Magyar Hírlap, 2012. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

2012-06-19 / 142. szám

E-MAIL: PUBLiCISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU MAGYAR HÍRLAP, 2012. JÚNIUS 19., KEDD VÉLEMÉNYE VITA Spanyolnátha BOGÁR LÁSZLÓ közgazdász A spanyolnátha („La Grippe”) 1918- 19-ben az influenza A-vírusá­­nak első és egyúttal legpusztítóbb vi­lágméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy húsz­negyven százalékát fertőzte meg. Már 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború. Két év alatt mintegy ötvenmillió (a leg­szerényebb becslés szerint húszmil­lió, a legdurvább szerint százmillió) ember halt meg a járványban. Ezzel a spanyolnátha az emberiség eddigi történetének legtöbb áldozatot sze­dő járványa volt. Tanulságos az a tör­ténet is, hogy miként kapta ez a ször­nyű járvány a „spanyolnátha” nevet. Spanyolország nem volt hadvise­lő nemzet, semleges országként ha­tóságai gyanútlanul és becsületesen jelentették a nemzetközi egészség­­ügyi szervezeteknek az influenzával kapcsolatos valamennyi megbete­gedési és halálozási adatot. Nem így a hadviselő országok. Ezekben a leg­szigorúbb hadititkot képezte minden olyan adat, amely a járvánnyal volt kapcsolatos, ezért természetesen az előfordulásoknak és haláleseteknek csak töredékét jelentették, így az­tán kezdetben úgy tűnhetett fel, hogy csak Spanyolországban pusztít igazán a brutális járvány, és így ragadt rajta a „spanyolnátha” név. A mai globális helyzet és Spanyol­­ország pozíciója mintha ugyanezt a szituációt ismételné. Az egész vi­lág igen súlyos helyzetben van, egy rejtett „világháború” zajlik, és egy pusztító „világerő” végzetes beteg­séget terjeszt világjárványként. A vi­lág uralmi elitjei képmutató módon hazug elbeszélési módokkal, hamis adatokkal és álságos tettekkel pró­bálnak úrrá lenni a válságon, mind hiába, és Spanyolország ismét a be­csületességébe látszik belepusztulni. Spanyolország ma „hadviselő fél”, s egy PIGS rövidítéssel jelzett ország­csoportba tartozik. Az ókori görög nyelv alapján akronímának nevezik azokat a rövidítéseket, ahol a kezdő­betűkből önmagában is értelmes szót kapunk. Portugália, Itália, Görögor­szág és Spanyolország neveinek kez­dőbetűit (és ez angolul is, magyarul is PIGS) merő véletlenségből úgy rak­ta össze a pusztító világerő erre sza­kosodott ügynökhálózata, hogy ebből A fegyelmezés eszköze az államkötvények kamatai­nak emelése lett, amely­nek nyomán, ha addig nem volt válság, ezután lett­ a „pigs”, vagyis magyarul „disznók” kifejezés olvasható ki. Nos, a metafora valóban találó, mert a „disznókat le­ölik ugye?”, és a böllérek bizony már készülődnek. Görögország, most már befejezett tényként kezelhető levágá­sa után a következő áldozat láthatóan Spanyolország lesz. Közben persze zavartalanul folyik Portugália kifosz­tása, lepusztítása is, és a jelek szerint Olaszország sem kerülheti el a sorsát. Hogy e „sorozatvágás” lénye­gét jobban megértsük, kicsit visz­­sza kell menni az elmúlt néhány év­re. Amikor 2008 vészterhes őszén olyan események zajlottak le néhány hét alatt, amelyeket előtte a legsöté­tebb képzelőerővel sem lehetett meg­jósolni, talán jobban oda kellett volna figyelnünk egy sajátos tényre. Ne­vezetesen arra, hogy a globális mé­dia nemcsak hogy nem csillapította a hisztériát, hanem brutálisan szítot­ta azt. Ma már tudjuk, ennek az volt az oka, hogy a tudatos és összehangolt hiszterizálástól a nemzetközi pénzha­talom sikeresen zsarolhassa meg a vi­lág államait. E zsarolás nyomán a kö­vetkező év során összesen körülbelül 12 ezer milliárd dollár­­ajándékpénzt adtak az államok a bankok konszoli­dálására. Magyarán szólva a pénzha­talmi rendszer világossá tette, hogy ő ezután a saját forrásaiból semmit sem fog hitelezni, kizárólag az államok ál­tal folyósított „ingyenpénzt” használ­ja . Az Európai Unió államai eddig már csaknem ötezermilliárd