Magyar Hírlap, 2013. október (46. évfolyam, 229-254. szám)

2013-10-21 / 246. szám

E-MAIL PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU MAGYAR HÍRLAP, 2013. OKTÓBER 21., HÉTFŐ A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD A forradalom előzményeiről TAMASKA PÉTER történész Sokan gyűlölték a rendszert 1956-ban. Hét-nyolcszázezer nőt megerőszakoltak a vörös katonák, s a tisztiorvosi jelentések mintegy négyszázezerre becsülték közülük azokat, akik valamilyen nemi fertőzést kaptak. Erről csak ma, 2013-ban Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című filmje után merünk beszélni. Legalább félmillió hadifogoly került a Gulagra, és 1953-ban, a moszkvai olvadás idején majdnem negyvenezren voltak a börtönökben, de a sztálini terror csúcsán, 1952 márciusában a büntetés-végrehajtás adatai szerint még hatvanezer volt az elítéltek száma. A régi szakszervezeti munkásokat nem lehetett becsapni: a bőrükön érezték, hogy az életszínvonal nem érte el még 1956-ban sem az 1938-as, békebeli (a „horthysta”) szintet, sok fiatal munkás pedig éhbérből, hatszáz forintból élt. (Amikor fegyvert fogtak, nevetve mondták, csak hatszáz forintot veszíthetünk.) A pártelit, a nómenklatúra mindezt nem érzékelte: lefüggönyözött ablakú orosz luxusautóikon közlekedtek munkahelyük és a rózsadombi vagy szabadság-hegyi villáik közt, amelyeket ÁVH-s őrség védett. (Gyermekeiket sofőr vitte az iskolába.) A kiábrándult kommunisták - írta Leslie Balog Bain magyarországi tapasztalatai alapján - „keresztes hadjáratot vezettek a leleplezett rendszer ellen, amelynek felépítésében oly vakon segédkeztek”. Kodály Zoltán, igazi magyar naivitással, megindultan közölte az amerikai újságírás legjobb hagyományait követő egykori haditudósítóval, hogy „Önök, mármint a Nyugat, fegyverrel akarják megsemmisíteni, ami a kommunizmusban kifogásolható, de ez nem fog sikerülni. A fiatalok sokkal hatásosabb eszközökkel harcolnak ellene: eszmékkel, erkölccsel, bátorsággal és mély emberi hittel... Félek tőlük, de ugyanakkor áldom őket”. Magyarországon tehát szépen lassan előállott a szemináriumokon a fejekbe vert klasszikus lenini helyzet: a tömegek már nem akarnak tovább elnyomottak lenni, az elit pedig már nem képes kormányozni. S mint Londonban, az emigrációban ifjan elhunyt Zádor István írta Nagy Imre és az új szakasz című kisesszéjében, a szovjet politikát 1953-ban csak „Rákosi és Nagy Imre kényszerű kompromisszuma képviselhette Magyarországon. Mind a ketten azt várták, hogy Moszkva a másikat ejti el. Rákosi ezt a hatalom birtokából várta. Nagy Imre pedig a neki nyújtott, látszólag nagyobb szovjet támogatástól remélte”. (Egyik támogatóját, az állambiztonság legfőbb őrét, Beriját imperialista ügynökként főbe lőtték, a másik, Malenkov a Hruscsával folytatott hatalmi harcban alul maradt. A reformer a bukásra ítélt reakciós függvénye. Ez a képlet érvényesült Széchenyi és Metternich között is reformkorszakban.) Rákosiék - így Zádor - megrögzött sztálinizmusok miatt hamarabb lázadtak Moszkva ellen, mint bárki a reformerek közül, s miközben Nagy Imre „a párt feje felett, a néphez apellált, jobban függött Moszkvától, mint sztálinista ellenfelei”. (Az ÁVH felett is rendelkező belügyminiszter-helyettes 1955-ben, Nagy Imre bukásakor már a régi, rákosista rend visszaállítását tűzte célul az állomány előtt tartott hosszú beszédében.) 1956. október 6-án, a hatalmi harcokban kivégzett kommunista belügyminiszter Rajk és társainak temetésén - aminek gyászpompájával az aradi tizenhárom tábornok kivégzésének emléknapját, és az új mártirológiát össze akarta mosni az emberek tudatában - már érződött a forradalom előszele. A pártellenes jelszavakat kiáltó, viccelődő fiatalok, a fegyveres hatalom elbizonytalanodása, az egyetemisták és főiskolások szervezetének, a MEFESZ- nek a megalakulása és a követeléseiket tartalmazó röpcédulák terjesztése, az írók lázadása megállíthatatlan lendületet adott az eseményeknek: a véletlenek tömege kezdte fölölteni a történelmi szükségszerűség formáját. A reformkommunisták, vagy ahogy Rákosiék és később Kádárék megvetően mondták, a revizionisták és szócsövük, a