Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)

1957-11-16 / 49. szám

Az alkotás titkairól Vera Mareckaja és Julij Rajzman nyilatkozata a MAGYAR IFJÚSÁGNAK Vera Mareckaja ALAKÍTÁSOMAT ,,AZ ANYA” című filmben az ifjúságnak AJÁNLOM. SZERETNÉM, HA A MAGYAR FIÚK ÉS LEÁNYOK IS MEGNÉZNÉK.­ ­ Igényelt, amíg azonosulhattam ez­zel a jóságos, szépségre és tiszta­ságra áhító, meggyötört, nagy­szerű asszonnyal. Nyilovna jelme­zében és maszkjában sétálgattam egy alkalommal a filmstúdió folyosóján. Nagyon figyelt az egyik fiatal tűzoltó, pedig nem is cigarettáztam. Aztán megszólalt: „De nagyon hasonlít a néni az én édesanyámra!” Ez volt a leg­nagyobb dicséret az én számom­ra: a fiatalember nem is tudta, hogy egy színésznővel áll szem­ben. Kell ennél több, szebb juta­lom? Julij Rajzman Julij Rajzman, a nagy szovjet filmrendező — aki szintén a szovjet film ünnepe alkalmából érkezett hazánkba — először jár Magyarországon. Most is csak rövid időre jött, éppen ezért alaposan figyel mindenre. Első­sorban az emberek érdeklik. — Engem mindig az ember ér­dekelt a legjobban — mondja beszélgetésünk során. — Vala­mennyi filmemben, a „Kör”-ben éppúgy, mint az „Utolsó éjszaká” - ban, az „Új barázdát szánt az eké”-ben éppúgy, mint a „Masenká”-ban, „Expressz­szerelem”-ben, vagy „Az arany, csillag lovagjá”-ban, az emberi jellemek, érzések minél mélyebb ábrázolására törekedtem. S ez a törekvésem nagyon jól beleillesz­kedik a szocialista­ realizmus esz­méjébe. A szocialita­ realizmus eszmei kategória s mint ilyen, végtelen lehetőségeket rejt magá­ban. Nemcsak a különböző emberi egyéniségek ábrázolása, de a művészet különböző zsánerei, azok összes árnyalatai is elférnek benne. — Részt vesz-e, Rajzman elv­társ, a forgatókönyv írásában? Hogyan dolgozik a színészekkel, a zeneszerzővel? — A forgatókönyv írásában mindig részt veszek, annál is inkább, mert sok filmemnek az ötlete bennem villant fel először. De más ötletéből is látom: milyen film lehet belőle? A jellemeket is pontosan kidolgozom s ehhez irányítom, segítem a színészt. A zeneszerzővel már komplikáltabb a dolog. Előre bocsátom, hogy a filmben nem szeretem a zenét. Szerintem a filmművészet nem szorul „zenei kisegítésre”. A „Masenka”, az „Utolsó éjszaka” című filmeimben egyáltalán nincs zene. Legutóbbi filmemben, a „Kommunistá”-ban is csak a néma­ jelenetekben van zenei alá­festés, de az is nagyon sok mun­kába került. Ugyanis a zene sok esetben éppen az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit a rendező akart. De hála a fiatal és tehet­séges zeneszerzőnek, Scsedrinnek, a közös munka során minden jóra fordult. Még egy utolsó kérdés: részt vesz-e az új rendező-generáció nevelésében? — A filmfőiskolán tanítok — mondja Rajzman —, de... csak színészetet... KAPUSI RÚZSA is ! Feledhetetlen volt „A kormány tagja”, „Egy életen át”, „Tovaris­z”, „Az Artamanov-család”, „Győzhetetlen brigád", „Van hazájuk”, „Hazájukat védik”, „Lakodalom” című filmekben. Most pedig eljött hozzánk az idei szovjet film ünnepére. Ez a talál­kozás is feledhetetlen marad szá­munkra. Éppen olyan, mint ahogyan nagyszerű filmjeiben megismer­tük megnyerő, szerény, kedves és halkszavú. Elhárítja az elisme­rő szavakat. — Az iskoláslányt nagyon könnyű volt alakítanom — mond­ja, amikor az „Egy életen át” remek alakítására terelődik a beszélgetés. — Sokat kellett ko­rán kelnem, s nagyokat gyalogol­­nom, hogy kislányosra lefogyjak. Iskolába is jártam hospitálásra, hogy megismerkedjem az iskola életével és a tanítók krvikájá­­val. Könnyedén, mosolyogva ejtett ■qyszerű szavak, de egy nagy művész alkotó titkairól lebbentik fel a fátylat. Vera Mareckaja végtelen alapossággal és sokolda­­lúan készül mindegyik szerepére. Ebből az alaposságból születik a nagy