Magyar Idők, 2018. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
6 LUGAS CARRIE BRADSHAW, KEDVESEM Egy sármőr... Farkas Adrienne * Te jó tanuló voltál az iskolában? Ha figyeled a hozzád írt leveleimet, láthatod, hogy ez az iskoladolog nálam nagyon be van akadva, az előbb írtam neked egy hosszú levelet, amely arról szólt, hogy valószínűleg halálomig nem fogom elhinni, hogy jól csinálok bármit is, csak mert évtizedeken át azt hallottam, hogy lusta vagyok, képtelen a tisztességes munkára, és direkt kicsinálom a szüleimet, csak mert soha nem voltam jó tanuló. Azt nem mondták, hogy buta vagyok, mert nem vagyok az. Pont. Ezért ki is töröltem a sirámokat. Annyira jó lett volna, ha a gyerekeim legalább jó tanulók, mert az pompás glóriát von egy anya feje köré. De ez nem adatott meg, de tényleg nem is tettem meg érte mindent. Soha nem kérdezek ki semmit, adok vacsorát a lecke bemutatása nélkül, senkivel nem gyakoroltam még semmit virradatig, bárkit kiengedek a házból akkor is, ha kettest hozott, és még soha nem büntettem meg még a kutyákat sem, egyszerűen képtelen vagyok észben tartani ilyesmit. Viszont a tanáraim jóslataival ellentétben nagyon is tisztességesen dolgozom, mert jövedelmem jelentős része a különtanárok zsebébe vándorol. Családi ereklyéink legvidámabb darabja egy matematikadolgozat, amelyre a tanerő ereje fogytán érdemjegy helyett csak annyit írt rá: Jajj! Bizonyítványokat évek óta nem olvastam, egészen a múlt hétig, amikor két dolog is a kezembe került: a zseniálisan okos fiamnak - aki évfolyama legjobbjaként került be az egyetemre - az egyik tragikus félévi értesítője, és Csiffáry Gabriella „Magyarázom a bizonyítványom...” című vaskos könyve, amelyben híres magyarok iskolai bizonyítványait gyűjtötte össze. Sírva röhögtem napokig, míg eszembe nem jutott, hogy szegény Szent-Györgyi, Kodolányi, Feleki, Bródy szülők mit élhettek át. Vajon a nagyszülők náluk is Rómába zarándokoltak imádkozni az elégségesért? Szabó Lőrinc bezzeg kitűnő volt, de hogy bánt a nőkkel? Van egy dolog, amit nem értek, mert ellentmond mindennek, amit a szociálpszichológia tanít. Az az alaptétel, hogy a sokgenerációs értelmiségi családok - amilyenbe én is, a gyerekeim is beleszülettek - behozhatatlan tanulási előnyt jelentenek a diákoknak. Az érvényesülésben segíti őket a szülők nyelvhasználata, a sok ezer könyv, a színház, opera, művészeti órák, a rengeteg mesélés, az utazások, a szülők kényszere, hogy a világot folyton magyarázzák, és egyáltalán az, hogy a családi értékrendben a műveltség és a tanulás foglalja el az első helyet - sőt, a család az eszével keresi a pénzt. A liberális tanulmányok egyenesen démonizálják a mi gyerekeinket, akik szerintük az elit iskolákban ülnek alanyi jogon, kiszorítva az elesetteket. Haha! Ehhez képest azt látom, hogy a hozzánk hasonló családok gyerekei örülnek, ha egyik osztályból átvergődnek a másikba. Barátnőm édesapja gigászi nagyságú értelmiségi volt, évszázadok múlva is ismerik majd a nevét, a férje professor emeritus, a fiukat mégis egy tucat iskolából utasították el („Pedig megevettem azt a ...fütty... huzatot is arra a ...fütty.... iskolai kanapéra!”), és, hogy milyen „a” rossz tanuló? Egy sármőr. Zsenális, édes, okos, drága, csak éppen nem ott jár az esze, ahol kéne. Vagy pontosan ott, ahol kell. Biztos vagyok benne, hogy sokra fogja vinni, imádni való kiskölök. Az