eurónyi ösz­­szeget (6400 milliárd dollárt) juttatot­­­tak bankjainak. Ebből a görög állam­ra 110 milliárd, a spanyol államra 336 milliárd euró jutott. Mivel ez az összeg Görögország esetében az éves nemze­ti jövedelem mintegy negyven száza­lékát tette ki, Spanyolország esetében pedig több mint harminc százalékát, így nem meglepő, hogy mindez bru­tálisan megnövelte az államadósságuk GDP-hez mért arányát, amelynek az eurózóna országaiban a GDP hatvan százaléka alatt illene maradnia. Ez ma 87 százalék, s még mindig növekedő­ben van. Mulatságos módon a nem eurózónatag EU-országok adósságrá­tája ennél alacsonyabb, pedig náluk ez formálisan nem lenne kötelező. A glo­bális pénzhatalmi rendszer ezután a „globalo­einstand” után tartott egy év hatásszünetet, majd hatalmas mé­diakampánnyal elkezdte hiszterizálni a világ közvéleményét azzal, hogy a PIGS-országok államadóssága vesze­delmes gyorsasággal növekszik, és ez őt súlyos aggodalmakkal tölti el. S en­nek az oka, legalábbis szerinte, mi is lehetne más, mint az állam és polgá­rainak „túlfogyasztása”, lustasága, hedonizmusa s léha, felelőtlen élet­vitele, az általa „fiskális alkoholiz­musnak” nevezett hamis jelenség. És mivel a „felelősen gondolkodó” be­fektetők ezt nem tűrhetik, meg kell fegyelmezni ezeket az országokat. A fegyelmezés legfőbb eszköze az ál­lamkötvények kamatainak draszti­kus emelése lett, amelynek nyomán, ha addig nem volt válság, ezután lett! És mivel ez a mesterségesen keltett hisztériára épülő öngerjesztő folya­mat egy kritikus ponton túl már min­dent megsemmisítéssel fenyegetett, így főként Görögország, de lassan a többi PIGS ország esetében is a máso­dik világháború óta soha nem tapasz­talt dimenziójú társadalmi robba­nás, polgárháború felé közelítenek az események. Tehát megismétlődhet a 20. század elejének pusztító világjár­ványa, és a görög „gyújtózsinór” be­gyújtását követően ismét a becsületes Spanyolország lehet a pusztító folya­mat kiindulópontja. ■ Jancsó emlékezete DOMONKOS LÁSZLÓ író Jancsó Benedekre emlékeztünk a kö­zelmúltban. Tudom, ma Magyaror­szágon tíz emberből tizenkettőnek a leghalványabb fogalma sincs, ki volt ez az 1930-ban elhunyt székely em­ber (korunk legnagyobb magyarjai­nak egyike). El kéne itt most mondani, ki is volt valójában ez a Jancsó Benedek. Kezd­hetnénk ott, hogy 1854-ben az erdélyi Gelencén látta meg a napvilágot, ere­detileg gimnáziumi tanár volt, de dol­gozott a miniszterelnökség nemzetisé­gi osztályán is - egyszerre nevezhetjük történésznek, irodalmárnak, peda­gógusnak, publicistának, közírónak­­, de vérbeli közéleti embernek, a ré­gi Magyarországon élő románság alig­hanem legjobb ismerőjének is, akinek nevéhez olyan, istennek hála, újra ki­adni kezdett nagy művek fűződnek, mint A román irredenta mozgalmak története, az Erdély története, a szé­kelyekről szóló remek kis kötet, vagy éppen a maga nemében páratlan Köl­­csey-tanulmány. Az utóbbi félszáz év után is forradalmian új dolgok so­rát közli a Himnusz írójáról. Több más tudomány mellett a pedagógiában is zseni volt: tőle származik az akkoriban nagy port felvert - és sajna, máig nem érvényesített - felismerés, miszerint az unásig erőltetett poroszos sport - és versenyszellem helyett az ifjúságnak az angol típusú, elsősorban a játékos­ságra alapozó nevelést kellene biztosí­tani, hiszen ez felel meg igazán a fiatal lélek és különösen a fiatal magyar em­ber természetének. Ám Jancsó Bene­dek nemcsak nagy tudós, az utolsó er­délyi polihisztorok egyike, Kós Károly mellé állítható transsylván óriás volt, hanem Magyarország érdekeiért ko­moly, diplomáciai jellegű külszolgá­latot is vállalt, miután 1916 augusz­tusának legvégén Románia betört a védtelenül hagyott Erdélybe, ám hat hét alatt, október elejére csúfosan ki­verték a magyar és a német csapatok, sőt még Bukarestet is elfoglalták. Er­ről sem beszélünk soha. Jancsót hiva­talos kiküldetésben