Magyar Hírlap, 2020. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-08 / 185. szám

ni. 2020. augusztus 8. Tisztán emlékszem arra, hogy a híd bu­dai hídfőjénél egy lovászfiú a két testes ló mellé egy harmadik, kisegítő lovat fogott be, hogy a hídra felsegítse a teli omnibuszt. A híd közepén a kocsi megállt, a lovászfiú kifogta a pótlovat, és az istrángot tartva, visszavezette a hídfőhöz. A pesti oldalon ugyanígy történt. Maga az omnibusz kétféle volt: egyszerű egyszintes és emeletes. A fölső ülések tető nélkül, a szabadban voltak, ezért volt kelle­mes jó időben kocsikázni. Innen Zerkovitz Béla és Szilágyi László népszerű dalszöve­ge: „Éjjel az omnibusz tetején, / emlékszel kicsikém, de csuda volt.” . A kocsik padoza­tát burkolták, oldalukat lakkozták. A feszí­tett rugózatú kocsikat két ló húzta. Megállói nem voltak, megállt bárhol, ahol az utasok le- vagy fel akartak szállni. A kocsi vaske­rekeken, kezdetleges rugózással döcögött és nagy zajt csapott. A kocsis gyakran csengetett és csattog­tatta az ostorát. Néha az ismert „hep-hep heppel” kurjantott is. A jól táplált testes lovak jól húztak, de szennyezték az úttes­tet. Igaz, nemcsak ők. Mellettük a konflisok, a fiákerek, a teherkocsik, no meg a hintók paripái ugyanezt tették. A nagy bajuszú ut­caseprők szorgalmasan dolgoztak, nyeles, nagy lapátokkal gyűjtötték a „hulladékot”, amit nagyobb faládákban tároltak. Este vagy éjjel aztán kiürítették a ládákat. *­­ A konflis népszerű, egyfogatú, fakerekű, vasabroncsos jármű volt, görögre gurult a kövezeten - folytatta az emlékező. - Kivé­telt jelentett az Andrássy út, amelynek bur­kolata kátrányba áztatott fakockákból ké­szült. Itt csendesen, kevés zajjal haladtak a kocsik. A konflis olcsó volt, sokszor kopott bérkocsi, lehajlítható bőr­tetővel és sovány lovakkal. Gyakran használták a kereskedők, kofák is, akik nagy kosarakat, ládákat tet­tek maguk mellé az ülésre vagy a lábukhoz. Magas bakján a kocsis ült, de volt mellette egy hely az utas számára is. Hátul, a rugós bőrülésen két személy fért el, kettő pedig a bak alatt, háttal a menetiránnyal, görnye­­dezve, szorongva utazhatott a lehajtható kis­padszerű ülésen. A legtöbb kocsin ta­xamétert is elhelyeztek. A kocsis állandó­an rángatta a gyeplőket és ostorral is bíz­tatta gebéjét. Utcakereszteződésnél, vagy ha gyalogos került elő, szintén nagy „hep­­hep -hep” kiáltásokat hallatott. A fiáker (fiákker) francia, német eredetű szó, Szent Fiacrius ír apát, remete, a kerté­szek, virágkereskedők és bérkocsisok védő­szentje nevéből származik, hozzánk német közvetítéssel jutott el. Személyfuvarozásra használt, általában kétlovas fogatú, rugós karosszériájú, könnyű kocsi volt, amely­re harmonikaszerűen leereszthető ernyőt szereltek. A fiáker elnevezés onnan ered, hogy Párizsban a szentről elnevezett szállo­da (Hotel Saint-Fiacre) közelében várakoz­tak az első lovas bérkocsik. Európai városok kövezett utcáin közlekedtek. A 20. szá­zad második felében a taxik szorították ki, ahogy a konflisokat is. Gedényi szerint a fiáker előkelőbb jár­mű volt a konflisnál. Kétfogatú, szebb ló­szerszámmal, és maga a kocsi zárt, keskeny alkotmány, magas fülkéből és magas, nyi­tott kocsisbakból állt. A kerekeken gumi­abroncs volt. Az utas a kétoldalt nyíló ajtón szállhatott be. A kocsi belseje viszont na­gyon szűk és kényelmetlen volt, de be le­hetett függönyözni és a szerelmespárok eb­ben kocsikázhattak elhagyott utcákon és parkokban, miközben a kocsis egykedvűen szivarozott. A város különböző pontjain úgynevezett standok voltak, itt várakoztak a kocsisok az utasokra. A ló külön elbánást igényelt. Fá­ból készült zabos ládában állt