Magyar Hírlap, 2016. július (49. évfolyam, 153-178. szám)

2016-07-23 / 172. szám

folytatás az I. oldalról Mivel a pápai bulla híre - az akkori kezdetleges hírközlési viszonyok következtében - Magyar­­országra csak a nándorfehérvári diadal, az­az július 22-e után érkezett meg, a győzelmet ünneplő itthoni harangozás emléke fokozato­san összekapcsolódott a III. Callixtus által el­rendelt európai gyakorlattal - annál is inkább, mivel a következő pápák nem vonták vissza az eredetileg az 1456. évi török veszély elhárítá­sára elrendelt harangozást és imádkozást. Aztán az 1500-as szentévben egy másik Borgia-pápa, VI. Sándor az újra erősödő török veszedelem hatására szintén bullában fordult a keresztény világhoz, és ismételten elrendel­te a mindennapi harangszót, de attól kezdve már déli 12 órakor harangoztak, és ez a szokás terjedt el világszerte. Ezzel szemben az a tény kevésbé ismert, hogy valóban a nándorfehér­vári diadalhoz kötődik az egyik legszentebb keresztény ünnep, az Úr Jézus Krisztus színe­változása (transfiguratio Domini). A pápához ugyanis 1456. augusztus 6-án érkezett meg a július 22-i győzelem híre, és ennek hála emlé­kezetéül tette augusztus 6 -ra ezt a nagy kato­likus ünnepet. Míg a déli harangszó nándorfehérvári le­gendája egy kommunikációs félreértés, il­letve jóindulatú összemosás következménye, Dugovics Titusz önfeláldozó hőstette durva csúsztatás. A legenda forrása Antonio Bonfini 15. századi itáliai humanista történetíró hí­res műve, amit Mátyás király megbízásából írt (Rerum Ungaricarum Decades, azaz A ma­gyarok történetének évtizedei). A nándorfe­hérvári csatáról írja: „Emlékeznek egy zászló­val odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyá­nak jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ez­zel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a vá­rosba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utá­naered egy magyar, és mielőtt amaz a nemze­ti zászlót ledobná, a torony tetején vereked­ni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mély­be veti magát.” (Kulcsár Péter fordítása) Csak­hogy Bonfini nem említett nevet, ráadásul ugyanezt a történetet a boszniai Jajca 1464-es török ostroma leírásakor is elmesélte. Az itá­liai történetíró művét Európa-szerte többször kinyomtatták, más történetírók is felhasz­nálták szövegét, így az önfeláldozó hős alakja a 16-17. században önálló életre kelt. A legen­da szinte valamennyi szak- és tankönyvbe be­került, és többek között Wagner Sándor köz­ismert, a Magyar Nemzeti Galériában látható festménye (1859) is megörökítette Dugovics Titusz önfeláldozását. A kora újkori magyar történetírók azon­ban furcsa módon egyáltalán nem emlékez­tek meg az állítólagos hőstettről. A fordulat a 18. század végén történt, amikor Pétzeli József 1788 -ban kiadta a Haszonnal mulattató mesék című művét. Ő Jajca várába helyezte a Bonfini által elsőként megírt hőstettet, s a magyar vi­tézt második Deciusként emlegette. Nála je­lent meg az a motívum is, hogy a tett és a vár megvédése között egyértelmű összefüggés ta­lálható. Hatvany Pál 1796-ban már Nándorfe­hérvárra helyezte az eseményeket, Kisfaludy Sándor pedig 1809-ben a legnagyobbakhoz hasonlította az önfeláldozó katonát. A roman­tika korában a vitéz alakja szépirodalmi figu­ra lett, Vörösmarty Mihály két költeményt is szentelt neki, de ő is, mint Kisfaludy, névtelen vitézt emlegetett. A Dugovics Titusz nevet először Döbrentei Gábor író tette közzé a Tudományos Gyűjte­mény 1824-es évfolyamában, miután Vas vár­megye egyik esküdtje, a Nemesdömölkön élő Dugovics Imre átadott neki három dokumen­tumot, amelyek szerinte azt igazolták, hogy ő annak a Dugovics Titusznak a leszármazottja, aki az 1456. évi nándorfehérvári ostrom köz­ben magával rántotta a zászlós törököt. Csak­hogy levéltárosok és történészek az utóbbi években kiderítették, hogy a Mátyás királynak tulajdonított adománylevél, amelyben Berta­lanra, Dugovics Titusz fiára birtokot ruházott, minden bizonnyal hamis, továbbá az 1588 ban kiállított oklevél és Bercsényi Miklós 1705-ös, Dugovics György számára kiállított menleve­le is meglehetősen kétes hitelességű. A dolgok mai állása szerint az a legvalószínűbb, hogy ha létezett is egy ismeretlen vitéz, aki Nándorfe­hérvár 1456-os ostrománál véghezvitte neve­zetes hőstettét, csak az 1820-as évek elején ne­vezték