Magyar Hírlap, 2002. február (35. évfolyam, 39-50. szám)
2002-02-23 / 46. szám
26 Magyar Hírlap Állva ünnepelte a magyar közönség a Bejárt Ballet Lausanne előadását a Vígszínházban. A modern táncművészet forradalmárának tartott Maurice Béjart vallja, megújulás nélkül nincs élet. A legendás koreográfus utoljára negyedszázada szerepelt magyar színpadon, a XX. Század Balettjével. Akkor két alapművét, a Tavaszi áldozatot és a Tűzmadarat is Budapestre hozta, most látható volt a harmadik örök klasszikus, a Boléro. A kép majdnem teljes. Béjart több mint száz koreográfiát készített. Öt koreográfiával érkezett Budapestre. Gyakran varázslatot, szenvedélyt, ambivalens érzéseket említenek darabjai kapcsán, pedig szembetűnő, milyen szívesen él az iróniával. Az irónia az élet része. Beaumarchais szavaival válaszolnék: siessünk a nevetéssel, nehogy sírni kezdjünk. Iróniával szemléli a múltat is? Az eredetileg Alban Berg-muzsikára koreografált darab Elton John zenéjével akár így is értelmezhető. Az Elton Berg inkább egyfajta munkakísérlet, kevésbé érzem benne a humort. A darab egy fiatal zenehallgatóknak tartott előadás-sorozat nyomán született, a zene és a tánc kapcsolatát vizsgáltuk. Tanítványaim eljátszották az eredeti koreográfiát, majd kiválaszthattak egy zenét, amelynek az eredeti tánchoz semmi köze nem volt. Ezzel azt tudtuk bebizonyítani, hogy egy másik zene révén ugyanaz a jelenet, ugyanaz a darab teljesen más színezetet kaphat. De a magyar közönségnek egy életművet szerettem volna megmutatni. A létemet. Volt köztük olyan darab, mint a Le Teck, amely ötven éve született, s volt, mint a Juan y Teresa, amely csak néhány éves. Az elmúlt ötven év alkotásai önmagával is szembesíthetik Mint ember és művész hogyan változott? Sosem nézek hátrafelé. A színpadon csak a balett érdekel, a táncos öröme. Ebben a világban az öröm az, ami leghamarabb megsérülhet. Az előrelépés nekem mindig örömet jelent. Koreográfusként állandóan kísérletezik Ez keltheti azt a benyomást is, hogy sosem találta meg azt, amit keresett. Ez egy végeláthatatlan utazás. Az ember mindig rálel dolgokra, aztán rájön, hogy mégsem találta meg. Majd újra talál valamit, ami természetesen nem biztos, hogy az, amit valójában keresett. Az iskolám az, ami igazán fontos az életemben, az École Mudra, amelyet harminc éve alapítottam Brüsszelben. Mindig inspirál, hogy adhatok valamit a tanítványoknak, és ők is elvárhatnak valamit tőlem. És én egyre csak keresek. Nem tudom, mit. De az élet nem egyenes út, hanem kacskaringós. Lausanne-ban és Dakarban is működtet iskolát, amelyekben a tánc mellett irodalmat, zenét, színházat, sőt harcművészetet is oktatnak. Reneszánsz művészeket nevel? Valójában ezzel azt szeretném bemutatni, hogy a művészetek mennyire kötődnek egymáshoz. Magam is tíz operát rendeztem, többek közt a Nabuccót a Comédie Française-ben, sőt három színdarabot is írtam. A tánc a szerelmem, de egyáltalán nem titok, hogy a totális színház híve vagyok. Totális színház, totális művészekkel? Igen. Megpróbálom a táncosokat énekeltetni, az énekeseket táncoltatni vagy színészként aktivizálni. A mindenségre törekszik és mindig keres. Ön idealista? Alapvetően hiszek az emberben, az emberi lényegben. Még a legrosszabb pillanatokban, a háborúk idején is. Darabjaiban gyakran ötvözi a különféle kultúrákat. Nem ötvözöm őket. A különféle kultúrák összetartoznak, eleve egységesek. Ennek megmutatásához kell egyfajta kiegyensúlyozottság. Az egyensúly az egyensúlytalanságok egymásra rakodása. Iskoláimban gyakran tanítják a kötéltáncot. A kötéltáncnál pontosan kimutatható, hogy az olykor bizonytalan mozdulatokból egyensúly jön létre. Az állandó mozdulatlanság maga a halál. Az élet az egyensúly nélküli mozgásokból születik. De akadnak, akik leesnek a kötélről. A táncost ez nem bizonytalanítja el? Állandó a veszély, és szembe kell nézni azzal, hogy a kötélről mi is leeshetünk. Jean Genet írt egy nagyon szép könyvet a kötéltáncosról. Sokfelé járt a világban, nyilván nem csak a siker hajtja. