának tartják. Hogyan viseli? Én nem tekintem magam forradalmárnak. Egysze­rűen a tánc munkása vagyok. A hatvanas évek mozgalmai hatottak önre. A diák­lázadás vagy Che Guevara barátsága nem adott önnek forradalmi hevületet? Mindennap új utakat kell nyitni. A művészet olyan, mint a politika. A politikában is mindig van egy forra­dalom. Azt hiszik, utána jön a szabadság, pedig csak a fasizmus jön. Minden forradalmat diktatúra követ. Jobb, ha apránként haladunk előre, forradalom nélkül. Apolitikus alkat, de megkoreografálja a világot. Ebben a világban élek, látom a problémákat, és szen­vedek tőlük. De sohasem tartoztam párthoz, az emberi lényért vagyok elkötelezett. Nagyon nagy sikert aratott, mikor jön legközelebb Magyarországra? Amint lehet, nagyon szívesen jövök. Remélem, Ma­gyarországon addigra megjelenik a könyvem folytatása. Ha valamit el akarok mondani, azt a balettban mondom el. De néha írok is. A tánc eszerint sokat mondhat, de a könyv sem el­hanyagolható? A hosszú utazások, az inaktív időszakok alatt szívesen írok, hogy betöltsem az űrt, amelyet akkor érzek, amikor nem tudok valamin konkrétan dolgozni. Szeretem az ak­tivitást. Tavasszal újra Japánba készül a társulatával. Ja­pán állandó állomás? A­ japán kultúra nagyon izgat. Óriási koncentrációra képesek az emberek. A tokiói balettal sokat dolgoztam együtt. Két koreográfiát készítettem velük, az egyik Mi­shina életéről szól. Ott is repertoáron szerepel a Tavaszi áldozat és a Boléro. Egyébként Magyarországon is lesz­nek darabjaim. Markó Iván kért tőlem koreográfiát, a táncművészeti iskola is kérdezte, újratáncolhatnák-e a Tavaszi áldozatot. Mindig vannak magyar tanítványaim, az iskolámnak most is két magyar hallgatója van. Tölgyesi Gábor MAURICE BÉJART: „A művészet olyan, mint a politika. A politikában is mindig van egy forradalom. Azt hiszik, utána jön a szabadság, pedig csak a fasizmus jön. Minden forradalmat diktatúra követ” AHOGY TETSZIK 2002. február 23., szombat AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM BONBONNIÈRE Kabaré Egy szép napon Kondor úgy dön­tött, hogy felszámolja ezt a vircsaf­­tot, és rendet csinál a magyar kaba­ré területén is. Most ne firtassuk, hogy Kondor miként kerülhetett ilyen pozícióba: az a fontos, hogy akinek az Úristen hivatalt adott, azt ellátta egyéb eszközökkel, és jó tanácsokkal is. El kell ismerni, hogy Kondor nehéz időszakban vette át a kabarét. Már túl voltunk a millenniumi ünnepségsorozaton, a menetrendszerű árvíz is lement, a nemzetközi helyzet egyre fokozó­dott, az ország viszont éppen vá­lasztásokra készült. A kormány gyakorlatilag már minden problémát megoldott, el­vetette a további földalatti vonalak építését, a Nemzeti Színházat is új épületbe költöztette, az országban alig történt gépjárműlopás, Buda­pest és Pozsony kapcsolata ideális­nak volt mondható, és már a jövő is elkezdődött, csak éppen a kaba­ré ügyeinek a rendezése maradt még hátra, ehhez pedig erős kéz kellett. A kabaré jelentőségét ugyanis a hatalom hamar felismerte. Törté­nelmi tényekkel bizonyítható, hogy eddig minden kormányt a kabaristák buktattak meg, vagy juttattak hatalomra. Jól tudta ezt Kondor is. Talán mondanom sem kell, hogy Kondor Ernőről van szó, aki 1907-ben, pont 95 esztendővel ezelőtt a budapesti Teréz körúton - a mai Művész mozi helyén - lét­rehozta és beindította az első igazi, hazai kabarét, a Bonbonniére-t. (Ami egyébként jelen rovatnak is a névadója.) Ahogy várni lehetett, a Weker­­le-kormányt már az új intézmény, a magyar cabaret buktatta meg, mint ahogy az utána következő negyvenötöt is. Ezért látszólag joggal terjedt el a kabaréról, hogy ellenzéki műfaj. Pedig ez így, eb­ben a formában nem igaz, hiszen az ellenzéknek nem mindig sike­rül megbuktatnia a kormányt, csak a kabarénak. Nem beszélve arról, hogy akadt olyan időszak, amikor nálunk nem létezett ellen­zék, de viszont kabaré akkor is volt, így aztán - idegi alapon - kiala­kult egy sajátos görcs: minden hata­lom fél a kabarétól. Pedig egy ma­gabiztos kormány gyakorlatilag semmitől sem tart, különösen nem fél a saját ellenzékétől, amiből egyébként is jobbat érdemelt vol­na. Ebből is látható, hogy a kabaré és az ellenzék közé ostobaság egye­nlőségjelet tenni. A különbség abból is látszik, hogy a kormányok jönnek-men­­nek, kabaré viszont már 95 éve van. Aki ma hatalmon van, az hol­nap talán már megmutathatja, hogy az új kormány milyen ellen­zéket érdemel. Az emberek szeretik a kabarét, de a kormányokat már kevésbé. A hatalomnak viszont nem a kaba­rét kellene szeretnie, hanem az embereket. Ez esetben a polgárok is megkedvelnék a kormányaikat, és akkor a kabaristáknak felkopna az álluk. De ez a veszély egyelőre nem fenyeget, ezért a kabaré­­ örök. A legendás Bonbonniére-t per­sze nem Kondor irányította, ha­nem Nagy Endre, aki igen tehetsé­ges humorista volt, bár egy kicsit raccsolt. Nem is sokáig maradha­tott a Teréz körúton, így átment az Andrássy útra, abba az épületbe, amellyel szemben ma a Három Terror Háza áll, és innen döntöget­te a kormányokat. Amikor Wekerléék megbuktak, az új mi­niszterelnök, Khuen-Héderváry, felajánlotta Nagy Endrének hogy azt kérhet az új kormánytól, amit csak akar. A humorista mindössze annyit kívánt, hogy az új kabinet minél hamarabb bukjon meg, mert neki mint kabaristának a Wekerléék jobb poénokkal szol­gáltak. Khuen-Héderváryék persze ezt a kérést nem voltak hajlandók tel­jesíteni, így megint a kabarénak kellett megbuktatni őket. És ha­marosan visszajöttek Wekerléék. Hát így kezdődött a magyar ka­baré - eddig - 95 éves történelme. Trunkó Barnabás

Next