Magyar Hírlap, 2020. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-08 / 185. szám
ni. 2020. augusztus 8. Tisztán emlékszem arra, hogy a híd budai hídfőjénél egy lovászfiú a két testes ló mellé egy harmadik, kisegítő lovat fogott be, hogy a hídra felsegítse a teli omnibuszt. A híd közepén a kocsi megállt, a lovászfiú kifogta a pótlovat, és az istrángot tartva, visszavezette a hídfőhöz. A pesti oldalon ugyanígy történt. Maga az omnibusz kétféle volt: egyszerű egyszintes és emeletes. A fölső ülések tető nélkül, a szabadban voltak, ezért volt kellemes jó időben kocsikázni. Innen Zerkovitz Béla és Szilágyi László népszerű dalszövege: „Éjjel az omnibusz tetején, / emlékszel kicsikém, de csuda volt.” . A kocsik padozatát burkolták, oldalukat lakkozták. A feszített rugózatú kocsikat két ló húzta. Megállói nem voltak, megállt bárhol, ahol az utasok le- vagy fel akartak szállni. A kocsi vaskerekeken, kezdetleges rugózással döcögött és nagy zajt csapott. A kocsis gyakran csengetett és csattogtatta az ostorát. Néha az ismert „hep-hep heppel” kurjantott is. A jól táplált testes lovak jól húztak, de szennyezték az úttestet. Igaz, nemcsak ők. Mellettük a konflisok, a fiákerek, a teherkocsik, no meg a hintók paripái ugyanezt tették. A nagy bajuszú utcaseprők szorgalmasan dolgoztak, nyeles, nagy lapátokkal gyűjtötték a „hulladékot”, amit nagyobb faládákban tároltak. Este vagy éjjel aztán kiürítették a ládákat. * A konflis népszerű, egyfogatú, fakerekű, vasabroncsos jármű volt, görögre gurult a kövezeten - folytatta az emlékező. - Kivételt jelentett az Andrássy út, amelynek burkolata kátrányba áztatott fakockákból készült. Itt csendesen, kevés zajjal haladtak a kocsik. A konflis olcsó volt, sokszor kopott bérkocsi, lehajlítható bőrtetővel és sovány lovakkal. Gyakran használták a kereskedők, kofák is, akik nagy kosarakat, ládákat tettek maguk mellé az ülésre vagy a lábukhoz. Magas bakján a kocsis ült, de volt mellette egy hely az utas számára is. Hátul, a rugós bőrülésen két személy fért el, kettő pedig a bak alatt, háttal a menetiránnyal, görnyedezve, szorongva utazhatott a lehajtható kispadszerű ülésen. A legtöbb kocsin taxamétert is elhelyeztek. A kocsis állandóan rángatta a gyeplőket és ostorral is bíztatta gebéjét. Utcakereszteződésnél, vagy ha gyalogos került elő, szintén nagy „hephep -hep” kiáltásokat hallatott. A fiáker (fiákker) francia, német eredetű szó, Szent Fiacrius ír apát, remete, a kertészek, virágkereskedők és bérkocsisok védőszentje nevéből származik, hozzánk német közvetítéssel jutott el. Személyfuvarozásra használt, általában kétlovas fogatú, rugós karosszériájú, könnyű kocsi volt, amelyre harmonikaszerűen leereszthető ernyőt szereltek. A fiáker elnevezés onnan ered, hogy Párizsban a szentről elnevezett szálloda (Hotel Saint-Fiacre) közelében várakoztak az első lovas bérkocsik. Európai városok kövezett utcáin közlekedtek. A 20. század második felében a taxik szorították ki, ahogy a konflisokat is. Gedényi szerint a fiáker előkelőbb jármű volt a konflisnál. Kétfogatú, szebb lószerszámmal, és maga a kocsi zárt, keskeny alkotmány, magas fülkéből és magas, nyitott kocsisbakból állt. A kerekeken gumiabroncs volt. Az utas a kétoldalt nyíló ajtón szállhatott be. A kocsi belseje viszont nagyon szűk és kényelmetlen volt, de be lehetett függönyözni és a szerelmespárok ebben kocsikázhattak elhagyott utcákon és parkokban, miközben a kocsis egykedvűen szivarozott. A város különböző pontjain úgynevezett standok voltak, itt várakoztak a kocsisok az utasokra. A ló külön elbánást igényelt. Fából készült zabos ládában