Magyar Hírlap, 2007. június (40. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-09 / 133. szám
24 AHOGY TETSZIK A legjobb halott Nincs ezen mit szépíteni, soha nem volt korszakos színész Virág Kiss Ferenc. Legfeljebb jó epizodista, kiváló halott, snájdig katonatiszt, előzékeny pincér, most pedig, néhány nappal hatvanadik születésnapja előtt, nyugdíjas. Élvezi a harmincnégyezer forintos szakmai nyugdíj áldását. Igaz, kisebb betegsége idején már nem futotta belőle a háromszáz forintos vizitdíjra, de ettől még elvan, itt mászkál közöttünk. Azt mondja, sorsában nincs semmi különös, a hozzá hasonló fazonok legfeljebb akkor kerülnek az újságokba, ha a kutyájuk megharapja a szomszéd gyereket. Manapság kinevezett sztárok vannak, mint hajdan Rákosi idején a sztahanovisták. Akkor arról írtak, hogy Pióker Ignác ezertizenöt százalékra teljesítette a tervet. Ma pedig arról, mit evett Győzike, hogy aludt a viszkis rabló. A kisember sohasem takarhatta el a nagyokat. A lapok nem arról írtak, hogy Virág Kiss Ferenc milyen halott volt, hanem Gábor Miklós Hamlet-domborításáról. Pedig a halottszerep jó ideig kísérte pályáját. Pehelysúlyú volt, úgy ötven kiló, könnyen ki tudták vinni a színpadról, így aztán a szakmában azt beszélték: ő a legjobb magyar halott, veszekszenek rajta a színházak, hogy melyikükben haljon meg. Na, ennek is vége, felszedett pár kilót, így már nem olyan hiteles halott. Listát rak elém, kézzel írt, sűrű két oldalt, benne az élete. Több mint négy évtized minden öröme, bánata, reménye, hányattatása. Azt már szóban mellékeli, hogy előbb orvos akart lenni, mert csecsemőként bravúrral mentették meg az életét, de később a boncolás elriasztotta a pályától. Aztán egy másik pályán, a futballpályán képzelte el jövendő életét, kölyökkorában játszott is az MTK-ban, majd a Fradiban - nagydarab srác voltam, középhátvédnek állítottak, meséli -, de ott meg egy eltévedt köpés parancsolta le egy évre a pályáról. Úgy gondolta, más pálya felé néz, s mint a chaplini kisember, botorkált állásról állásra. Dolgozott konyhán, munkát került a tanácsnál, próbálkozott a pénzverdében és a színművészetin. Először mint a főiskola gondnokságának alkalmazottja, előtte és utána meg felvételizőként is bemutatkozott. Mégpedig hatszor. Első alkalommal az első rostán valósággal kiújult, háromszor viszont eljutott az utolsó lépcsőig. Ám azon rendre elbotlott. Simon Zsuzsa és Gáti József protezsálta, Horvai István és Békés András fel akarta venni, végül 8:4 arányú szavazással eltanácsolták. Műsorfüzetet rak elém, nézzem csak meg, milyen Lysander volt ő a Szentivánéji álomban, 1971-ben. Hogy valójában milyen volt, csak elképzelhetem: hosszú hajú, komoly fiatalember néz rám, semmi gőg, semmi póz a tekintetében, legfeljebb talán némi bizonytalanság. Bár az is lehet, hogy pályáját ismerve ezt már csak úgy belelátom. Mindenesetre a Pinceszínház igazgatója, Keleti István még 1964-ben, azt mondta neki az egyik előadás után, hogy epizodista lesz belőle, soha ne akarjon főszerepet. Ő tartotta magát az intelemhez, vagy inkább az élet hozta úgy, mert soha nem bombázták briliáns szerepajánlatokkal. A Pinceszínház után a Déryné Színházzal vándorolt segédszínészként, epizódszerepekkel. Két év után már színészi státusban a Nemzetiben játszott elesett kisembereket, nyegle pincért, pöffeszkedő katonát. Volt ávós és nyilas, halálra ítélte Kiss János altábornagyot, s kétszer még női szerepben is feltűnt a Nemzeti deszkáján. „Major Tamásnak köszönhettem a Nemzetit, bevett néhány főiskolai vizsgaelőadásba, majd ő javasolt Marton Endre igazgatónak. Marton felvett, és így szédületes művészekkel lehettem egy színpadon. Nem irigyeltem őket, tudtam, hol a helyem. Inkább büszke voltam, hogy ilyen pályatársakat adott nekem a sors, bár ez a büszkeség közelről másként néz ki.” Nézem a listát. Parádés. Szerep szerep hátán. Ügyvéd, porkoláb, inas, rab, jezsuita, fotós, román baka, vőlegény, próbarendőr, alabárdos Mátyás udvarában, ávós, kórboncnok, szimuláns, költő, hordár, gestapós, csavargó, rádiós, Jézus tanítványa, bányász szocialista brigádtag és még vagy hetven-nyolcvan figura, karakter. Lenyűgöző. Nem is hinném, hogy ezekre is készülni kell, bár azt mondja, nem lehet csak úgy, üresen beállítani a színpadra, mint aki csak éppen arra jár. Azt kérdem, tudna-e nekem elegánsan egy pohár vizet felszolgálni, vagy egy goromba ávóspofont adni. Egy hétköznapi, gyalogpofonra bármikor képes - feleli be a művészi pofon, az más. Ahhoz atmoszféra kell. Rekvizitumok. Rekvizitumokban nem volt hiány, és az atmoszférával sem lehetett baj 1993 őszén, a Szoborpark avatásának jelmezes főpróbáján. Ő volt Bástya elvtárs szárnysegédje, s peckesen sétált ávós ezredesi egyenruhájában, ám a parkban az utolsó simításokat végző munkások megzavarták a stramm ávóst meg az egész próbát. Bombát találtak ugyanis, s tűzszerészeket kellett hívni. Azok jöttek is, és vezetőjük, egy százados, azonnal katonásan tisztelgett, harsányan jelentkezett az ott álldigáló ezredesnél, Virág Kiss Ferencnél. Ő visszatisztelgett, a százados pedig gyanakodva nézegette az egyenruhát, a szokásosnál szélesebb váll-lapokat, majd szó nélkül ment a dolgára. Aztán a legnagyobb rendező, az élet több mint kétszáz filmszerep és több tízezer színházi fellépés után leparancsolta a színpadról a művészt: 2004 nyarán agyvérzést kapott. Olvasni tudott, de gondolatait képtelen volt megfogalmazni. Amikor a kórházból kiengedték, már beszélni is tudott, s rögtön keresni kezdte régi önmagát. Visszatért a Pinceszínházba, s havonta négy-öt előadáson még ma is szerepel. Jövőre is számítanak rá, igaz, húsz százalékkal kevesebb gázsiért. Pedig a pénzt 2002 októbere óta nagyon meg kell néznie. Akkor küldték harmincnégyezer forinttal szakmai nyugdíjba, az pedig a rezsire sem elég. Nemrég bőrbetegséget fedezett fel magán, mégsem ment orvoshoz, nem tudta volna kifizetni a vizitdíjat. Maradt az öngyógyítás, amelyben nem segít az orvosszerepek rutinja. Még akkor sem, ha lenne atmoszféra és rekvizitum. KISS LÁSZLÓ FOTÓ: HEGEDŰS MÁRTA § 'N 'ej 44 44 'CD CD I 44 4^ C/1 CJ 'ej £ 24 C/3 CJ m vcd 44 'CD 44 ej 'ej -M Vrt • f—i 44 S—iej ej