Magyar Idők, 2018. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-03 / 29. szám

6 LUGAS CARRIE BRADSHAW, KEDVESEM Egy sármőr... Farkas Adrienne * T­e jó tanuló voltál az iskolában? Ha figyeled a hozzád írt leveleimet, lát­hatod, hogy ez az iskoladolog nálam nagyon be van akadva, az előbb írtam neked egy hosszú levelet, amely arról szólt, hogy va­lószínűleg halálomig nem fogom elhinni, hogy jól csinálok bármit is, csak mert évtizedeken át azt hallottam, hogy lusta vagyok, képtelen a tisztességes munkára, és direkt kicsinálom a szüleimet, csak mert soha nem voltam jó tanu­ló. Azt nem mondták, hogy buta vagyok, mert nem vagyok az. Pont. Ezért ki is töröltem a si­rámokat. Annyira jó lett volna, ha a gyereke­im legalább jó tanulók, mert az pompás gló­riát von egy anya feje köré. De ez nem adatott meg, de tényleg nem is tettem meg érte min­dent. Soha nem kérdezek ki semmit, adok va­csorát a lecke bemutatása nélkül, senkivel nem gyakoroltam még semmit virradatig, bárkit ki­engedek a házból akkor is, ha kettest hozott, és még soha nem büntettem meg még a ku­tyákat sem, egyszerűen képtelen vagyok ész­ben tartani ilyesmit. Viszont a tanáraim jós­lataival ellentétben nagyon is tisztességesen dolgozom, mert jövedelmem jelentős része a különtanárok zsebébe vándorol. Családi ereklyéink legvidámabb darabja egy matematikadolgozat, amelyre a tanerő ereje fogytán érdemjegy helyett csak annyit írt rá: Jajj! Bizonyítványokat évek óta nem olvastam, egészen a múlt hétig, amikor két dolog is a kezembe került: a zseniálisan okos fiamnak - aki évfolyama legjobbjaként került be az egye­temre - az egyik tragikus félévi értesítője, és Csiffáry Gabriella „Magyarázom a bizonyít­ványom...” című vaskos könyve, amelyben hí­res magyarok iskolai bizonyítványait gyűjtötte össze. Sírva röhögtem napokig, míg eszembe nem jutott, hogy szegény Szent-Györgyi, Ko­­dolányi, Feleki, Bródy szülők mit élhettek át. Vajon a nagyszülők náluk is Rómába zarándo­koltak imádkozni az elégségesért? Szabó Lő­rinc bezzeg kitűnő volt, de hogy bánt a nőkkel? Van egy dolog, amit nem értek, mert ellent­mond mindennek, amit a szociálpszichológia tanít. Az az alaptétel, hogy a sokgenerációs ér­telmiségi családok - amilyenbe én is, a gyere­keim is beleszülettek - behozhatatlan tanulá­si előnyt jelentenek a diákoknak. Az érvénye­sülésben segíti őket a szülők nyelvhasznála­ta, a sok ezer könyv, a színház, opera, művé­szeti órák, a rengeteg mesélés, az utazások, a szülők kényszere, hogy a világot folyton ma­gyarázzák, és egyáltalán az, hogy a családi ér­tékrendben a műveltség és a tanulás foglalja el az első helyet - sőt, a család az eszével ke­resi a pénzt. A liberális tanulmányok egyene­sen démonizálják a mi gyerekeinket, akik sze­rintük az elit iskolákban ülnek alanyi jogon, kiszorítva az elesetteket. Haha! Ehhez képest azt látom, hogy a hozzánk hasonló családok gyerekei örülnek, ha egyik osztályból átvergődnek a másikba. Barátnőm édesapja gigászi nagyságú értelmiségi volt, év­századok múlva is ismerik majd a nevét, a fér­je professor emeritus, a fiukat mégis egy tucat iskolából utasították el („Pedig megevettem azt a ...fütty... huzatot is arra a ...fütty.... iskolai kanapéra!”), és, hogy milyen „a” rossz tanuló? Egy sármőr. Zsenális, édes, okos, drága, csak éppen nem ott jár az esze, ahol kéne. Vagy pontosan ott, ahol kell. Biztos vagyok benne, hogy sokra fogja vinni, imádni való kiskölök. Az