alakítások hosszú sora, fil­men is, színpadon is. — Melyiket szereti jobban, a filmet, vagy a színházat? — Ezt is, azt is — feleli Marec­­kaja. — Nem tudok választani. Művészi élete valóban ezt iga­­zolja. Most is éppen színházi premierről érkezett hozzánk: egy Virta-darab női főszerepét játssza. A moszkvai bemutatót követő napon már ott volt közöttünk, Magyarországon is premiert tar­tott. „Az anya” című filmjét mu­tatták be filmszínházaink. — Nagyon közel áll hozzám „Az anya” címszerepe — mond­ja Mareckaja —, hiszen én is anya vagyok. Gorkij a legkedve­sebb íróm. Nagyon igyekeztem, hogy Nyilovna alakjában teljesen és tökéletesen a gorkiji elgondo­lást kövessem. Nagy erőfeszítést PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A „DERKOVITS GYULA ÖSZTÖNDÍJÁRA A Művelődésügyi Minisztérium pályázatot hirdet a „Derkovits Gyula ösztöndíj ”-ra. A pályázók elbírálása eddigi munkásságuk, művészi, emberi magatartásuk és az ösztöndíj időtartamára szóló művészi célkitűzésük alapján tör­ténik. A pályázóknak olyan fel­adatokat kell maguk elé tűzniük, amellyel a szocialista-realista mű­vészet előbbrehaladását szolgálják. Az ösztöndíj összege — három­évi időtartamra — havi 3090 forint. Az ösztöndíj odaítéléséről a mű­velődésügyi miniszter dönt. A pályázati kérelmeket a Műve­lődésügyi Minisztérium képzőmű­vészeti osztályára, a műalkotáso­kat a Képzőművészeti Főiskolára november 30-ig kell beküldeni. TATAY SÁNDOR:Zápor Ki is dunántúli, protestáns faluban vagyunk, a 30-as évek válságos, az ország további sorsát egészen a II. világ­háború befejezéséig meghatározó és megpecsételő társa­dalmi-politikai mozgalmak differenciálódásának időszakában. A nép már nem érzi oly szilárdnak a vállára nehezedő világrendet, de az urak lába alatt is reszket a talaj: alapjában most dől el, hogy haladó eszmék és egyszerű emberek tömeges találkozásából meg­válthatja-e önmagát a nemzet, vagy évszázados elmaradottságunk­ból menthetetlenül a fasizmus poklán át vezet az út az ajándékba kapott új világba. A faluban látszólag rend és béke uralkodik, de a felszín alatt nagy ellentétek és ádáz indulatok feszülnek. Elég egy demagóg párt hazug ígéreteivel dobálózó, képviselőségre vadászó úri szélhámos és egy nagyétvágyú, a vagyonszerzés mámorától megszédült paraszt egymásratalálása, hogy köröskörül kicsorduljon az egyenetlenség pohara. S a regény főalakja, a derék, szelídszívű luteránus pap egy szép napon arra eszmél, hogy a Jámbornak vélt gyülekezete szerteszéledt, az ő jó szán­­dáka már elöregedett a világtól, a megmozdult nép benne is ellenségét látja, s már csak egy kőhajításra van szükség, hogy a bezúduló ablaküveggel együtt egész élete és családja is szi­lánkokra törjön. Anna, a legidősebb paplány ennek a felbomlásnak, meg az értelmiség-nevelés egyetemes bűnének az áldozata: telje­sen elszegényedett apja halála után neki csak a püspök­­ösök híre és arcképe marad, meg egy beléidegződött téveszme, hogy ő koldusszegényen is „úrilány”, halálosan és reménytelenül másféle, mint a földet­ túró parasztok, akikkel pedig egy ég és egy sors fedele alatt nevelkedett. De ebben a világban a boldogulás is emberáldozatot követel: a gazdagodó Kemény Péter fia nem tudja megemészteni a „vagyon a vagyonnal házasodik” tőkés-paraszti törvényét, s kedvesétől és eltett magzatuktól megraboltan öngyilkosságba menekül. Egyedül Dezső, a pap kisebbik fia kerül ki megerősödve ebből a katharzisből (szakít a pályával s­zelt­es erőt meríteni a néphez folyamodik), no meg maga a nép, amely lerázza magáról az ámítás futó kábulatát az úri kalan­­dorral együtt, s bár a fennálló rend bilincseiből a maga erejé­ből — már nyilvánvaló — nem fog szabadulni, de egészében megőrzi tisztaságát egy jobb kor számára. A „Zápor” Tatay Sándor fiatalkori