Magyar Idők, 2018. március (4. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-24 / 70. szám

www.magyaridok.hu rul. Hol a határ? Lehet-e a tolerancia gyakorlá­sánál elmenni a végső határig? Ha a határt nem tudjuk meghatározni, nincs értelme az ittlétnek, a közgyűlésnek, ezért vagyunk ilyen kevesen. A felvetés erősen sarkított, de elgondolkodtató. Mint minden program, a Next Europe is ki van téve az idők változásának. 2015 tavaszán sen­ki sem gondolta, hogy kellenek az erős határok. A Next Europe-ban azonban előrelátóan ott van a külső védelem gondolata, amely „kényszerűen szükséges”, ott van a közös európai hadsereg (!), sőt - horribile dictu - az európai határvédelem is. Örvendetesen erős megállapítás: saját értel­mezésemben ebbe a fogalomba a földközi-ten­geri haditengerészeti zárlat is beletartozik. Ör­vendetesen erős megállapítása a Next Europe­­nak az is, amikor a brüsszeli vezetés pesszimiz­musáról, hogy Európa eróziója megállíthatatlan, kritikus hangon beszél. Az akadémia jelmonda­ta: „Nincs más út, csak Európa.” Germán kalifátus De vannak a programban gyenge pontok is. Ilyen az, amikor az Európa közepén eluralkodó nacionalizmusokról beszél, s amikor egyértel­műen a föderáció, más néven az Európai Egye­sült Államok mellett teszi le a voksot. A „föde­ráció és a nemzetállami szubszidiaritás szétvá­lasztása”. „Közös felelősség és teherviselés.” Az utóbbit még könnyen el lehet intézni azzal, hogy a közös felelősség alapja a közösen hozott döntés - amely 2015-ben a migránsok behívása ügyé­ben köztudottan nem történt meg. Az előző, az elburjánzó nacionalizmus Európa közepén már bonyolultabb dolog. A leggyengébb pont. Miről van szó? A lengyel, szlovák, osztrák, netán ma­gyar nacionalizmusról? A nacionalizmus min­dig energiatöbbletet jelent, s a múltban is azt je­lentette. Egy adott etnikai vagy nem etnikai ala­pon szervezett állami konstrukció túltermeli a közösség energiáit. Ha ezt az energiát a világpo­litika kanalizálni tudja, nincs baj. Ha nem tud­ja, mert akadályozzák, baj van. Bismarck: „Németországnak meg kell találni a helyét a Nap alatt.” Nem találta meg. S mi lett belőle? Két világháború. A nagyhatalmi félhe­­gemón státusz kielégítetlenségi állapot.’Jelen­leg Európa is mint meg nem valósult nagyha­talom e felé az állapot felé halad, ha a nemzeti energiákat ahelyett, hogy kanalizálná, centrális módszerekkel parancsuralmi rendszerbe akarja kényszeríteni (mennyire legyen görbe a banán). Hogy a harmincmilliós germán kalifátus meg­valósul-e, vagy sem, jövőbe látás hiányában meg­jósolhatatlan. A társadalmak és a kormányok kez­denek észhez térni, s ellenállnak a légies határo­kat követelőknek. De ha nem, a harmincmillióval megnövelt népességlétszámot könnyen felszo­rozhatja a történelem. S akkor a vízióból valóság lesz. A korabeli Németországban az összlakos­ság alig egynegyede volt tagja az NSDAP-nek, a többi maradt békés, szófogadó alattvaló. Mégis megforgatták a világot. Németország esetében 1933-hoz képest a jelentős különbséget egy do­log jelenti. A félhegemón státusz megváltozta­tásának náci ígérete a német társadalomban a harmincas évek közepére a megszabadulás ér­zését erősítette. Egy rossz békeszerződés korrek­cióját. A romló belső viszonyok a mai Németor­szágban az életösztönt hozzák mozgásba. A né­met társadalmat 1945 után nem sikerült annyi­ra alávetni a „nácitalanításnak”, hogy az élet­ösztön ne írja felül ennek az „átnevelésnek" az eredményeit. Már most vannak jelei az erősza­kos ellenállásnak egyes német csoportosulások részéről. Ha a kritikus tömeg határának átlé­pése után a muszlim konkvisztádorok át óhajt­ják venni a hatalmat, bekövetkezne a társadal­mi detonáció, akkor már csak a fegyverek hiá­nyoznak egy kiadós polgárháborúhoz. Másnap reggel az idézett - ugyancsak korán kelő - kollégával a salzburgi természettudomá­nyi kar melletti mezőn akadok össze. Elmon­dom neki a kedvenc metaforámat. A tolerancia - a háborús övezetekből menekültek vagy ne­tán a megélhetési migráció befogadása - nem lehet egy intelligens önkioldó robbanószerke­zet, amely megérti, hogy a tömeg mikor lépte át a kritikus pontot, s elkezdi a visszaszámlálást. Sűrűn bólogat: a kecske is jóllakjon, s a káposz­ta is megmaradjon. Közben