Magyar Idők, 2017. július (3. évfolyam, 151-176. szám)

2017-07-15 / 163. szám

2 LUGAS Folytatás az 1. oldalról - Találkoztam önnel vasárnap délelőtt a Ma­­gyarország-Románia-mérkőzésen, a Laky Ká­roly uszodában, a Vodafone-kupa utolsó mécs­esén, amelyen Manhercz Krisztián öt gólt dobott. Nekem az 1973-as Csapó Gábort vagy az 1999- es Biros Pétert juttatta az eszembe. - De akár Varga Dénest is említhette volna a 2006-os berobbanása okán, 19 évesen, a belgrá­di Eb-n, bár igaz, hogy ő már korábban is mu­togatta az oroszlánkörmeit. Mint ahogy Man­hercz Krisztián is, aki játszott már a riói olimpi­án, sőt azt megelőzően a januári, szintén belgrádi Eb-n. Nos, Manhercz őstehetség, tetejébe most már egyre egyenletesebben vízilabdázik, a Voda­­fone-kupa három mérkőzésén három, három, il­letve öt gólt lőtt. Minden adottsága megvan ah­hoz, hogy vezéregyéniség legyen, érti a vízilab­dát, fantasztikus keze van - és bátor. A berob­­banáson azonban már túl van, mert ez a harma­dik világversenye lesz. Meg aztán ezek a gyere­kek nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Nekünk az uszoda volt, aztán az uszoda, és a vé­gén az uszoda. A maiakat rengeteg egyéb inger éri. Manapság, ha egy válogatott pólós két sza­badnapot kap, máris Párizsban van, vagy leugrik az Adriára. Persze érik az informatikai csábítá­sok is, tehát a szétszórtságra sokkal nagyobb az esély. Ugyanakkor nekik is világosan kell látniuk, hogy a sportpályafutásuk véges. És ezen a véges sportpályafutáson belül kell nagyot alkotniuk. - Szembetűnő, hogy Morcz kapitány is kulcs­emberként számít Manherczre. - Mondom, ő már most alapember. - Hogyan helyezné el a magyar férfivízilab­dát a világ­ mezőnyének hierarchiájában? Tény­leg annyira kiemelkedik Szerbia? - A szerbek gyerekkori játékosnevelése egye­dülálló. Olyan módszer dominál náluk, amelyet a magyar mentalitás nem képes átvenni. Nem azt mondom, hogy másolnunk kellene, mert nekünk is megvannak a magunk értékes hagyományai, amelyeket bárki szívesen ellesne tőlünk, de a szer­­bek jelenlegi játékosképzése szerintem telitalálat. És azért nem lehet „ellopni” tőlük, mert a magyar 10-12 éves gyerekkel nem tudod negyven percen át gyakoroltatni, hogy néhány játékos az ember­hátrányos mozgást ismételgesse. Fogja magát a gyerek, és hazamegy. Nem bírja cérnával. Való­színűleg olyan lehet a kitörési vágy a mai Szerbi­ában felnövő gyerekekben, hogy bármit megtesz­nek, amit kérnek tőlük, csak hogy komoly vízilab­dázó legyen belőlük. Három-négy bázison neve­lik az összes játékosukat, és nem törekednek arra, hogy BL-győztes felnőtt klubcsapataik legyenek, elfogadják azt, hogy 18-22 éves koruk között a tehetségeik kimennek külföldre profinak, s más országok tartják el a vízilabdasportjukat. A válo­gatottba azonban mindenki hazajön, és ott meg­van a sikerélmény. Szerintem mindezt a helyze­tük adja, a szükségből kovácsoltak erényt, de vá­logatottszinten remekül működik. Nagyon érde­kes, én tíz évig éltem Olaszországban - ebből öt évig játékosként -, rengeteget tanultak ott tőlem, az én magyar sportspirituszomat csodálták, de én is rengeteget tanultam tőlük. Biztos vagyok abban, hogy ezért is olyan jó a szerbek válogatottja, mert a játékosok sok országban szippantják magukba az ottani pólókultúra előnyeit. Nagyrészt példá­ul Magyarországon. Az ő rendszerüknek egyéb előnyei is vannak. Egyrészt a játékosok nincsenek egész évben összezárva, nem unják meg egymást. Másrészt a saját erősségeit megőrizve külföldön beépíti a játékos a repertoárjába a helyi sajátossá­gokat. Persze meg lehet őket verni, de nehezen. Ők most nagyon jól teszik a dolgukat a válogatottnál. S mindenhol a válogatott a legfontosabb.