Magyar Hírlap, 2007. november (40. évfolyam, 255-279. szám)
2007-11-02 / 255. szám
2 A NAP TÉMÁJA EMBEREK, SÍROK, CSOKROK MAGYAR HÍRLAP | 2007. NOVEMBER 2., PÉNTEK | Elhunyt szeretteink emléke Halottak napja: a legegyetemesebb emléknap. Hittől, világlátástól független. Ahogy a halálban mindenki egyenlővé válik, úgy vagyunk azonosak a gyászban is. Nincs más és más mértékű fájdalom: szeretteink hiánya egyformán sújt mindannyiunkat. Rájuk emlékezni is valamennyiünknek kötelesség. A kettes műút a befut a városba. A bal oldalon a Hétkápolna a magányos templommal, odébb az 1848- as emlékmű Damjanich János és Földváry Károly vörössipkásainak dicsőségét hirdeti, a győztes váci csatára emlékeztet. A kőobeliszk tetején kis gömb, mintha ágyúgolyó lenne, vagy tán az is. A földgúla nem rejt holtakat. Akik ott, a Gombás-pataknál, a csatamezőn vesztek el, átellenben, a dombon nyugszanak. Az ősi váci temetőben fények táncolnak. A mindenki keresztje aljában a legtöbb. A sajátjaikért meg az ismeretlenekért is gyújtanak itt gyertyát az emlékezők. A régiek úgy tartották, kell a gyertyaláng, a lelkek melengetésére. Most nem csak a lélek, a test is igényli ezt, mert hűvösödik. Feltámadt a gyenge szél, azzal viaskodnak a parányi lángok. Kis csoport csöndben emlékezik. Nénike kapirgál a félsötétben, kiskapával igazgatja a földhalmot. Mondja, rendben tartani a holtak nyugalma miatt kell, de a magunk jóérzéséért is. Kérdezi, ismerem-e a bukovinai székelyek régi szokását, akik még elemózsiát is vittek a sírhoz. Erdélyi származék, adja meg mindentudása magyarázatát. Ma barbár szokásnak tartanák a legtöbben, pedig... Marad a mécses melletti emlékezés. Síremlékeken repesznyom, háborús emlék. Alig egy-két találatot kapott a város, szerencséje volt, a temetőben nyugvóknak kevésbé. Az egykori kis gótikus kápolnát bomba rombolta, már csak márványoszlop jelzi a Virter és a Velzer család nyughelyét. Körbe a Karai-krakkerek, az Acermannok emlékőrző obeliszkjén is gránátnyomok mutatják, olykor a végső után is van még tere a pusztításnak. Megtalálom a Bartosok nyughelyét, aztán a híres orvos-szerzetes, Jávorszky Dönci bácsi sírját. Megannyi jeles patríciusa a városnak. És a kisemberek, Bajkay mama, vagy a jólelkű Király tanító úr, itt vannak mind, egyenlők már valamennyien. Ma mindenkiért gyúlnak az apró tüzek. Ahogy a hatalmas budapesti temetőben is, a Fiumei út mellett, a nemzet nagyjainak nyughelyén. Kossuth Lajos és Deák Ferenc, Arany János és Jókai Mór, Batthyány Lajos és Munkácsy Mihály, József Attila és Ady Endre, a Petőfi család - fel se lehet sorolni. Meg a negyvennyolcasok, a második világégés halottai, és az ötvenhatosok is, igaz, ők szelektíven: ügyész, rendőr, katona igen, forradalmár nem. A halálban egyek vagyunk tétel itt kicsorbul. Székely honvédruhás szobor, kezében zászló, Désy Zoltán nyugalmát őrzi. Odébb a királyi vár építője, Hauszmann Alajos pihen, szemben Vásárhelyi Pál, a sírfelirat szerint neje és gyermekei kesergik halálát, míg a lent nyugvó a „Tisza féktelen árjának” zúgását hallja, ahogy Vörösmarty írta. A „nagy palóc” sírköve maga az egyszerűség: fekete márvány obeliszk, fönt csak ennyi áll kőbe vésve: Mikszáth. Jönnek hárman, mécsest gyújtanak. Megint néhányan, ők is. Nem állom meg, megkérdezem, tán leszármazottak? Nem, csak tisztelők. És tényleg, a Petőfiek síremlékénél is mindig megáll valaki, Kossuthnál, Batthyánynál még többen. Gyertyák, nemzetiszín szalagok. A hátsó traktus végképp a csönd világa. A gesztenyesor a magas kőkerítéshez visz. Winkler asztalosmester sírján németül tudatja a felirat, hogy a