én elméletem egyébként az, hogy az ér­telmiségi családokban olyan érdekesnek fes­tik le a világot, hogy a száraz bemagolnivaló egyszerűen nem megy le a gyerekek torkán. Amikor a pszichológusok azt mondják, hogy az iskolai teljesítménynek nincs köze az érvé­nyesüléshez, nem a tanulás ellen beszélnek, hanem a kétségbeesés és az ítélkezés ellen. Ahogy Szent-Györgyi Alberttől sem kérdez­te meg a Nobel-bizottság, hogy hányasa volt hetedik félévben természettanból, és szépen írt-e az elemiben, úgy a gyerekeinktől sem fog­ják, fátylat rája! keresztény világszemléletben a férfi­nő viszony a világ második legősibb viszonya (csak az Isten-férfi viszony előzi meg), ám régisége ellenére mind a mai na­pig a világ legizgalmasabb és legrejtélyesebb em­beri viszonya. Mit viszonya? Bonyolult és meg­fejthetetlen labirintusa, amelynek bizonyos já­ratai egy röpke emberi élet alatt felderíthetők ugyan, de maga a nagy egész végül is homály­ban marad. Az ember az általa feltárt járatok­ban reked. És hiába a rengeteg közös tapaszta­lat, a mindenkit eligazító nagy térkép mégsem áll össze, mert a részeredmények nem átadható­­ak és nem „örökölhetőek”, mindenkinek elölről kell kezdeni a bejárást. Pedig milyen jól jönne egy-egy kapcsolat (értsd: a másik fél meghódí­tása) elején egy speciális GPS, amely Sinkovits Imre férfias vagy Menszátor Magdolna simoga­tó hangján eligazítana, hogy aszondja: „ez most így jó, kövesd az utat!”, „amint lehet, kanyarodj el a témától!”, „túllépted az illemhatárt”, „menj ki az első kijáraton, s tűnj el örökre!” „vigyázz, mert körforgalomban vagy, most szédítenek”, „az első lehetőségnél fordulj vissza!”, „ez most nem ment, újratervezés”, „vigyázz, fizetős sza­kasz következik”, majd legvégül „néhány lépés után célhoz értél”, s az vagy egy vetett ágy len­ne, vagy a házasságkötő terem. De nincs ilyen. S jó is, hogy nincs, mert csalás lenne, és ámítás. A felelősség áthárítása egy műanyag kütyüre. Vagy éppen Sinkovits Imrére. Ábel szinte látta magát, amint egy sikertelen „akció” után meg­vetően biggyesztené el a száját: „No lám, idejut­tattál... Idejuttattak, öregem, a filléres tanácsa­id... Hogy tartottad volna meg magadnak őket...” De önmagának persze nem mond ilyeneket az ember. Hiszen mindent jól csinált. Ja, hogy az árokba hajtott? Nem ő tévedett, az út kanyaro­dott rossz irányba. Ábel nehéz sóhajjal a térdére fektette Ács Mar­git Párbaj című regényét (L’Harmattan Kiadó, Lakatos Mihály 2016). Jó könyv. Felkavaró. Néha zavarba ejtő is. Mint a felvidéki hervartói Assisi Szent Ferenc­­templomnak a könyv borítóján ábrázolt festmé­nye, amely ősszüleinket éppen az ősbűn elköve­tése pillanatában örökíti meg, meghitt hármas­ban a kígyóval. Az ismeretlen szerző - meghök­kentő módon - Ádám nemi szervét fügefalevél­lel, míg az Éváét az ágyékot beterítő, prémtuni­kának tűnő ruhadarabbal leplezi el, és mindket­tőjükön valamiféle zavarodott félszegség, szé­­gyenlősség látszik. Holott a Teremtés könyvéből tudjuk: „Mind az ember, mind az asszony mez­telen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.” A festményen Ádám bizonytalan mozdulatot tesz az Éva kezében virító alma irányába, Éva pedig csak tartja, nem nyújtja, hadd tegye meg Ádám is az első lépést a bűn felé. Az édenkertbéli ár­tatlanságnak már az írmagja sem fedezhető fel rajtuk. Mintha ez nem maga az eredeti jelenet lenne, hanem későbbi, újrajátszott (megrende­zett) változata. Jó, ha