Magyar Hírlap, 2010. március (43. évfolyam, 50-65. szám)

2010-03-13 / 61. szám

13 SZÓHATVANKÉT ÉVE március 15. szerdára esett. Pesten egész nap esett, de „a lelkesedés olyan, mint a görög­tűz; a víz nem olthatja el”. Szerencsés nap - toldotta meg Petőfi, mivel szer­dán házasodott meg. Naplójába emel­lett azt is feljegyezte, hogy eredményei „e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben”. Széchenyi is írt a naplójába: „Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Ha­marosan végem lesz. Az egész úgy tű­nik fel előttem, mint valami rossz álom!” Aztán így folytatja: „Mit le­het tenni? B(atthyány) Lajost és K(ossuth)ot­­ kell támogatni!­­ Hall­gatnia kell minden gyűlölségnek, el­lenszenvnek, minden becsvágynak. ” Március 15. Petőfi napja, a magyar ifjúság napja, a politikai és a sajtósza­badság születésnapja, melynek ra­gyogó csillagóráit és szimbolikus em­lékhelyeit több mint másfél évszázada őrzi a nemzeti emlékezet. A legcsudá­­latosabb vonása a nagy napnak: teljes és tökéletes az egység nép, vezetőség és ifjúság között; egyet akarnak a Pilvax kávéházi ifjak, az egyetemi hallgatók, az utcai járókelők, a Rákos mezejéről a belvárosba beszállingózó, bámészko­dó vásározók, a nyomdász, aki maga súgja meg a habozó Petőfinek, mité­vők legyenek, a pesti városháza derék polgárai és a budai helytartótanács sá­padt urai. Ahogy Karácsony Sándor írta: „együtt építik és valósítják meg a tegnap álmaiból és a holnap látásaiból a ma realitását. Március tizenötödike: élő, ható, teremtő igény.” Március 15. azonban Kossuth és Batthyány napja is, mert ezen a napon a magyar rendi országgyűlés küldött­sége Pozsonyból Bécsbe hajózott, hogy az uralkodóval elfogadtassa a Kos­suth indítványára megszavazott re­formokat és Batthyány Lajos minisz­terelnöki kinevezését. És Széchenyi, aki szintén velük tart? Ő azt írja ezen a napon naplójába: „Eladtuk az orszá­got két Lajosért!” Másnap hozzáteszi: „Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szenny­től, mely körülveszi ezt. Az érintettek nem végezték el ezt... Kos­suth) és tár­sai pedig jobbnak látták »felgyújta­ni!«.” Fő ellenfelét így jellemzi: „Pes­ti küldöttség. Hajnik Pál mint szónok. Kifejezésmódja zordul parancsoló - Vasváry... quel charmant garcon [mi­lyen bájos fiú] (St. Juste!) Kossuth vá­laszol (úgy tűnik fel előttem, akár egy próféta­­ vagy valami hasonló): »BE­CSÜLÖM ETC. PESTET ETC. DE AZ IT­TENI TÖRVÉNYHOZÁSNAK PARAN­CSOLNI NEM FOG!« Felséges volt!” (Pozsony, március 19-én) Miközben szinte az egész orszá­got a szabadság görögtüze lelkesí­ti, Széchenyi március 25-én ezt ír­ja naplójába: „A közelgő április nem fog elmúlni anélkül, hogy fel ne állí­tanának Pesten egy guillotine-t. Bécs­­ben sorsára bízzák Magyarországot, s végezetül majd meghódítják, okku­­pálják etc. MAGYARSÁG SÍRJA! Ó, ti istenek, előbb hadd szenderülhessek el örökre!”­­ Ám Kossuth-ellenes in­dulatai és rémlátomásai ellenére tag­ja lesz az első független magyar felelős ministériumnak, s még több hónapig becsületesen rajta marad a bárkán. Az út végén pedig nem guillotine, hanem a döblingi elmegyógyintézet várja... Száz évvel később, 1948 márciu­sában egy harmadik naplóíró, Márai a kommunista diktatúra felé rohanó Magyarországon így töpreng: „Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza volt?... Nem inkább Aranynak, Tompának volt iga­za? Ők tudták, hitték, hogy egy nem­zet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt - lassan - ebben a per­ben.” Azóta is minden generációnak megvolt a maga meg­maradás pere. A 12 pont születésnapja ma sem valóság - még mindig igény, változatlanul vég­rehajtandó parancs, megmaradásunk programja, mert a legnagyobb ma­gyarral együtt hisszük: Magyarország nem(csak) volt, hanem lesz (is). „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? ” - kérdezte feledhetetlen dalában Cseh Tamás. Igen: „maradunk itten, mara­dunk itt, maradunk”. FAGGYAS SÁNDOR A mindig rossz megalkuvásra haj­ló országban 1910 ben, amikor a mil­lenniumi aranyozás már szétporlóban volt, Petőfi nem alkuszik című esszé­jében nem véletlenül írta Ady, hogy a költő és társai „egy kis úri forrada­lom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S mikor a Batthyány-kor­­mányt kinevezték, Petőfire s