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző népeket, fajokat, kultúrákat megismerjek. Először csak a másság szembetűnő, a bőr, a hajszín, a szokások, a vallások, a politikai különbözőségek. De ha még többet utazom, akkor már látom az egyformaságot. A koreográfiái viszont különböznek, az értelmezési lehetőségek is sokfélék. A Boléro főalakját, a Dallamot hol férfira, hol nőre bízza. A Boléro a mozgásról szól. Mindig azt mondják, vannak női mozgások a táncban, és vannak férfimozgások. Azt akartam megmutatni, a nők és a férfiak hasonló feltételek között ugyanarra képesek. Teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi a Dallam, ugyanaz a koreográfia, ugyanaz a mozdulat. Ha pedig emögött valami társadalmi mondanivalót keresünk, akkor az csak annyi, hogy a nő és a férfi egyenlő, lényegileg nincs különbség. Mégis, mintha inkább a nőket állítaná többször középpontba. Darabjaiban a nők miért vannak annyi férfi között egyedül? Nem tudatosan csináltam így. De végignézve a régi balettjeimet, a szólista táncosnő a legfontosabb. Ezért sem szeretem csoportban látni a nőket a színpadon, szólistaként így majdnem mindig a nőké lehet a főszerep. Kritikusai szerint hajlamos esztétizálni, a divat és a styling darabjainak része. Ugyanakkor a „divatos” embereket nem kedveli. A dolgok gyorsan elvesztik divatjellegüket. Jobb, ha az ember nem akar divatos lenni, divatba jönni, hanem azt csinálja, amiben hisz. A Bolérót ötven éve csináltam, akkor egyáltalán nem volt divatos, s nem érzem most sem, hogy divatjamúlt lenne. A modernben hiszek, de a divatban nem. És az állandóságban? Az életben semmi sem állandó, az élet lényege pont a változás. Akár fiatal vagy, akár öreg, beteg vagy erős, ha reggel felébredsz, bármi megtörténhet veled. Iskolái nyomán nagyon sok társulat jött létre. Van jövője a klasszikusnak és modernnek is? Ahhoz, hogy az ember modern legyen, szoros kapcsolatban kell állnia a múlttal. A táncosok ezt gyakran elfelejtik, a zenészek sohasem. Boulez vezényel Wagnert és kortárs zenét egyaránt. A táncosoknak is állandóan váltaniuk kellene. Fejlődni kell, mindig előrelépni, de sosem szabad elvágni a múlttal való kapcsolatot. A tánc forradalmárának tartják. Hogyan viseli? Én nem tekintem magam forradalmárnak. Egyszerűen a tánc munkása vagyok. A hatvanas évek mozgalmai hatottak önre. A diáklázadás vagy Che Guevara barátsága nem adott önnek forradalmi hevületet? Mindennap új utakat kell nyitni. A művészet olyan, mint a politika. A politikában is mindig van egy forradalom. Azt hiszik, utána jön a szabadság, pedig csak a fasizmus jön. Minden forradalmat diktatúra követ. Jobb, ha apránként haladunk előre, forradalom nélkül. Apolitikus alkat, de megkoreografálja a világot. Ebben a világban élek, látom a problémákat, és szenvedek tőlük. De sohasem tartoztam párthoz, az emberi lényért vagyok elkötelezett. Nagyon nagy sikert aratott, mikor jön legközelebb Magyarországra? Amint lehet, nagyon szívesen jövök. Remélem, Magyarországon addigra megjelenik a könyvem folytatása. Ha valamit el akarok mondani, azt a balettban mondom el. De néha írok is. A tánc eszerint sokat mondhat, de a könyv sem elhanyagolható? A hosszú utazások, az inaktív időszakok alatt szívesen írok, hogy betöltsem az űrt, amelyet akkor érzek, amikor nem tudok valamin konkrétan dolgozni. Szeretem az aktivitást. Tavasszal újra Japánba készül a társulatával. Japán állandó állomás? A japán kultúra nagyon izgat. Óriási koncentrációra képesek az emberek. A tokiói balettal sokat dolgoztam együtt. Két koreográfiát készítettem velük, az egyik Mishina életéről szól. Ott is repertoáron szerepel a Tavaszi áldozat és a Boléro. Egyébként Magyarországon is lesznek darabjaim. Markó Iván kért tőlem koreográfiát, a táncművészeti iskola is kérdezte, újratáncolhatnák-e a Tavaszi