Magyar Hírlap, 2002. szeptember (35. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-02 / 204. szám

2002. szeptember 2., hétfő KULTÚRA Nagy sikert aratott Velencében az 59. filmfesztivált nyitó Frida Kahlo festőnőről szóló produkció Salma Hayek a Lido kedvence A velencei Lidót sújtó sorozatos áramszünetek sem tudják letörni a művészi újdonságokra éhes fesztiválvendégek buzgalmát. A Frida Kahlo festőművésznőről szóló fim nagy sikerrel nyitotta meg az 59. Velencei Filmfesztivál versenyszekcióját. A címszerepet Madonna és Jennifer Lopez elől elnyerő latin sztár, Salma Hayek hét évig tartó kál­vária után mutathatta be a közönségnek a példaképéről szóló filmet, amelyet producerként is jegyez. MH-Velence / Kriston László A fesztivál nyitó filmje a 90-es években a feminizmus populáris kultúrába történő betörésének utóhatásaként felfedezett mexi­kói festőművésznő, forradalmár izgalmas, vibráló személyiségét, egy rendhagyó, intenzív életutat mutat be. A szenvedélyes, élet­­szeretetéről híres-hírhedt Frida Kahlo és társa - a Rockefeller megbízására is dolgozó és botrá­nyokat okozó -, Diego Rivera története sokáig nem talált meg­felelő producereket. „Minden a téma ellen szólt, szinte elképzelni sem lehet ennél kényesebb szto­rit: egy mozgássérült nő, egy da­gadt férfi, kommunista, biszexuá­lis, mexikói páros egy történelmi, tehát költséges filmben. Fiatal­korom óta rajongok Fridáért, a szellemisége, a bátorsága tett az­zá, aki vagyok - mondta Salma Hayek a Magyar Hírlapnak. „Nem akartam hagyományos, száraz életrajzi filmet készíteni. Ebben a filmben nem Frida a fő­szereplő, hanem a kép. Frida Kahlo művészete és látásmódja. Ezt szolgálták a digitális trükkök is. Szinte háromdimenziós, moz­gó festményeket alkottunk a filmhez” - mesélte Julie Taymor rendezőnő, aki a Broadwayn szerezte renoméját, kísérleti és kommersz darabok (Az orosz­lánkirály) színpadra állítása mel­lett csak egy filmet rendezett Anthony Hopkins főszerep­lésével, Shakespeare Titus Andronicusának adaptációját. „Nem számít, hogy angol nyel­ven forgattuk a filmet. Az opera­tőr és a látványtervező spanyo­lok - és elsősorban ők -, tehát a kép közvetíti a sajátos mexikói világlátást, életérzést” - tette hozzá Salma Hayek. A független és nagy költség­­vetésű produkciókat felváltva készítő Steve Soderberg (Traffic), Lars von Trier, Mike Figgis, Michael Radford és Abbas Kiarosztami után szintén megmártózott a színészi csapat­munkán és improvizáción alapu­ló digitális filmkészítésben. Az olcsósága miatt nagyfokú kreatív szabadságot biztosító technoló­gia lehetővé teszi számára, hogy intim közelségbe kerüljön ala­nyaival, hét Los Angelesben élő figurával, akik hétköznapi életük egy napján felismerik, hogy mennyire törékenyek kapcsola­taik. Néhány kiemelkedőbb pilla­natot leszámítva Soderbergh kísérlete nem tesz semmi újat a módszerrel már dolgozó, említett rendezők művészi felfedezései­hez, rutinos kirándulás a filmké­szítés e területére. Meleg fogadtatásban részesült Lukas Moodysson filmje a Lilja 4- Ever, amely két Oroszországban élő tizenéves sanyarú sorsát mu­tatja be. Dacára annak, hogy egyi­kük sem árva, csakis magukra számíthatnak, a széthullott tár­sadalomban a felnőttek vagy az ivásba menekülnek, vagy az ame­rikai jótevő karjaiba, az eltartott­­ság biztonságába, még ha ennek az is az ára, hogy lemondanak gyámságukról. A rendező meg­kapó költőiséggel - és egy remek fiatal színésznővel - ábrázolja a kamaszkori személyiség fejlődé­sét, ugyanakkor kemény, realis­ta, olykor megdöbbentő módon tárja fel a társadalmi visszássá­gokat. Salma