Magyar Idők, 2018. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-24 / 70. szám
www.magyaridok.hu rul. Hol a határ? Lehet-e a tolerancia gyakorlásánál elmenni a végső határig? Ha a határt nem tudjuk meghatározni, nincs értelme az ittlétnek, a közgyűlésnek, ezért vagyunk ilyen kevesen. A felvetés erősen sarkított, de elgondolkodtató. Mint minden program, a Next Europe is ki van téve az idők változásának. 2015 tavaszán senki sem gondolta, hogy kellenek az erős határok. A Next Europe-ban azonban előrelátóan ott van a külső védelem gondolata, amely „kényszerűen szükséges”, ott van a közös európai hadsereg (!), sőt - horribile dictu - az európai határvédelem is. Örvendetesen erős megállapítás: saját értelmezésemben ebbe a fogalomba a földközi-tengeri haditengerészeti zárlat is beletartozik. Örvendetesen erős megállapítása a Next Europenak az is, amikor a brüsszeli vezetés pesszimizmusáról, hogy Európa eróziója megállíthatatlan, kritikus hangon beszél. Az akadémia jelmondata: „Nincs más út, csak Európa.” Germán kalifátus De vannak a programban gyenge pontok is. Ilyen az, amikor az Európa közepén eluralkodó nacionalizmusokról beszél, s amikor egyértelműen a föderáció, más néven az Európai Egyesült Államok mellett teszi le a voksot. A „föderáció és a nemzetállami szubszidiaritás szétválasztása”. „Közös felelősség és teherviselés.” Az utóbbit még könnyen el lehet intézni azzal, hogy a közös felelősség alapja a közösen hozott döntés - amely 2015-ben a migránsok behívása ügyében köztudottan nem történt meg. Az előző, az elburjánzó nacionalizmus Európa közepén már bonyolultabb dolog. A leggyengébb pont. Miről van szó? A lengyel, szlovák, osztrák, netán magyar nacionalizmusról? A nacionalizmus mindig energiatöbbletet jelent, s a múltban is azt jelentette. Egy adott etnikai vagy nem etnikai alapon szervezett állami konstrukció túltermeli a közösség energiáit. Ha ezt az energiát a világpolitika kanalizálni tudja, nincs baj. Ha nem tudja, mert akadályozzák, baj van. Bismarck: „Németországnak meg kell találni a helyét a Nap alatt.” Nem találta meg. S mi lett belőle? Két világháború. A nagyhatalmi félhegemón státusz kielégítetlenségi állapot.’Jelenleg Európa is mint meg nem valósult nagyhatalom e felé az állapot felé halad, ha a nemzeti energiákat ahelyett, hogy kanalizálná, centrális módszerekkel parancsuralmi rendszerbe akarja kényszeríteni (mennyire legyen görbe a banán). Hogy a harmincmilliós germán kalifátus megvalósul-e, vagy sem, jövőbe látás hiányában megjósolhatatlan. A társadalmak és a kormányok kezdenek észhez térni, s ellenállnak a légies határokat követelőknek. De ha nem, a harmincmillióval megnövelt népességlétszámot könnyen felszorozhatja a történelem. S akkor a vízióból valóság lesz. A korabeli Németországban az összlakosság alig egynegyede volt tagja az NSDAP-nek, a többi maradt békés, szófogadó alattvaló. Mégis megforgatták a világot. Németország esetében 1933-hoz képest a jelentős különbséget egy dolog jelenti. A félhegemón státusz megváltoztatásának náci ígérete a német társadalomban a harmincas évek közepére a megszabadulás érzését erősítette. Egy rossz békeszerződés korrekcióját. A romló belső viszonyok a mai Németországban az életösztönt hozzák mozgásba. A német társadalmat 1945 után nem sikerült annyira alávetni a „nácitalanításnak”, hogy az életösztön ne írja felül ennek az „átnevelésnek" az eredményeit. Már most vannak jelei az erőszakos ellenállásnak egyes német csoportosulások részéről. Ha a kritikus tömeg határának átlépése után a muszlim konkvisztádorok át óhajtják venni a hatalmat, bekövetkezne a társadalmi detonáció, akkor már csak a fegyverek hiányoznak egy kiadós polgárháborúhoz. Másnap reggel az idézett - ugyancsak korán kelő - kollégával a salzburgi természettudományi kar melletti mezőn akadok össze. Elmondom neki a kedvenc metaforámat. A tolerancia - a háborús övezetekből menekültek vagy netán a megélhetési migráció befogadása - nem lehet egy intelligens önkioldó robbanószerkezet, amely megérti, hogy a tömeg mikor lépte át a kritikus pontot, s elkezdi a visszaszámlálást. Sűrűn bólogat: a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon. Közben hirtelen