­­ Végtére is a világbajnokságorr a válogatott játszik, nem a Partizan Beograd,­­ így van, továbbá egy klubcsapatot is nagyon lehet szeretni - lásd a Szolnok BL-diadalát a Duna Arénában -, de azért a válogatott sikereivel min­dig jobban tud azonosulni egy nemzet. Szóval, azt nem jelenthetem ki, hogy a magyar váloga­tott a szerbek utáni legesélyesebb, de benne va­gyunk egy olyan „vegyes felvágottban” a horvá­­tokkal, montenegróiakkal, olaszokkal, spanyolok­kal, amerikaiakkal, görögökkel, ahonnan kikerül­nek az érmesek. Ezek közül lesz, aki nyolcadik, kilencedik lesz, és olyan is, aki második. Miköz­ben nincs igazán különbség a tudásszintjükben. Ezek nem nyilatkozhatják azt, hogy Budapesten minden körülmények között megverik a magyar válogatottat, ugyanakkor ez nem is kizárható. - Mennyit változott a vízilabda ahhoz képest, amikor húsz éve átvette a válogatott irányítását? - Évről évre változik, a játékmodor és a játék­­vezetés is. Hol az egyik idomul a másikhoz, hol fordítva. Érdekes volt 2005-2006-ban, amikor szintet lépett a fizikai harc keménysége a vízben, hogy a játékvezetők ezzel nem tudtak mit kezde­ni, és úgy kezdtek fújni - eltérően az előző évek­től -, hogy elfogadták ezt a harcot normálisnak. - A hazai pálya előny lesz, vagy hátrány? - Kétezer-egyben, az Eb-n előny volt, de sajnos nem játszottunk elég jól. Két-három jó meccsünk volt a csoportban, de mivel a sydney-i aranyérem ünneplése túl sokáig tartott, nem volt elég hosszú a felkészülés, hat-hét hét helyett csak négy hetet készültünk, ez visszaütött, és a hazai környezet­ben csalódást jelentő harmadik helyet szereztük meg. Kilenc hónap alatt az a csapat az olimpi­át nem tudta feldolgozni, hogy 23-24 évesen a játékosok elérték életük célját. 2014-ben a cso­portmeccsen fantasztikus játékkal megvertük a közepes üzemmódban játszó szerb csapatot, s erre mindenki átdimenzionálta, átpozicionál­­ta az esélyeinket. Még az is lehet, hogy maguk a játékosok is. Aztán a döntő úgy kezdődött, hogy nem tudom, hány góllal elhúztak a szerbek, s at­tól kezdve már nem volt előny a Margitsziget. - Kellemetlen kérdés a végére: gondolatai hány százalékát köti le a férfiválogatott, és hányat a női? - Elnökként fifti-fifti... Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke a fontos mérkőzésekről, a hazai pálya előnyéről és a balkezes dublőrökről Pólóvilág A budapesti vizes vb két kabalafigurája, Lali és Lili­a a budai alsó rakparton Fotó: MTI Hanthy N­amier professzor (Jewish Agency) teg­nap közölte velem, hogy munkatár­sai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidót sújtanák, ha a magyar kor­mány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszaka­dását és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a néme­tek az ország megszállásával válaszolnának,, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget... közölte, a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok addig semmit nem mozdulnak, amíg gyakorla­tilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni - rögzítette 1943- ban Randall brit külügyi tanácsos. Nem szűnik a vita