Magyar Hírlap, 2010. március (43. évfolyam, 50-65. szám)
2010-03-13 / 61. szám
13 SZÓHATVANKÉT ÉVE március 15. szerdára esett. Pesten egész nap esett, de „a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”. Szerencsés nap - toldotta meg Petőfi, mivel szerdán házasodott meg. Naplójába emellett azt is feljegyezte, hogy eredményei „e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben”. Széchenyi is írt a naplójába: „Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Hamarosan végem lesz. Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom!” Aztán így folytatja: „Mit lehet tenni? B(atthyány) Lajost és K(ossuth)ot kell támogatni! Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak. ” Március 15. Petőfi napja, a magyar ifjúság napja, a politikai és a sajtószabadság születésnapja, melynek ragyogó csillagóráit és szimbolikus emlékhelyeit több mint másfél évszázada őrzi a nemzeti emlékezet. A legcsudálatosabb vonása a nagy napnak: teljes és tökéletes az egység nép, vezetőség és ifjúság között; egyet akarnak a Pilvax kávéházi ifjak, az egyetemi hallgatók, az utcai járókelők, a Rákos mezejéről a belvárosba beszállingózó, bámészkodó vásározók, a nyomdász, aki maga súgja meg a habozó Petőfinek, mitévők legyenek, a pesti városháza derék polgárai és a budai helytartótanács sápadt urai. Ahogy Karácsony Sándor írta: „együtt építik és valósítják meg a tegnap álmaiból és a holnap látásaiból a ma realitását. Március tizenötödike: élő, ható, teremtő igény.” Március 15. azonban Kossuth és Batthyány napja is, mert ezen a napon a magyar rendi országgyűlés küldöttsége Pozsonyból Bécsbe hajózott, hogy az uralkodóval elfogadtassa a Kossuth indítványára megszavazott reformokat és Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését. És Széchenyi, aki szintén velük tart? Ő azt írja ezen a napon naplójába: „Eladtuk az országot két Lajosért!” Másnap hozzáteszi: „Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi ezt. Az érintettek nem végezték el ezt... Kossuth) és társai pedig jobbnak látták »felgyújtani!«.” Fő ellenfelét így jellemzi: „Pesti küldöttség. Hajnik Pál mint szónok. Kifejezésmódja zordul parancsoló - Vasváry... quel charmant garcon [milyen bájos fiú] (St. Juste!) Kossuth válaszol (úgy tűnik fel előttem, akár egy próféta vagy valami hasonló): »BECSÜLÖM ETC. PESTET ETC. DE AZ ITTENI TÖRVÉNYHOZÁSNAK PARANCSOLNI NEM FOG!« Felséges volt!” (Pozsony, március 19-én) Miközben szinte az egész országot a szabadság görögtüze lelkesíti, Széchenyi március 25-én ezt írja naplójába: „A közelgő április nem fog elmúlni anélkül, hogy fel ne állítanának Pesten egy guillotine-t. Bécsben sorsára bízzák Magyarországot, s végezetül majd meghódítják, okkupálják etc. MAGYARSÁG SÍRJA! Ó, ti istenek, előbb hadd szenderülhessek el örökre!” Ám Kossuth-ellenes indulatai és rémlátomásai ellenére tagja lesz az első független magyar felelős ministériumnak, s még több hónapig becsületesen rajta marad a bárkán. Az út végén pedig nem guillotine, hanem a döblingi elmegyógyintézet várja... Száz évvel később, 1948 márciusában egy harmadik naplóíró, Márai a kommunista diktatúra felé rohanó Magyarországon így töpreng: „Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza volt?... Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt - lassan - ebben a perben.” Azóta is minden generációnak megvolt a maga megmaradás pere. A 12 pont születésnapja ma sem valóság - még mindig igény, változatlanul végrehajtandó parancs, megmaradásunk programja, mert a legnagyobb magyarral együtt hisszük: Magyarország nem(csak) volt, hanem lesz (is). „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? ” - kérdezte feledhetetlen dalában Cseh Tamás. Igen: „maradunk itten, maradunk itt, maradunk”. FAGGYAS SÁNDOR A mindig rossz megalkuvásra hajló országban 1910 ben, amikor a millenniumi aranyozás már szétporlóban volt, Petőfi nem alkuszik című esszéjében nem véletlenül írta Ady, hogy a költő és társai „egy kis úri forradalom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S mikor a Batthyány-kormányt kinevezték, Petőfire s néhány zabolázhatatlan