Magyar Hírmondó 7. (1795. január-június, 1-52. szám)
1795-04-24 / 33. szám
$6$ TOLDALÉK A’ Magyar Hírmondónak . Április’ 24-dik napján, 1795-ben kelti árkásához, Uránia és Hazához. Sokan alattomos Szánakozással nézték, mindjárt Munkánk* Feltálatásának kezdetében intézetünknek jövendő öszvoml isat,és azt, mint bizonyost jövendölték. Fenyegetve mutatták a’ Mindenes Gyűjtemények ideje előtt letépett Asztagjait, a’ Magyar Múzeumnak bebilintseltt Ajtaját, a’ Magyar Oriéusnak megnémúsít Lantját; és. . Vakmerők Ti, így ízóltak, egy gyenge Leánykát eretztetek útnak, és nem rettegtek ? — — Ha a’ had’ gyilkos mezedről alig tér is meg egy kis Felekezet téli szállására, már más Tavas’zal feles Ifjú Sereg tódúl arra a’ vérpiatzra, a’ mellyen a’ Hartz’ szomoru Áldozatjainak Maradványt feküsznek. A’ mell’ze lévő Világról ha a’ számos evező sereg helyett, egy megritkúltt csoport verekedik vissza Hazájában , már egy más Vakmerők’ Serege vitorláit duzzasztya, hogy azokat a’ habokat barázdállya, mellyeken Társaiknak Deszkái a’ Hajótörés után uszkálnak ! Vakmerő bizony és példán nem tanúló az Emberi Nemzet ! Minket is a’ fennemlített példák , és hajótörést szenvedett Társaink’ veszélyvallásai el nem rettentettek; a’ Reménység édes varáslásával tsalogatott, hogy mi azoknál szerentsésebbek leszünk. De kévésykedünk mi egy olly vakmerőségbe’, a’ melly tsak a’ Hazában vetett határozatlan tíszodalomból eredett. Es — — vallyon kelleténél többet bíztunk e’ mi a’ Hazában? ? PP •