Magyar Idők, 2017. július (3. évfolyam, 151-176. szám)
2017-07-15 / 163. szám
2 LUGAS Folytatás az 1. oldalról - Találkoztam önnel vasárnap délelőtt a Magyarország-Románia-mérkőzésen, a Laky Károly uszodában, a Vodafone-kupa utolsó mécsesén, amelyen Manhercz Krisztián öt gólt dobott. Nekem az 1973-as Csapó Gábort vagy az 1999- es Biros Pétert juttatta az eszembe. - De akár Varga Dénest is említhette volna a 2006-os berobbanása okán, 19 évesen, a belgrádi Eb-n, bár igaz, hogy ő már korábban is mutogatta az oroszlánkörmeit. Mint ahogy Manhercz Krisztián is, aki játszott már a riói olimpián, sőt azt megelőzően a januári, szintén belgrádi Eb-n. Nos, Manhercz őstehetség, tetejébe most már egyre egyenletesebben vízilabdázik, a Vodafone-kupa három mérkőzésén három, három, illetve öt gólt lőtt. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy vezéregyéniség legyen, érti a vízilabdát, fantasztikus keze van - és bátor. A berobbanáson azonban már túl van, mert ez a harmadik világversenye lesz. Meg aztán ezek a gyerekek nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk. Nekünk az uszoda volt, aztán az uszoda, és a végén az uszoda. A maiakat rengeteg egyéb inger éri. Manapság, ha egy válogatott pólós két szabadnapot kap, máris Párizsban van, vagy leugrik az Adriára. Persze érik az informatikai csábítások is, tehát a szétszórtságra sokkal nagyobb az esély. Ugyanakkor nekik is világosan kell látniuk, hogy a sportpályafutásuk véges. És ezen a véges sportpályafutáson belül kell nagyot alkotniuk. - Szembetűnő, hogy Morcz kapitány is kulcsemberként számít Manherczre. - Mondom, ő már most alapember. - Hogyan helyezné el a magyar férfivízilabdát a világ mezőnyének hierarchiájában? Tényleg annyira kiemelkedik Szerbia? - A szerbek gyerekkori játékosnevelése egyedülálló. Olyan módszer dominál náluk, amelyet a magyar mentalitás nem képes átvenni. Nem azt mondom, hogy másolnunk kellene, mert nekünk is megvannak a magunk értékes hagyományai, amelyeket bárki szívesen ellesne tőlünk, de a szerbek jelenlegi játékosképzése szerintem telitalálat. És azért nem lehet „ellopni” tőlük, mert a magyar 10-12 éves gyerekkel nem tudod negyven percen át gyakoroltatni, hogy néhány játékos az emberhátrányos mozgást ismételgesse. Fogja magát a gyerek, és hazamegy. Nem bírja cérnával. Valószínűleg olyan lehet a kitörési vágy a mai Szerbiában felnövő gyerekekben, hogy bármit megtesznek, amit kérnek tőlük, csak hogy komoly vízilabdázó legyen belőlük. Három-négy bázison nevelik az összes játékosukat, és nem törekednek arra, hogy BL-győztes felnőtt klubcsapataik legyenek, elfogadják azt, hogy 18-22 éves koruk között a tehetségeik kimennek külföldre profinak, s más országok tartják el a vízilabdasportjukat. A válogatottba azonban mindenki hazajön, és ott megvan a sikerélmény. Szerintem mindezt a helyzetük adja, a szükségből kovácsoltak erényt, de válogatottszinten remekül működik. Nagyon érdekes, én tíz évig éltem Olaszországban - ebből öt évig játékosként -, rengeteget tanultak ott tőlem, az én magyar sportspirituszomat csodálták, de én is rengeteget tanultam tőlük. Biztos vagyok abban, hogy ezért is olyan jó a szerbek válogatottja, mert a játékosok sok országban szippantják magukba az ottani pólókultúra előnyeit. Nagyrészt például Magyarországon. Az ő rendszerüknek egyéb előnyei is vannak. Egyrészt a játékosok nincsenek egész évben összezárva, nem unják meg egymást. Másrészt a saját erősségeit megőrizve külföldön beépíti a játékos a repertoárjába a helyi sajátosságokat. Persze meg lehet őket verni, de nehezen. Ők most nagyon jól teszik a dolgukat a válogatottnál. S mindenhol a válogatott a legfontosabb. Végtére is a világbajnokságorr a válogatott játszik, nem a Partizan Beograd, így van, továbbá egy klubcsapatot is nagyon lehet szeretni - lásd a Szolnok BL-diadalát a Duna Arénában -, de azért a válogatott sikereivel mindig jobban tud azonosulni egy nemzet. Szóval, azt nem jelenthetem ki, hogy a magyar válogatott a szerbek utáni legesélyesebb, de benne vagyunk egy olyan „vegyes felvágottban” a horvátokkal, montenegróiakkal, olaszokkal, spanyolokkal, amerikaiakkal, görögökkel, ahonnan kikerülnek az érmesek. Ezek közül lesz, aki nyolcadik, kilencedik lesz, és olyan is, aki második. Miközben nincs igazán különbség a tudásszintjükben. Ezek nem nyilatkozhatják azt, hogy Budapesten minden körülmények