Magyar Idők, 2018. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-24 / 70. szám
4 LUGAS 2018. március 24., szombat Wolw W?És Az új kölni Merkel Cami a nyitott mecsetek napján, 2017. október 3-án. Ez a legnagyobb, több mint 1200 férőhelyes muzulmán imahely Németországban Fotó: MTI/EPA Sascha Steinbach Terner Zoltán egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem A kritikus tömeg elnevezés a magfizikából származik. Adott fajtájú és meghatározott geometriai elrendezésű anyag azon legkisebb tömege, amely még elegendő a maghasadás láncreakciójának fenntartásához. Egyensúlyi állapot. Ha növelem a kritikus tömeget, a nagyobb mennyiségű anyagból a maghasadási folyamatban a másodperc törtrésze alatt hatalmas mennyiségű energia szabadul fel. A fizikában sem megy végbe ennyire egyszerűen ez a detonáció, de ha a társadalomtudomány oldaláról nézzük, a jelenség még bonyolultabb. Mert ugye hol a határ? A fizikában meghúzható. Számtani eszközökkel meghatározható. A társadalomtudományban az értékek időtől, társadalmi típusoktól és helyzettől függően változnak. Nem mérhetőek, a detonáció egyszerűen itt van a nyakunkon, mint a tavaszi vihar. A kés élén Az emberek - jómagam is - ezt a szót, hogy „kritikus tömeg”, össze-vissza használják. Említeném például a biciklistákat, no, nem az egyszerű, szabadidős magánzókat, hanem azokat a „polgári engedetleneket”, akik az autós dominancia leszorítására tömegesen tekernek a nagyvárosok kiválasztott útszakaszain, s ha már anynyian vannak, hogy leáll a forgalom, akkor kitörő örömmel békésen hazamennek. Jót balhéztunk, s tisztább lett a levegő. A „kritikus tömeg” lefordítva Nyugat-Európa mai válságos viszonyaira azt jelentheti, hogy „ha kellő számú ember él át, gondol úgy vagy teremt valamit, akkor ez egy ponton hirtelen exponenciálisan növekvő hatással lesz az emberiség többi tagjára”. (lásd: Wikipédia) Az emberi történelem több évezredes problémája ez. A homogén tömegben mindenkinek azonos a szerepe. S a cselekedeteik nettó hatása, az eredmény lehet teljesen más, mint amit külön-külön akarnának, de az is lehet, hogy megegyezik azzal, amit akarnak. A társadalmi folyamatok és a fizikai kísérletek között ebben áll a döntő különbség, a társadalmi változások során ez vezethet el a nagy történelmi drámához. A jóslat egyszerű: ha minden akadály elgördül a migráció útjából, s ha Németországba ezáltal évi hárommillió ember jut be, akkor - nem nehéz kiszámítani - tíz év múlva Németország lakossága a mai 82,67 millió helyett 112,67 millió is lehet. Amit Németország 300 ezer négyzetkilométeres területe esetleg el is bírhat - a baj az arányokkal és a kritikus tömeggel van. 1933 után a német társadalom lassan vette fel az NSDAP által betáplált fordulatszámot. Nehezen emésztették meg a nemzetiszocialista gyakorlatot. 1930- ban a nemzetiszocialisták csak egy 18 százalékos pártot alkottak, s a nagy gazdasági válságnak kellett eljönnie ahhoz, hogy az 1933-as előre hozott választásokon 38 százalékra tornázzák fel magukat. Az uralom sorsa 1933-ban mégis a kés élén táncolt. A szocdemek és a kommunisták, ha öszszefognak (nem fogtak össze, mert féltek a náciktól), uralhatták volna a Reichstagot. Örök tanulság: az erőszak győzött. S mi lett belőle? A harmincmillió bevándorló mint szám nem elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük az Európán kívüli világ népességrobbanását, azt, hogy a bevándorlásra kész tömeg nagyságát csak Észak- Afrikában hatvanmillióra saccolják. A harmincmilliós számot nem jómagam szoroztam fel, hanem az a kiismerhetetlen valami, amit ötven év múlva úgy fognak nevezni, hogy történelem. E hatvanmillió, Észak-Afrikában toporgó migránsjelölt nagy része Németország felé törekszik. Mi vár a ma még mindig jól működő s jobb sorsra érdemes Németországra? Egy 2015 szeptemberében megírt, ugyanezen lap hasábjain megjelent cikkemben akkor polgárháborút vizionáltam. A Keleti pályaudvar mellett napi rendszerességgel elhaladva s a migránsok közé bejárva nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól (meg is kaptam érte a magamét). S ma sem tudok ettől a gondolattól szabadulni, ameddig a korlátlan migráció esélye fennáll. A muzulmán világ eredendően antiszemita. Aki nem, az gondosan titkolja. Az európai-angolszász civilizáció zsidó-keresztény alapokon nyugszik. Elsősorban, de nem csak az Ó- és Újszövetség egymásra épülő fejezetei miatt. A kötcsei evangélikus templomban, a karzat második sorában, ahol a 219 évvel ezelőtt kialakított ülésrend szerint a helyem van, vasárnapról vasárnapra hallom az istentiszteletet lezáró szöveget: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Világosítsa meg az Úr az ő szent orcáját te rajtad, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd az Úr az ő szent orcáját, és adjon fenéked békességet, Ámen!” Ároni áldás. Mózesnek mondta az Úr, hogy adja tovább Áronnak, ő pedig a többieknek. Például nekem, ott, a második