állt az eleség, és takarítólegény gondoskodott a tisztaságról. Összesöpörte a „hulladékokat”, a vizeletet vízzel, kefével mosta többször naponta, mert eléggé bűzlött a stand, ahol egyébként általában sárga keramit (klinker) burkolat volt, ami könnyen mosható. A bazaltkockás útburkolatot nehezebb volt a lovak után tisztítani. Később, a nagyobb forgalomnál, különösen a pesti oldalon, például az Astoria kereszteződésénél már rendőr irányította a forgalmat. A leállított teherkocsik lovai ilyenkor vizeltek a kocsisok füttyögető bíztatására. És bizony, amíg be nem fejezték a műveletet, nem lehetett elindulni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az ilyen kereszteződéseknél orrfacsaró bűz volt, különösen nyáron. Nem sokat segített, hogy egyszer-kétszer tömlőből locsolták az úttestet. * A teherjárművek szintúgy lóvontatásúak voltak. A legáltalánosabb volt a „stráfkocsi” (az elnevezés a szekér egybeépített, merev alvázára utal), amelyet két erős ló húzott. Nagy és széles rakodófelületű kocsi volt, kis vasabroncsos fakerekekkel. Amikor télen a budai emelkedőkre tüzelőt szállítottak, rendszerint két kocsi érkezett a helyszínre, ahol az egyikből kifogták a lovakat és a másik kocsi elé fogták őket is pótlovaknak. Ily módon négy ló húzta a teherkocsit, a kocsisok éktelen kiabálása és ostorpattogása közepette. Különleges jármű volt a söröskocsi. Rakodólapjára állványon lévő hosszú gerendát helyeztek, és vaskapoccsal erre akasztották fel a söröshordókat. A legjobban táplált, legszebb, hidegvérű mecklenburgi nehéz lovak húzták ezeket a kocsikat. Mondanunk sem kell, hogy a tűzoltókocsit is lovak húzták. Harangkongatással, trombitajelzéssel, mindig vágtában rohantak és a tűzoltók kétoldalt kapaszkodva álltak a kocsin. Nagy esemény volt, ha egy ilyen kocsi megjelent a forgalomban. A gyerekek nagy sikongással futottak utána, mert látni akarták a tüzet. A szülők alig tudták visszatartani őket. Az egyfogatú rabszállító kocsi zöld színű volt, ritkán tűnt fel az emberek között. Kényelmesen döcögött, semmi sem indokolta, hogy vágtasson. A cellák megvárták a rabokat. A bakon a kocsis mellett egy rendőr, vagy a börtönőr ült. A jegeskocsi gyakorta járta az utcákat. Zárt, ládaszerű, hosszú alkotmány volt, két ló húzta. A jeges harsány „jegeeces” ordítással jelezte a háziasszonyoknak és a cselédlányoknak, hogy megérkezett. A kocsi két oldalán és a végén ajtók voltak, innen húzott ki gyári jéghasábokat a jeges, és a kampós szerszámmal a hozott vödrökbe törte a jeget. Különösen nyáron hosszú percekig várták a sarkokon és az osztó helyeken a jeges feltűnését. - Bennünket gyerekeket nagyon izgatott a sintérkocsi, amelyet a gyepmester és a segédje irányított - mondta Gedényi Mihály. - Egyfogatú, kis ládaszerű alkotmány volt, rácsos ablakokkal. Mindig volt benne egy-két vonító, csaholó kutya. A sintér másfél méteres, botra szerelt, vashuzalból készült horoggal kapta el a kóbor négylábúakat. A hurok az állat torkára szorult, mire a sintér jól megforgatta a levegőben, majd az elalélt állatot bevágta a börtönébe. Aztán továbbhajtottak, s ha újabb kóbor ebet láttak, a sintér a segédjével működésbe lépett. Hogy mi lett az így elfogott kutyák sorsa, nem tudom... Még két érdekességet említek. Az egyik a gépkocsi. Ezerkilencszáztizenhatban láttam először autót Budán. Nyitott fedelű kocsi volt, a vezetőt nagy porköpeny védte, szemüveget és sálat viselt. A kocsi nagy füstöt eregetett, lármásan döcögött és olyan lassan, hogy mi gyerekek gyakran futottunk a csodaautó után és jó darabon bírtuk vele a versenyt. A másik érdekesség, hogy az első