mindenütt harangozni kezdenek. Feljött a nap, s a nyugati, már német oldalról idefénylik a Hochkönig háromezer méteres csúcsa. Salzburgi harangzúgás és ez a hóban ragyogó hegy, így együtt. Varázslat. Egyikünk sem szól, de talán ő is azt gondolja, amit én: milyen kár lenne, ha ez egyszer nem így lenne! Egyes kutatók szerint az egyik legharmonikusabb társadalom az állatvilágban a matriarchátusban élő elefántoké. Catherine Edsell elefántexpedíció-vezető szerint az elefántcsorda sikeres vezetőit az egész család megbecsüli, és az egalitárius életforma erős közösségi kapcsolatokat teremt - ez egészséges csererendszeren alapszik. John Schwartz, a Washingtoni Állami Egyetem szociológusa azt teszi hozzá, hogy az emberi társadalmakban is található bőven pozitív példa, hogy működőképes a nemi egyenlőségre vagy kifejezetten a nők elsőbbségére alapuló létforma. E társadalmakban például bizonyítottan kevesebb a bűnelkövetés, a családon belüli erőszak pedig ismeretlen szó. Az ősközösség idején minden ember matriarchális közösségben szocializálódott. A nők gazdasági és társadalmi vezető szerepe az állattenyésztés elterjedésével, a nagyobb fizikai erő szükségességével szűnt meg. Archeológusok másik elmélete szerint a matriarchátus addig tartott, amíg a férfiak rá nem jöttek az utódlásban játszott szerepükre, így míg korábban a nőt istennőnek tekintették, utóbb nem volt szükség piedesztálra állításukra. Mára a klasszikus matriarchátus megszűnt, de a világ néhány eldugott csücskében még élnek olyan közösségek, amelyeknél működik a nőuralom. Az értelmező szótárak szerint a matriarchátus egy csoportot vagy államot jelölhet, amelyet nők irányítanak, és amelyben a női leszármazás az irányadó. A mai matriarchális társadalmak azonban matrilineáris rendszernek tekinthetők, ahol a családnév, a rang és a vagyon az anya után öröklődik, de a férfiak fontos szerepet játszanak a politikában és a vallásban. A legnagyobb matrilineáris közösség (4,2 millió fő) jelenleg a Kelet-Szumátrán élő minangkabau kultúra. A legenda szerint Maharjo Dirajo király 1300 környékén három fiúgyermeket hagyott hátra három feleségtől. A legidősebb édesanyja átvette az uralkodást, és egy nők vezette társadalmat alakított ki. Ma tipikus matrilineáris rendszerben élnek, ahol a név és a vagyon anyáról lányára száll, a férfiak pedig vallási és politikai kérdésekben játszanak vezető szerepet (bár néhány nő is akad a politikusok és a vallási elöljárók között). A családok klánokba tömörülnek, ezeknek mindig férfi a vezetőjük, akit viszont nők választanak, és le is válthatják, ha nem végzi megfelelően feladatait. A férfiak hét-tíz éves koruk körül hagyják el otthonukat, hogy imaházakban komoly oktatást kapjanak, így Indonézia-szerte elismert műveltségre tesznek szert. Sok politikai és cégvezető került már ki a közösségből. India Meghalaya tartományában él a több mint 1,2 milliós khászi törzs. Generációk óta vér szerinti nőközpontú klánokra tagolódik, ahol tilos a klánon belüli házasság. A párok a házasság után a feleség szüleinél élnek, az öröklődés anyai ágon történik. A háromgenerációs családok legfontosabb szereplője a nagymama, a családokból álló alklánoknál pedig a dédmama, ám a klán vagy a család névleges vezetője mégis a legidősebb nő férfitestvére. A nőket nem lehet házasságba kényszeríteni, és bármikor elválhatnak. Mind az életközösség fennállása alatt, mind megszakadása után az övék minden ingóság és a gyerekek felügyeleti joga. A férfiak ugyanakkor isten eszközei, amelyek segítségével nem hal ki a törzs. Ezt a szerepet sokan egyre kevésbé kedvelik, és szeretnék megváltoztatni lehetőségeiket, olyannyira, hogy az elmúlt években kész férfimozgalom indult a törzsben a férfi tagok mennyiségileg és minőségileg is több jogáért. India egy másik matrilineáris társadalomnak is otthont ad: a tibeti-burmai nyelven beszélő garoszoknál a legkisebb lány örökli a család vagyonát, éppen ezért az ő házasságát gyakran elrendezik, a nem öröklő lányok esetében viszont sokkal szabadabb a választás. A férfiak politikai és gazdasági hatalmat is gyakorolnak. Az egyik, talán leghíresebb matriarchális közösség a kínai moszek. A Lugu-tó partján élő 40 ezer