padban. Tudom, hogy vízió, de folytatom a megkezdett gondolatot. Ha túllépjük a maghasadás fenntartásához szükséges egyensúlyi állapotot, s bekövetkezik a nagy detonáció, amelyen valamilyen németországi vagy európai muzulmán államalakulat létrejöttét értem, akkor ennek az államalakulatnak az első ténykedése lesz a vallási kérdések „rendezése”. Ami - saját olvasatomban - az európai zsidóság elleni támadást fogja jelenteni. S ennek a hatása pusztítóbb lesz az eddigieknél. Amit a nemzetiszocialista diktatúra nem hajtott végre, azt a muszlimok ilyen államalakulat keretében végre fogják hajtani. Még az sem feltétlenül szükséges hozzá, hogy az iszlám államhoz hasonló terrorszervezet legyen ez a németországi kalifátus. A Magyarországon élő, evangélikus vallású, keleti frank eredetű egykori migránsok utódai csak a harmadik-negyedik ütemben fognak következni. Az ároni áldás is elveszti az aktualitását, s a kötcsei templom tornyáról leveszik a keresztet. Az összefogás sosem volt még ennyire létkérdés, mint az előttünk álló tíz évben lesz. A nagyérdemű és tekintélyes szervezet, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, amelynek a finn delegáció részeként tagja vagyok, Salzburgban tartja éves rendes közgyűlését. „Stock helyeken”, ahogy a pesti zsargon mondja. A megnyitó fogadás a Festspielhaus Karl- Böhm-termében (idén a hercegérseki rezidencia Carabinieritermében), az érdemi rész másnap az egyetem nagyaulájában. Az 1900 rendes tagból az előző években négyszáz mindig ott ült az aulában. Az idén sok az üres szék, jó, ha kétszázan vagyunk, fád arcok, hangulattalanság. Pedig szervezetileg minden a régi. Például maga a jelvény, az akadémia címere. Négy egyenlő körcikkre osztott kör alakú pajzs, két körcikk az Anjou-liliomokkal, két körcikk a Dávid-csillagokkal. A liliom nemesített faj. Van fehér, sárga, halványlila fekete porzókkal. A liliom az Anjouk virága. Történelmi motívum: a lexikon szerint az egyházi szimbolikában a hit és tisztaság, a világi történeti szimbolikában a szépség, a fiatalság és a lovagiasság jelképe. A két egymásba fordított egyforma nagyságú, egyenlő oldalú háromszög mint jelkép nem kizárólag zsidó, hanem hindi eredetű is. Egyik magyarázat szerint a nő és a férfi ősi jelképe, az egybeolvadás, tehát az élet folyamatossága. Az akadémia az európai szellemi elit fóruma. Amely Európa szellemiségét hivatott karbantartani. Van egyeteme Ljubljanában, vannak rendezvényei, számtalan konferencia, állandóan változó összetételű és élettartamú ad hoc tudományos műhely. Az alapokmánynak tekintendő „Next Europe” szinte valamennyi pontja a toleranciát hirdeti. Az azt kiérdemlőknek minden évben kiosztják a „toleranciagyűrűt”, az európai és a nem európai egymásrautaltság szimbólumát. Az 1900 tag között ennek következtében van is mindenféle fajta: államfők, operaénekesek, egyetemi tanárok, zongoristák, miniszterek, balett-táncosok, magas rangú vallási vezetők minden felekezetből. Még egy nyugalmazott római pápa is van Ratzinger bíboros személyében. Körülbelül negyven Nobel-díjas valamennyi tudományágból s legalább ötszáz Nobel-díj-közelségbe jutott „hátrányos helyzetű”, akinek ezt a díjat (még) nem sikerült begyűjteni. Nem számít a származás, nem, bőrszín, vallás, politikai és világnézeti álláspont. Egyedül a tudomány számít, s az, hogy valaki ezt a négy körcikkre osztott szerény kis jelvényt elfogadja. EURÓPA-ERŐD - Ha elérjük a kritikus tömeget Leszerelt keresztek A muzulmán világ eredendően antiszemita. Aki nem, az gondosan titkolja. Az európai-angolszász civilizáció zsidó-keresztény alapokon nyugszik. Hol a határ? Az akadémiát 1990-ben Franz König bécsi bíboros-érsek, Felix Unger szívsebész és Nikolaus Lobkowicz herceg, filozófiaprofesszor alapították. Az alapítók összetételét tekintve nem nagy kunszt arra következtetni, hogy markánsan ultramontán, „pápapárti” szellemben. Tehát ahogy kell. A vezetés jobb kezekben ma sem lehetne. Felix Unger találta fel Salt Lake Cityben a szívátültetésnél használatos „ellipszoid szívet”. Nem tudom pontosan, mi ez, de ennek okán ő is ilyen Nobel-díj-közeli „hátrányos helyzetűnek” tekintendő. Hetvenkét évét meghazudtolva közgyűléstől közgyűlésig energikusan szervezi az akadémiát. A közgyűlésen aztán fekete öltönyében, másfél kilós aranylánccal a nyakában jár-kel a nagyaula színpadán, köszönt, biztat, kitüntetést oszt (vagy kitüntetést vesz át), lelkesít, s improvizatív humorral irányítja a ceremóniát, mint egy élemedettebb korú vőfély a kötcsei lakodalomban. A büfében a „festive plenary session” utáni fogadáson - ilyen magas minőségű társaságban - mindig kiscserkésznek érzem magam, és emiatt sunyin figyelem, ki mit mond. Most éppen az a kérdés van terítéken, hogy miért vagyunk ilyen kevesen. Egy idősebb orvosprofesszor valahonnan a nyugati végekről - ő is Nobel-díj-közelinek mondható - azzal érvel, hogy az egyik alappillér, a tolerancia mint fogalom „átgondolásra” szó