szabad királyi város, Pest választópolgára volt. Mindent borostyán fed. Kőlap félig a mélyben, sötétségbe bukva. Az örök idő néz vissza lentről. Itt már soha semmi nem változik. Csak a topolyafák levelei zizegnek szüntelen. „Hazámat és népemet rajongásig szeretem” - áll Haris Béla ezredes sírján. A múlt idő fölösleges. Van, ami halál után se múlik. VÁRKONYI BALÁZS Síremlék és őszirózsa: mindenkinek van kire emlékezni fotó: Kernád Géza Pusztuló Házsongárd: tört kövön és porladó kereszten Európa egyik legrégebbi temetője, az erdélyi panteon, ahol a magyar művelődéstörténet annyi jeles személyisége nyugszik, ma sokkal inkább a pusztulás, mint az emlékezés helye. A Házsongárdi temető egésze ugyan műemlék, az értékes síremlékek azonban nem védettek, így ha fenntartó nélkül maradnak, az új bérlőkre semmilyen kötelezettség nem hárul. Apáczai Csere Jánostól Kós Károlyig, Misztótfalusi Kis Miklóstól Brassai Sámuelig, Szenczi Molnár Alberttől Szilágyi Domokosig Házsongárd a magyar művelődéstörténet legjelesebbjeinek nyugvóhelye. Egy-egy síremlék különleges védelmet érdemelne nemcsak az itt örök álmát alvó személyiség, hanem műemlékjellege miatt is. A műemlék köztemetőben ezért a síremlékeket külön-külön kellene védelem alá helyezni. Ez viszont eddig nem történt meg, így a meg nem váltott sírok bármelyike eladható. Szaporodnak is a betonkripták, a legtöbbször beépítik vagy tönkreteszik a régi síremlékeket. A kolozsvári sírhelyhiány a majdnem félmilliós városban alig találni temetkezési helyet, meg aztán a státusz, amit híres temetőbe kerülni jelent, hozzájárul ahhoz, hogy régi, értékes emlékek tűnjenek el végérvényesen. A temetőkert bezárására pedig a közeljövőben nincs lehetőség. „Bár lehangoló a helyzet, és a temető fáinak minapi ritkítása is nemtetszést váltott ki, a leghíresebb sírok szerencsére nincsenek veszélyben” - mondta kérdésünkre Tőkés Erzsébet, aki immár szervezett módon is igyekszik menteni a menthetőt. Korábban diákjaival járta a temetőt, segített, ahol lehetett, nyolc éve pedig a református egyház keretében működő Házsongárd Alapítvány igyekszik összefogni a mentési munkát. A legegyszerűbb megoldás az, ha a leszármazottak megváltják a sírt, ez húsz évre kevesebb tizenötezer forintnyi összegnél. Ugyanakkor több értékes síremlék a történelmi egyházak gondnokságában van. Az Ybl Miklós által tervezett Bethlenkripta környéke, egy 550 négyzetméteres terület például az erdélyi református egyház tulajdona, ide menekítik a mostanában egyre nagyobb számban előkerülő régi koporsóköveket is. Tőkés Erzsébet olyan 17-18. századi kövekről beszél, amelyek igazi kincsesbányái a legkülönbözőbb stílusú sírfeliratoknak. Ezeket igyekeznek az eredeti helyükön alapba önteni és megőrizni, de többet is védett helyre kell költöztetni. Az alapítvány felmérése szerint egyébként mintegy félezer síremléket kellene védetté nyilvánítani, és ebben a helyi érdekvédelem sokat segíthetne. Sajnos, eddig minden ilyen igyekezet kudarcot vallott, a legtöbb munkát a magyarországi adományokból tudják elvégezni. Tőkés Erzsébet nem rejti véka alá az erdélyi magyar értelmiség, politikai elit felelősségét sem. „Áprily Lajos híres versét mindenki könynyes szemmel tudja hallgatni, de konkrét segítséget kevesen adnak” - fakad ki, hiszen önkéntes munkájuk aligha elég az értékmentésre. Tört kövön és porladó kereszten a címe annak a kötetnek, amelyet Gaal György, az alapítvány elnöke szerkesztett. A könyv számba veszi a panteon értékeit. Már két kiadása is megjelent. A házsongárdi temető mai helyzetét elnézve aligha lehetne találóbb címet találni. ■