Petőfi Kör a gyűlölt vezetők leváltásával és radikális reformokkal kívánta orvosolni a helyzetet, fogalmuk sem volt arról, hogy kísérletük a rendszer megmentésére forradalomhoz vezethet. (Gerő Ernő, aki 23-án a maga gyűlölködő és provokatív rádióbeszédét elmondta, sokkal inkább tudatában volt a szavak súlyának, mint ők. A forradalmat - mondhatjuk - az ő beszéde robbantotta ki.) Az írószövetségben - jegyzi fel Bain - nagyobb volt az izgalom Háy Gyula Varró Gáspár igazsága című színművének október 25-re tervezett bemutatója, mint a készülődő vihar miatt. Nagy Imre szüretelt, Faludy György és néhány írótársa a visegrádi alkotóházban múlatta az időt, Déry Tibor pedig erélyesen tiltakozott, amikor szocialista hazafiságát kétségbe vonták. (Kapott is két jegyet a 25-i bemutatóra.) Borsody István, az emigrációba kényszerült felvidéki történész 1960-ban angolul megjelent, A zsarnokság diadala című könyvében kifejtette, hogy a forradalom fő ereje az ipari munkásság és a népi származású új értelmiség volt. Az, hogy az új magyar társadalom gyermekei jelentek meg a barikádokon, cáfolta azoknak a nyugati liberálisoknak a véleményét, akik az ország reakciós és antiszemita múltjából akarták levezetni a forradalmat, és tévedtek azok is, akik a kiszabadult Mindszenty bíborosban vélték felfedezni a forradalom központi alakját. Az egykori kommunista Dudás József sokkal inkább volt a nép hőse, mint az egyházfő vagy Nagy Imre, akiben Dudás nem bízott, és a szovjet restauráció eszközének tekintette. (Maléter letartóztatta ugyan, de kénytelen volt szabadon engedni.) Borsody a Varsói Szerződés felmondását sem a szovjet agresszió elleni Nagy Imre tiltakozásra vezette vissza, hiszen az ország elözönlése már a forradalom első éjszakáján megkezdődött: a kormány az utca, a felkelők nyomásának engedett. S hozzáteszi, hogy a forradalom győzelmének pillanatában felállt egy kommunista kisantant, amely a pax sovietica szellemében megkövetelte Moszkvától a rendcsinálást. A kisantantról és Trianonról már beszélhetünk, de hogy 1956 a magyar munkások demokratikus forradalma lett volna, arról éppúgy üdvös hallgatni, mint Kádár idején. ■ Biztos út a halálhoz SINKOVICS FERENC főmunkatárs Nem hiszek azoknak, akik alábecsülik a focit. Tény, hogy ez „csak” egy játék, de micsoda játék! Épp annyira fennkölt és művészi, amennyire véres és kegyetlen. Nagy rituálé, amelyben összeforr nemzet és csapat, közös és megélt - nekünk ugyebár fájdalmasan megélt - sorssá válik minden, ami a pályán történik. A futball életünk és történelmünk metaforája, és ezen a ponton szeretnék figyelmeztetni arra is, hogy nagy baj lesz abból, ha minden háborút (értsd ide a kultúrkampfot is) és minden fontos mérkőzést elveszítünk. Emlékeztetném a fanyalgókat: Helmuth Kohl figyelmeztetett arra, hogy mennyire pozitívan hatott a nyugatnémet válogatott 1954-es világbajnoki aranyérme a német népre. Felemelte a megvert, háborútól sújtott, kilátástalanságtól gyötört országot. Valójában ahhoz, hogy a foci lényegét megértsük, nem elég a szabályokat, a játék menetét ismerni. Tudni kell, milyen lelki tényezők hatnak a labdarúgás világában, és a közönséggel kialakult sajátos, kölcsönös(!) azonosulást követelő kapcsolatában. Nem akarok bonyolult szakmai kérdésekbe belemenni. Pedig érdemes lenne, hisz nyílt színen senki sem gyalázta meg a védelmünket, mint olyan formációt, amely rosszul helyezkedik, és bár a területvédelemnek van most nagy divatja, de azért egy-két embert, főként az ellenfél irányítóit csak fel kellene venni már valahogy a térfél közepén. A 8-1 a hibás védekezés állatorvosi lova volt. De nem ezen kell most elgondolkodni, hanem azon a struktúrán, amelynek mihamarabb le kell tenni az alapjait. Nem megy a játék. Ezt a hülye is látja. A szó szoros értelmében újra meg kell tanulnunk futballozni. Tanulunk most is, tanulunk folyamatosan az 1986-os mexikói 0-6 óta, amely, mint a magyar labdarúgás kéretlen ügyvédeitől tudhatjuk, tulajdonképpen a rossz doppingolás következménye volt. Igen, és azóta ugyanazt a rossz szert szedjük?! A bolgár útra kellene lépnünk. Azaz meg kell szüntetnünk a professzionális rendszert, legyenek