én elméletem egyébként az, hogy az értelmiségi családokban olyan érdekesnek festik le a világot, hogy a száraz bemagolnivaló egyszerűen nem megy le a gyerekek torkán. Amikor a pszichológusok azt mondják, hogy az iskolai teljesítménynek nincs köze az érvényesüléshez, nem a tanulás ellen beszélnek, hanem a kétségbeesés és az ítélkezés ellen. Ahogy Szent-Györgyi Alberttől sem kérdezte meg a Nobel-bizottság, hogy hányasa volt hetedik félévben természettanból, és szépen írt-e az elemiben, úgy a gyerekeinktől sem fogják, fátylat rája! keresztény világszemléletben a férfinő viszony a világ második legősibb viszonya (csak az Isten-férfi viszony előzi meg), ám régisége ellenére mind a mai napig a világ legizgalmasabb és legrejtélyesebb emberi viszonya. Mit viszonya? Bonyolult és megfejthetetlen labirintusa, amelynek bizonyos járatai egy röpke emberi élet alatt felderíthetők ugyan, de maga a nagy egész végül is homályban marad. Az ember az általa feltárt járatokban reked. És hiába a rengeteg közös tapasztalat, a mindenkit eligazító nagy térkép mégsem áll össze, mert a részeredmények nem átadhatóak és nem „örökölhetőek”, mindenkinek elölről kell kezdeni a bejárást. Pedig milyen jól jönne egy-egy kapcsolat (értsd: a másik fél meghódítása) elején egy speciális GPS, amely Sinkovits Imre férfias vagy Menszátor Magdolna simogató hangján eligazítana, hogy aszondja: „ez most így jó, kövesd az utat!”, „amint lehet, kanyarodj el a témától!”, „túllépted az illemhatárt”, „menj ki az első kijáraton, s tűnj el örökre!” „vigyázz, mert körforgalomban vagy, most szédítenek”, „az első lehetőségnél fordulj vissza!”, „ez most nem ment, újratervezés”, „vigyázz, fizetős szakasz következik”, majd legvégül „néhány lépés után célhoz értél”, s az vagy egy vetett ágy lenne, vagy a házasságkötő terem. De nincs ilyen. S jó is, hogy nincs, mert csalás lenne, és ámítás. A felelősség áthárítása egy műanyag kütyüre. Vagy éppen Sinkovits Imrére. Ábel szinte látta magát, amint egy sikertelen „akció” után megvetően biggyesztené el a száját: „No lám, idejuttattál... Idejuttattak, öregem, a filléres tanácsaid... Hogy tartottad volna meg magadnak őket...” De önmagának persze nem mond ilyeneket az ember. Hiszen mindent jól csinált. Ja, hogy az árokba hajtott? Nem ő tévedett, az út kanyarodott rossz irányba. Ábel nehéz sóhajjal a térdére fektette Ács Margit Párbaj című regényét (L’Harmattan Kiadó, Lakatos Mihály 2016). Jó könyv. Felkavaró. Néha zavarba ejtő is. Mint a felvidéki hervartói Assisi Szent Ferenctemplomnak a könyv borítóján ábrázolt festménye, amely ősszüleinket éppen az ősbűn elkövetése pillanatában örökíti meg, meghitt hármasban a kígyóval. Az ismeretlen szerző - meghökkentő módon - Ádám nemi szervét fügefalevéllel, míg az Éváét az ágyékot beterítő, prémtunikának tűnő ruhadarabbal leplezi el, és mindkettőjükön valamiféle zavarodott félszegség, szégyenlősség látszik. Holott a Teremtés könyvéből tudjuk: „Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.” A festményen Ádám bizonytalan mozdulatot tesz az Éva kezében virító alma irányába, Éva pedig csak tartja, nem nyújtja, hadd tegye meg Ádám is az első lépést a bűn felé. Az édenkertbéli ártatlanságnak már az írmagja sem fedezhető fel rajtuk. Mintha ez nem maga az eredeti jelenet lenne, hanem későbbi, újrajátszott (megrendezett) változata. Jó, ha tudjuk: ez a művészet