el Dugovics Titusznak egy addig vitatott nemességű család túlbuzgó és gyanús önigazo­ló manővereinek köszönhetően. A legendák sorát folytathatjuk a nándor­fehérvári diadal főhősével, Hunyadi János­sal, akinek születési ideje, helye, származása a régmúlt idők homályába vész. Bármilyen kü­lönös, hiszen a magyar történelem egyik leg­nagyobb és legsikeresebb hadvezéréről, a Ma­gyar Királyság kormányzójáról, Mátyás király édesapjáról van szó, de tény, hogy nagyon ke­veset tudunk családjáról, gyermekkoráról, neveltetéséről. A legelterjedtebb nézet szerint Hunyadi ősei havasalföldi, illetve dél-erdélyi oláh kenézek voltak, de apja már magyar köz­nemesként Zsigmond király udvarában szol­gált. Létezik olyan feltevés is, hogy Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen fia volt, míg Pietro Ransano 15. századi itáliai domi­nikánus szerzetes, humanista történetíró és a már említett Bonfini is a római Corvinusok ősrégi családja leszármazottjának tartotta a Hunyadi nemzetséget, s Mátyás király (ter­mészetesen) ez utóbbi felfogást tette magáévá. Érdekes, hogy a szintén az oszmán hódítók elleni harcra életét feltevő, világhírű törökve­rő hadvezér, Zrínyi Miklós a nándorfehérvá­ri diadal után éppen kétszáz évvel, 1656-ban a fő példaképének tartott Mátyás király életéről való elmélkedéseiben így írt Hunyadi János­ról: „Az én pennám meg fog akadozni Mátyás király nemzetsége számlálásában s eleget ver­sengettek már a historicusok abban. Bonfinius rómaiaktul s régi tündöklő Corvinusoktul hozza ki a genealógiát, el is hittem, hogy úgy vagyon; a magyar írók pedig nem egyeznek vele ebben, hanem hogy Zsigmond királytul és egy bujor (bojár) asszonytul való volna, nem törvényes házasságból, hanem szerelem gerjedésébül. Ha így volna is, nem volna mind­ebben mit szégyenleni... Amaz erős vitézsé­­gi Hercules, aki ez világot betöltötte szép neve zengésével, ki fia volt? Jupiteré, Alcmenából. Sok száz másnak, vitéz nevű főembereknek eredetét nem tudjuk, fabulákkal támogatván tudatlanságunkat, így ha Hunyadi János is ré­gi seculumokban (évszázadokban) lett volna, ennek is Jupitert atyjául adták volna, vélvén a régiek, hogy csaknem lehetetlen emberiül fajozni annak, kinek jó cselekedetei nagyob­bak más embereknek rendinél. Hunyadi Já­nosnak fia Hunyadi Mátyás volt, s nem elég-e az? Mutasson ilyen apát s ilyen fiat nekem egy historicus, aki ezer esztendőre fonja is némely királynak genealógiáját... Azért Hunyadi Já­nos Mátyásnak tartott világosságot; annál a szép carbunculusnál látták meg Mátyást a ma­gyarok, kit talán meg nem találtak volna olyan könnyen, ha az a világosság nem lett volna. Az atyja érdeméért lén király, akit még király­ságra valónak nem ismertek volna...” Fogadjuk el a hős Zrínyi bölcs érvelését, és ne Hunyadi János származásáról, hanem dicső tetteiről és történelmi szerepéről töprengjünk a nándorfehérvári diadal 560. évfordulóján. Hiszen a legendákkal és tévhitekkel szemben előttünk áll a történelmi igazság, amit Bene­dek Elek, „a nagy mesemondó” plasztikusan így összegzett: „Hunyadi János elsőnek tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő az, ki a ma­­gyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget szerzett hadvezéri lángelméjével, s akinek élete pályája az önzetlen honszerelem­nek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó példaképe marad.” Mert bármilyen mesébe vagy kalandre­génybe illő Hunyadi János rendkívüli élet­pályája, a történelmi igazság, egyben tanul­ság az, hogy az ember az, ami megtörtént vele, s amit megcselekedett. „Az embernek nincs más természete, csak az, amit cselekedett” - állapította meg a huszadik század legnagyobb spanyol filozófusa, Ortega. Magyar kortársa, Ravasz László református püspök pedig ar­ra figyelmeztetett, Isten a feladatokban mu­tatja meg minden nemzedéknek, hogy milyen naggyá lehet, és a feladatok annál nagyobbak, minél törpébb egy kor, minél elesettebb egy nemzedék. A nagy feladat, ami Hunyadi János előtt állt, és aminek egész életét szentelte, hazája, Ma­gyarország megvédése volt a török hódítók­tól. Éppen az ő életében vált az oszmán állam az akkori világ egyik legnagyobb birodalmá­vá, amely nagyobb és erősebb haderővel ren­delkezett, mint bármelyik európai állam. A rettegett mongol katonaállam és a profesz­­szionális bizánci államszervezet-közigazgatás legfontosabb