tudjuk: ez a művészet lé­nyege. A mimikri. Úgy tesz, mintha az erede­ti lenne. Mi pedig úgy teszünk, mintha ezt el­hinnénk. A képmutatás magasiskolája. Ronda egy ügy, de hát csak így működik. E cinkosság­ból születtek meg a művészetek. De megbocsát­juk nekik e túlontúl is szeplős fogantatást, mert csak így és általuk juthat vissza bárki emberfia, ha nem is a hajdani, paradicsombéli állapotba, de mégis annak közvetlen közelébe. Néhányak­nak sikerül ugyanez az áhítat, az aszkézis, a tel­jes önmegtagadás útján is, de lássuk be, legtöb­bünknek ez járhatatlanul szűk ösvény. Marad­nak tehát a művészetek, az emberi szellem ma­gasiskolái. A festményválasztás kétségtelenül szándékos, hiszen kijelöli a regénybéli történet origóját. Va­lahányszor az olvasó becsukja a könyvet, ez öt­­lik a szemébe, akaratlanul is minduntalan em­lékezteti őt az „idők kezdetére”. Minden kezdet egyforma, de minden út és minden vég más-más. Ezért időtlen téma a férfi-nő viszony. Ács Margit értő kézzel és lenyűgöző szerkesz­tői és mesélni tudással nyúl e klasszikus témá­hoz, s alkot meg a maga során bizonyára klasszi­kussá váló művet, amely egyszerre hű a szerel­mi történetek hagyományos sémáihoz, és hor­dozza magán egy valódi XXI. századi regény is­mérveit. Modernül (horribile dictu, posztmo­dernül) többszólamú levélregény a Párbaj, szer­zője semmit nem bíz a véletlenre. Tudja, hogy mióta világ a világ, a szerelmesek közmondáso­san megbízhatatlan információforrásnak számí­tanak, ezért a fő szólamok mellett „vokalisták­kal” (barátnőkkel, barátokkal, szülőkkel, ismerő­sökkel, pályatársakkal) festeti fel a történet ama részleteit is, amelyek a főszereplők „jóvoltából” esetleg árnyékban maradnának. Amúgy a cse­lekmény váza rém egyszerű: egy férfi (Baglyas Imre) és egy nő (Kajtár Paula) szerelmesek lesz­nek egymásba, aztán csodálkoznak, hogy ennek nem mámoros boldogság a vége. (Nem tartunk a „spoilerezés” vádjától, hiszen egy szerelmi tör­ténetet nem lehet spoilerezni ama egyszerű ok­nál fogva, hogy: „kit anya szült, az mind csaló­dik végül”...) Ami végtelenül izgalmassá teszi a művet­­ azon túl, hogy minden szerelmi törté­netnek megvan a maga „izgalmi faktora”­­, az az, hogy az egész történetet Baglyas harmadik és utolsó felesége rekonstruálja az érintettek és mások levelei, jegyzetei alapján, jóval a két fő­szereplő halála után. S miközben mint valami régész ássa elő és próbálja értelmezni a ráma­radt levélhalmazból az információkat, saját élet­­története is más megvilágításba kerül, új értel­met nyer. S amiként a szakemberek egy meglelt koponya alapján képesek rekonstruálni egy arc vonásait, úgy jelenik meg - amint haladunk elő­re a regényben - az özvegy (és az olvasó) szeme előtt egy új, eladdig ismeretlen Baglyas Imre és Kajtár Paula. Paradox módon akkor, amikor már úgymond semmit sem ér vele, hiszen a történet visszavonhatatlanul lezárult. Hacsak a felfede­zés és megvilágosodás örömét nem számítjuk nyereségnek. Külön erénye a műnek, hogy a fő­szereplők nem átlagemberek, hanem művészek. Akik a szerelmet nemcsak átélni akarják, hanem minden egyes szeletét elemezni és megfejteni is. Olyan mélységekig, amire már az olvasó is fel­horkan, mondván: lehet, hogy ezt azért mégsem kellene. Lehet, hogy éppen ilyenkor vész el a va­rázs. Lehet, hogy legalább a szerelem fáján azt az almát békén kellene hagyni. Ilyet csak olyasvalaki tud írni, aki alaposan bejárta már a kétszemélyes poklok bugyrait. És nem turistaként. Ács Margitnak talán igaza van: a férfi-nő viszony folytonos párbaj (vö. pár­baj). Műve tanúsága szerint abban azonban feltétle­nül különbözik a férfiak közti hagyományos vál­tozatától, hogy itt a harc nem első vérig megy. Hanem az utolsó cseppig. LUGAS-TÁRCA Utolsó csepp vérig. 