a csapataink és a játékosaink egzisztenciális értelemben is amatőrök. És ha a magyar amatőr válogatott fel tud mutatni valamit nemzetközi szinten, akkor viszszahozhatjuk a professzionális rendszert. Nem hiszek a pénz hatalmában, egy gatyában és egy kínai tornacipőben is lehet komoly edzésmunkát végezni. És drága edzői licenc sem kell ahhoz, hogy lássuk, baj van a mozgásunk dinamikájával, a gondolkodásunk sebességével, többet kellene dekázni és figurázni a labdával is, mert a barátságunk sem a régi már vele. Nem vb-aranyra vagy Eb-ezüstre áhítozunk, nem. De mindenképpen egy olyan mentalitás kialakulására, amely perspektívákat nyit, amelyre építeni lehet. A bolgárok egészen a negyedik helyig jöttek fel a vb- n, miután a racionalizálás - vagy nevezzük büntetésnek - elérte a hatását. Egyébként nemcsak a játékosokról van szó, mindenkinek át kell értékelnie a saját szerepét és tevékenységét, aki a magyar foci körül sertepertél. Hogy mindez őrültség? Egy magyar világválogatott - valaha voltak ilyen játékosaink is - mondta még a kétezres évek elején, hogy normál, hivatalnoki fizetést kell adni mindenkinek a labdarúgásban, aztán majd meglátjuk... Hát igen, sokan és pimaszul jól élnek nálunk a futballból, az eredmény pedig nulla. Sőt, rosszabb annál. A pesszimisták szerint a 8-1 felért egy nemzethalállal. Túlzás? Lehet. De azóta lehorgasztott fejjel járunk, vagy cinikusan röhigcsélünk a történteken. És mindkettő biztos út ehhez a túlzásnak tekintett halálhoz. sinkovics.ferencismagyarhirlap.hu Sarkosanfogafmazvcu SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Október 23-án, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának négyszázadik évfordulóján Kolozsvárott felavatják a nagy fejedelem első egész alakos szobrát, Péterffy László alkotását. Az Erdélyi Református Egyházkerület, a Bethlen Gábor Alapítvány mellett a közadakozás is hozzájárult a szoborállításhoz. Ünnepi beszédet mond többek között Kató Béla erdélyi református püspök, Böjte Csaba OFM, Lezsák Sándor és Balog Zoltán. Az 1956-os magyar forradalomra és Kapisztrán Szent Jánosra, Európa védőszentjére is emlékezik ezen a napon a magyarság, mert a nándorfehérvári diadal hőse 1456. október 23-án hunyt el. A Bethlen Gábor-emlékévben sok rendezvény és írás foglalkozott Bethlennel és Erdély aranykorával. Uralkodásának tizenhat éve (1613-1629) alatt valóban felvirágoztatta a sokat szenvedett Erdélyt, és olyan művelődési és egyházi intézményeket hozott létre, amelyek közül sok ma is áll és működik. Ebben az időben Európát a keresztény vallásháborúk gyötörték, a török birodalom pedig belső zavarokkal és a perzsák elleni háborúkkal volt elfoglalva, így a Habsburg császárok és a török szultánok leginkább a három részre szakad Magyarország akkori állapotát véglegesnek elfogadva kötötték meg a békét. A kortársak és a történészek véleménye kezdettől fogva megoszlott a fejedelem személyéről, a protestánsok kedvezőbben, a Habsburg-hű katolikusok elítélő módon tekintettek Bethlenre, aki a török szultán kegyéből lehetett fejedelem, és igyekezett egymás ellen kijátszani az Erdélyt és annak részleges függetlenségét fenyegető két nagyhatalmat, sőt többször is fegyvert fogott, hogy egy-egy kedvező pillanatban helyreállítsa Magyarország egységét. A nagy egyéni ambíciók terén joggal hasonlították példaképéhez, Mátyás királyhoz, de valódi, erős szövetségesre nem talált. Az ellenoldalon pedig ott őrködött Pázmány Péter hatalmas alakja és tekintélye, a Habsburg-párti jezsuita bíboros ugyancsak a magyarság fennmaradásáért küzdött, mint az ellenreformáció vezetője és intézményeinek alapítója. Négy évszázad múltán elfogultság nélkül tekinthetünk erre a korra, akár reformátusok, akár katolikusok vagyunk, ahogyan Bethlen és Pázmány is tisztelte egymásban nemcsak az ellenfelet, hanem az egységes és független magyar nemzet érdekeinek képviselőjét. Mindkét államférfi realista volt, kiváló diplomata és nagy hazafi. Együtt kell őket látni, ahogyan a mi korunkat is együtt látják majd utódaink négyszáz év múlva, remélhetőleg harag és elfogultság nélkül. Mindig lesz „két pogány", és bízzunk benne, egy haza is lesz.