Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-19 / 115. szám

LUDWIG EMIL újságíró Az Árpád-nemzetség utolsó, 1301- ben elszáradt „aranyágacskája”, III. András örökül hagyta az idegen­há­zi trónkövetelők viszályát és a 13. szá­zad végi oligarchák uralmát. Két hó­nappal a halála után az Anjou-házi Károly Róbertet megkoronázta az esztergomi érsek. Újabb öt hónap­ra rá a kalocsai érsek megkoronázta a cseh Premysl-házi Vencelt. (Ez utób­bi szertartáson jelen volt Csák Máté nádor, aki tizennégy vármegyét, öt­­ven és száz közötti várat, kastélyt és erődöt birtokolt, saját pénzt veretett, királyként gyakorolta bitorolt előjo­gait.) 1305-ben magyar királlyá ko­ronázták Wittelsbach III. Ottó bajor herceget, az időközben morva földön meggyilkolt Vencel király helyébe. Ezt a kötélcsomót az 1312. júni­us 15-én a rozgonyi csatában nyer­tes, a Csák, Aba, Kán és Kőszegi oligarchafiakat leverő Károly Róbert vágta szét, hogy a vele együtt győztes magyar köznemeseket emelje a birto­­kos és helyi hatalom magaslatára. Az már csupán epizód, hogy Ottó „ma­gyar király” három hónappal később szintén meghalt. Az Anjou-házi, ko­ronás magyar uralkodók sorában és korában I. Károlynak és I. (Nagy) La­josnak összesen hetven évig (1382-ig) nem volt ellenfele hazai pályán. Sőt, Magyarország mint erős hátország segítségükre volt a déli (szlavóniai, havasalföldi és adriai) és az északi (baltikumi) terjeszkedéshez. Hazánk első igazi aranykora esik erre a hét évtizedre. I. Károly 1335 őszén Viseg­­rádon találkozik mint „házigazda” I. Károly János cseh, III. (Nagy) Kázmér lengyel, Rudolf szász és más közép­­európai uralkodókkal; a tárgyalá­sok eredménye: szabad kereskedelmi útvonalak, árumegállító jogi egyez­mény stb. Lajos király halálát követően Ma­gyarország visszazuhan a belviszály­­ba, az új oligarchák uralma alá. A kül­föld kap az alkalmon: 1386-ban IV. Vencel cseh és német király öccsé­vel, Luxemburgi Zsigmond őrgróffal sereggel indul Buda ellen, miközben a déli végeken megjelenik a török. Lázár szerb fejedelem legyőzi I. Mu­rád szultán seregét, de ettől fogva ke­reken háromszáz évig kell küzdeni­ük az oszmánok ellen a magyaroknak a puszta létükért. Az 1387-től ma­gyar királlyá, 1433-tól német-római császárrá felkent Zsigmondnak fon­tosabb a cseh huszitákkal való alku­dozás és a körmöci aranylövedék be­­zsebelése, mint a magyarok élet - halál küzdelme a megtámadott délvidéki, havasalföldi és a felvidéki határokért. Zsigmondot halála (1437) után az el­ső Habsburg, V. Albert herceg követi a magyar trónon. Ettől fogva egészen 1918 ig Bécsből kormányozza, adóz­tatja, bünteti és irtja az alávetett ma­gyarokat a (majdnem) mindenkori Habsburg-uralkodó. Erdélyt és gazdag városait már 1438-ban prédálja a török. Távol Bécstől Hunyadi János Szörényi bán védi a déli határt, 1446-tól kormány­zóként az északi végeket a huszita rablók ellen. A magyar Szent Korona a bécsi kincstárban tartózkodik. Az 1456-ban Nándorfehérvárt megvé­dő Hunyadi halála után a hatalomra éhes, idegen gyökerű oligarchák ha­lálra szánják a fiait: Lászlót és Mátyást is. A vitéz lovag Lászlót Budán lefeje­zik, a gyermek Mátyást Prágába me­nekítik. Két év múlva a magyar köz­nemesség erejére támaszkodva Budán királlyá választják Hunyadi Mátyást. Az utolsó nagy uralkodónk idejében (1458-1490) nem tette a lábát idegen hadsereg magyar földre. Mátyás halála után, 1491-ben II. Ulászló cseh és I. Miksa német-ró­mai császár egyezséget köt, hogy a magyar és a cseh trónt a Habsbur­gok öröklik. Meg is valósul, és kitart egészen az 1918. őszi összeomlásig. Ernuszt pécsi püspök, királyi kincs­tartó 1494-ben tizenkét évre bérbe adja Thurzó Jánosnak és Györgynek a besztercebányai rézbányákat. Ez­zel kezdődik a Fugger-Thurzó „kö­zös üzlet”, amelynek ára az ország rézhiánya; ezzel összefügg a mohá­csi csatavesztés, a folyton elhalasz­tott, megelőző török elleni háború. 