Magyar Horgász, 1995 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1995. június / 6. szám
- fokozatosan feltöltődik, eliszapolódik, hol jobban, hol kevésbé. Ez a folyamat - amely voltaképpen egy víz elöregedésének kezdeti szakasza - némiképp lassítható, de megállíthatatlan. A tározón óriási hínármezők alakultak ki, amelyek szintén hozzájárulnak a feltöltődéshez, a lassú elmocsarasodáshoz. E folyamat előrehaladtával a halállomány összetétele is jelentősen megváltozott. A kezdeti bőséghez képest vészesen visszaesett a nyurgaponty és csukaállomány, megfogyatkozott a balin is, a gyorsabb folyást kedvelő halak, pl. a kecsege gyakorlatilag eltűnt erről a Tisza szakaszról, hiszen ívóterületeik eliszapolódtak. Ugyanakkor elképesztően elszaporodott a kevésbé értékes karikeszeg, a busákról nem is beszélve. Öröm az ürömben, hogy a természet rendje szerint viszonylag bőséges a harcsa és süllőállomány, hiszen ezek a fajok még találnak ívóhelyet a fák vízbe lógó gyökérzetén - legalábbis ott, ahol az iszap nem lepi el a gyökereket. Ez a vázlatosan jellemzett elöregedési folyamat a Kiskörei-tározón nem egyedi eset, többé-kevésbé érvényes minden olyan vizünkre, ahol a feltöltődés, eliszapolódás legfeljebb lassítható, de nem megakadályozható. Nyugodjunk bele? Nem tehetjük, vétek volna. Meggyőződésem, s tudom, nálam hozzáértőbb, „természetes szemléletű” szakemberek is hasonlóan gondolkodnak: odafigyeléssel, szívós és következetes munkával sokat segíthetnénk halainknak, hogy ívóhelyet találjanak. Az elv, az elmélet egyszerű: a halak ívási időszakában - ahol lehet olyan emelt vízszintet kell tartani, hogy füves, bokros, korábban szárazon álló partszakaszok, területek kerüljenek megfelelő mélységű vízborítás alá, ahol a nászra készülő halnépség ívóhelyet talál. Ennek megteremtése valószínűleg nem minden vizen lehetséges, de a zsilippel szabályozott tározókon, duzzasztott patakvagy folyószakaszokon bizonyára nagyob beruházás, erőfeszítés nélkül kivitelezhető, hogy magasabb vízszintet tartsunk a tavaszi időszakban, s a nyár elején. A kisebb, jól belátható, körüljárható tározókon ez nyilván egyszerűbb, a nagyobb vizeken, pl. a Kiskörei-tározón már bizonyára bonyolultabb, hiszen többféle érdeket, befolyásoló tényezőt kell figyelembe venni. (Partvédelem, talajvízszint esetleges megemelkedése, szivárgó vizek kialakulása stb.) A megemelt vízszintet addig kell tartani, amíg a halak leívnak, és a kikelő ivadék annyira megnő, megerősödik, hogy a víz fokozatos visszaeresztésekor biztonsággal juthat vissza a mederbe, állandó életterébe. Ezzel a módszerrel voltaképpen mesterséges „áradásokat” idéznének elő, de elkerülnénk a természetes áradások esetlegességeit és veszélyeit: a vízszint megfelelő szabályozásával nem kerülnének szárazra az ikrák, vagy a még úszni nem képes ivadékok. Ennek a „mesterséges-természetes” vagy „féltermészetes” halszaporításnak az értékét, hihetetlen lehetőségeit könnyű belátnia annak, aki már került olyan szerencsés helyzetbe, hogy tanúja lehetett, mondjuk a Tiszán, egy több hónapos (sajnos egyre ritkábban bekövetkező), tartós tavaszi áradás visszahúzódásának. Zabos Géza számolt be egy ilyen emlékéről egyik írásában, amikor is a 70-es nagy árvíz után szemtanúja lehetett, amint a „fokokon” (az árterületről lefolyó víz által kialakított ideiglenes patakokban) feketéllett a víz az anyafolyóba visszaúszó ivadékok tömegétől. Gondoljuk