az eleség, és takarítólegény gondoskodott a tisztaságról. Összesöpörte a „hulladékokat”, a vizele­tet vízzel, kefével mosta többször naponta, mert eléggé bűzlött a stand, ahol egyébként általában sárga keramit (klinker) burkolat volt, ami könnyen mosható. A bazaltkockás útburkolatot nehezebb volt a lovak után tisztítani. Később, a na­gyobb forgalomnál, különösen a pesti ol­dalon, például az Astoria kereszteződé­sénél már rendőr irányította a forgalmat. A leállított teherkocsik lovai ilyenkor vi­zeltek a kocsisok füttyögető bíztatására. És bizony, amíg be nem fejezték a művele­tet, nem lehetett elindulni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az ilyen keresz­teződéseknél orrfacsaró bűz volt, különö­sen nyáron. Nem sokat segített, hogy egy­­szer-kétszer tömlőből locsolták az úttestet. * A teherjárművek szintúgy lóvontatásúak voltak. A legáltalánosabb volt a „stráfkocsi” (az elnevezés a szekér egybeépített, merev alvázára utal), amelyet két erős ló húzott. Nagy és széles rakodófelületű kocsi volt, kis vasabroncsos fakerekekkel. Amikor té­len a budai emelkedőkre tüzelőt szállítot­tak, rendszerint két kocsi érkezett a hely­színre, ahol az egyikből kifogták a lovakat és a másik kocsi elé fogták őket is­­ pótlo­vaknak. Ily módon négy ló húzta a teherko­csit, a kocsisok éktelen kiabálása és ostor­pattogása közepette. Különleges jármű volt a söröskocsi. Ra­kodólapjára állványon lévő hosszú gerendát helyeztek, és vaskapoccsal erre akasztot­ták fel a söröshordókat. A legjobban táplált, legszebb, hidegvérű mecklenburgi nehéz lovak húzták ezeket a kocsikat. Mondanunk sem kell, hogy a tűzoltókocsit is lovak húz­ták. Harangkongatással, trombitajelzés­sel, mindig vágtában rohantak és a tűzoltók kétoldalt kapaszkodva álltak a kocsin. Nagy esemény volt, ha egy ilyen kocsi megjelent a forgalomban. A gyerekek nagy sikongással futottak utána, mert látni akarták a tüzet. A szülők alig tudták visszatartani őket. Az egyfogatú rabszállító kocsi zöld színű volt, ritkán tűnt fel az emberek között. Ké­nyelmesen döcögött, semmi sem indokolta, hogy vágtasson. A cellák megvárták a ra­bokat. A bakon a kocsis mellett egy rendőr, vagy a börtönőr ült. A jegeskocsi gyakorta járta az utcákat. Zárt, ládaszerű, hosszú alkotmány volt, két ló húzta. A jeges harsány „jegeeces” ordí­tással jelezte a háziasszonyoknak és a cse­lédlányoknak, hogy megérkezett. A kocsi két oldalán és a végén ajtók voltak, innen húzott ki gyári jéghasábokat a jeges, és a kampós szerszámmal a hozott vödrökbe törte a jeget. Különösen nyáron hosszú per­cekig várták a sarkokon és az osztó helye­ken a jeges feltűnését. - Bennünket gyerekeket nagyon izga­tott a sintérkocsi, amelyet a gyepmester és a segédje irányított - mondta Gedényi Mi­hály. - Egyfogatú, kis ládaszerű alkotmány volt, rácsos ablakokkal. Mindig volt ben­ne egy-két vonító, csaholó kutya. A sintér másfél méteres, botra szerelt, vashuzalból készült horoggal kapta el a kóbor négylábú­­akat. A hurok az állat torkára szorult, mi­re a sintér jól megforgatta a levegőben, majd az elalélt állatot bevágta a börtönébe. Aztán továbbhajtottak, s ha újabb kóbor ebet lát­tak, a sintér a segédjével működésbe lépett. Hogy mi lett az így elfogott kutyák sorsa, nem tudom... Még két érdekességet említek. Az egyik a gépkocsi. Ezerkilencszáztizen­­hatban láttam először autót Budán. Nyitott fedelű kocsi volt, a vezetőt nagy porköpeny védte, szemüveget és sálat viselt. A kocsi nagy füstöt eregetett, lármásan döcögött és olyan lassan, hogy mi gyerekek gyakran fu­tottunk a csodaautó után és jó darabon bír­tuk vele a versenyt. A másik érdekesség, hogy az első villanyautót