Magyarország második vi­lágháborús szerepéről, mintha a történészek nem ugyanazokból a dokumentumokból dolgoznának. Folyamatos a keveredés a szakma és a politika kö­zött. Koszorús Ferenc szerepvállalása egyike azok­nak a pontoknak, amelyek az emlékezetpolitika és nem a szakma kategóriájába sorolhatók. Ko­szorús 1944 júliusában megakadályozta az úgy­nevezett Baky-féle csendőrpuccsot, és ez lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállí­tását. Tettéért 1991-ben Göncz Árpád köztársasá­gi elnök posztumusz vezérezredessé léptette elő. Tom Lantos 1994-ben, a magyar zsidók deportá­lásának 50. évfordulóján a washingtoni képvise­lőházban ezt mondta: „1944 júniusára a nácik be­börtönözték és likvidálták az európai zsidóság java részét. Baky a Gestapo támogatásával neki feltét­len hű csendőrökből több zászlóaljat szervezett. A kormányzónak csendőralakulatok feloszlatá­sára vonatkozó rendelkezését nem hajtotta vég­re. Koszorús ezredes irányította a legutolsó meg­maradt aktív hadegységet Magyarországon. Ak­kor, amikor kevesen szálltak volna szembe a náci megszállókkal, Koszorús ezredes ellenállást kez­deményezett. Koszorús ezredes példa nélkül álló tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengely­­hatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez a rendkívüli, kockázatos hőstett, amit igen bizonytalan körülmények között hajtot­tak végre, eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Ez az időszak a zsidók ezre­inek tette lehetővé, hogy biztonságot találjanak Budapesten, s megmeneküljenek a biztos pusz­tulástól. Ez a szünet tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését koordinálhassa." (Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre.) Karsai László történész szerint a Koszorús­legenda mára fantasztikus méretűre duzzadt. Szerinte az ezredes semmit nem kényszerített ki, leginkább nem a budapesti deportálások le­állítását. A Baky-puccs alaptalan pletyka volt, a csendőrök Horthy parancsára fegyelmezetten el­vonultak Budapestről. Mire Koszorús és páncé­losai bedübörögtek, már nem voltak ott. Koszorús Ferenc visszaemlékezése: „Hitler a magyar állam legfontosabb politikai (Kállay mi­niszterelnök kivételével) és katonai vezetőit (köz­tük a magyar Államfőt is) ’a magyar csapatok hazaszállításának megbeszélése végett’ kihív­ta a német főhadiszállásra, s ezek ki is mentek. A legfelsőbb vezetés nélkül maradt Magyaror­szágot 1944. március 19-én katonailag megszáll­ta. E megszállásra a magyar kormány különbé­­ke-tapogatózásai és az adott okot, hogy Magyar­­ország Hitler minden követelőzése dacára sem hajtotta végre a zsidók deportálását, amint azt kivétel nélkül az összes környező államok már régen megtették. Ilyen körülmények között ta­lálkoztam véletlenül a budapesti Duna parton 1944. július 2-án este csáktapolczai Lázár Ká­roly altábornaggyal, a testőrség parancsnoká­val. Lázár elmondta, hogy Baky László, Veesen­­mayer és Winkelmannék biztatására, saját ha­táskörben akarja megdönteni a jelenlegi állam­rendet, nyilas kormányzatot akar alakítani, ami­hez csapatokat toboroz, szervez és szerel fel né­met segítséggel... arra kértem Lázár altáborna­gyot, hogy sürgősen jelentse a Kormányzó Úr­nak, miszerint én erőszakkal is kikényszerítem­ a ’csendőr’ zászlóaljak eltávolítását, ha erre pa­rancsot kapok. Július 3-án a késő délutáni órákban a harcté­ri 1. páncélos hadosztály