csak meg: vajon hány százezer Zuger üveg, nevelőtó, munkaóra, mennyi nevelőtáp, emberi energia kellene ahhoz, hogy egy ilyen természetes szaporulatból születő ivadéktömegnek akárcsak a töredékét is előállíthassuk. Ne higgyük azonban, hogy ezen a lehetőségen, a „féltermészetes” szaporításon, azaz a halak megsegítésén csak a szakembereknek, a horgászvíz tulajdonosának, kezelőjének kötelessége elgondolkodni. Ez mindnyájunknak, minden horgásznak feladata. Nézz hát körül, kedves horgásztársam, amikor lemegy a vízpartra, mert bizonyára láthatsz olyan mélyedést, lapos, füves területet kedvenc tavad, tározód, folyód mentén, ahol tavasszal megtartható a víz, hogy ívóhelyet adjon az anyahalaknak. Ne, még ne fogj ásót, kapát, hogy mesterséges foltot húzz, vagy vízfogó gátacskát emelj, egyelőre csak nézelődj, szemléld a tájat, méregesd szemeddel a pártalakulatokat, s ha észrevenni véled a helyet, ahol netán halak ívhatnak neked, gyerekednek, unokádnak, szóval az életnek, a természetnek - akkor szólj másoknak is. Szólj Jóskának, Sanyinak, Pistának, a víz kezelőjének, tulajdonosának, halbiológusnak, földmérnöknek, vízügyesnek, MOHOSZ-nak, halásznak, szóval mindenkinek, akitől remélheted, hogy értő füle van, s készsége arra, hogy a halaknak szaporodni segítsen. S gondold meg azt is, hogy az ezreseidből, amit horgászengedélyre költesz, legfeljebb néhány kiló ponty kerülhet a vízbe, miközben Te tovább sopánkodsz a családdal, barátokkal a parton az annyira várt nyári szabadság idején, hogy „már megint nem eszik a hal” - pedig csak arról van szó, hogy nincs elég hal. S csupán telepítésből sohasem lesz bőséges állomány. Mi, emberek, már annyi vétket elkövettünk a természet rendje, a halak ellen, hogy nagyon itt az ideje: tegyünk valamit értük. Tudom, okos szakemberek esetleg (biztos?) számos kételyt, tudós érvekbe csomagolt ellenvetést hozhatnak elő, hogy ez a „féltermészetes” halszaporítás álom, naivitás, hozzá nem értő okoskodás. Ne dőljünk be a megalapozatlan elméleteknek. Egyik emlékezetes olvasmányom az a rövid statisztikai tanulmány, amely valamikor a század elején jelent meg, s az 1800-as évek tiszai halászati, halfogási eredményeit mérlegeli, értékeli, s ad róluk tanulságos grafikont, összefoglalást. A vizsgált időszak azért is tanulságos, mert a Tisza-szabályozás előtti, alatti és utáni időszakra is ad tájékoztatást, amiből egyértelműen kiderül - szinte függetlenül a szabályozást követő általános halállomány-csökkenéstől hogy a nagy áradások után mindig volt hal. Ez ilyen egyszerű. Lehet érvelni, lehet tudóskodni, panaszkodhatunk szennyezésre, halrablásra, halászatra, orvhalászatra, orvhorgászatra, civilizációs ártalmakra, s a jó ég tudja, mi mindenre -, de amikor víz van, hal is van. Ezt igazolják a Tiszán a 70-es és a 81-es tartós, nagy vizek, meg az összes többi jelentős áradás, s nyilván más folyókon, tavakon, tározókon is hasonló a helyzet. Bizonyára így volt - s lenne ma is a Balatonon, ha nem változtattuk volna betonteknővé, hiszen a régi tavaszokon szétszaladt a víz szerte a partokon, amikor a tavaszi szél vizet árasztott, elfolyt a berekbe, s fél Somogy halbölcső volt. Szó sincs róla, hogy ezt sírnám vissza. (Dehogynem!) Tudom, a tényeken, a civilizáció adta valóságon gyökeresen változtatni aligha lehet, s kérdés, hogy célszerű lenne-e, de azért ránk férne, ha kicsit „zöldek lennénk, halak lennénk”. Mert akkor megtudnánk, hogy mit jelent