fős törzs specialitása a „sétálóházasság”, vagyis hogy a nő elsétál a kiválasztott férfi házához, és onnantól kezdve egy párt alkotnak, ám a kapcsolatot a nő bármikor felbonthatja. Ha gyerek születik, azt a nő családja neveli, a vagyon női ágon öröklődik, és a férfiak inkább gyerekként, semmint felnőttként élik életüket. Negyvenévesen kezdenek dolgozni, de idővel politikai szerepet is betölthetnek. A moszók nyelvében nincs se apa, se férj szó. Az új-guineai nagoviszik sem ismerik a hivatalos házasságkötést. Ha a törzs együtt lát két fiatalt, és a férfi segít a nőnek gondozni annak kertjét, akkor onnantól kezdve egy párt alkotnak. A kert jelenti ugyanis a legfontosabb vagyontárgyat a törzs életében. Afrikában az akánok és a tuaregek képviselik a matrilineáris kultúrát. Az akánok Ghánában élnek, és minden nagyobb klánjuk alapítója nő. Ezeket a közösségeket férfiak vezetik, ám tisztségük női ágon öröklődik, és a döntéshozatal során a férfi vezetőnek ki kell kérnie a női családtagok véleményét. A férfiaknak nemcsak saját családjukat, női hozzátartozóik családjait is el kell látniuk. A tuaregek a Szaharában vándorló nomád törzs, amelyben a nők irányítanak, míg a férfiak a növénytermesztéssel és állattartással foglalkoznak. A termést és a nagyobb ingóságokat a nők birtokolják, a személyes tárgyak azonban nemtől függetlenül örökölhetők. Közép-Amerikában is találni matrilineáris közösséget. A 12-35 ezer főre becsült bribri törzs Costa Ricában és Panama északi részén él nagymamák által irányított klánokba szerveződve. A férfiak fontos tagjai a társadalomnak, de egyedül a nők számára engedélyezett, hogy a hagyományos kakaóitalt elkészítsék. A bribri legenda szerint a kakaófa ugyanis születésekor nő volt, akit az istenek fává változtattak, ezért a nők „az élet örökösei”. Bár a nyugati társadalmakban a matriarchátus idegenül cseng, Európában is akadnak kivételek. Ilyen volt például a vőség intézménye Kalotaszegen, ahol az ifjú házasok a feleség szüleihez költöztek, és azok vagyonán dolgoztak. A nő gyakran alárendelt szerepet kapott a családban, szélsőséges esetekben kifejezett szolgaként élt, és az istállóban aludt. Többnyire az egyke lányokat adta férjhez vagyonos családjuk egy szegény, de szorgalmas legényhez, akit nem kötött saját gazdasága, és a jövőbeli vagyon reményében vállalta a vő szerepét. A lány szülei számára előnyös volt az üzlet, hiszen a családi vagyont nem kellett megbontani a hozomány miatt, és gyakorlatilag ingyen, koszt és kvártély fejében kaptak egy fiatal munkaerőt. A vő biztosította a család számára az utódlást, ám a gyermekkel kapcsolatban alig lehetett bármilyen igénye, az az anya vagy a nagyanya nevét kapta. Néhány dunántúli faluban ezért külön napjuk volt a vőknek, amikor a kocsmában panaszolhatták el egymásnak helyzetüket. Ha azonban a vő gazdag volt, a feleség családja jobban megbecsülte. Dél-Dunántúlon például kifejezett szokás volt, hogy a feleség családja házasságkötéskor írásban biztosított a vagyonos vőnek örökrészt, ha felesége meghalna, amiért cserébe a vő vállalta az após és anyós eltartását. Ha újraházasodott, az új feleséget az öregek második lányuknak, az unokát pedig örökösüknek tekintették. A lenézett szerepet mégis magyar kifejezések sokasága őrzi, például „beházasodik”, „vőnek megy” vagy „elmegy a lányhoz fiúnak”. Ezt a fajta alárendeltséget ma egyetlen matriarchátus-szakértő sem helyesli. Véleményük szerint a matriarchátus nem a patriarchátus női megfelelője, nem mások feletti uralom, hanem - ahogy a kutató, Heide Goettner-Abendroth fogalmaz - „mások közötti uralom”, amely a kölcsönös tiszteleten alapul, és amelyre az igazán jó társadalmi berendezkedéseknek szükségük lenne. MATRIARCHÁTUS - Eribri legenda, avagy ki készíthet kakaót? Sétálóházasság A kínai moszók valódi genderősök, nyelvükben nem szerepel sem az apa, sem a férj szó. A nemzetközi nőnap és a tavasz kezdete miatt márciust gyakran tekintik a nők hónapjának. Körbenéztünk, hol viseli a „gyengébb nem” egész évben a nadrágot. Jancsó Orsolya Gregor Bernadett Arisztophanész Nőuralom című komédiájában Floralia ünnepén 2008-ban Gorsiumban. Anyáról lányára száll a vagyon Fotó: MTI-Danis Barna LUGAS 5