lényege. A mimikri. Úgy tesz, mintha az eredeti lenne. Mi pedig úgy teszünk, mintha ezt elhinnénk. A képmutatás magasiskolája. Ronda egy ügy, de hát csak így működik. E cinkosságból születtek meg a művészetek. De megbocsátjuk nekik e túlontúl is szeplős fogantatást, mert csak így és általuk juthat vissza bárki emberfia, ha nem is a hajdani, paradicsombéli állapotba, de mégis annak közvetlen közelébe. Néhányaknak sikerül ugyanez az áhítat, az aszkézis, a teljes önmegtagadás útján is, de lássuk be, legtöbbünknek ez járhatatlanul szűk ösvény. Maradnak tehát a művészetek, az emberi szellem magasiskolái. A festményválasztás kétségtelenül szándékos, hiszen kijelöli a regénybéli történet origóját. Valahányszor az olvasó becsukja a könyvet, ez ötlik a szemébe, akaratlanul is minduntalan emlékezteti őt az „idők kezdetére”. Minden kezdet egyforma, de minden út és minden vég más-más. Ezért időtlen téma a férfi-nő viszony. Ács Margit értő kézzel és lenyűgöző szerkesztői és mesélni tudással nyúl e klasszikus témához, s alkot meg a maga során bizonyára klasszikussá váló művet, amely egyszerre hű a szerelmi történetek hagyományos sémáihoz, és hordozza magán egy valódi XXI. századi regény ismérveit. Modernül (horribile dictu, posztmodernül) többszólamú levélregény a Párbaj, szerzője semmit nem bíz a véletlenre. Tudja, hogy mióta világ a világ, a szerelmesek közmondásosan megbízhatatlan információforrásnak számítanak, ezért a fő szólamok mellett „vokalistákkal” (barátnőkkel, barátokkal, szülőkkel, ismerősökkel, pályatársakkal) festeti fel a történet ama részleteit is, amelyek a főszereplők „jóvoltából” esetleg árnyékban maradnának. Amúgy a cselekmény váza rém egyszerű: egy férfi (Baglyas Imre) és egy nő (Kajtár Paula) szerelmesek lesznek egymásba, aztán csodálkoznak, hogy ennek nem mámoros boldogság a vége. (Nem tartunk a „spoilerezés” vádjától, hiszen egy szerelmi történetet nem lehet spoilerezni ama egyszerű oknál fogva, hogy: „kit anya szült, az mind csalódik végül”...) Ami végtelenül izgalmassá teszi a művet azon túl, hogy minden szerelmi történetnek megvan a maga „izgalmi faktora”, az az, hogy az egész történetet Baglyas harmadik és utolsó felesége rekonstruálja az érintettek és mások levelei, jegyzetei alapján, jóval a két főszereplő halála után. S miközben mint valami régész ássa elő és próbálja értelmezni a rámaradt levélhalmazból az információkat, saját élettörténete is más megvilágításba kerül, új értelmet nyer. S amiként a szakemberek egy meglelt koponya alapján képesek rekonstruálni egy arc vonásait, úgy jelenik meg - amint haladunk előre a regényben - az özvegy (és az olvasó) szeme előtt egy új, eladdig ismeretlen Baglyas Imre és Kajtár Paula. Paradox módon akkor, amikor már úgymond semmit sem ér vele, hiszen a történet visszavonhatatlanul lezárult. Hacsak a felfedezés és megvilágosodás örömét nem számítjuk nyereségnek. Külön erénye a műnek, hogy a főszereplők nem átlagemberek, hanem művészek. Akik a szerelmet nemcsak átélni akarják, hanem minden egyes szeletét elemezni és megfejteni is. Olyan mélységekig, amire már az olvasó is felhorkan, mondván: lehet, hogy ezt azért mégsem kellene. Lehet, hogy éppen ilyenkor vész el a varázs. Lehet, hogy legalább a szerelem fáján azt az almát békén kellene hagyni. Ilyet csak olyasvalaki tud írni, aki alaposan bejárta már a kétszemélyes poklok bugyrait. És nem turistaként. Ács Margitnak talán igaza van: a férfi-nő viszony folytonos párbaj (vö. párbaj). Műve tanúsága szerint abban azonban feltétlenül különbözik a férfiak közti hagyományos változatától, hogy itt a harc nem első vérig megy. Hanem az utolsó cseppig. LUGAS-TÁRCA Utolsó csepp vérig. 