Hayek, a csinos latin sztár a szenvedé­lyes, életszereteté­­ről híressé vált Frida Kahlo festőnőről forgatott filmjével mutatkozott be Velencében. „Fiatalkorom óta rajongok Fridáért, a szellemisége, a bátorsága tett azzá, aki vagyok” - mondta Salma Hayek a Magyar Hírlapnak Fotó: EPA/ANSA Claudio Onorati Sophia Loren - puritán érkezés, elegáns késéssel A nyitónapon az olasz lapok be­harangozták Gwyneth Paltrow (egyik filmhez sem köthető) érke­zését, ám eddig sehol sem látták a sztárt. Megjelent azonban Valenti­no Garavani, ismertebb nevén csak Valentino és Giorgio Armani, az olasz divatvilág királyai. Diadal­mas visszatérés Sophia Lorené, an­nak ellenére, hogy fia, Eduardo Ponti játékfémes debütációját, a Mira Sorvino, Deborah Kara Un­ger és Loren által játszott három nő sorsát elmesélő idegenek közöttet humanista hangvétele ellenére „langyos” alkotásnak értékelik a kritikusok. Sharon Stone 6-7 per­cig tartó cannes-i bevonulásaihoz képest igen puritán Loren viselke­dése, inkább a nagyoknak kijáró késés eleganciáját veti be, sajtótá­jékoztatója félórás késéssel kezdő­dött, az Excelsior Hotelben tiszte­letére rendezett fogadásra pedig Armanit, Hollywood keresztapját, Jack Valentit, de Hadeln fesztivál­igazgatót, paparazzikat és paparaz­­zakat 50 percig várakoztatva érke­zett meg. Közvetlenségével, ked­vességével azonban feledtetni igyekezett mindenkivel a hosszas tolongás fáradalmait. A Berlusco­­ni-kabinet idén nem bojkottálta a Mostrát, de a belpolitikai kedélyek hullámzásaira különlegesen érzé­keny olasz közvélemény látszólag rossz néven vette, hogy csak a kul­tuszminiszter helyettese képviseli hivatalosan a kormányt. Szól Bizet Carmenjának a remek Budapesti Ragtime Band által fan­csali iróniával áthangszerelt, de mindenképpen tüzes, vad szenve­délyekre ingerlő zenéje, és közben egy-két női manöken erőltetetten sápkóros mosollyal botladozik a kifutón. A helyzet roppant kínos, vagy röhejes­­ felfogás kérdése. A zsidó nyári fesztivál keretében a Budapest Klezmer Band és a Bu­dapest Ragtime Band ad közös koncertet, az Ez a Divat Produk­ciós Iroda pedig divatbemutatót prezentál a zenére. Azazhogy nem a zenére, a „kiállított” manöke­neknek ugyanis­­ kellemetlenül elenyésző kivételtől eltekintve - nincs ritmusérzékük. Sőt többsé­gük egyenesen megszeppent, ne­hezen tűri, hogy felbontják a di­vatbemutatók megszokott rendjét, hogy unos-untig hallott magnóze­nére be kell vonulni, majd ki kell vonulni, aztán ennyi. Ezúttal kicsit színésszé, táncossá kellene válni, személyiségnek kellene lenni, rea­gálni kellene a zene váratlan for­dulataira, humorára, ízére-zama­­tára, hangulatára. Ehelyett a kifu­tón jobbára a merevgörcs uralko­dik. Érezhető, hogy ezt a produk­ciót nem próbálták agyon sokheti gondos munkával. Csak akkor nem volt értelme belevágni. Az öt­let pedig jó. Fantáziadús, dilisen A Budapesti Klezmer Band, a Budapest Ragtime Band, az Ez a Divat Produkciós Iroda estje a Bárkában Zsidó nyári fesztivál Rendező: Böhm György őrült este kerekedhetett volna be­lőle. Ugyanis a klezmer vándorze­ne, jellegénél fogva lehet rá masí­rozni, vonulni, ahogy a ragtime is szinte mozgásra készteti a nézőket a székükben. Csak hát a nemzetkö­zi rangú muzsikusokhoz zömében harmadrangú manökeneket szer­ződtettek. Némelyikük kifejezet­ten csúnya, a sűrűn kivillanó vas­tag, ormótlan bokák szép számáról nem is beszélve. De ez sem lenne baj, a magam részéről kimondot­tan híve vagyok a csúnya manöke­neknek, nagyon unom a „gyárilag kiköpött”, egyenfazonra szabotta­kat. De a csúnya tudja viselni ma­gát, adjon üdítő mintát a