között megverik a magyar válogatottat, ugyanakkor ez nem is kizárható. - Mennyit változott a vízilabda ahhoz képest, amikor húsz éve átvette a válogatott irányítását? - Évről évre változik, a játékmodor és a játékvezetés is. Hol az egyik idomul a másikhoz, hol fordítva. Érdekes volt 2005-2006-ban, amikor szintet lépett a fizikai harc keménysége a vízben, hogy a játékvezetők ezzel nem tudtak mit kezdeni, és úgy kezdtek fújni - eltérően az előző évektől -, hogy elfogadták ezt a harcot normálisnak. - A hazai pálya előny lesz, vagy hátrány? - Kétezer-egyben, az Eb-n előny volt, de sajnos nem játszottunk elég jól. Két-három jó meccsünk volt a csoportban, de mivel a sydney-i aranyérem ünneplése túl sokáig tartott, nem volt elég hosszú a felkészülés, hat-hét hét helyett csak négy hetet készültünk, ez visszaütött, és a hazai környezetben csalódást jelentő harmadik helyet szereztük meg. Kilenc hónap alatt az a csapat az olimpiát nem tudta feldolgozni, hogy 23-24 évesen a játékosok elérték életük célját. 2014-ben a csoportmeccsen fantasztikus játékkal megvertük a közepes üzemmódban játszó szerb csapatot, s erre mindenki átdimenzionálta, átpozicionálta az esélyeinket. Még az is lehet, hogy maguk a játékosok is. Aztán a döntő úgy kezdődött, hogy nem tudom, hány góllal elhúztak a szerbek, s attól kezdve már nem volt előny a Margitsziget. - Kellemetlen kérdés a végére: gondolatai hány százalékát köti le a férfiválogatott, és hányat a női? - Elnökként fifti-fifti... Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke a fontos mérkőzésekről, a hazai pálya előnyéről és a balkezes dublőrökről Pólóvilág A budapesti vizes vb két kabalafigurája, Lali és Lilia a budai alsó rakparton Fotó: MTI Hanthy Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, hogy munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának,, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget... közölte, a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok addig semmit nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni - rögzítette 1943- ban Randall brit külügyi tanácsos. Nem szűnik a vita Magyarország második világháborús szerepéről, mintha a történészek nem ugyanazokból a dokumentumokból dolgoznának. Folyamatos a keveredés a szakma és a politika között. Koszorús Ferenc szerepvállalása egyike azoknak a pontoknak, amelyek az emlékezetpolitika és nem a szakma kategóriájába sorolhatók. Koszorús 1944 júliusában megakadályozta az úgynevezett Baky-féle csendőrpuccsot, és ez lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállítását. Tettéért 1991-ben Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz vezérezredessé léptette elő. Tom Lantos 1994-ben, a magyar zsidók deportálásának 50. évfordulóján a washingtoni képviselőházban ezt mondta: „1944 júniusára a nácik bebörtönözték és likvidálták az európai zsidóság java részét. Baky a Gestapo támogatásával neki feltétlen hű csendőrökből több zászlóaljat szervezett. A kormányzónak csendőralakulatok feloszlatására vonatkozó rendelkezését nem hajtotta végre. Koszorús ezredes irányította a legutolsó megmaradt aktív hadegységet Magyarországon. Akkor, amikor kevesen szálltak volna szembe a náci megszállókkal, Koszorús ezredes ellenállást kezdeményezett. Koszorús ezredes példa nélkül álló tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez a rendkívüli, kockázatos hőstett, amit igen bizonytalan körülmények között hajtottak végre, eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Ez az időszak a zsidók ezreinek tette lehetővé, hogy biztonságot találjanak Budapesten, s megmeneküljenek a biztos pusztulástól. Ez a szünet tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését koordinálhassa." (Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre.) Karsai László történész szerint a Koszorúslegenda mára fantasztikus méretűre duzzadt. Szerinte az ezredes semmit nem kényszerített ki, leginkább nem a budapesti deportálások leállítását. A Baky-puccs alaptalan pletyka volt, a csendőrök Horthy parancsára fegyelmezetten elvonultak Budapestről. Mire Koszorús és páncélosai bedübörögtek, már nem voltak ott. Koszorús Ferenc visszaemlékezése: „Hitler a magyar állam legfontosabb politikai (Kállay miniszterelnök kivételével) és katonai vezetőit (köztük a magyar Államfőt is) ’a magyar csapatok hazaszállításának megbeszélése végett’ kihívta a német