Magyar Hírlap, 2010. május (43. évfolyam, 114-124. szám)
2010-05-22 / 118. szám
MAGYAR HÍRLAP, 2010. MÁJUS 22., HÉTVÉGE, ROVATVEZETŐ: VÉGH ATTILA, E-MAIL: VEGH.ATTILA@MAGYARHIRLAP.HU Nemes Nagy Ágnes Amerikában 18. oldal Bakay Kornél köszöntése is. oldal Az igazságos Mátyás horoszkópja 20. oldal Csillagok a pocsolyában 1910. május 28-án halt meg minden idők egyik legnagyobb magyar prózaírója, Mikszáth Kálmán. Ez a „minden idők egyik legnagyobb...” persze eléggé semmitmondó felütés. Hagyjuk is a nagyságot. Inkább merengjünk el azon, miért lehet szeretni ma, száz évvel a halála után Mikszáthot. „Már látom, magamnak kell elmondanom, mi a legnagyobb élvezet. Az, mikor felülsz a vasútra hazamenet és a kezedbe akad valamelyik állomáson az első újság, mely a többi pajtásaidról ad hírt: ki lett meg, ki bukott el. Mohón rohansz végig a táviratokon. Bizonytalan formákban és eredményekkel hömpölyögnek benned az érzések, melyeket a benyomások keltettek. Egy jóleső tudat bizsereg egész valódban és mitigálja a sötét színeket. Kellemetlenül érint, hogy X megbukott, de nem búslakodol sokáig, mert te meglettél. Esetleg még jobban boszszant, hogy Y nem bukott meg, de elméd folyton visszaszökdet arra, hogy üsse a kő, hisz te is megvagy. Nem fájhat semmi, hogy legott be ne gyógyítsa, ha megtapogatod a zsebedet, ahol a mandátum ropog, ha pedig a bőröndben van, sokszor és szeretettel pillantasz a bőröndre, viszont semminek se örülhetsz még ma önállóan, hogy ne a saját mandátumod után akasztanád újabban keletkezett örömedet, ahogy a csónakot szokás a hajó után kötni.” Nem kell országgyűlési képviselőnek lennünk ahhoz, hogy érezzük: semmi nem változott. Ha Mikszáth országgyűlési tudósításait olvassuk, ugyanezt az örök aktualitást érezzük. A Tót atyafiak és A jó palócok döbbenetes sikere után a Pesti Hírlap megbízásából Mikszáth Kálmán országgyűlési tudósító lesz. Karcolatai a magyar politikai közélet tablóképének mozaikkockái. Ez az idő olyan tapasztalatokkal gazdagítja az írót, amelyek például az Új Zrínyiászban állnak össze a romlott magyar társadalom pannójává. Zrínyi feltámad, és megjelenik a kortárs politikusok között. Az ősi erkölcs világa ütközik a korrupt senkik percvilágával. Nem kétséges, hogy ki győz. A feltámadt Zrínyit kinevezik bankigazgatóvá, és ő szép lassan belecsúszik az iszapba. Végül persze valamenynyire felmagasztosul, de a történetet mi nem ezért érezzük ismerősnek. A kiábrándultságban Mikszáth kortársunk, az ideák az ő idejében már éppen úgy húzták a rövidebbet a társadalmi valóságban, ahogyan ma, a politikusok már akkor is a közjóról pampogva tömködték zsebeiket. Mikszáth azonban nem moralista. Nem érdeklik az ideák. Csak az érdekli, ami van. Realizmusa persze még romantikus: műveinek középpontjában gyakran valamilyen titokzatos, megmagyarázhatatlan jelenség áll: egy kincset érő esernyő, a lublói kísértet vagy éppen a feltámadt Zrínyi. Tudatosabban realista ő, mint társai, mondja róla Szerb Antal, aki ezt a Mikszáth korában felkapott Daudet hatásának tudja be. (Az író maga Dosztojevszkijt, Carlyle-t, Macaulay-t nevezi meg, amikor kedvenc íróiról vall.) Mikszáth tehát azt látja, ami van: a szomorú valóságot. A titkok tönkremennek, a csodák elszürkülnek, a magyar történelemből idepotytyant hős szépen betagozódik a korrupt közösségi életbe. Hogy Mikszáth kiábrándultsága mégsem kafkai rémálmokat szült, annak egyebek közt az volt az oka, hogy kedélye, anekdotázó kedve, vérmérséklete ab ovo joviális volt. Az ő műveiben mindenkit lehet szeretni: a jó nem éterien jó, hanem esendően az, a rossz pedig nem sátánian gonosz, hanem csetlő-botló módon. Itt nincsenek olyan didaktikus, merev szélsőségek, amelyek például Tolsztoj egyes műveit ma olvashatatlanná teszik. A történet sosem a morál ítélőszéke előtt zajlik. Ezért élnek Mikszáth művei, ezért tévéfilmesítették azokat a hetvenes-nyolcvanas években szakmányban (amíg volt pénze ilyesmire a televíziónak). „Mikszáth mindent megért és megbocsát. Gyulai, Tolnai Lajos, Vajda János felháborodását nem ismeri. A Nosztyfiában egy egész vármegye nemessége összeesküszik, felhasználják az államhatalmat és minden rendelkezésükre álló eszközt, hogy a gazdag iparos leányát egy elszegényedett dzsentri-fiú kezére játsszák - Mikszáth nem helyesli éppen a dolgot, de nem is ítéli el. Hiszen alapjában véve nem rossz emberek, mondja. Csak meg kell érteni őket” - írja Szerb Antal. Ez a megértés azzal a lelkiséggel egy, amelyet kortársai megalkuvásnak láttak. „Igaz ugyan, hogy Mikszáth a pesszimista szemével nézte az ország jövőjét, de ő és vacsorázó elvbarátai sokkal bölcsebb emberek, semhogy a Holnap kedvéért megrontsák maguknak a Mát, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a tarokk és az Upmann-szivar.” Sikeres íróként (és képviselőként) Mikszáth már csak annyit írt, amennyit muszáj volt. Kritikusai szerint azt is inkább csak rutinból. Beke Albert így ír róla: „Az mindenképpen tény, hogy Mikszáth szűkebb élményanyagból dolgozott, mint a külföldi nagy realisták. Miután képviselő lett, attól fogva legfőbb élményforrása a T. Ház, a klub, a folyosó, a szerkesztőségek és általában a képviselőtársak pletykái. Ilyen forrásból készül a Beszterce ostroma, a Különös házasság, a Noszty fiú és megszámlálhatatlan sok elbeszélése. ” Hogy ki mekkora élményanyagból dolgozik, az magánügy. Eszembe jut Kant, aki francia tájakról írt kitűnő bédekkert, holott egész életében ki nem tette a lábát Königsbergből. A pocsolyában is meglátni a csillagokat. Mikszáth alakjait éppen azért lehet szeretni, mert a pocsolyák és a csillagos ég között imbolyognak. Ha lesütik a szemüket, akkor is rájuk hunyorog az égbolt, és ha fölemelik tekintetüket, akkor is átázik a cipőjük. Éppen olyanok, mint mi. VÉGH ATTILA sír FOTÓ: MH Sokkal bölcsebb ő annál, semhogy a Holnap kedvéért megrontsa a Mát, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a tarokk és az Upmann-szivar