sorstársai­nak a nézőtéren, legyen jó figura. Rendben van, legyen nagy fenekű manöken, mint ahogy ezúttal is volt, de ő aztán nekiszabadultan ropja a zenére, kápráztasson el egyénisége varázsával, mutasson be vagányabbnál vagányabb cuc­cokat, és ne próbálkozzon a lehe­tetlennel, testre simuló ruhákban karcsúan sikkesnek mutatkozni. Tanulságos volt, amit láttunk. Szándéka ellenére is igazi színház. Megmutatta, mennyire másoknak akarunk látszani, mint amik va­gyunk. Hogy nemcsak a szánkkal, de a testünkkel is hazudni aka­runk, miközben állandóan leleple­ződünk. A produkció sztárvendé­gének kikiáltott, Mexikóban élő magyar Judy Alpert sem illett a közegbe. Először is láthatóan nem sztár, de ma már persze mindenki sztárvendég. Inkább egy elfogó­­dott, Texasba szakadt hazánk lá­­nya, aki régies táncdalstílusban nyilván nosztalgiára készteti a kin­ti magyarokat, de itthon anakro­nisztikusnak tűnik. Bakó Gábor vezetésével voltak táncosok is, ők tán néhány napot is próbáltak, meg eredendően is tehetségeseb­bek, így jobban hatottak. A Buda­pesti Klezmer Band és a Budapest Ragtime Band pedig egyszerűen remek. Bővérű humoruk van nem­csak a zenében, megjegyezhető ar­cokból áll a „banda”, tagjaik gesz­tusaikkal, mimikájukkal, akár a bohóckodásukkal is kifejezik, amit játszanak. Azonosak önmagukkal. Ettől hitelesek a reflektorfényben. És ezúttal ennek a hitelnek voltak híján a manökenek. Színes ruháik ellenére megmutatták magukról a meztelen valóságot. Nem humo­ruk volt szórakoztató, hanem an­nak hiánya volt tragikomikus. Bóta Gábor DIVATSZÍNHÁZ Színes ruhák és a meztelen valóság A zsidó nyári fesztivál keretében a Budapest Klezmer Band és a Budapest Ragtime Band adott közös koncertet, az Ez a Divat Produkciós Iroda pedig rendhagyó divatbemutatót prezentált a zenére Fotó: Kovács Katalin Magyar Hírlap . Szoborpark nyílt Salgótarjánban Szoborparkot nyitottak meg szombaton Salgótarjánban olyan köztéri műalkotásokból, amelye­ket a rendszerváltás után lebon­tottak vagy kultúrtörténeti érté­ket képviselnek, de állaguk miatt már nem felelnek meg ere­deti funkciójuknak. A közeljö­vőben különböző időszakokból származó, eltérő stílusú és anya­gú szobrokkal bővítendő szobor­parkban hat alkotás kapott he­lyet: itt látható a híres Partizán­emlékmű, amely évtizedekig állt a salgótarjáni Kálvária-hegyen. A baglyasalji városrészben lévő kéthektáros szabadtéri szobor­parkban látható Pothornik Jó­zsef, a Nógrádi Szénbányák egy­kori igazgatója portréja mellett Salgótarján régi városcímere, va­lamint Báthory István egész ala­kos szobra. Az emlékhelyre ke­rültek a Nógrádi Sándort és Szalvay Mihályt, a fasizmus elle­ni küzdelem harcosait ábrázoló szobrok is. Az 1960-as években és az 1970-es évek elején készí­tett műalkotásokat eddig a Vá­rosgazdálkodási és Üzemeltetési Kft. telephelyén, illetve múzeu­mokban tárolták. (MTI) Emlékezés Steindl Imrére­­ Steindl Imre, az Országház ter­vezője, a magyar építőművészet kiemelkedő alakja halálának 100. évfordulóján megemléke­zést tartottak szombaton a fővá­rosi Fiumei úti temetőben. Az Országház pályázatának meg­nyerése révén Steindl Imre a magyarországi neogótikus irány­zat élére állt, s haláláig kitartott az 1884-ben elfogadott építészeti forma mellett. (MTI) Televíziós túlélőshow digitális kakassal Ha kellően őrült és kíváncsi vagy, belevágsz. Tíz perc gondolkodás, egy telefonálás, és másnap este indulhat a buli. Amit vinni kell: für­dőgatya - ez a legfontosabb -, tornacsuka és törülköző. Ha csak ennyi cucc kell, az egész nem lehet túl bonyolult. Egy kis pancsi meg foci, és közben