Magyar Horgász, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1965. január / 1. szám
vaskozoan eltebben arra az ősi halász-vadász ösztönre, amely valamennyiünkben — kíné! mélyebben, kiné! setcélyebb — benne szunynyad. Aki minket, horgászokat gúnyol — legtöbbször sentfikus butasággal —, abból gyakran az irigység szól. (3 is fogná naphosszat a pecabotot, csak éppen hozzákezdeni tehetetten. Sport-e a horgászat? Szerintem igen. Sport a javábó!. De ha egyszer a Nagyon Okos illetékesek kimondják, hogy nem sport, én akkor is ugyanúgy fogom szeretni, mint most. Csak időm tenne hozzá, barátaim... Máta János, Jóstai vegyészzec Ámik és Már gyermekkoromban „beortódtam" a horgászás szenvedélyével. Apám is évtizedekig horgász lévén, tanutásom eredményeitől függően megengedte, hogy tejárjak vele a Balatonra. Jó fogás vott részéről, mert szorgalmasan tanuttam, hogy minél többször mehessek vele. Foglatkozásomból adódik, hogy munkaidőm nagy részét gázos helyen kell töltenem. De szinte naponta módomban ott egy pár órát horgászni is. Úgy érzem, hogy a magány, a csend és a jó levegő hatására napról napra újjászületek, így vannak ezzel egyesületem többi tagjai is. Egy vegyigyárnak vagyunk az alkalmazottai különböző beosztásban, s mindnyájan megtartjuk a horgászásban a fizikai vagy a szellemi munka után a pihenést és a szórakozást. Van köztünk mérnök, munkás, nyugdíjas és technikus, természetesen nagy százalékban tanuló is (ottogatjuk őket). Tatán az étel egy területén sem tudnak úgy eggyé kovácsolódni a különböző képzettségű emberek, mint egy horgászegyesületben. A munkaidőn belüli beosztási függőség a vízen megszűnik és teljesen egyenrangúan hódolunk kedvenc sportunknak, a horgászásnak. Célunk egy pihenve, szórakozva új erőt gyűjteni, hogy fokozott kedvvel vegyük ki részünket termelőmunkánkból. Ha tudnék beszélni mindenkivel, aki az étet különböző területén szebb étetünk építésén munkálkodik, elmondanám a horgászétet ezer örömét és annak számtalan erényét. Hívnám őket közénk, hiszen mindenkit szeretettel várnak a nádövezte tavak, a tovasuhanó kanyargó folyók és a horgászok. Talán arról kell még írnom, hogy nálunk nem idényjellegű az egyesületi étet. Barkácsoló szakkört szerveztünk, ahol a hosszú téti estéken felújítjuk készségeinket. Elmeséljük egymásnak a horgászévad alatt velünk történteket. Készülünk az egyre nagyobb teret hódító szellemi vetélkedőkre, ami áttal gyarapítjuk ismereteinket, játszva tanuljuk meg a horgászat írott és iratlan törvényeit. Jucaterházi Lajos, Nossash-díjas író Barátaim, ha szóba kerül a pecázás, elnéző megértéssel szoktak helyeselni. „Persze, olyankor gondolkodol a témáidon." Tüstént elárulják, hogy (ha talán az íráshoz értenek is) a pecázásról fogatmuk sincs. Mert hiszen a horgászatban éppen az a szép, hogy olyankor az ember nem gondolkodik a témáin. Hogy olyankor az ember egész nap nem ér rá semmire sem gondolni, csak a horgászásra. Hiszen ezért is pihentet, mert tehet, mert a hihelődés a szerszámokkal, a keresés, az új és új kisértetezés, de még ha már betetatottunk is helybe és módszerbe, az úszó játékának, a hotvég rezdülésének feszült figyelése olyan koncentrálásra kényszeríti az embert, hogy ott másra idő aligha jut. Mint a legtöbben, én is örököltem a szenvedélyt. Apám horgász volt, nagyapám meg pláne horgász is, vadász is. A gombostűvel megfogott első hutáknak az emléke kísért hosszú éveken át. Kísért és kísértett, amikor néha nyáron oda üttem kibicetni, és hogy vágyott a kezem a botra, de mint annyian, én is azt hittem, „nekem erre sem időm, sem idegem". Meg aztán nem is tudtam, hogyan fogjak hozzá. Félek a hivatatoktól és a kérdőívektől Ezt a gátlást oldotta fel bennem, egy kedves, öreg barátom és kollégám. Most 12 éve. A Lapkiadó büféjében találkoztunk, megcsodáztam a jó, bronzbarna színét. Megmondta, kinn ütt egész nap a Duna partján. — Horgászot? — kérdeztem, és már elárultam, hogy irigytem. Hittérítő volt, mint a legtöbb horgász. Másnap már fölkeresett a fényképért, negyednap hozta az engedélyeket. Elvitt a horgászboltba. Ötödnap délután a Kvassayn egész tisztességes dévért fogtam. „Beoltott." Szegény öreg barátom nem sokkal utána meghalt. Egyedül járogattam le a Duna-partra, kisérteteztem, rém ügyetlenül, eredménytelenül... Nem vagyok valami jó horgász, de azért néha fogok. Megvetem a húshorgászokat, persze, mert irigyem őket, hogy többet fognak. De azért ez az irigység nem fáj nagyon. Régen beletörődtem abba is, ha csak a vizeink paptetű- és naphal-állományát ritkítom, és nem bánom még az egészen döglött napokat sem. Nézhettem a vizet, a legszebbet, ami tehetséges, az élet ősetemét, az igazi vizet, a civilizálatlan, jó horgászvizet ... De hát horgászoknak beszéljek a horgászat szépségeire! ?." Valamikor féltem az öregségtől, ma szinte vágyódássá! gondolok rá. Nyugdíjba megyek a közé!etbe!, e! is költözöm valamerre vízpartra rakni, és igaz, sok minden elmarad, amit az é!etben szerettem, de marad a papír, a toll, marad néhány jó könyv, olvasnivaló, és főként marad a horgászat. Meg ami vele jár, a jó baráti kompánia. Hát mi ke!! még több?) 3