hirtelen mindenütt harangozni kezdenek. Feljött a nap, s a nyuga­ti, már német oldalról idefénylik a Hochkönig háromezer méteres csúcsa. Salzburgi harang­zúgás és ez a hóban ragyogó hegy, így együtt. Varázslat. Egyikünk sem szól, de talán ő is azt gondolja, amit én: milyen kár lenne, ha ez egy­szer nem így lenne! E­gyes kutatók szerint az egyik leghar­­monikusabb társadalom az állatvilág­ban a matriarchátusban élő elefántoké. Catherine Edsell elefántexpedíció-vezető szerint az elefántcsorda sikeres vezetőit az egész család megbecsüli, és az egalitárius életforma erős közös­ségi kapcsolatokat teremt - ez egészséges csere­rendszeren alapszik. John Schwartz, a Washing­toni Állami Egyetem szociológusa azt teszi hoz­zá, hogy az emberi társadalmakban is található bőven pozitív példa, hogy működőképes a nemi egyenlőségre vagy kifejezetten a nők elsőbbségé­re alapuló létforma. E társadalmakban például bi­zonyítottan kevesebb a bűnelkövetés, a családon belüli erőszak pedig ismeretlen szó. Az ősközösség idején minden ember matriar­chális közösségben szocializálódott. A nők gazda­sági és társadalmi vezető szerepe az állattenyész­tés elterjedésével, a nagyobb fizikai erő szükséges­ségével szűnt meg. Archeológusok másik elmélete szerint a matriarchátus addig tartott, amíg a férfi­ak rá nem jöttek az utódlásban játszott szerepük­re, így míg korábban a nőt istennőnek tekintették, utóbb nem volt szükség piedesztálra állításukra. Mára a klasszikus matriarchátus megszűnt, de a világ néhány eldugott csücskében még él­nek olyan közösségek, amelyeknél működik a nő­uralom. Az értelmező szótárak szerint a matriar­chátus egy csoportot vagy államot jelölhet, ame­lyet nők irányítanak, és amelyben a női leszárma­zás az irányadó. A mai matriarchális társadalmak azonban matrilineáris rendszernek tekinthetők, ahol a családnév, a rang és a vagyon az anya után öröklődik, de a férfiak fontos szerepet játszanak a politikában és a vallásban. A legnagyobb matrilineáris közösség (4,2 millió fő) jelenleg a Kelet-Szumátrán élő minangkabau kultúra. A legenda szerint Maharjo Dirajo király 1300 környékén három fiúgyermeket hagyott hát­ra három feleségtől. A legidősebb édesanyja átvet­te az uralkodást, és egy nők vezette társadalmat alakított ki. Ma tipikus matrilineáris rendszer­ben élnek, ahol a név és a vagyon anyáról lányá­ra száll, a férfiak pedig vallási és politikai kérdé­sekben játszanak vezető szerepet (bár néhány nő is akad a politikusok és a vallási elöljárók között). A családok klánokba tömörülnek, ezeknek min­dig férfi a vezetőjük, akit viszont nők választanak, és le is válthatják, ha nem végzi megfelelően fel­adatait. A férfiak hét-tíz éves koruk körül hagyják el otthonukat, hogy imaházakban komoly okta­tást kapjanak, így Indonézia-szerte elismert mű­veltségre tesznek szert. Sok politikai és cégveze­tő került már ki a közösségből. India Meghalaya tartományában él a több mint 1,2 milliós khászi törzs. Generációk óta vér sze­rinti nőközpontú klánokra tagolódik, ahol tilos a klánon belüli házasság. A párok a házasság után a feleség szüleinél élnek, az öröklődés anyai ágon történik. A háromgenerációs családok legfonto­sabb szereplője a nagymama, a családokból álló alklánoknál pedig a dédmama, ám a klán vagy a család névleges vezetője mégis a legidősebb nő fér­fitestvére. A nőket nem lehet házasságba kénysze­ríteni, és bármikor elválhatnak. Mind az életkö­zösség fennállása alatt, mind megszakadása után az övék minden ingóság és a gyerekek felügyeleti joga. A férfiak ugyanakkor isten eszközei, ame­lyek segítségével nem hal ki a törzs. Ezt a szere­pet sokan egyre kevésbé kedvelik, és szeretnék megváltoztatni lehetőségeiket, olyannyira, hogy az elmúlt években kész férfimozgalom indult a törzsben a férfi tagok mennyiségileg és minősé­gileg is több jogáért. India egy másik matrilineáris társadalomnak is otthont ad: a tibeti-burmai nyelven beszélő ga­­roszoknál a legkisebb lány örökli a család vagyo­nát, éppen ezért az ő házasságát gyakran elrende­zik, a nem öröklő lányok esetében viszont sokkal szabadabb a választás. A férfiak politikai és gaz­dasági hatalmat is gyakorolnak. Az egyik, talán leghíresebb matriarchális kö­zösség a kínai moszek. A Lugu-tó partján élő 40 ezer