1526. augusztus 29-én a mohácsi sí­kon I. Szulejmán szultán serege ke­mény küzdelemben megsemmisíti II. (Habsburg) Lajos király seregét. A törökök végigpusztítják a Duna men­tét, megszállják a védtelenül hagyott Buda várát, hajóra rakják a rablott kincseket és visszavonulnak a Duna- Tisza közébe. Tizenöt évi zavartalan rablás és fosztogatás végén, 1541-ben elfoglalják Budát, azután az ország kétharmadát, amelyet 1686-ig tar­tanak megszállva. Az 1490-ben há­rom és fél-négy milliónyi lélekszá­mú Magyarországnak kétszáz évvel később legfeljebb ugyanannyi lakója volt, miközben az európai országok népessége megháromszorozódott. „Két pogány” közé, a harácsoló tö­rökök és a tolvaj-rabló bécsi udvar közé szorul a maradék ország népe. Keresztény uralkodók Isten nevében gyilkolnak keresztényeket a vallá­suk miatt. Egy évre rá, hogy a török végre eltakarodik, Caraffa császá­ri generális középkori kínhalállal vé­geztet ki Eperjesen lutheránus ne­meseket, polgárokat. Kollonich gróf, győri püspök 1689-ben elkészíti Ma­gyarország jövőbeli „berendezését” (Einrichstungwerk). Ha az összes európai dinasztiával rokonságban le­vő II. Rákóczi Ferencet - akit 1701- ben a császáriak a felvidéki Nagy­sá­ros várából hurcoltak el Bécsújhelyre - ki nem szökteti a bécsújhelyi bör­tönből egy, az életét feláldozó kato­natiszt, nem lett volna Magyarország fejedelme. Az 1711-ben levert kuruc szabadságharc, majd az 1848-49. évi háború a szabadságért a sok évszá­zados osztrák elnyomás miatt tört ki, majd a puszta túlerő miatt bukott el. A beteg lelkű Haynau I. Ferenc Jó­zsef trónbitorló zsarnok engedélyé­vel a legtisztább lelkű, hős magyar tábornokokat végeztette ki. Ez utób­bit megbüntette ezért a Mindenható, akihez imádkozni szokott. A mind jobban lezüllő bécsi udvar alattvalói voltunk 1849-től 1918-ig. A jellemes Tisza István miniszterel­nök sem tudta megakadályozni 1914- ben, hogy a császár vágóhídra küldje a magyar katonákat. A kommunis­ta hóhérok 1919-ben, 1945-ben pe­dig a szovjet vörös hadsereg gyilkosai ölték a magyarokat. Ugyanezt tették 1956-ban a szabadságért felkelők­kel, és az ártatlan civilekkel szemben is, és 1989-ig megszállva tartották Magyarországot. Újabban a nálunk szerencsésebb történelmű, az elnyomott gyarma­tokból megtollasodott országok po­litikai brancsai elkezdtek - fino­man kifejezve - beleszólni a szabad, független Magyarország saját, bel­ső ügyeibe. Jó lenne, ha piszkáló­­dás, ármánykodás, ostoba fenyege­tőzés helyett tisztelnék és becsülnék hazánkat. „Ne bántsd a magyart!” - intett mindenkit 1660-ban gróf Zrínyi Mik­lós, a nagy költő és hadvezér. ■ Janicsárok víg napjai DOMONKOS LÁSZLÓ író Negyvenhárom éve, 1974 nyarán utaz­tam először Erdélybe, Békéscsabán szálltunk föl barátommal a vonatra, és már valahol Arad táján vígan és él­vezettel beszélgettünk a zsúfolt folyo­són az idős „székás ámbérrel”. Később, már valahol a Maros-völgyében hoz­zánk csapódott egy középkorú - nem székely, „csak” helybéli - magyar, s a beszélgetés olyan irányban fordult, hogy kiderült: a székely atyafi­biza egy kukkot sem tud románul. A közép­korú kifakadt: no de ilyet! Román ál­lampolgár és nem tud románul! A szé­kely elfordult és - gondolom - valami jó cifrát mormolt maga elé, barátom azonban rögtön, hangosan és gátlás­talanul kimondta: janicsár! E példázat nemcsak arra szemléle­tes illusztráció, kit és miért tekinthe­tünk ma janicsárnak, de is szemlélte­ti: a jeni cseri - új sereg­­ elnevezésű, az 1300-as évek közepétől az oszmán seregben mindinkább növekvő jelen­tőségűvé váló alakulat lényege éppen a gyökértelenségben van. Abban is volt