víz nélkül, eleség nélkül, gyerek nélkül, oxigén nélkül élni?! Tehát víz kell, mert akkor van hal. Ha az ég ad vizet, minden rendben van, ám az ég egyre szűkmarkúbb, ezért nekünk, embereknek kell megtartanunk, óvni, ívóterületekre okosan kiönteni azt a keveset, amit csak tudunk. Viszonylag jól szabályozható, zsilippel vezérelt kisebb vizeken ez könnyebb feladatnak tűnik, folyókon, szabályozni nehéz tavakon, nagy tározókon már sokkal nehezebb, hiszen megregulázott, árvédelmi töltések közé szorított folyóinkon gyorsak, erősen ingadozóak az árvizek, többnyire hirtelen jönnek, felszöknek a szűk mederben, gát szorította ártérben, s aztán már futnak is tova, mint amikor a kádban kihúzzuk a dugót. Régen, a szabályozások előtt, tengerré vált a fél ország tavasszal, kint hullámzott a víz több százezer holdon, s őseink csónakon közlekedtek a falvak között. (Ezt még én sem vágyom vissza, bármennyire szeretnék a halaknak segíteni...) A földrajz és történelem órákról jól tudjuk, hogy a múlt századok éppoly ellentmondásosak voltak, mint „nagy civilizációnk”, a 20. század. Különbség „csupán” annyi, hogy akkor az árvizek korántsem pusztítottak annyit, mint ma az ipari civilizációnk: atomenergiával világítunk, fűtünk, de épp úgy nem tudjuk, hogy az atomerőművekkel mennyire veszélyes időzített bombákat építünk magunk köré, mint ahogy a folyók szabályozói sem tudták, hogy mennyire avatkoznak be a természet egyensúlyába. Az alumíniumért kiszívtuk az éltető karsztvizet a bauxitbányák térségéből - és persze élünk, elszántan, hideg-tudatosan, mindazzal, amit a természettől, a természetből tanultunk. Salétrommal, foszforral, ólomgolyóval, méregpohárral, lombfosztó vegyszerrel, lecsapolással, elduguló, fulladt csatornával, kidobott autógumival, bokorba hajított, táborhelyen hagyott szeméttel - soroljam még? Inkább meg kéne nézni, hogy hol van az a mélyedés, az a napsütötte lapos, még mielőtt ránő a fű, a bokorlomb, ahol megáll majd a víz, nászhelyül a halaknak... Ez milyen jól hangzanék zárszónak. De ez kevés, ennél több kell. Hal. Ahhoz pedig értő ember, a vizet magáénak érző horgász, mégha a víz nincs is bejegyezve telekkönyvileg a nevére. Mert mire be lenne jegyezve, már lehet, hogy késő, és csak üres, haltalan folyadék kerül a nevére. De hát nem mindegy, hogy kié a víz? Persze, hogy nem. A nagyobb folyók, tavak mindmáig mindenkié - tehát senki nem érzi egyiket sem sajátjának. Rájár, és visz belőle. Enyém, tied - senkié? Fosszuk hát tovább? Végszónak ez sem jó. Végszó ugyanis nincs. Csak elszánt jóakarat van, enyém, tied, övé. Halbiológus, vízügyes szakember, horgász, egyesületi vezető, vízparti sétáló, gátőr, halőr, vízitúrázó, tótulajdonos, tóbérlő, hajós, zsilipkezelő, állampolgár, külföldi és belföldi - szóval mindenki kell hozzá, hogy hal legyen a vízben. Mindenki? Már megint mindenki? Hát megint ugyanoda jutottunk, hogy a mindenki tulajdonképpen senki? Nem. Csak te kellesz, meg én, meg ő, írjál, beszélj, mondd el, hogyan csináljunk ívóhelyet a halaknak. Gondolkozz rajta, törd a fejed, ne hagyd, hogy azt mondják: ostobaság! Ne hidd, hogy naivitás. Fogjuk már fel végre, hogy a mindenki mi vagyunk. Hogy egy tartós, jó áradás kellene? Hát persze. De tudjuk, hogy az ritka. Nagyon ritka. Ha mégis jön, az csoda. De csak erre számítani: kevés. Azt nézd, hogy hol és hogyan lehet megtartani az ívóhelyen a vizet. NAGY ANDRÁS BÉLA Magyar Horgász 1995/6 31