Magyar Horgász, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1985. május / 5. szám
TERMÉSZET-, KÖRNYEZET-, VÍZVÉDELEM • TERMÉSZET-, KÖRNYEZET-, Az elpusztított lágymányosi tó Fővárosi helyzetkép Az erzsébeti tavak, a lőrinci téglagyári tó emléke már a múlté. Az utóbbi „szelleme” azóta iskísért, mert az erőszakosan feltöltött tavacska vize a környező lakóépületek pincéjében tör elő. A Városligeti-dísztó valaha temérdek vörösszárnyú keszegével, kárászaival, tompáival, sőt nemes hallal is szórakoztatta a gyermek- és ifihorgászokat. Az idők során „szépen” kibetonozták minden szegletét, élővilága mindössze néhány díszes réce. Kőbányán az Újhegyi bányatavat, Lőrincen a Balázs-tavat a horgászok vették gondozásukba, mintaszerűen kezelik, telepítik, rendezik környezetüket. Ott van persze még az állandó felügyelettel, mesterségesen életben tartott Feneketlen-tó is, hogy csak a legismertebbeket említsem. A főváros nem bővelkedik tavakban, ezért a még létezők megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, hiszen környezetet szépítő, frissítő szerepük vitathatatlan. A horgászok igénye is ezt kívánja, mert a sok városi horgász — a pesti Dunán kívül — csak távolabb, komolyabb költségek árán jutnakt horgászvízhez. Mit tegyenek a csendesebb vizeket kedvelők, az idősebbek, akik már kiszorultak például a ráckevei Dunáról, a csepeli Kavicsbánya-tóból, az egyre több zárolt létszámú egyesületből? A rendszeres horgászatot 50—70 forintos napijegyekkel viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak. Igen kevés reményt fűzhetünk a helyzet megváltozásához, miközben a horgászok létszáma egyre gyarapszik. De éppen ezért mindent meg kell tenni a legkisebb lehetőség megragadására, a kis tavak megmentésére. Szomorú példánk egy elhanyagolt, érdemtelenül elfelejtett tavacskát idéz. A tó múltja „.. . nem is tó, hanem széles, sekély, salakkal körülvett pocsolya a vasúti hídnál a Duna mellett.” így jellemzi a lágymányosi tavat Szász Imre az ötvenes években. A nagybetűt sohasem érdemelte ki, a térképek rendszerint név nélkül jelölik a senki földjén fekvő gazdátlan vizet. Keletkezéséről csak szórványos adatokat találunk. Feltételezhető, hogy a Lágymányosi-öböl északi végétől választották le, amikor a vasúti hidat és töltést építették, illetve Lágymányos mocsaras területének feltöltésekor „maradt vissza” a tó. Egy 1965-ben készült fotó alapján — sajnos közlésre nem alkalmas — a hosszszát hat-hétszáz méterre, szélességét hatvan-nyolcvan méterre becsülhetjük. A térképvázlaton szaggatott vonallal jelölt régi tó, amelyet vasúti sínek választanak el a nagyobb víztől, a hatvanas évek végén meg létezett. Utolsó élőlényeit — kárászokat, csukákat — szeméttel, sittel pusztították el. Ma már nyomai sem fedezhetők föl. A nagyobbik tóban itt-ott megtelepedett a nád, kisebb hinarasok tették változatossá a horgászhelyeket. Meredek partját selymes fű borította, jótékonyan eltakarva a vörös-fekete salakot. Tágabb környezete azonban mindig is „tájjellegű”, szemétben bővelkedő ipari sivatag volt. Megmenthető lett volna A tavat a sműút alatt húzódó csatorna köti össze az élő Dunával. Micsoda lehetőség (volt)! Magas dunai vízálláskor felduzzadt a tó szintje, rengeteg hal keresett itt menedéket, ívóhelyet, biztosítva a halállomány utánpótlását. A csatorna tó felőli oldalán egy zsilip maradványai emlékeztetnek az elmulasztott lehetőségre: szabályozni lehetett volna a vízszintet egész éven át; elzárni az apadással visszavonuló ihalak útját; vízcserével megakadályozni az eutrofizációt. (Gondoljunk arra, hogy napjainkban egy mesterségesen kialakított tó gátrezkb szere zsiliprendszere mekkora költséget jelent.) No és a halak! Majd valamennyi keszegfajta „bejáratos volt” a tóba. Magas víznél a paduc is! A kárász, a cömpó, a törpeharcsa tipikus lakó volt, de ponty, csuka is horgára akadt az ügyesebb horgásznak. Vad, dunai áradáskor, vagy viharos szélben, mikor odakint a Dunán nem lehetett megmaradni, szívesen kerestek itt menedéket a folyami horgászok is. Az 1977-es tél végi, tavasz eleji nagy áradáskor gyönyörű domolykókat akasztottunk balbahallal a zsilip szájánál. Talán négy éve történt, hogy egy horgásztársam nyár elején a pocsolyává lett tó mélyebb gödréből néhány perc alatt kifogott két szép pontyot — bizonyára az éhező utolsókat. Két éve még merítőhálóval fogták a csalitalnak oly kiváló gyöngyös razbórát. Az utóbbi években nyaranta a kiszáradás fenyegette a tavat, télen fenékig befagyott és mirld jobban szűkítette a halak életterét a sok-sok idehordott szemét. 1985. tavaszára már hírmondója sem maradt a halaknak. A tó gyakorlatilag halott. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt megmenthettük volna, de egyetlen egyesület sem gondolt rá, egyetlen tettre kész horgász sem szólt érte. Magam is felelősséget érzek , bár gyermekkoromra esik az említett időszak, mikor a reális esély megvolt a tó feltámasztására. Nincs visszaút Ha egy pillantást vetünk a fényképekre, a cím érthető, az előzőekben leírtak nélkül is. De annál érthetetlenebb, hogy a SZEMÉTLERAKÁSHATÓSÁGILAG TILOS A táblák miért „ijesztgetik” az építkezési törmeléket idehordó teherautókat, hiszen egy földgyalugép is tolja a szeméthalmokat a szikkadó tómederbe, s bizonyára nem önszorgalomból dolgozik ott, tevékenysége legális. Az emberek rendszerint ösztönösen odateszik a nagy szemét melllé a maguk kis szemetjét. A lelkiismeretesebbje is valami feloldozás félét érez ilyenkor. De vajon a tiltó táblák kinek szólnak? Talán egy valamikori eredménytelen megmentési kísérlet szánalmas maradványai? Szeretném, ha a lágymányosi tó szomorú példája intésül szolgálna a jövőben s buzdítana a még megmenthető tavak megmentésére. Molnár László 7