néhány zabolázhatatlan társára nem volt töb­bé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből fölocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyü­mölcseit visszamarkolta. ” A kormány Debrecenbe menekülésének előes­téjén, valamikor 1848 decemberében írja meg azt a Marseilles-hez hasonló nagy versét, az Akasszátok fel a kirá­lyokat!, amely versen a váci kiáltvány szellemében harcoló hadsereg, ha el­jutott volna hozzá, csak röhögött vol­na. A kiáltvány lényege: V. Ferdinánd jelenti a magyar alkotmányosságot, Ferenc József pedig trónbitorló, aki­re a tisztikar nem esküdött föl. Pedig Illyés Gyula szerint „széptani érte­lemben” soha többé hosszú uralkodá­sa alatt nem írtak ilyen jó ódát Ferenc Jóskához, mint amilyen az Akasszátok fel a királyokat! volt. Ady szerint a „srófos eszű, kis kép­zeletű svábok”, mint Herczeg Fe­renc, csak szavalni tudtak Petőfi­­ről, azt is rosszul. Pedig Trianon után, 1921-ben épp Herczeg volt az a Petőfi Társaságban, aki a sajtó felszabadítá­sának történelmi súlyú tettét láttatta meg március tizenötödikében, az első igaz cselekedetet, „amelyre Pató Pál nemzete rászánta magát... Jellemző, hogy az akkori hivatásos politikusok sokáig nem is akarták megérteni je­lentőségét. Maga Kossuth Lajos is ki­csinyléssel beszélt róla.” Aztán rátért arra, hogy foszlott le a magyar sajtóról - amikor üzletté vált - a nagyság és a ragyogás. S végül jött 1919, a sajtósza­badság megcsúfolása akkor, amikor „az állami főhatalom nagy részben új­ságírók kezében volt. A proletárdik­tatúra vezető férfiainak nevei közt, amelyek ma már a magyar krimi­nalisztika legsötétebb lapjaira van­nak följegyezve, hírlapírók nevé­nek egész sorozatát találjuk.” (S mit mondana Herczeg 1989 írástudóinak árulásáról?) 1945 után mintha a hatalom így is tudtára akarta volna adni a nép­nek, hogy érzelmei barátiak - kiala­kult egyfajta pártos Petőfi-kultusz. Volt Petőfi bánya, Petőfi laktanya, Petőfi sportkör, téesz Petőfi mód­ra, sőt a pünkösdi búcsúkról híres Pálosszentkútból Petőfiszállás né­ven gründoltak egy kommunista fa­lut is. Révai József, a párt főideológusa és a marxista népiességet kanonizáló Pándi Pál, vagy olyan akadémikusok, mint Király István, Turóczi-Trostler József és a cukorbáróságól lett irodal­mi guru, Hatvany Lajos éppúgy része­sei s megteremtői voltak ennek a kul­tusznak, mint a két „elhajló”, Dienes István és Fekete Sándor. A Kassán született művelt csendőrtiszt, Dienes volt zsidómentő, volt az új demok­rácia rendőrtisztje és az „ávóba fu­rakodott”, 15 évre ítélt államellenes összeesküvő, a „koholt vádak” alól 1957-ben rehabilitálták. Új, adatok és tények tömegét felvonultató Pető­­fi-életrajzát már nem tudta befejez­ni. A fáma szerint 1962-ben a Radnó­ti-rejtelmekről - így a költő haláláról és az „abdai talányról” - írott köny­vét befejezni indult Almádiba: ő meg­érkezett, a kézirat nem. Tekintélyes ellendrukkerei voltak, például Tol­nai Gábor, az ELTE régi magyar iro­dalmi tanszékének vezetője, a Radnó­­ti-kultusz pápája. A szívbeteg Dienes belehalt a kézirat eltűnésébe. Feke­te Sándor, a késő kádári időkben any­­nyi vihart kavart Új Tükör főszer­kesztője az ’56 -os megtorlások idején Hungaricus álnéven megírta röpira­­tát az ország sorsáról: a börtönt ő sem kerülte el. Lehet, hogy ők ketten nem voltak olyan rezisztensek Petőfi ra­dikalizmusa iránt, mint a többiek? „Lamberg szívében kés, Latour nya­kán / Kötél, s utánok több is jön ta­lán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Az 1848-as őszi ellenforradal­mat szervező bécsi hadügyminiszter s a Pestre küldött teljhatalmú királyi biztos felkoncolásának jakobinus di­csérete egy irodalomtörténeti számla kiegyenlítésekor is gyanússá válhat... Vegyük még egyszer elő a „sró­fos eszü", ám korántsem olyan „kis képzeletű” Herczeg Ferencet. „Szin­te csodálatos, hogy Attila és Rákó­czi szellemei - írta a Trianon rehabi­litálásáért harcba szálló, színdarabjait Nyugaton is sikerrel játszott író nem riasztották el Petőfi mellől a történel­mi materializmus híveit. Valóban, ha a nemzetköziek őszintén értékelnék költőnket, akkor a saját frazeológiájuk szerint azt kellene mondaniuk: Petőfi nacionalista és militarista volt. A szí­vével politizált...” TAMÁSKA PÉTER Petőfi, a radikális

Next