Magyar Horgász, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1985. május / 5. szám

TERMÉSZET-, KÖRNYEZET-, VÍZVÉDELEM • TERMÉSZET-, KÖRNYEZET-, Az elpusztított lágymányosi tó Fővárosi helyzetkép Az erzsébeti tavak, a lőrinci téglagyári tó emléke már a múlté. Az utóbbi „szelleme” azóta is­­kísért, mert az erőszakosan feltöltött tavacska vize a környező lakóépü­letek pincéjében tör elő. A Városligeti-dísztó valaha te­mérdek vörösszárnyú keszegével, kárászaival, tompáival, sőt nemes hallal is szórakoztatta a gyermek- és ifihor­gászokat. Az idők során „szépen” kibetonozták minden szegletét, élővilága mindössze néhány díszes réce. Kő­bányán az Újhegyi bányatavat, Lőrincen a Balázs-tavat a horgászok vették gondozásukba, mintaszerűen kezelik, telepítik, rendezik környezetüket. Ott van persze még az állandó felügyelettel, mesterségesen életben tartott Feneketlen-tó is, hogy csak a legismertebbeket említ­sem. A főváros nem bővelkedik tavakban, ezért a még lé­tezők megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, hiszen környezetet szépítő, frissítő szerepük vitathatatlan. A horgászok igénye is ezt kívánja, mert a sok városi hor­gász — a pesti Dunán kívül — csak távolabb, komo­lyabb költségek árán jutnakt horgászvízhez. Mit tegye­nek a csendesebb vizeket kedvelők, az idősebbek, akik már kiszorultak például a ráckevei Dunáról, a csepeli Kavicsbánya-tób­ól, az egyre több zárolt létszámú egye­sületből? A rend­szeres horgászatot 50—70 forintos napi­jegyekkel viszonylag kevesen engedhetik meg maguk­nak. Igen kevés reményt fűzhetünk a helyzet megvál­tozásához, miközben a horgászok létszáma egyre gyarap­szik. De éppen ezért mindent meg kell tenni a legki­sebb lehetőség megragadására, a kis tavak megmentésé­re. Szomorú példánk egy elhanyagolt, érdemtelenül el­felejtett tavacskát idéz. A tó múltja „.. . nem is tó, hanem széles, sekély, salakkal körül­vett pocsolya a vasúti hídnál a Duna mellett.” így jel­lemzi a lágymányosi tavat Szász Imre az ötvenes évek­ben. A nagybetűt sohasem érdemelte ki, a térképek rendszerint név nélkül jelölik a senki földjén fekvő gaz­dátlan vizet. Keletkezéséről csak szórványos adatokat találunk. Feltételezhető, hogy a Lágymányosi-öböl észa­ki végétől választották le, amikor a vasúti hidat és töl­tést építették, illetve Lágymányos mocsaras területének feltöltésekor „maradt vissza” a tó. Egy 196­5-­ben készült fotó alapján — sajnos közlésre nem alkalmas — a hossz­­szát hat-hétszáz méterre, szélességét hatvan-nyolcvan méterre becsülhetjük. A térképvázlaton szaggatott vo­nallal jelölt régi tó, amelyet vasúti sínek választanak el a nagyobb víztől, a hatvanas évek végén meg létezett. Utolsó élőlényeit — kárászokat, csukákat — szemét­tel, sittel pusztították el. Ma már nyomai sem fedezhe­tők föl. A nagyobbik tóban itt-ott megtelepedett a nád, kisebb hinarasok tették változatossá a horgászhelyeket. Meredek partját selymes fű borította, jótékonyan elta­karva a vörös-fekete salakot. Tágabb környezete azon­ban mindig is „tájjellegű”, szemétben bővelkedő ipari sivatag volt. Megmenthető lett volna A tavat a sműút alatt húzódó csatorna köti össze az élő Dunával. Micsoda lehetőség (volt)! Magas dunai vízálláskor felduzzadt a tó szintje, rengeteg hal keresett itt menedéket, ívóhelyet, biztosítva a halállomány után­pótlását. A csatorna tó felőli oldalán egy zsilip marad­ványai emlékeztetnek az elmulasztott lehetőségre: sza­bályozni lehetett volna a vízszintet egész éven át; elzár­ni az apadással visszavonuló ihalak út­ját; vízcserével megakadályozni az eutrofizációt. (Gondoljunk arra, hogy napjainkban egy mesterségesen kialakított tó gátrezkb szere­ zsil­iprendszere mekkora költséget jelent.) No és a halak! Majd valamennyi keszegfajta „bejáratos volt” a tóba. Magas víznél a paduc is! A kárász, a cömpó, a törpeharcsa tipikus lakó volt, de ponty, csuka is horgára akadt az ügyesebb horgásznak. Vad, dunai áradáskor, vagy viharos szélben, mikor odakint a Dunán nem le­hetett megmaradni, szívesen kerestek itt menedéket a folyami horgászok is. Az 1977-es tél végi, tavasz eleji nagy áradáskor gyönyörű domolykókat akasztottunk balbahallal a zsilip szájánál. Talán négy éve történt, hogy egy horgásztársam nyár elején a pocsolyává lett tó mélyebb gödréből néhány perc alatt kifogott két szép pontyot — bizonyára az éhező utolsókat. Két éve még merítőhálóval fogták a csalit­alnak oly kiváló gyöngyös razbórát. Az utóbbi években nyaranta a kiszáradás fe­nyegette a tavat, télen fenékig befagyott és mirld job­ban szűkítette a halak életterét a sok-sok idehordott szemét. 1985. tavaszára már hírmondója sem maradt a halaknak. A tó gyakorlatilag halott. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt megmenthettük volna, de egyetlen egyesület sem gon­dolt rá, egyetlen tettre kész horgász sem szólt érte. Ma­gam is felelősséget érzek , bár gyermekkor­omra esik az említett időszak, mikor a reális esély megvolt a tó feltámasztására. Nincs visszaút Ha egy pillantást vetünk a fényképekre, a cím érthe­tő, az előzőekben leírtak nélkül is. De annál érthetet­lenebb, hogy a SZEMÉTLERAKÁS­­HATÓSÁGILAG TI­LOS A táblák miért „ijesztgetik” az építkezési törme­léket idehordó teherautókat, hiszen egy földgyalu­gép is tolja a szeméthalmokat a szikkadó tómederbe, s bizo­nyára nem önszorgalomból dolgozik ott, tevékenysége legális. Az emberek rendszerint ösztönösen odateszik a nagy szemét melllé a maguk kis szemetjét. A lelkiismerete­­sebbje is valami feloldozás félét érez ilyenkor. De va­jon a tiltó táblák kinek szólnak? Talán egy valamikori eredménytelen megmentési kísérlet szánalmas marad­ványai? Szeretném, ha a lágymányosi tó szomorú példája in­tésül szolgálna a jövőben s buzdítana a még megment­hető tavak megmentésére. Molnár László 7

Next