Magyar Horgász, 2019 (73. évfolyam, 1-12. szám)

2019. január / 1. szám

DR. ASZTALOS ISTVÁN - 75 OLVASÓINK ÍRTÁK A Don-kanyarból 1943-ban hazatért bátyámmal elutaztunk Dunapentelére (Dunaújváros) a nagymamánkhoz látogatóba. Egyik délután a Dunára mentünk csónakázni, ekkor a bátyám a zsebpecáját rákötötte egy fűzfaágra és megtanított a sneci (Pentelén pisze volt a neve) horgászatára. Rá­kosfalván laktunk, mellettünk a vízben bővelkedő, akkor még csak kicsit szabályozott Rákos-patakban kezdtem hajkurászni a halakat, ennek során na­gyobb fiúkkal is megismerkedtem. Tőlük tanultam meg a törpeharcsa, a keszegfélék, sőt a csuka fogá­sának módozatait, majd a Rákos-patak mellett talál­ható Lovaregylet négy tavában (ezek napjainkban már nem léteznek) horgásztam. Az akkori, kezdetle­gesnek mondható spiccbotos (mogyoróvessző) hor­gászat mellett fenekeztem is, bot nélkül, amolyan kézzel megpörgető módszerrel. Sok nagy törpeharcsát (fél kiló körülieket) és szép csukákat sikerült így fognom. Dunapentelei nyaralásaim azonban a Dunához vonzottak. Szüleimtől karácsonyi ajándékként kaptam két tőrpengés botot tárolóorsókkal, így már bátran nekivághat­tam a dunai halak megfogásának. Gimná­ziumi, majd főiskolai tanulmányaim idején minden szabadidőmet a Dunán, Albertfalva és Budafok térségében, valamint a nyári vakáció alatt 2-3 hétvégét Dunapentelén töltöttem. Természetesen ehhez már igazol­vány, engedély is kellett, amit a Debreceni Étteremben lehetett kiváltani, így lettem a Budapesti Horgász Egyesület ifi tagja. Amikor Aszódra kerülve megkezdtem tanári pályámat, elszakadtam az én szere­tett Dunámtól. Viszont a mi kis Aszódunk határában „hempelygett" (amiként Petőfi írta kedves versében: Galga partihoz) a Galga-patak, ahol folytatni tudtam ked­ velt időtöltésemet. Itt ugyan nem lehetett fogni többkilós márnákat, nyalka paducokat és kényelmes jászokat, de volt benne (napjainkra már kiveszett) sok-sok domolykó, bodorka, veresszárnyú keszeg és kilósra is megnövő csuka, a rengeteg fenékjáró küllőről, szivárványos ökléről, a szélhajtó küszöbről és más vízi élőlényekről (a sok ezer, „koncerteket" tartó békáról, a csendes teknősbékákról, a siklókról, a piócákról és a kagylókról) nem is beszélve. Ezt a haragos áradásokat is művelő, gazdag élővilággal rendelkező folyócskát először a közeli gyárból a folyóba került cián tette élő halottá. Ezután a meg­gondolatlan mederszabályozás egy szűk csatornává alakította át a „mi Galgánkat". Az itt horgászoknak új vizeket kellett keresnie. Ekkor ismét a Duna felé vonzódtam, és lettem a Soroksári-Duna-ági patinás Neptun HE tagja, ahol sok nagybajuszú harcsát, vad nyurga pontyokat és „lapát" dévéreket foghattam. Az Aszódtól való távolság (több mint 100 km) és a folyamatosan emelkedő benzinárak „olcsóbb" meg­oldás felé terelték a hobbim művelését. Aszód és Gödöllő között terül el Domonyvölgy, ahol a soha el nem apadó Egres-patak folyik keresz­tül, erre a vízfolyásra a XVIII. század elején három vízimalom is települt. A XX. század első felében az utolsó malom kereke is leállt, csak a malomtavak gödrei jelezték, hogy itt egykor milyen vízi élet volt. Az 1960-as években az állami irányítás - a mezőgaz­dasági termelőszövetkezetekkel karöltve - egyre inkább kezdte felismerni az öntözéses zöldségter­mesztés fontosságát. A kertészet víz nélkül nem létezhet, ezért a környékünkön, első alkalommal az Egres-pataknál völgyzáró gátak létesítésével, az egykori domonyvölgyi malomgödrök tekintélyes kibővítésével tavakat hoztak létre. A 3-as fő köz­lekedési úttól az Egres-patak forrása felé haladva az illetékes Domonyi TSZ az első tónál nagy libate­nyésztésbe