csapataihoz mentem... Még aznap éjjel kidolgoztam, és írásban kiad­tam a részletes intézkedésemet Budapest meg­­rohanására és lezárására. Július 5-én este 22 óra harminckor egy testőrtiszt jelentkezett nálam, és jelentette, hogy a Kormányzó Úr hivat. Autó­ba ülve percek múlva jelentkeztem a budai vár­palotában. A Kormányzó Úr Lázár altábornagy jelenlétében fogadott és személyesen tájékozta­tott, miszerint Bakyék a tervezett puccsot, az erőszakos hatalomátvételt másnap július 6-án akarják végrehajtani. Majd tájékoztató jelenté­semet és javaslataimat meghallgatva a Kormány­zó Úr személyesen, élőszóval adta számomra a parancsot, hogy az 1. páncél­hadosztály általam készenlétbe helyezett részeivel, ha elkerülhetet­len, erőszak útján is távolítsam el a legrövidebb időn belül Budapestről a Baky féle "csendőr zász­lóaljakat", s akadályozzam meg, hogy a puccsot végrehajtsák. E parancs átvétele után jelentet­tem a Kormányzó Úrnak a már kiadott előze­tes intézkedéseimet, majd a végrehajtásra vonat­kozó tervemet. A Kormányzó Úr egyet­értett és jóváhagyta tervemet. Július 6-án, miután a csa­pataim megtekintettem és a parancsnokokkal beszéltem, reggel 7 órakor tiszti járőrt küldtem Baky Lászlóhoz. E tiszti járőr útján értésére ad­tam Bakynak, hogy a legfelsőbb parancs általa történő kikényszerítésére az 1. páncél hadosz­tály csapataival itt állok, s átruházott hatáskör­ben újólag elrendeltem Bakynak, hogy 24 órán belül a csendőr zászlóaljaitól’ ürítse ki Budapestet, a parancs végrehajtását ellenőrzöm és amennyi­ben még mindig vonakodnék teljesíteni e paran­csot, a kiürítést erőszakkal én fogom végrehajta­ni... Másnap, július 7-én reggel Baky megkezd­te Budapest kiürítését. Úgy látszik, a megszálló német vezetés tanácsosabbnak vélte így hatá­rozni. 8-án délig a kiürítés megtörtént, amiről meggyőződve, 9-én bevonultattam helyőrségei­be e kitűnő csapatokat, a kormányzóságnak pe­dig jelentettem a végrehajtást.” A Koszorús-akció adott reményt a budapesti és a Budapesten menedéket talált zsidóságnak az 1944. októberi nyilaspuccsig. Hetven évnek kellett eltelni, hogy a Koszo­rús ezredes és hős katonái tiszteletére 1992-ben állított emléktáblát állami ünnepség keretében megkoszorúzhattuk, 71 év után szobrot állíthat­tunk, Varga Imre Kossuth-díjas szobrász alko­tását, 73 év után a tettére emlékeztető magyar, angol és héber nyelvű sorok is a szoborra ke­rülhettek - mondta a július 7-én a budai Vár­ban tartott koszorúzási ünnepségen Hantó Zsu­zsa történész, a Koszorús-emlékbizottság elnö­ke. Kiemelte: az embermentőkről fasizmusban és kommunista diktatúrában egyaránt beszél­ni kell. Azok tagadják, elhallgatják vagy torzít­ják Koszorús, Horthy vagy Teleki jelentőségét és szerepét, akik szerint máig nincs felelőse annak, hogy 700-800 ezer magyar állampolgárt depor­táltak a Szovjetunióba. Nincs felelőse az inter­nálásnak, a rabmunkáltatásnak, családok mun­katáborba hurcolásának, az 1956-os forradalom vérbe fojtásának. Vannak, akik máig nem fogad­ják el, hogy a XX. század mindkét diktatúrája, a kommunista és a náci emberellenes és lénye­gileg azonos volt. Tudomásul kell venni, hogy az emberi szenvedésnek nincs mértékegysége, senkinek sincs joga ahhoz, hogy az egyik vagy a másik szenvedést alacsonyabb vagy magasabb rendűnek minősítse. KOSZORÚS FERENC - Háromnyelvű emléktábla A remény hónapjai­ ­­t 2017. július 15., szombat

Next