Magyar Hírlap, 2010. május (43. évfolyam, 114-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

MAGYAR HÍRLAP, 2010. MÁJUS 22., HÉTVÉGE, ROVATVEZETŐ: VÉGH ATTILA, E-MAIL: VEGH.ATTILA@MAGYARHIRLAP.HU Nemes Nagy Ágnes Amerikában 18. oldal Bakay Kornél köszöntése is. oldal Az igazságos Mátyás horoszkópja 20. oldal C­sillagok a pocsolyában 1910. május 28-án halt meg minden idők egyik legnagyobb magyar pró­zaírója, Mikszáth Kálmán. Ez a „min­den idők egyik legnagyobb...” persze eléggé semmitmondó felütés. Hagy­juk is a nagyságot. Inkább mereng­jünk el azon, miért lehet szeretni ma, száz évvel a halála után Mikszáthot. „Már látom, magamnak kell elmon­danom, mi a legnagyobb élvezet. Az, mikor felülsz a vasútra hazamenet és a kezedbe akad valamelyik állomáson az első újság, mely a többi pajtásaidról ad hírt: ki lett meg, ki bukott el. Mo­hón rohansz végig a táviratokon. Bi­zonytalan formákban és eredmények­kel hömpölyögnek benned az érzések, melyeket a benyomások keltettek. Egy jóleső tudat bizsereg egész valód­ban és mitigálja a sötét színeket. Kel­lemetlenül érint, hogy X megbukott, de nem búslakodol sokáig, mert te meglettél. Esetleg még jobban bosz­­szant, hogy Y nem bukott meg, de el­méd folyton visszaszökdet arra, hogy üsse a kő, hisz te is megvagy. Nem fáj­hat semmi, hogy legott be ne gyógyít­sa, ha megtapogatod a zsebedet, ahol a mandátum ropog, ha pedig a bőrönd­ben van, sokszor és szeretettel pillan­tasz a bőröndre, viszont semminek se örülhetsz még ma önállóan, hogy ne a saját mandátumod után akasztanád újabban keletkezett örömedet, ahogy a csónakot szokás a hajó után kötni.” Nem kell országgyűlési képviselőnek lennünk ahhoz, hogy érezzük: semmi nem változott. Ha Mikszáth ország­­­gyűlési tudósításait olvassuk, ugyan­ezt az örök aktualitást érezzük. A Tót atyafiak és A jó palócok döbbenetes sikere után a Pesti Hírlap megbízásá­ból Mikszáth Kálmán országgyűlési tudósító lesz. Karcolatai a magyar po­litikai közélet tablóképének mozaik­kockái. Ez az idő olyan tapasztalatok­kal gazdagítja az írót, amelyek például az Új Zrínyiászban állnak össze a rom­lott magyar társadalom pannójá­­vá. Zrínyi feltámad, és megjelenik a kortárs politikusok között. Az ősi er­kölcs világa ütközik a korrupt senkik percvilágával. Nem kétséges, hogy ki győz. A fel­támadt Zrínyit kinevezik bankigaz­gatóvá, és ő szép lassan belecsúszik az iszapba. Végül persze valameny­­nyire felmagasztosul, de a történe­tet mi nem ezért érezzük ismerősnek. A kiábrándultságban Mikszáth kor­társunk, az ideák az ő idejében már éppen úgy húzták a rövidebbet a tár­sadalmi valóságban, ahogyan ma, a politikusok már akkor is a közjóról pampogva tömködték zsebeiket. Mikszáth azonban nem moralis­ta. Nem érdeklik az ideák. Csak az ér­dekli, ami van. Realizmusa persze még romantikus: műveinek középpont­jában gyakran valamilyen titokzatos, megmagyarázhatatlan jelenség áll: egy kincset érő esernyő, a lublói kí­sértet vagy éppen a feltámadt Zrínyi. Tudatosabban realista ő, mint társai, mondja róla Szerb Antal, aki ezt a Mik­száth korában felkapott Daudet ha­tásának tudja be. (Az író maga Dosz­tojevszkijt, Carlyle-t, Macaulay-t nevezi meg, amikor kedvenc írói­ról vall.) Mikszáth tehát azt látja, ami van: a szomorú valóságot. A titkok tönkremennek, a csodák elszürkül­nek, a magyar történelemből idepoty­­tyant hős szépen betagozódik a kor­rupt közösségi életbe. Hogy Mikszáth kiábrándultsága mégsem kafkai rém­álmokat szült, annak egyebek közt az volt az oka, hogy kedélye, anekdo­­tázó kedve, vérmérséklete ab ovo jo­viális volt. Az ő műveiben mindenkit lehet szeretni: a jó nem éterien jó, ha­nem esendően az, a rossz pedig nem sátánian gonosz, hanem csetlő-botló módon. Itt nincsenek olyan didakti­kus, merev szélsőségek, amelyek pél­dául Tolsztoj egyes műveit ma olvas­hatatlanná teszik. A történet sosem a morál ítélőszéke előtt zajlik. Ezért él­nek Mikszáth művei, ezért tévéfilme­­sítették azokat a hetvenes-nyolcva­nas években szakmányban (amíg volt pénze ilyesmire a televíziónak). „Mik­száth mindent megért és megbocsát. Gyulai, Tolnai L­ajos, Vajda János fel­háborodását nem ismeri. A Noszty­­fiában egy egész vármegye nemessége összeesküszik, felhasználják az állam­­hatalmat és minden rendelkezésükre álló eszközt, hogy a gazdag iparos le­ányát egy elszegényedett dzsentri-fiú kezére játsszák - Mikszáth nem he­lyesli éppen a dolgot, de nem is ítéli el. Hiszen alapjában véve nem rossz em­berek, mondja. Csak meg kell érteni őket” - írja Szerb Antal. Ez a megértés azzal a lelkiséggel egy, amelyet kortársai megalkuvás­nak láttak. „Igaz ugyan, hogy Mik­száth a pesszimista szemével néz­te az ország jövőjét, de ő és vacsorázó elvbarátai sokkal bölcsebb emberek, semhogy a Holnap kedvéért meg­­rontsák maguknak a Má­t, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a tarokk és az Upmann-szivar.” Sikeres író­ként (és képviselőként) Mikszáth már csak annyit írt, amennyit muszáj volt. Kritikusai szerint azt is inkább csak rutinból. Beke Albert így ír róla: „Az mindenképpen tény, hogy Mikszáth szűkebb élményanyagból dolgozott, mint a külföldi nagy realisták. Miu­tán képviselő lett, attól fogva legfőbb élményforrása a T. Ház, a klub, a fo­lyosó, a szerkesztőségek és általában a képviselőtársak pletykái. Ilyen forrás­ból készül a Beszterce ostroma, a Kü­lönös házasság, a Noszty fiú és meg­számlálhatatlan sok elbeszélése. ” Hogy ki mekkora élményanyag­ból dolgozik, az magánügy. Eszembe jut Kant, aki francia tájakról írt kitű­nő bédekkert, holott egész életében ki nem tette a lábát Königsbergből. A pocsolyában is meglátni a csillago­kat. Mikszáth alakjait éppen azért le­het szeretni, mert a pocsolyák és a csillagos ég között imbolyognak. Ha lesütik a szemüket, akkor is rájuk hu­nyorog az égbolt, és ha fölemelik te­kintetüket, akkor is átázik a cipőjük. Éppen olyanok, mint mi. VÉGH ATTILA sír FOTÓ: MH Sokkal bölcsebb ő annál, semhogy a Holnap kedvéért megrontsa a Mát, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a tarokk és az Upmann-szivar

Next