másodmagával a megszállt román fővárosba delegál­ták, hogy az erdélyi románság ekkor már több évtizedes, Magyarországtól elszakadni akaró irredenta mozgoló­dásainak szálait bogozgassa. Az ekkor már hatvanhárom éves, testes, pá­paszemes, ősz szakállú nyugalmazott vármegyei tisztviselőnek látszó bá-Egyszerre nevezhetjük tör­ténésznek, irodalmárnak, pedagógusnak, publicistá­nak, közírónak­­, de vérbe­li közéleti embernek is. WBÄSÄSSUti­ csika elképesztő mennyiségű és ered­ményességű munkát végzett: „az el­menekült erdélyi izgatók levelezését, könyveit vizsgálgattuk át sorra, pad­láson, pincében”, emlékezett egyik bukaresti munkatársa, „micsoda bol­dogan vágott zsebre egy-egy komp­­romittálóbb levelet, mely bizonyítékul szolgált tervezett nagy munkájában a bukaresti kormány és az erdélyi ro­mán irredenták összeköttetéséről. És milyen nehezen lehetett aztán visz­­szakéregetni tőle, ha a hadbíróságnak egy-egy konkrét perben szüksége volt arra az iratra! ” Közben Jancsó Benedek egyfolytá­ban utazgatott is, járta a vidéket, is­ten háta mögötti olténiai falvakban és koszlott havasalföldi városkákban fél­napokat is átbeszélgetett a helybéliek­kel, tanulmányozta a fellelt dokumen­tumokat, ismerkedett a gazdálkodás ottani formáival, népdalokat, balla­dákat énekeltetett az asszonyokkal, s rendszeresen az asztal alá itta a német tiszteket. Fentiek, több más vallomással és kéziratban maradt Jancsó-munka valóságos kincsestárával egyetem­ben, a halála után Asztalos Miklós szerkesztésében megjelent Jancsó­­emlékkönyvből valók. Ezt a ritka könyvcsemegének számító kiadványt elevenítette fel és egészítette ki mai szerzők és néhány korabeli írás köz­readásával a Jancsó Alapítvány. A rep­rezentatív kötet bemutatóján Jancsó Benedek arcképe nézett le az ünnep­lőkre, úgy láttam, meglehetős elége­dettséggel. Elégedetlenek - elfeledett­­­sége okán főleg - mi lehetünk... ■ Sarkosan fogalmazva: SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Szellemi kihívásokkal küzdenek, akik Horthy-restaurációtól tartanak, de azok is, akik azt hiszik, Kádár feltámasztásával minden problémánk megoldódnék. A fasisztázás és kommunistázás rögeszmés pótcselekvés, már ha elvi, politikai, történeti szem­mel nézzük. Lényegében minden közösség (közönség) olyan kultuszt csinál, amilyet akar, nem kell a másként gondolkodók emlékezését megzavarni, ellentüntetni, üvöl­tözni, szobrokat leönteni, összefirkálni, emléktáblákat összetörni. Mindez Orbán Vik­tor interjújával kapcsolatban jutott eszembe, amelyet a Die Presse című osztrák lap­nak adott. Érdemes teljes terjedelmében elolvasni, mert higgadt elemzés és program is egyben, hiába próbálkoznak, nem lehet belekötni, kiforgatni. A jelenlegi balfékek és ellensúlyok hiába nevezik magukat „demokratikus” ellenzéknek, és álmodoznak holmi olajfaszövetségről a „zsarnokság” ellen, inkább viccesek hirtelen támadt szo­ciális érzékenységükkel és felelősségtudatukkal, csak rájuk kell nézni, kik ezek, és honnan jöttek, melyik kastélyból és bankból. A tréfás kedvű MSZP alternatív költség­­vetést kínál az országnak, tizenkét évük volt rá, hogy legalább egy olyan költségvetést állítsanak össze, amelyet nem adósságból finanszíroznak - nem sikerült. Sok ezer­­milliárd forint tűnt el balliberális kézen-közön, és minimum náci az, aki erre emlé­kezteti őket. Egyszerűbb volna a helyzet, ha legalább azok lennének, akiknek neve­zik magukat (baloldaliak és liberálisok), vagy legalább kommunisták, de ilyesmiről szó sincs. Szegény hordószónokok ők, nem kell törődni velük, csak önmagukat képviselik és féltik, pedig ilyen szabadon ennyi ostobaságot még saját rendszerükben sem har­soghattak. Forduljunk el diszkréten, és haladjunk tovább, ahogyan az alternatív ápol­takkal kell bánni. Talán abbahagyják, ha észreveszik, üres tér támad körülöttük. Nincs rájuk igény, régi a szöveg, és ripacsok a színészek.

Next