elemeit ötvöző totális oszmán ál­lam II. Murád, majd fia, II. „Hódító” Mehmed (Mohamed) szultán uralkodása alatt az egész Balkánt, 1453 május végén pedig Konstanti­nápolyt (Bizánc), a régi Keletrómai Birodalom fővárosát is elfoglalta, és ezután további eu­rópai terjeszkedésének útjába Magyarország került. A több római pápa által is szorgalma­zott és támogatott keresztény összefogás, kö­zös katonai akció vagy eleve meghiúsult, vagy vereséggel végződött (mint 1444-ben a várnai csata, ahol elesett Ulászló magyar király is). Éppen ebben az időszakban vált a legfonto­sabb magyar politikussá Hunyadi János, aki­nek pályája - miután egészen fiatal korától katonáskodott - Zsigmond király udvari vi­tézeként kezdett felívelni az 1430-as években. Az első nagy fordulatot Habsburg Albert rövid uralkodása (1437-1439) jelentette, amikor a ki­rály és a királyné négy délkeleti végvár korsze­rűsítését és megvédését bízta rá és testvérére. II. Murád 1439-ben elfoglalta az al-Duna men­ti Szendrő várát, amely még Zsigmond uralko­dása alatt, 1426-ban szerződéses úton került Szerbiától a Magyar Királysághoz Nándorfe­hérvárral, a legerősebb délvidéki várral együtt. A szendrői ostrom után a király Szörényi bánná nevezte ki Hunyadit, aki ezzel bekerült az or­szágos tisztséget betöltő bárók közé, s a követ­kező évben, Albert hirtelen halálát követően a lengyel Jagelló Ulászló (1440-1444) mellé állt az özvegy Erzsébet királynéval és a csecsemő V. Lászlóval, valamint az őket támogató bá­rókkal szemben. Hunyadi jól döntött, mert az ifjú és tapasztalatlan király uralma megszilár­dításának jutalmául 1441-ben erdélyi vajdává, majd egyben temesi ispánná és nándorfehér­vári kapitánnyá nevezte ki. Az általa korábban apródként már megismert, Magyarország kul­csának, illetve déli kapujának tartott - a Du­na és a Száva összefolyásánál fekvő - vár kapi­tányságát Hunyadi János 1441 nyarán vette át a raguzai származású Tallóci Jovántól (Jánostól), aki az előző évben II. Murád szultán seregének két hónapos ostromától sikeresen megvédte a legfontosabb déli végvárunkat - így példát és tanulságot nyújtott Hunyadinak, hőstette (az első nándorfehérvári diadal) azonban szinte teljesen feledésbe merült. Hunyadi 1441-es kinevezése új fejezetet nyitott a török elleni védelem megszervezésé­ben, mert egységesen irányíthatta a török csa­patok által ekkor már folyamatosan támadott, fosztogatott és pusztított egész déli és délke­leti határvidék védelmét. Kivételes katonai tehetsége, elszántsága, ereje, haditettei ettől kezdve már jól ismertek, az ezt követő más­fél évtizedben - 1456. augusztus 11-i haláláig - szinte szünet nélkül harcolt a török ellen, igaz, váltakozó sikerrel. Ő volt sokáig az utolsó ke­resztény hadvezér, aki nagyszabású támadó hadjáratokat vezetett a Balkánon, mélyen be­nyomulva a török hódoltsági területre. (Má­tyás király ebben nem követte apja példáját.) Sok nagy győzelmet aratott, de súlyos veresé­geket is túl kellett élnie, mint például Bulgá­riában az 1444 es várnai csatát vagy Szerbiá­ban az 1448 as (második) rigómezei ütközetet. A török magyar viaskodásban új helyzetet te­remtett az 1451 ben trónra lépő II. Mehmed szultán, aki méltán kapta meg a „Hódító” elő­­nevet. Az ifjú uralkodó két év múlva, csaknem két hónapos ostrommal bevette Konstantiná­­polyt, és ezzel teljesen elfoglalta a Nyugatró­mai Birodalmat csaknem ezer évvel túlélő Bi­zánci Birodalmat. A következő hódítási iránya Szerbián át Magyarország lett, s 1456 tavaszán a szultán mintegy hetvenezres haderejével, a kor leg­erősebb tüzérségével és kétszáz hajóból álló dunai flottájával Nándorfehérvár bevételére indult. Az akkor már mintegy ötvenéves Hu­nyadi pályája csúcsán állt mint az ország leg­nagyobb, leggazdagabb földbirtokosa, s bár túl volt kormányzói megbízatásán (1446-1453), hatalma és befolyása nem csökkent. Ugyan­is a tizenhárom éves Habsburg V. László ki­rály (ténylegesen 1453 és 1457 között uralko­dott) Magyarország főkapitányává és a királyi jövedelmek kezelőjévé is kinevezte Hunyadit, aki emellett Beszterce város örökös grófja lett. Régi, lekötelezett híve, Vitéz János váradi püs­pök a királyi titkos kancellária élére került, elsőszülött fia, Hunyadi László pedig horvát­­dalmát bán és temesi ispán lett. A hős és a szent II. A MAGYAR HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next