2018. február 3., szombat Első olvasókönyvem Batta György A­kkoriban, a szörnyű háború után, az ezerkilencszáznegyvenes évek végén, gyermekkorom falujában, Rimaszé­­csen volt szelíd akácfürt a fán és gyilkos akna a kertek alatt, volt sárgán rikoltozó kukoricacső a határban és vércsepp-piros szamóca az erdő­széleken, volt kis folyó és harangzúgás, a tóban vadkacsa meg gém, volt sombokor és tehéncsor­da, nádas, csillagfény meg hópihe, volt a kam­rában zsír, szalonna, kolbász, a kertben meggy, a patak mentén gólyahír, volt forró por a nyári országúton, és kökénybokor a dombokon - csak magyar iskola nem volt. Elindult hát egy napon édesanyám, át a tilos határon, az erdőn Magyarországra, hogy átcsem­pésszen nekem egy olvasókönyvet. Rejtett ösvé­nyeken hozta, az ingébe dugva, a szíve alatt, s mert jó ügyet szolgált, útja sikerrel járt, titkát nem su­sogták ki a falevelek, nem kürtölte világgá a szél, így egyszerre két tanítóhoz jutottam: az egyik szlovákul oktatott délelőtt az iskolában, a másik magyarul délután meg este otthon. Ezt az első tankönyvet azóta őrzöm, pedig nem vagyok gyűjtögető fajta. Csak azt tartom meg, amit a szívem magába rejt; nem ragasz­kodom mindenáron a tárgyaimhoz: ha kiszol­gáltak, csak menjenek. Ez a kis könyv azonban mindmáig velem tart. Most látom csak: édesanyám léleképítő mes­ter volt - e kis olvasókönyv segítségével rakos­gatta össze bennem a világot: ha hópelyhet lá­tok vagy villámot, esőcseppet vagy madarat, fo­lyót vagy hangyát, ma is megjelennek előttem az olvasókönyv lapjairól a rajzok, a már nem hasz­nálatos betűfajta alkotta szövegek. Úgy kaptam ezeket a költeményeket, mon­­dókákat anyukámtól, ahogy senki mástól azóta sem: a legkisebb szón is ott volt ujja érintése, hangja bársonya, szívének melege, így kötött anyanyelvem szavaihoz, tanított a szülőföld becsülésére, oltotta belém más em­berek tiszteletének fontosságát; így rögzült ben­nem a vizek, a csillagok, a felhők látványa fölött érzett örök ámulat. Semmilyen más mű nem ha­tott rám ilyen elemi erővel! A könyvecske már ütött-kopott, lapjai meg­bámultak és töredeznek-málladoznak. Az idő forgatagában eltűnt a borító meg a hátlap, ezért nem tudhatom, hol s mikor nyomtatták a mű­­vecskét, ki válogatta össze anyagát ilyen arány­érzékkel: Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila és Weöres Sándor gondolatait fűzte össze gyöngyökként a szerkesztő olyan tökéllyel, hogy azon a száz ol­dalon ma is ott sejlik a teljes világ: tengerek taj­­tékzanak, napfény-moha ragyog a köveken, tű­zifa pattog a kályhában, szállong az otthon me­lege, miközben künn fákat borzol a szél. Azóta láttam igazi tengert, tudom, miért gördül a szemből könnycsepp, miképpen dermed kris­tállyá a karácsonyesti hópehely, de soha bennem izzóbb szeretetet, az élethez való forróbb von­zódást más szavak nem gerjesztettek. Édesanya, a léleképítő mester már nem lapozgathat velem, ő már a felhőkből, a tulipánokból és a szívem­ből mosolyog rám, de az a régi-régi csempész­áru itt maradt velem - az őrangyalom vigyáz rá is, hogy ne felejtsem, hová tartozom. Szerényi Gábor rajza

Next