mindig. Ilyen-olyan származásúból egyformán a birodalmi érdekeknek alágyűrt-idomított ármádia. Nagy és könyörtelen. Kötődés nélküli és éppen ebben a félelmetes egyöntetűségben rendkívül hatékony. Ha körülnézünk a mai magyar vi­lágban, bizony be kell látnunk: elég gondtalannak tűnnek janicsárjaink. Kicsit kávézgatnak Bayer Zsolttal, ki­csit nyilatkozgatnak ezt-azt a váltig gaz, teljességgel javíthatatlan jobb­oldali médiáról, kicsit - naponta leg­alább kétszer -, mintegy odavetve, la­zán megjegyzik, hogy az Orbán-féle önkényuralmi, mélységesen antide­mokratikus rezsim napjai meg van­nak számlálva, kormányváltás jön, ez a legkevesebb és egyébként is a nép, az istenadta nép minimum torkig van Mészáros Lőrinccel, Habonnyal, Rogánnal, de Lázárral, Kövérrel, Var­gával is - meg persze magával Orbán Viktorral. Hihetetlenül magabiztosak, nemcsak a fényességes Soros-padi­­sah mérhetetlen hatalmában bíznak, de abban is, hogy a Birodalom - amit sem háttérhatalomnak, sem biroda­lomnak nem neveznek, millió kedves, apró kis becenevük van erre a célra, úgymint emberi jogok, demokrácia, európai értékek és még egy egész ha­lom kitűnő spanyolviasz -, szóval hogy a Birodalom, az van, nagyon is van, létezik, jobban és erősebben, mint ezek gondolnák. Mindezek ne­vében és jegyében és örve, üdve alatt: nosza, rajta. Ami belefér. Mert úgy­is. Megmozgatjuk. Felforgatjuk. Meg­­döntjük. Lezárjuk. Elsöpörjük. Meg­forgatjuk - no nem az egész világot, csak ezt az elmaradott, sanyarú ma-Be kéne látni végre, irtóz­­tatóan nehéz a török ellen védekezni úgy, hogy folyó műtősön a budai t­orban ke­zik a jonicsinokot gyár ugart itt körülöttünk. Csillagos kék EU-zászlók alatt. Pusztuljanak a xenofób, székelyező-magyarkodó na­cionalisták-fasiszták, mert a magyar zászló, a szent koronás címer meg há­ború meg a holokauszt között közvet­len oksági összefüggés van, egyik a másikból következik és kész. Tudjuk, merjük, tesszük, most és mindörök­ké - klerikális-csuhás ámen nélkül. „Kőkeményen.” Janicsárjaink víg napokat élnek. Nemcsak azzal vannak tökéletesen tisztában, hogy a fényességes padi­­sahot igazából nem is George Soros­nak hívják, birodalma pedig koránt­sem csak a szinte korlátlan nagyságú Mammon-oltár dollár-Himalájáinak ornamentikájára épül. Vidám gond­talansággal azt is tudják, hogy a rend­őr már akár azt is moccanatlanul tűri, ha az arcába köpnek vagy ha fekáli­­ával teli edényeket zúdítanak a nya­kába, a jámbor, balekdemokrata ma­gyar világban jóformán mindent meg lehet tenni a demokrácia, a szólássza­badság és ama bizonyos emberi jogok leple alatt, jótékony bírósági falazás­ban éppúgy bízva, mint kajánul a fél szemmel kényszerűen („jaj, túl ne fe­szítsük Brüsszellel a húrt”) mindig a mindenható EU-ra sandító felsőbb­­ségre figyelve. Janicsárjaink pontosan értik néhai jó Benedek István, a kivá­ló tollforgató logikáját: amikor 1992- ben a kommunista gyökerű és múltú MÚOSZ ellenében megalakult a Ma­gyar Újságírók Közössége, az alaku­ló gyűlésen Pista bátyánk biztatóan azt mondta, minél hangosabbak lesz­nek önök, az új szövetség, annál hal­kabb lesz az ószövetség. A janicsárok tudják, hogy ki kell fordítani e mondat tartalmát, minél hangosabbnak, erő­szakosabbnak, gátlástalanabbnak len­ni - lehet, engedik -, annál halkabb lesz „amaz” a szövetség. Egy-két év­tizede elődeik meg bugrisoknak meg mucsaiaknak hívtak bennünket. Most már simán csak fasisztának-antisze­­mitának. Nemcsak Bayert - mindnyá­junkat. Aki nincs velünk, az antisze­mita. Minimum. Ezért lehet, sajna, nem janicsá­rok végnapjairól, hanem janicsárok víg napjairól értekezni. Merthogy be kellene látni végre, feleim, irtóztató­­an nehéz a török ellen védekezni úgy, hogy folyamatosan a budai Várban képzik a janicsárokat, a

Next