villanyautót is láttam. Auguszta osztrák főhercegnő ült benne, libériás inas és sofőr ült a bakon; igen, mert pontosan olyan volt a villanyautó, mint egy nagy fiáker, amely elöl elvették a lovakat. A sofőr magas bakon ült és forgatta a volánt. Hátul, a csukott fülkében ültek az utasok. A kocsi nemkülönben lassan, húsz-harminc kilométeres sebességgel „suhant” tova. Megjegyzem, hogy én még láttam lovasokat a régi Andrássy úton. Az úttest mellett keskeny szakaszt hagytak nekik, amelynek a felülete földes maradt. Ovális táblákról volt olvasható, hogy: „Lovasoknak.” Leginkább polgári ruhás férfiak és nők ügettek végig az Andrássy úton a Városliget irányában. *■ Az első pesti villamos nem egy korábbi lóvasúti vonal villamosításából született - ahogy több helyütt -, hanem a Siemens and Halske cég a Nagykörúton, azon belül is a Nyugati pályaudvar és a Király utca között építette ki a vonalát 1887 novemberében. A forgalmat két villamoskocsi látta el. Az első budai villamosjárat 1896-ban indult a Zugligetbe. A kocsik eleinte a lóvasúti járművekre emlékeztettek, csak éppen elöl nem kantár, hanem a villamosvezető eszközei voltak. A sebesség először nagyon alacsony, óránként tíz kilométer volt, de fokozatosan emelték feljebb. Több kocsi készült teljesen zárt szekrénnyel, előbb csak az utasok, később a járművezetők is élvezhették az időjárás viszontagságaitól védő villamosok előnyeit. A kocsi váza és szekrénye az idő tájt általában fából készült, a járműveknek pedig mindössze két tengelye, azaz négy kereke volt. - A villamos pótkocsival közlekedett - egészítette ki a történelmet személyes tapasztalataival Gedényi. - A vezető nagy csilingelések közben, a nyitott peronon, állva irányított. Minden kocsiban egy-egy kalauz adta vagy kezelte a jegyeket. A spanyoljárvány idején rendelet szabályozta, hogy a kocsi belsejében csak ülő utasok tartózkodhattak, és a peronon csak hat utas állhatott. A rendelet végrehajtását szigorúan ellenőrizte a rendőrség. Abban bíztak ugyanis, hogy ezzel elejét veszik a járvány terjedésének. * A közlekedés kapcsán a Dunát is meg kell említeni. Nagyon sokan jártak tudniillik reggel és délután gyalogosan a Lánchídon, részben a siklóval érkezve a Várból, részben az Alagúton át. Az áthaladásokért fizetni kellett. Gedényi kisdiákként több alkalommal ment át az édesapjával a Lánchídon. Előre megvásárolható, négyszögletes, lekerekített fémzsetont kellett egy ládába bedobni. Egyenruhás ember állt a híd feljárójánál, ő ellenőrizte az adózást. Az első világháború törölte el a hídpénzt. A dunai átkelést a propellerek, a „propcsik” bonyolították le, amelyek csavargőzösök voltak, fedélzettel. Talán száz utas fért fel rájuk. A hidak közötti partszakaszokon voltak a hajóállomások, és itt árulták kis bódékban a jegyeket. A hajóslegényt, aki a kikötéskor kidobta a kötelet a vasbakra, gúnyosan „köteles hadnagynak” csúfolták. Induláskor a kapitány dudált egy nagyot, majd egy kiszélesedő szájú csőhöz hajolva nagyot kiáltott: „Eleve”. Ez volt a kapitány beceneve. A kétoldalt nagy lapát kerekekkel működő gőzösök tavasztól őszig menetrendszerűen szállították a kofákat és az árukat a piacokra. Az automata és kézi hajtású zenegépek története sok száz évvel ezelőtt kezdődött, több nemzet vallja magáénak a kintorna feltalálását. Fejlődésük a felvilágosodás korától a második világháborúig kíséri és hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek fejlődését. A magyar nyelvben az ilyen zenegépek három néven ismeretesek: a „kintorna” olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így. S mivel a zenegép is hasonló kurblival