semmitmondó dolgokról dumálni. Aztán az eligazí­tás után kiderül, a szabály bonyolultabb, mint gondoltuk, de semmi gond, elvégre csak 24 óra (és nem 15 hét) a TV2 Big Brother-soro­­zata tegnapi első adásának főpróbáján. Megtörténik az első lázadás, közük, nem lehet bevinni telefont, órát, tollat, papírt, sőt semmilyen elektromos dolgot. A legtöbben a telefonról nem tudnak lemondani, alkudoznak. A szabály az sza­bály, a mobilok mennek a papírzacskóba. Közük, nincs a házban té­vé, rádió. Újabb lázadás, honnan tudjuk meg a Manchester-ZTE- eredményt? Alkudozás, újabb beletörődés. Kezd hasonlítani egy túlélőtáborra. Végre bejutunk, az ajtó bezárul, és magunk maradunk. Egy kicsit a katonaságra emlékeztet a bevonulás, de ott mintha nem lett volna pezsgőfürdő. A kert baromi jó, még csirkeól is van - szerencsére még lakatlan -, a ház is korrekt, de csak akkor nyugszunk meg, amikor észleljük, hogy a hűtő tele van piával. Valahogy kihúzzuk ezt a kis időt. És megszólal a Nagy Testvér a közelünkben lévő összes mikro­fonból. Már elsőre nagyon idegesítő a hangja, kezdődik a lelki ter­ror. Egyelőre csak a megterített asztalhoz invitál. Erre nem mond­hatunk nemet, sőt egyáltalán nem mondhattunk nemet, mert az bün­tetéssel jár. Az itallal egyenes arányban oldódik a hangulat, már alig vesszük észre, hogy minden mozdulatunkat követik a kamerák. Engedmény is van, a mikroportot, amit mindig viselni kell, a zuhanyozóban és a budin levehetjük, de renitenskedni nem szabad, mert az a reggeli megvonásával, esetleg kizárással jár. A nyolcvan liter meleg víz, amit egy napra adnak az egész brigádnak, elégségesnek tűnt a fül­mosáshoz. Viszont lökött rajtunk a jacuzzi. Végre játék. Tesókám - mert ennyi ital és ismeretség után már te­­geződünk a Hanggal - felrázza az éppen emésztés fázisába lépő csa­patot. Idétlen jelmezekben divatbemutatót kell tartani (ez a szerző­nek nagyon megy), és ebben a cuccban kell másnap a reggelinél megjelenni. Klottgatya és nejloning, lehetett volna rosszabb is. A reggeli hőségben a síoverall nem túl kellemes, nem irigylem a kollé­gát. Már biztos vagyok benne, hogy büntetnek. Nagyon jó, ha őrzik az ember álmát, erről is gondoskodtak a beépített infrakamerákkal. Nyugodtan alszunk vagy öt-hat órát, míg a Big Brothernál is rosszabb hangú digitális kakas fel nem ébreszt. Már mindenki visszafelesel a Tesónak, persze ha szóba ül velünk. A Nagy Testvérnek egyetlen jó húzása volt, ha elvégeztünk jól egy feladatot, legalább pezsgőt adott. Étel csak egy napig jár, ezért a sza­bályzat szerint a játékban kapott pénz egy részén kaját vásárolhatunk. Megegyezünk, este lecsó lesz. Nem gondoltam, hogy a BNV területén egyszer bográcsozom, miközben rajtam röhög az egész stáb. Az újabb feladat sem bonyolult, ha a játékosok között van térké­pész, kerékpárversenyző és szappanopera-író. Nem volt. A térké­pen az útvonalat Újhutától Budapestig még sikerült bejelölni, de szobakerékpáron ugyanezt a 325 km-es távot síoverallban és meny­asszonyi ruhában letekerni már nem. Az Esmeralda jubileumi, ezre­dik részéhez már hozzá sem fogtunk. Elbuktuk a kajapénzünk nagy részét. A titokszobába is bejutunk, amit hívhatnánk vallatószobának is. Egy ember, egy kamera és teljes hangszigetelés. A főpróbához a kiszavazás is hozzá tartozik, ahol a csapatból két havert kénytelen vagy megjelölni, akik megpróbálhatnak újra beilleszkedni a társada­lomba. Fél napig a jobbérzésűeknél gyomorgörcs, pedig tudjuk, nem komoly az egész. Feltételezem, a valódi játékosok közül legtöbben ezt a részt nem fogják lírni. Nem irigylem őket. Ali Rawedi Szam­i

Next