fős törzs specialitása a „sétálóházasság”, vagy­is hogy a nő elsétál a kiválasztott férfi házához, és onnantól kezdve egy párt alkotnak, ám a kapcsola­tot a nő bármikor felbonthatja. Ha gyerek születik, azt a nő családja neveli, a vagyon női ágon öröklő­dik, és a férfiak inkább gyerekként, semmint fel­nőttként élik életüket. Negyvenévesen kezdenek dolgozni, de idővel politikai szerepet is betölthet­­nek. A moszók nyelvében nincs se apa, se férj szó. Az új-guineai nagoviszik sem ismerik a hiva­talos házasságkötést. Ha a törzs együtt lát két fia­talt, és a férfi segít a nőnek gondozni annak kert­jét, akkor onnantól kezdve egy párt alkotnak. A kert jelenti ugyanis a legfontosabb vagyontár­gyat a törzs életében. Afrikában az akánok és a tuaregek képviselik a matrilineáris kultúrát. Az akánok Ghánában élnek, és minden nagyobb klánjuk alapítója nő. Ezeket a közösségeket férfiak vezetik, ám tisztsé­gük női ágon öröklődik, és a döntéshozatal során a férfi vezetőnek ki kell kérnie a női családtagok véleményét. A férfiaknak nemcsak saját családju­kat, női hozzátartozóik családjait is el kell látniuk. A tuaregek a Szaharában vándorló nomád törzs, amelyben a nők irányítanak, míg a férfiak a nö­vénytermesztéssel és állattartással foglalkoznak. A termést és a nagyobb ingóságokat a nők birto­kolják, a személyes tárgyak azonban nemtől füg­getlenül örökölhetők. Közép­-Amerikában is találni matrilineáris kö­zösséget. A 12-35 ezer főre becsült bribri törzs Costa Ricában és Panama északi részén él nagy­mamák által irányított klánokba szerveződve. A férfiak fontos tagjai a társadalomnak, de egye­dül a nők számára engedélyezett, hogy a hagyo­mányos kakaóitalt elkészítsék. A bribri legenda szerint a kakaófa ugyanis születésekor nő volt, akit az istenek fává változtattak, ezért a nők „az élet örökösei”. Bár a nyugati társadalmakban a matriarchá­tus idegenül cseng, Európában is akadnak ki­vételek. Ilyen volt például a vőség intézménye Kalotaszegen, ahol az ifjú házasok a feleség szü­leihez költöztek, és azok vagyonán dolgoztak. A nő gyakran alárendelt szerepet kapott a csa­ládban, szélsőséges esetekben kifejezett szol­gaként élt, és az istállóban aludt. Többnyire az egyke lányokat adta férjhez vagyonos családjuk egy szegény, de szorgalmas legényhez, akit nem kötött saját gazdasága, és a jövőbeli vagyon re­ményében vállalta a vő szerepét. A lány szülei számára előnyös volt az üzlet, hiszen a családi vagyont nem kellett megbontani a hozomány miatt, és gyakorlatilag ingyen, koszt és kvár­tély fejében kaptak egy fiatal munkaerőt. A vő biztosította a család számára az utódlást, ám a gyermekkel kapcsolatban alig lehetett bár­milyen igénye, az az anya vagy a nagyanya ne­vét kapta. Néhány dunántúli faluban ezért kü­lön napjuk volt a vőknek, amikor a kocsmában panaszolhatták el egymásnak helyzetüket. Ha azonban a vő gazdag volt, a feleség családja job­ban megbecsülte. Dél-Dunántúlon például ki­fejezett szokás volt, hogy a feleség családja há­zasságkötéskor írásban biztosított a vagyonos vőnek örökrészt, ha felesége meghalna, ami­ért cserébe a vő vállalta az após és anyós el­tartását. Ha újraházasodott, az új feleséget az öregek második lányuknak, az unokát pedig örökösüknek tekintették. A lenézett szerepet mégis magyar kifejezések sokasága őrzi, példá­ul „beházasodik”, „vőnek megy” vagy „elmegy a lányhoz fiúnak”. Ezt a fajta alárendeltséget ma egyetlen matriar­­chátus-szakértő sem helyesli. Véleményük szerint a matriarchátus nem a patriarchátus női megfe­lelője, nem mások feletti uralom, hanem - ahogy a kutató, Heide Goettner-Abendroth fogalmaz - „mások közötti uralom”, amely a kölcsönös tisz­teleten alapul, és amelyre az igazán jó társadalmi berendezkedéseknek szükségük lenne. MATRIARCHÁTUS - Eribri legenda, avagy ki készíthet kakaót? Sétálóházasság A kínai moszók valódi genderősök, nyelvükben nem szerepel sem az apa, sem a férj szó. A nemzet­közi nőnap és a tavasz kezdete miatt márciust gyakran tekintik a nők hónapjának. Körbenéztünk, hol viseli a „gyengébb nem” egész évben a nadrágot. Jancsó Orsolya Gregor Bernadett Arisztophanész Nőuralom című komédiájában Floralia ünnepén 2008-ban Gor­siumban. Anyáról lányára száll a vagyon Fotó: MTI-Danis Barna LUGAS 5

Next