működött, a név végérvényesen ráragadt. A „verkli” szó német (valójában osztrák) eredetű, a Werkl szóból származik, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. A „sípláda” önmagáért beszél, a síppal működő zenegépek elnevezése. Csak Budapesten a húszas-harmincas években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás engedélyt adtak ki. - A fővárosi házak udvaraiba naponta betértek a különféle zenés mutatványosok - említette Gedényi. - A legnagyobb szenzáció a kintornás volt, akit Kosztolányi, Karinthy és mások is megénekeltek. A két nagy keréken tolt színes zenegép három négy divatos nótát játszott, és egy kart tekergetve csalta elő a dallamokat. Az udvaron és az utcán is mindig sok ember vette körül a mestert, főleg mi, gyerekek. Egyik házból a másikba kísértük a gurulós zenegépet. Ilyenkor az emeletekről papírba csomagolva dobálták le a krajcárokat. Ha sok krajcár hullott, a játékos újrázott, hajlongott, köszöngetett, mosolygott, mint egy cigányprímás. Ünnepnapokon a tereken, a parkokban, utcasarkokon mindig megjelent. Legregényesebb volt a girbegurba óbudai utcákon. De más zenészek és mutatványosok is járták a házakat. Gyakran magányos hegedűs tért be az udvarra és énekelte bánatos nótáit. Előfordult, hogy a furulyához hasonlatos okarina művész könnyeztette meg a fiatal lányokat érzelmesen rezegtetett melódiáival, vagy egy harmonikás tűnt fel. Érdekes figurája volt a fővárosnak, de megfordult vidéken is a bosnyák. Piros fezben (kalapban), rajta fekete bojttal járta a házakat és a kocsmákat. A nyakába akasztott nagy tálca tele volt apró áruval, zsebtükörrel, bicskával, szipkával, színes kendőkkel, és a többi. Karján kampós bot, foltos, a nyakában ostorszíj vagy bőröv volt. Rossz magyarsággal kínálta portékáit. Legtöbbször a „naccsága” és az „olcsó” szavakat ismételgette. A kucséber is vándorkereskedő volt, aki többnyire csecsebecséket, játéktárgyakat, déligyümölcsöt, nyalánkságot, „zsákbamacskát” árult vagy sorsolt ki, főleg szórakozóhelyeken. A kucséber nyakba akasztott kosara tele volt babákkal. „S miért a versek, ez a fájó, éber/Ösztön: árulni halk bánatomat, / Mint cukros, fanyar fügét a kucséber?” - írta Tóth Árpád (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz). Krúdy pedig ekképpen: „Egy »zöld bécsi kocsmát« lehet elképzelni, ahol még mindig petróleumlámpások világítanak esténkint és kucséber várja, mikor kerül végre a sor az ő kosarára is.” Nagy rivalgás kísérte a szerencsés nyertest, valójában azonban mindig a kucséber nyert, mert a beszedett pénz több volt, mint a nyertesnek kiosztott apróságok - folytatta Gedényi Mihály. A legtöbb budapesti nagyházban öntöttvas táblák hirdették a kapuk alatt, hogy „kintornázás és házalás hatóságilag tilos”. Persze ez nem akadályozta meg a zenészeket, a házalókat, hogy pénzt kunyeráljanak, ha csak az éber házmester ki nem utasította őket. Emlékszem, hogy elfogadott „protokoll” volt, hogy ha halott volt a háznál, az énekes vagy a zenész azonnal visszafordult a házmester vagy másvalaki figyelmeztetésére. Akkor még sok helyen házból temettek. Néhány szót a csemegékről, amelyek megédesítették a gyerekek óráit. A sok apró, kedvelt finomságot a vegyeskereskedések, a kis szatócsboltok árusították. Ilyen volt például a szentjánoskenyér, a szegények eledele, amelynek őshazája a kelet mediterrán terület és az Arab-félsziget déli része. A Bibliában olvashatjuk, hogy Keresztelő Szent János szentjánoskenyér termését ette a sivatagban. és, miről van szó, mi következik, és hogyan jutnak el fiaiból a kétségbeesett kiábrándulásig ” Folytatása a IV. oldalon