kezdett, a második tó körül öntözéses növénytermesztést indítottak be, a harmadik tó a Földművelésügyi Minisztérium kezelésébe került. Természetesen mindhárom tóban elszaporodtak a halak, ám a második és a harmadik tóba telepí­tettek is halakat. A Domonyi TSZ kezelésébe került második tóban való horgászatra korlátozott számú horgászengedélyt is kiadtak. Azonban a horgásza­tot egy gátszakadás lezárta a gazdag halállomá­nyú tavon. Nemcsak a halak mentek le a megáradt patak vizén, hanem a tó vize is, csak az egykori malomtavak gödreiben maradt meg egy-egy tó­csa, kevés hallal.Ennek a tónak az engedélyezett horgásza voltam én is. Amikor ismét megkezdték a gát építését, elhatároztam, hogy ezen a tavon való horgászatra egyesületet hozok létre. Egyéves utánajárást követően a vízügyi igazgatás megadta az engedélyt a vízen való hogászatra, ha azt a törvé­nyesen megalakult horgászegyesület akarja erre a célra kibérelni. Kikötötték, hogy a tó a Vízügyi Igaz­gatóság kezelésében van, elsődleges hasznosítása az öntözés, csupán másodlagos a horgászat. Az egyesület megszervezését könnyítette, hogy több „galyás" horgászt ismertem, akik a baráti kö­rükbe tartozókat is meghívták az egyesület alakuló ülésére. Az első nekifutás (1972-ben) nem hozott si­kert, de második alkalommal már 32 tagjelölt támo­gatásával megalkották az Aszódi Horgász Egyesület alapszabályát (a Pest Megyei HE IB-től kért minta alapján), amit az illetékes hatóságok„törvényesítet­­tek", tehát 1973-ban hivatalosan is megalakultunk. Az első évi befizetésekből tenyészhalakat vásárol­tunk és egyéves halfogási tilalmat rendeltünk el. A második évben azután már nagy örömmel vettük birtokba tavunkat, amit a hivatalos Domonyvölgyi II. sz. Víztározó helyett egyre gyakrabban csak Asztalos-tónak neveztek. Szép emlékű egyesületi vízi élet alakult ki ezen a tavon, amely egyesületnek nem­csak alapítója, hanem 25 éven át - a ta­gok bizalmából - elnöke is voltam. Az idő múlásával, új völgyzáró gátak építésével újabb víztározókat is létrehoztak ezen a vidéken, ahol is (az aszódi mintára) újabb horgászegyesületek alakultak. Ezekkel együttműködve - kezdeményezésemre - jött létre öt horgászegyesülettel karöltve, a napjainkban is élő, évenként megren­dezésre kerülő Galga menti Horgászkupa halfogó verseny. Hivatali és tudományos elfoglaltságom mellett a létszámban és feladatokban is bővülő egyesület veze­tése már komoly megterhelést jelentett számomra, ezért úgy láttam tisztességes­nek, hogy lemondok és másoknak, nálam fiatalabbaknak adom át a vezetést. Az egyesület élete az elmúlt évtizedekben szépen fejlődött. Napjainkra már szép­séges üdülőkörnyezetté átalakuló Domonyvölgy, benne tavunk gazdag halállománya nemcsak a tagoknak, de a napijegyes horgászoknak is szép élményeket biztosít. Az igen jól vezetett egyesü­letnek már nemcsak aszódi és más környékbeli településekből verbuválódik a tagsága, hanem az üdülőlakosság köréből is. Végül egy engem ért nagy megtiszteltetésről szeretnék még beszámolni. Jó pár évvel ezelőtt meg­keresett az akkori elnök és több vezetőségi tag (akik egykoron nálunk gyermek és ifjúsági horgászként ismerkedtek meg ezzel a szép sporttal, hobbival és egyben a természetvédelemmel) és megkérdezték, hogy elfogadom-e, ha az egyesület felveszi a ne­vemet? Természetesen ezt nagy örömmel vettem (talán néhány örömkönny is kicsordult a szemem­ből). Az egykori Aszódi Horgász Egyesületből így lett Asztalos István Horgász Egyesület. Számomra pedig a horgászat nemcsak tudomány, művészet és sport, hanem az emberiség számára ajándékba kapott ter­mészet szeretete és megőrzése. Egy rekordfogás margójára

Next