is láttam. Augusz­ta osztrák főhercegnő ült benne, libériás inas és sofőr ült a bakon; igen, mert ponto­san olyan volt a villanyautó, mint egy nagy fiáker, amely elöl elvették a lovakat. A sofőr magas bakon ült és forgatta a volánt. Hátul, a csukott fülkében ültek az utasok. A kocsi nemkülönben lassan, húsz-harminc kilo­méteres sebességgel „suhant” tova. Meg­jegyzem, hogy én még láttam lovasokat a régi Andrássy úton. Az úttest mellett kes­keny szakaszt hagytak nekik, amelynek a felülete földes maradt. Ovális táblákról volt olvasható, hogy: „Lovasoknak.” Leginkább polgári ruhás férfiak és nők ügettek végig az Andrássy úton a Városliget irányában. *■ Az első pesti villamos nem egy korábbi lóvasúti vonal villamosításából született - ahogy több helyütt -, hanem a Siemens and Halske cég a Nagykörúton, azon belül is a Nyugati pályaudvar és a Király utca között építette ki a vonalát 1887 novemberében. A forgalmat két villamoskocsi látta el. Az első budai villamosjárat 1896-ban indult a Zugligetbe. A kocsik eleinte a lóvasúti jár­művekre emlékeztettek, csak éppen elöl nem kantár, hanem a villamosvezető esz­közei voltak. A sebesség először nagyon alacsony, óránként tíz kilométer volt, de fo­kozatosan emelték feljebb. Több kocsi ké­szült teljesen zárt szekrénnyel, előbb csak az utasok, később a járművezetők is élvez­hették az időjárás viszontagságaitól védő villamosok előnyeit. A kocsi váza és szek­rénye az idő tájt általában fából készült, a járműveknek pedig mindössze két tengelye, azaz négy kereke volt. - A villamos pótkocsival közlekedett - egészítette ki a történelmet személyes ta­pasztalataival Gedényi. - A vezető nagy csi­lingelések közben, a nyitott peronon, állva irányított. Minden kocsiban egy-egy kala­uz adta vagy kezelte a jegyeket. A spanyol­járvány idején rendelet szabályozta, hogy a kocsi belsejében csak ülő utasok tartóz­kodhattak, és a peronon csak hat utas áll­hatott. A rendelet végrehajtását szigorú­an ellenőrizte a rendőrség. Abban bíztak ugyanis, hogy ezzel elejét veszik a járvány terjedésének. * A közlekedés kapcsán a Dunát is meg kell említeni. Nagyon sokan jártak tudniillik reggel és délután gyalogosan a Lánchídon, részben a siklóval érkezve a Várból, rész­ben az Alagúton át. Az áthaladásokért fizet­ni kellett. Gedényi kisdiákként több alka­lommal ment át az édesapjával a Lánchídon. Előre megvásárolható, négyszögletes, leke­rekített fémzsetont kellett egy ládába be­dobni. Egyenruhás ember állt a híd feljá­rójánál, ő ellenőrizte az adózást. Az első világháború törölte el a hídpénzt. A dunai átkelést a propellerek, a „prop­­csik” bonyolították le, amelyek csavargő­zösök voltak, fedélzettel. Talán száz utas fért fel rájuk. A hidak közötti partszaka­szokon voltak a hajóállomások, és itt árul­ták kis bódékban a jegyeket. A hajóslegényt, aki a kikötéskor kidobta a kötelet a vasbak­ra, gúnyosan „köteles hadnagynak” csúfol­ták. Induláskor a kapitány dudált egy na­gyot, majd egy kiszélesedő szájú csőhöz hajolva nagyot kiáltott: „Eleve”. Ez volt a kapitány beceneve. A kétoldalt nagy lapát kerekekkel működő gőzösök tavasztól őszig menetrendszerűen szállították a kofákat és az árukat a piacokra.