áldozatot. Mindig vannak magyar tanítványaim, az iskolámnak most is két magyar hallgatója van. Tölgyesi Gábor MAURICE BÉJART: „A művészet olyan, mint a politika. A politikában is mindig van egy forradalom. Azt hiszik, utána jön a szabadság, pedig csak a fasizmus jön. Minden forradalmat diktatúra követ” AHOGY TETSZIK 2002. február 23., szombat AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM BONBONNIÈRE Kabaré Egy szép napon Kondor úgy döntött, hogy felszámolja ezt a vircsaftot, és rendet csinál a magyar kabaré területén is. Most ne firtassuk, hogy Kondor miként kerülhetett ilyen pozícióba: az a fontos, hogy akinek az Úristen hivatalt adott, azt ellátta egyéb eszközökkel, és jó tanácsokkal is. El kell ismerni, hogy Kondor nehéz időszakban vette át a kabarét. Már túl voltunk a millenniumi ünnepségsorozaton, a menetrendszerű árvíz is lement, a nemzetközi helyzet egyre fokozódott, az ország viszont éppen választásokra készült. A kormány gyakorlatilag már minden problémát megoldott, elvetette a további földalatti vonalak építését, a Nemzeti Színházat is új épületbe költöztette, az országban alig történt gépjárműlopás, Budapest és Pozsony kapcsolata ideálisnak volt mondható, és már a jövő is elkezdődött, csak éppen a kabaré ügyeinek a rendezése maradt még hátra, ehhez pedig erős kéz kellett. A kabaré jelentőségét ugyanis a hatalom hamar felismerte. Történelmi tényekkel bizonyítható, hogy eddig minden kormányt a kabaristák buktattak meg, vagy juttattak hatalomra. Jól tudta ezt Kondor is. Talán mondanom sem kell, hogy Kondor Ernőről van szó, aki 1907-ben, pont 95 esztendővel ezelőtt a budapesti Teréz körúton - a mai Művész mozi helyén - létrehozta és beindította az első igazi, hazai kabarét, a Bonbonniére-t. (Ami egyébként jelen rovatnak is a névadója.) Ahogy várni lehetett, a Wekerle-kormányt már az új intézmény, a magyar cabaret buktatta meg, mint ahogy az utána következő negyvenötöt is. Ezért látszólag joggal terjedt el a kabaréról, hogy ellenzéki műfaj. Pedig ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ellenzéknek nem mindig sikerül megbuktatnia a kormányt, csak a kabarénak. Nem beszélve arról, hogy akadt olyan időszak, amikor nálunk nem létezett ellenzék, de viszont kabaré akkor is volt, így aztán - idegi alapon - kialakult egy sajátos görcs: minden hatalom fél a kabarétól. Pedig egy magabiztos kormány gyakorlatilag semmitől sem tart, különösen nem fél a saját ellenzékétől, amiből egyébként is jobbat érdemelt volna. Ebből is látható, hogy a kabaré és az ellenzék közé ostobaság egyenlőségjelet tenni. A különbség abból is látszik, hogy a kormányok jönnek-mennek, kabaré viszont már 95 éve van. Aki ma hatalmon van, az holnap talán már megmutathatja, hogy az új kormány milyen ellenzéket érdemel. Az emberek szeretik a kabarét, de a kormányokat már kevésbé. A hatalomnak viszont nem a kabarét kellene szeretnie, hanem az embereket. Ez esetben a polgárok is megkedvelnék a kormányaikat, és akkor a kabaristáknak felkopna az álluk. De ez a veszély egyelőre nem fenyeget, ezért a kabaré örök. A legendás Bonbonniére-t persze nem Kondor irányította, hanem Nagy Endre, aki igen tehetséges humorista volt, bár egy kicsit raccsolt. Nem is sokáig maradhatott a Teréz körúton, így átment az Andrássy útra, abba az épületbe, amellyel szemben ma a Három Terror Háza áll, és innen döntögette a kormányokat. Amikor Wekerléék megbuktak, az új miniszterelnök, Khuen-Héderváry, felajánlotta Nagy Endrének hogy azt kérhet az új kormánytól, amit csak akar. A humorista mindössze annyit kívánt, hogy az új kabinet minél hamarabb bukjon meg, mert neki mint kabaristának a Wekerléék jobb poénokkal szolgáltak. Khuen-Héderváryék persze ezt a kérést nem voltak hajlandók teljesíteni, így megint a kabarénak kellett megbuktatni őket. És hamarosan visszajöttek Wekerléék. Hát így kezdődött a magyar kabaré - eddig - 95 éves történelme. Trunkó Barnabás