társára nem volt többé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből fölocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyümölcseit visszamarkolta. ” A kormány Debrecenbe menekülésének előestéjén, valamikor 1848 decemberében írja meg azt a Marseilles-hez hasonló nagy versét, az Akasszátok fel a királyokat!, amely versen a váci kiáltvány szellemében harcoló hadsereg, ha eljutott volna hozzá, csak röhögött volna. A kiáltvány lényege: V. Ferdinánd jelenti a magyar alkotmányosságot, Ferenc József pedig trónbitorló, akire a tisztikar nem esküdött föl. Pedig Illyés Gyula szerint „széptani értelemben” soha többé hosszú uralkodása alatt nem írtak ilyen jó ódát Ferenc Jóskához, mint amilyen az Akasszátok fel a királyokat! volt. Ady szerint a „srófos eszű, kis képzeletű svábok”, mint Herczeg Ferenc, csak szavalni tudtak Petőfiről, azt is rosszul. Pedig Trianon után, 1921-ben épp Herczeg volt az a Petőfi Társaságban, aki a sajtó felszabadításának történelmi súlyú tettét láttatta meg március tizenötödikében, az első igaz cselekedetet, „amelyre Pató Pál nemzete rászánta magát... Jellemző, hogy az akkori hivatásos politikusok sokáig nem is akarták megérteni jelentőségét. Maga Kossuth Lajos is kicsinyléssel beszélt róla.” Aztán rátért arra, hogy foszlott le a magyar sajtóról - amikor üzletté vált - a nagyság és a ragyogás. S végül jött 1919, a sajtószabadság megcsúfolása akkor, amikor „az állami főhatalom nagy részben újságírók kezében volt. A proletárdiktatúra vezető férfiainak nevei közt, amelyek ma már a magyar kriminalisztika legsötétebb lapjaira vannak följegyezve, hírlapírók nevének egész sorozatát találjuk.” (S mit mondana Herczeg 1989 írástudóinak árulásáról?) 1945 után mintha a hatalom így is tudtára akarta volna adni a népnek, hogy érzelmei barátiak - kialakult egyfajta pártos Petőfi-kultusz. Volt Petőfi bánya, Petőfi laktanya, Petőfi sportkör, téesz Petőfi módra, sőt a pünkösdi búcsúkról híres Pálosszentkútból Petőfiszállás néven gründoltak egy kommunista falut is. Révai József, a párt főideológusa és a marxista népiességet kanonizáló Pándi Pál, vagy olyan akadémikusok, mint Király István, Turóczi-Trostler József és a cukorbáróságól lett irodalmi guru, Hatvany Lajos éppúgy részesei s megteremtői voltak ennek a kultusznak, mint a két „elhajló”, Dienes István és Fekete Sándor. A Kassán született művelt csendőrtiszt, Dienes volt zsidómentő, volt az új demokrácia rendőrtisztje és az „ávóba furakodott”, 15 évre ítélt államellenes összeesküvő, a „koholt vádak” alól 1957-ben rehabilitálták. Új, adatok és tények tömegét felvonultató Petőfi-életrajzát már nem tudta befejezni. A fáma szerint 1962-ben a Radnóti-rejtelmekről - így a költő haláláról és az „abdai talányról” - írott könyvét befejezni indult Almádiba: ő megérkezett, a kézirat nem. Tekintélyes ellendrukkerei voltak, például Tolnai Gábor, az ELTE régi magyar irodalmi tanszékének vezetője, a Radnóti-kultusz pápája. A szívbeteg Dienes belehalt a kézirat eltűnésébe. Fekete Sándor, a késő kádári időkben anynyi vihart kavart Új Tükör főszerkesztője az ’56 -os megtorlások idején Hungaricus álnéven megírta röpiratát az ország sorsáról: a börtönt ő sem kerülte el. Lehet, hogy ők ketten nem voltak olyan rezisztensek Petőfi radikalizmusa iránt, mint a többiek? „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Az 1848-as őszi ellenforradalmat szervező bécsi hadügyminiszter s a Pestre küldött teljhatalmú királyi biztos felkoncolásának jakobinus dicsérete egy irodalomtörténeti számla kiegyenlítésekor is gyanússá válhat... Vegyük még egyszer elő a „srófos eszü", ám korántsem olyan „kis képzeletű” Herczeg Ferencet. „Szinte csodálatos, hogy Attila és Rákóczi szellemei - írta a Trianon rehabilitálásáért harcba szálló, színdarabjait Nyugaton is sikerrel játszott író nem riasztották el Petőfi mellől a történelmi materializmus híveit. Valóban, ha a nemzetköziek őszintén értékelnék költőnket, akkor a saját frazeológiájuk szerint azt kellene mondaniuk: Petőfi nacionalista és militarista volt. A szívével politizált...” TAMÁSKA PÉTER Petőfi, a radikális