­­ Az automata és kézi hajtású zenegépek története sok száz évvel ezelőtt kezdődött, több nemzet vallja magáénak a kintor­na feltalálását. Fejlődésük a felvilágosodás korától a második világháborúig kíséri és hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek fejlődését. A magyar nyelvben az ilyen zenegépek három néven ismerete­sek: a „kintorna” olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így. S mivel a zenegép is hasonló kurblival működött, a név végér­vényesen ráragadt. A „verkli” szó német (valójában osztrák) eredetű, a Werkl szóból származik, a Mo­narchiában nevezték így az utcai zenegépe­ket. A „sípláda” önmagáért beszél, a síppal működő zenegépek elnevezése. Csak Buda­pesten a húszas-harmincas években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás enge­délyt adtak ki. - A fővárosi házak udvaraiba napon­ta betértek a különféle zenés mutatványo­sok - említette Gedényi. - A legnagyobb szenzáció a kintornás volt, akit Kosztolá­nyi, Karinthy és mások is megénekeltek. A két nagy keréken tolt színes zenegép há­rom négy divatos nótát játszott, és egy kart tekergetve csalta elő a dallamokat. Az ud­varon és az utcán is mindig sok ember vette körül a mestert, főleg mi, gyerekek. Egyik házból a másikba kísértük a gurulós zen­egépet. Ilyenkor az emeletekről papírba csomagolva dobálták le a krajcárokat. Ha sok krajcár hullott, a játékos újrázott, haj­longott, köszöngetett, mosolygott, mint egy cigányprímás. Ünnepnapokon a tere­ken, a parkokban, utcasarkokon mindig megjelent. Legregényesebb volt a girbegur­ba óbudai utcákon. De más zenészek és mutatványosok is járták a házakat. Gyakran magányos he­gedűs tért be az udvarra és énekelte bána­tos nótáit. Előfordult, hogy a furulyához hasonlatos okarina művész könnyeztette meg a fiatal lányokat érzelmesen rezegte­­tett melódiáival, vagy egy harmonikás tűnt fel. Érdekes figurája volt a fővárosnak, de megfordult vidéken is a bosnyák. Piros fez­ben (kalapban), rajta fekete bojttal járta a házakat és a kocsmákat. A nyakába akasz­tott nagy tálca tele volt apró áruval, zsebtü­körrel, bicskával, szipkával, színes kendők­kel, és a többi. Karján kampós bot, foltos, a nyakában ostorszíj vagy bőröv volt. Rossz magyarsággal kínálta portékáit. Legtöbb­ször a „naccsága” és az „olcsó” szavakat ismételgette. A kucséber is vándorkereskedő volt, aki többnyire csecsebecséket, játéktárgyakat, déligyümölcsöt, nyalánkságot, „zsákba­macskát” árult vagy sorsolt ki, főleg szóra­kozóhelyeken. A kucséber nyakba akasztott kosara tele volt babákkal. „S miért a versek, ez a fájó, éber/Ösz­tön: árulni halk bánatomat, / Mint cukros, fanyar fügét a kucséber?” - írta Tóth Ár­pád (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz). Krúdy pedig ekképpen: „Egy »zöld bécsi kocsmát« lehet elképzelni, ahol még min­dig petróleumlámpások világítanak estén­­kint és kucséber várja, mikor kerül végre a sor az ő kosarára is.”­­ Nagy rivalgás kísérte a szerencsés nyer­test, valójában azonban mindig a kucséber nyert, mert a beszedett pénz több volt, mint a nyertesnek kiosztott apróságok - folytat­ta Gedényi Mihály.­­ A legtöbb budapes­ti nagyházban öntöttvas táblák hirdették a kapuk alatt, hogy „kintornázás és háza­lás hatóságilag tilos”. Persze ez nem akadá­lyozta meg a zenészeket, a házalókat, hogy pénzt kunyeráljanak, ha csak az éber ház­mester ki nem utasította őket. Emlékszem, hogy elfogadott „protokoll” volt, hogy ha halott volt a háznál, az énekes vagy a zenész azonnal visszafordult a házmester vagy másvalaki figyelmeztetésére. Akkor még sok helyen házból temettek. Néhány szót a csemegékről, amelyek megédesítették a gyerekek óráit. A sok apró, kedvelt finomságot a vegyeskereskedések, a kis szatócsboltok árusították. Ilyen volt például a szentjánoskenyér, a szegények eledele, amelynek őshazája a kelet medi­terrán terület és az Arab-félsziget déli ré­sze. A Bibliában olvashatjuk, hogy Keresz­telő Szent János szentjánoskenyér termését ette a sivatagban. és, miről van szó, mi következik, és hogyan jutnak el fiaiból a kétségbeesett kiábrándulásig ” Folytatása a IV. oldalon

Next