2018. február 3., szombat Első olvasókönyvem Batta György Akkoriban, a szörnyű háború után, az ezerkilencszáznegyvenes évek végén, gyermekkorom falujában, Rimaszécsen volt szelíd akácfürt a fán és gyilkos akna a kertek alatt, volt sárgán rikoltozó kukoricacső a határban és vércsepp-piros szamóca az erdőszéleken, volt kis folyó és harangzúgás, a tóban vadkacsa meg gém, volt sombokor és tehéncsorda, nádas, csillagfény meg hópihe, volt a kamrában zsír, szalonna, kolbász, a kertben meggy, a patak mentén gólyahír, volt forró por a nyári országúton, és kökénybokor a dombokon - csak magyar iskola nem volt. Elindult hát egy napon édesanyám, át a tilos határon, az erdőn Magyarországra, hogy átcsempésszen nekem egy olvasókönyvet. Rejtett ösvényeken hozta, az ingébe dugva, a szíve alatt, s mert jó ügyet szolgált, útja sikerrel járt, titkát nem susogták ki a falevelek, nem kürtölte világgá a szél, így egyszerre két tanítóhoz jutottam: az egyik szlovákul oktatott délelőtt az iskolában, a másik magyarul délután meg este otthon. Ezt az első tankönyvet azóta őrzöm, pedig nem vagyok gyűjtögető fajta. Csak azt tartom meg, amit a szívem magába rejt; nem ragaszkodom mindenáron a tárgyaimhoz: ha kiszolgáltak, csak menjenek. Ez a kis könyv azonban mindmáig velem tart. Most látom csak: édesanyám léleképítő mester volt - e kis olvasókönyv segítségével rakosgatta össze bennem a világot: ha hópelyhet látok vagy villámot, esőcseppet vagy madarat, folyót vagy hangyát, ma is megjelennek előttem az olvasókönyv lapjairól a rajzok, a már nem használatos betűfajta alkotta szövegek. Úgy kaptam ezeket a költeményeket, mondókákat anyukámtól, ahogy senki mástól azóta sem: a legkisebb szón is ott volt ujja érintése, hangja bársonya, szívének melege, így kötött anyanyelvem szavaihoz, tanított a szülőföld becsülésére, oltotta belém más emberek tiszteletének fontosságát; így rögzült bennem a vizek, a csillagok, a felhők látványa fölött érzett örök ámulat. Semmilyen más mű nem hatott rám ilyen elemi erővel! A könyvecske már ütött-kopott, lapjai megbámultak és töredeznek-málladoznak. Az idő forgatagában eltűnt a borító meg a hátlap, ezért nem tudhatom, hol s mikor nyomtatták a művecskét, ki válogatta össze anyagát ilyen arányérzékkel: Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila és Weöres Sándor gondolatait fűzte össze gyöngyökként a szerkesztő olyan tökéllyel, hogy azon a száz oldalon ma is ott sejlik a teljes világ: tengerek tajtékzanak, napfény-moha ragyog a köveken, tűzifa pattog a kályhában, szállong az otthon melege, miközben künn fákat borzol a szél. Azóta láttam igazi tengert, tudom, miért gördül a szemből könnycsepp, miképpen dermed kristállyá a karácsonyesti hópehely, de soha bennem izzóbb szeretetet, az élethez való forróbb vonzódást más szavak nem gerjesztettek. Édesanya, a léleképítő mester már nem lapozgathat velem, ő már a felhőkből, a tulipánokból és a szívemből mosolyog rám, de az a régi-régi csempészáru itt maradt velem - az őrangyalom vigyáz rá is, hogy ne felejtsem, hová tartozom. Szerényi Gábor rajza