főhadiszállásra, s ezek ki is mentek. A legfelsőbb vezetés nélkül maradt Magyarországot 1944. március 19-én katonailag megszállta. E megszállásra a magyar kormány különbéke-tapogatózásai és az adott okot, hogy Magyarország Hitler minden követelőzése dacára sem hajtotta végre a zsidók deportálását, amint azt kivétel nélkül az összes környező államok már régen megtették. Ilyen körülmények között találkoztam véletlenül a budapesti Duna parton 1944. július 2-án este csáktapolczai Lázár Károly altábornaggyal, a testőrség parancsnokával. Lázár elmondta, hogy Baky László, Veesenmayer és Winkelmannék biztatására, saját hatáskörben akarja megdönteni a jelenlegi államrendet, nyilas kormányzatot akar alakítani, amihez csapatokat toboroz, szervez és szerel fel német segítséggel... arra kértem Lázár altábornagyot, hogy sürgősen jelentse a Kormányzó Úrnak, miszerint én erőszakkal is kikényszerítem a ’csendőr’ zászlóaljak eltávolítását, ha erre parancsot kapok. Július 3-án a késő délutáni órákban a harctéri 1. páncélos hadosztály csapataihoz mentem... Még aznap éjjel kidolgoztam, és írásban kiadtam a részletes intézkedésemet Budapest megrohanására és lezárására. Július 5-én este 22 óra harminckor egy testőrtiszt jelentkezett nálam, és jelentette, hogy a Kormányzó Úr hivat. Autóba ülve percek múlva jelentkeztem a budai várpalotában. A Kormányzó Úr Lázár altábornagy jelenlétében fogadott és személyesen tájékoztatott, miszerint Bakyék a tervezett puccsot, az erőszakos hatalomátvételt másnap július 6-án akarják végrehajtani. Majd tájékoztató jelentésemet és javaslataimat meghallgatva a Kormányzó Úr személyesen, élőszóval adta számomra a parancsot, hogy az 1. páncélhadosztály általam készenlétbe helyezett részeivel, ha elkerülhetetlen, erőszak útján is távolítsam el a legrövidebb időn belül Budapestről a Baky féle "csendőr zászlóaljakat", s akadályozzam meg, hogy a puccsot végrehajtsák. E parancs átvétele után jelentettem a Kormányzó Úrnak a már kiadott előzetes intézkedéseimet, majd a végrehajtásra vonatkozó tervemet. A Kormányzó Úr egyetértett és jóváhagyta tervemet. Július 6-án, miután a csapataim megtekintettem és a parancsnokokkal beszéltem, reggel 7 órakor tiszti járőrt küldtem Baky Lászlóhoz. E tiszti járőr útján értésére adtam Bakynak, hogy a legfelsőbb parancs általa történő kikényszerítésére az 1. páncél hadosztály csapataival itt állok, s átruházott hatáskörben újólag elrendeltem Bakynak, hogy 24 órán belül a csendőr zászlóaljaitól’ ürítse ki Budapestet, a parancs végrehajtását ellenőrzöm és amennyiben még mindig vonakodnék teljesíteni e parancsot, a kiürítést erőszakkal én fogom végrehajtani... Másnap, július 7-én reggel Baky megkezdte Budapest kiürítését. Úgy látszik, a megszálló német vezetés tanácsosabbnak vélte így határozni. 8-án délig a kiürítés megtörtént, amiről meggyőződve, 9-én bevonultattam helyőrségeibe e kitűnő csapatokat, a kormányzóságnak pedig jelentettem a végrehajtást.” A Koszorús-akció adott reményt a budapesti és a Budapesten menedéket talált zsidóságnak az 1944. októberi nyilaspuccsig. Hetven évnek kellett eltelni, hogy a Koszorús ezredes és hős katonái tiszteletére 1992-ben állított emléktáblát állami ünnepség keretében megkoszorúzhattuk, 71 év után szobrot állíthattunk, Varga Imre Kossuth-díjas szobrász alkotását, 73 év után a tettére emlékeztető magyar, angol és héber nyelvű sorok is a szoborra kerülhettek - mondta a július 7-én a budai Várban tartott koszorúzási ünnepségen Hantó Zsuzsa történész, a Koszorús-emlékbizottság elnöke. Kiemelte: az embermentőkről fasizmusban és kommunista diktatúrában egyaránt beszélni kell. Azok tagadják, elhallgatják vagy torzítják Koszorús, Horthy vagy Teleki jelentőségét és szerepét, akik szerint máig nincs felelőse annak, hogy 700-800 ezer magyar állampolgárt deportáltak a Szovjetunióba. Nincs felelőse az internálásnak, a rabmunkáltatásnak, családok munkatáborba hurcolásának, az 1956-os forradalom vérbe fojtásának. Vannak, akik máig nem fogadják el, hogy a XX. század mindkét diktatúrája, a kommunista és a náci emberellenes és lényegileg azonos volt. Tudomásul kell venni, hogy az emberi szenvedésnek nincs mértékegysége, senkinek sincs joga ahhoz, hogy az egyik vagy a másik szenvedést alacsonyabb vagy magasabb rendűnek minősítse. KOSZORÚS FERENC - Háromnyelvű emléktábla A remény hónapjai t 2017. július 15., szombat