Magyar Idők, 2016. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
2016-03-14 / 62. szám
) KULTÚRA 17 . www.magyaridok.hu Egyvalakinek sikerült hangulatában maradéktalanul leírni, mi történt mintegy búcsújáró hely.AZ emberek Milyen volt március idusa, vajon tudjuk-e még? Az ünneplés unalma vagy ismétlődése igen gyakran és igen könynyen távolítja el az ünneplőt az eredeti esemény hevétől. Nézzünk magunkba, és valljuk be őszintén: volt legalább egy (ha nem több) március 15., amikor ásítoztunk, untuk az iskolaigazgató/osztályfőnök/párttitkár elvtárs/megyei tanácselnök úr/részeg koma roszszul szerkesztett, közhelyektől hemzsegő, előadásmódjában is maga után kívánnivalót jócskán hagyó beszédét. Nagy Koppány Zsolt Ha nem képződik meg a hallgatóban, az ünneplőben az eredeti esemény valósága, ha nem kerül tapintható közelségbe az ott lévő emberek akkor még természetesnek és őszintének, sőt spontánnak ható tevékenysége, ugyancsak nehezen tud azonosulni az ünnep lés lényegével. Pedig gondoljuk csak meg, hány helyszínen hány beszéd és hány ünnepi mozzanat próbálta felidézni annak a március 15-i napnak az eseményeit az elmúlt közel 170 esztendő alatt... Egyszóval: nehéz felidézni, mi történt aznap, pedig a suta vagy jól sikerült beszédeken túl történeti és irodalmi munkák százai, ezrei is kísérletet tettek rá, több-kevesebb sikerrel. Az esemény mégis elvesztette szakrális jellegét, elkopott, és egyre nehezebben tud bárki visszavinni bennünket a gyökerekhez, hogy érezzük annak a napnak az ízeit. Egyvalakinek mégis sikerült - számomra legalábbis az ő munkája a mérce hangulatában maradéktalanul leírni, mi történt 14-én és 15-én: Mikszáth Kálmánnak a Jókai Mór élete és kora című, a többi könyvénél méltatlanul kevésbé ismert, regényes életrajzában. Talán azért sikerülhetett, mert nem az volt a célja, hogy leírja a nagy napot, hanem hogy leírja Jókait (aznap is, a nagy napon is). Néhány részlet segítségével ezt igyekszem most megmutatni önöknek, de szerintem olvassák el az egész könyvet: megéri. (Olyan lesz, mintha ott lennének.) És hogy Mikszáth honnan tudott minden részletet? Valószínűleg Jókaitól, akkor még ilyesmiket is megbeszéltek az Országgyűlés folyosóin. Először is egy idill hogyan lakoztak együtt, Petőfi és Jókai: „...Petőfi őszszel megházasodott, s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schifferházba hozta a »feleségek feleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival (...) Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták (...). Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni, együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.” Majd jönnek a tervek: „A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.” Elkészülnek tehát a pontok: „Még aznap nyélbe ütötték a tizenkét pontot. (...) Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehet elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörölték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?), és a nemzeti bankot tették a helyébe.” És nem csak ezért, de: „Mindenki arcán öröm ült. A pipereüzletekben nemzeti színű kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltől estig tele volt, azt mondták, hogy egy kis szabad friss levegőt mennek oda szívni, pedig ott csak pörkölt kávé szag volt, de az is jólesett a tüdőnek e nevezetes helyen.” Jókai 14-én este hazaindul a kávéházból: „Úgysem mert Petőfi eélkül hoszszan kimaradni, nehogy zavarja a háziakat. Az ilyenekben is gyöngéd volt. Örült, mikor most tizenegykor még kivilágítva találta a kis lakást a Dohány utcában. Petőfi akkor tette a végsimításokat a Nemzeti dalon, melyet egész délután és este komponált. Petőfiné magyar pillangós főkötőt varrt a lámpánál, csak »a legszeretettebb anya« aludott csöndesen a másik szobában, mert Petrovicsné éppen látogatóban volt a menyénél. Hallván az érkező Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a Nemzeti dalt. Jókai elragadtatásában a költő nyakába esett, és majdnem agyoncsókolta.” Másnap délelőtt a Pilvaxban Jókai sopánkodva megállapítja: „Nem rebellis a magyar korán reggel”, majd felolvassa a 12 pontot, Petőfi pedig - főpróba gyanánt - a Nemzeti dalt. A lelkesedés nő a szemerkélő eső ellenére is. Jókai ezt kiáltja: „Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?" Aztán Landerernél megtörténik a nyomtatás, Irinyi pedig az utcára rohan az első példányokkal: „A kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség, s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.” És ekkor még Mikszáth is ezt írja, szinte szabadkozik: „Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a motyogó fazekakba, ahol azokat főzték, szemlélhetővé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elővarázsolni a hangulatot, a miliőt, melyben történtek.” Pedig neki sikerült megmutatni a hangulatot - és milyen finoman! -, bárhogyan szerénykedik is. Következzék egy utolsó idézet ennek bizonyítására, és a megismételt kérés: olvassák el önök is (újra) az egész művet: „Már ekkor megkezdődött a Nemzeti Színházban az ingyen előadás. Théátre pár a meghívott vendégekkel gyönyörű látvány, de egy ingyen előadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, előkelő delnek az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni, s mégsincs orrfintorgatás, sem otkolános üvegre szükség. Hiszen az egyenlőség még csak egynapos.” * Hány beszéd és hány ünnepi mozzanat próbálta felidézni azt a napot...! Fotó: MTI m A furcsa, ellentmondásos, harcos tollforgató is lehet példakép Petőfi, a gyenge testalkatú Juhász Kristóf A március 15-i ünnepségeken általános iskolában és gimnáziumban lehetett Petőfi-szavalatért dicséretet, kisötöst, piros pontot meg egyebeket kapni. Később azon ment a versengés, ki milyen vagány zenekaros pólót vesz a kötelező fehér ing alá, illetve ki szerel magára kreatívabb kokárdát - a legókockákból álló nyert. Hogy konkrétan mit is ünnepelünk, arról középiskolás fokon ijesztően alul voltunk tájékoztatva, így tökéletesen rejtve maradt előttünk azoknak a férfiaknak a kivételes személyisége, akik az utolsó reprezentánsai közé tartoztak egy kihalt archetípusnak: a harcos tollforgatónak, a katona-költőnek. Napjainkban a fiatal krónikus példaképhiányban szenved, holott tele példaképpel a kultúrtörténet, csak rossz a marketingjük. Petőfi Sándortól is közszájon forog a Nemzeti dal meg az Anyám tyúkja - akinek a János vitéz is forog, az már komoly szellemi magaslatokban jár -, és a szövegek mellett valami sápkóros, izgága, kicsit neurotikus, kicsit extrovertált figura képe tűnik föl az azóta mémmé vált bajusszal, aki hazaszeretetről tud hőbörögni, de a kardforgatáshoz nem ért. Ez pedig a gyönge testalkatnak tulajdonítható, amely titulus szinte minden iskolai vagy internetes-felületes életrajzban szerepel, de komolyabb helyeken is. Ha egy mai gimnazista gyönge testalkatról olvas, magából kiindulva azt hiszi, Petőfi nem tudott lemenni a boltba pattogatott kukoricáért. Mi az eredete ennek a makacs titulusnak? Petőfi Sándor körülbelül másfél évet szolgált a osztrák császári seregben, ahová kalandvágy, az apjával szembeni lázadás és anyagi megfontolás vezette, eredetileg hat évre, 1839 szeptemberében, 17. életévét még be sem töltve, két évvel idősebbnek hazudva magát. Hat év nem sok a korban, amikor tizen-huszonévnyi is lehet a szolgálat, mindenesetre Petőfit - vagyis gemeiner, azaz közlegény Alexander Petrovichot Európa egyik legmodernebb hadseregében képezték ki, amely részt vett a közelmúlt napóleoni háborújának öszszes csatájában. Hogy hősünk mennyire vált professzionális katonává, ítéljük meg a tény alapján, hogy 1848-ban ő maga is újoncokat képzett ki a pesti Újépületben (a mai Szabadság tér helyén álló épületegyüttes a Kárpát-medence legnagyobb katonai létesítménye volt). Heves vérmérséklete persze nem segítette beilleszkedését, bajtársa felé egyszer bajonettet dobott a barakkban, amikor az elfújta a gyertyát, melynek világánál a leendő költő még buzgón olvasott. Az a bizonyos gyönge testalkat pedig konkrétan olvasható a Gollner 48. magyar sorgyalogezred 1830-1841 közötti állomány-nyilvántartó törzskönyvében, amikor Petrovich közlegény szolgálat alóli felmentését igazolják. A Sopronban besorozott, majd Grazon át végül a zágrábi hadikórházban kikötő Petőfinek a katonai dokumentumok szerint (ezeket többek között Ács Tibor hadtörténész kutatásainak köszönhetően ismerhetjük) idegláza volt, amiről a ma embere valószínűleg az izomlázra aszszociál, de ha elolvassa Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete kritikai életrajzát, észreveheti, hogy ott a tífusz szerepel, hatékonyságában a pestishez mérhető járványos betegség. Aki effélén átesik, annak bizony gyönge testalkata lesz, ha túléli. Conrad Römer ezredorvos valószínűleg megmentette hősünk életét, amikor aláírta szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítását. Ha az igazi Petőfit akarjuk magunk elé képzelni, furcsa, ellentmondásos figura kerekedik belőle, aki műveltségén kívül semmiben sem hasonlít a mai költőkre, aki szalonképtelenül jól tud verekedni, és aki napjainkban nagyon-nagyon hiányzik.