regénye, s nem mentes — kivált, ha néhány halványabban megrajzolt jellemképre gondolunk — az eszközeivel kísérletező író hibáitól. Ugyanakkor azonban feltűnik benne a n­a gy s.z'" »*'* 'Séfben ígérete is azé a nagy szintézisé, amely a férfikor regényeiben, a Simeon ház”-ban és „A második leány”-ban most bontakozik ki ”a szemünk előtt és szerencsés folytatás esetén a XX. századi magyar társadalom talál legátfogóbb ábrázolásával fogja meg­ajándékozni irodalmunkat. GARAI GÁBOR A szerelem és a szülői szeretet drámai összeütközése. MAGYAR FILM. Uránia, Kossuth (XIII. ker.) - XI. 16-tól. Szabadság Bpest, Dózsa, Munkás, Felszabadulás, Alkotmány, Madách, Tátra Pesterzsébet. ALEKSZANDR DOVZSENKO filmje a Filmmúzeum műsorán A közelmúlt általában kedve­zett a szovjet filmeknek, de nem teremtett lehetőséget nagy szov­jet rendezők megismerésére. A Színháztudományi és Film­tudományi Intézet archív mozija, a Filmmúzeum ezt a hiányossá­got igyekszik most novemberi ünnepi műsorában bizonyos mértékig pótolni, négy klasszi­kus film bemutatásával. Ezen fil­mek egyike Dovzsenko 1929-ben készült néma­filmje , az ARZE­NÁL. Dovzsenkót nálunk legfel­jebb a MICSURIN című kevésbé sikerült és alig jellemző filmjé­ből ismerik. Az ARZENÁL című film forradalmi eposz. A rendező az ukrán nacionalizmust támad­ja s ugyanakkor mintegy az uk­­­rán forradalmi mozgalom költő­jévé válik. Ez a látszólagos el­lentét megoldást nyer a nemzeti népi kifejezésmódban, amely Dovzsenkót olykor Sevcsenkóhoz, vagy Gogolyhoz teszi hasonlóvá. Mondanivalója lényegét költői szimbólumokban fejezi ki, ábrá­zolását festői képekkel kísári. Dovzsenko filmjeit világszerte ismerik, a külföldi színházi és filmlapok hosszú tanulmányokat közölnek rendezői módszeréről és a „Föld” című filmjét a film­művészet legnagyobb klasszikus alkotásai közé sorolják. Egy sajátos művész egyénisé­géről kaphatunk képet az Arze­nál megtekintésével. Ezzel egy­ben a filmtörténet egy érdekes szakaszába is betekintést nyer­hetünk. (x) A KIS MEZŐ nagy sikere A Mező-gyerekek nemcsak arc­ra hasonlítanak egymáshoz, ha­nem abban is, hogy valameny­­nyien muzsikások. Imre most komponálja a diplomamunkáját, Jutka Debrecenben tanít szolfézst, a tizenegyéves kislány csellózni tanul. László most „kiugrott”: külföldi sikerrel tért haza Fran­ciaországból. Mi is volt az a si­ker? — A Pablo Casals nemzetközi gordonkaversenyen vettem részt — mondja — két honfitársam­mal együtt. Én a második for­dulóig jutottam, a döntőbe csak négyen kerültek, két szovjet, egy amerikai és egy német. A mes­ter, Casals, a világhírű csellista azonban annyira elégedett volt a színvonallal, hogy saját zsebéből az első négyen kívül további nyolc, egyenként százezer frank összegű díjat adott ki, a közép­döntőben elért pontszámok alap­ján. így kaptam én is díjat, mert a nyolc közül harmadik voltam. Sovány, tiszta tekintetű gyerek Mező Laci. Az idén vették fel a Zeneművészeti Főiskolára, tizen­nyolc éves korában. Hét éve tanul csellózni és némi fiatalos túlzás­sal jelenti ki: — Technikai probléma Jófor­mán nincs is már, csak speciáli­sak. Néhány iskolát kell elsajá­títani, modern etűdöket kell meg­tanulni, át kell állítani a hang­szert a modern zenére. Hát ez bizony nem kevés prob­léma, ha speciális is. És nagyon jó lesz, ha a fiatalos nagyot­ aka­­rás megrövidíti majd a problé­mák megoldását. Tanulni, tanulni, tanulni kell Mező Lacinak is. Igaz, a technikai nehézségeken túljutott, felszabadultan muzsi­káló, a kifejezésre, a mű mon­danivalójára összpontosító mű­vésszé válni nem könnyű dolog. De jó és szép lehet olyan mes­ternek lenni, mint például Pablo Casals! Mint például Pablo Casals! És nemcsak a csellón! Hanem abban is, ahogyan ez a nagy művész a legapróbb támogatást is megta­gadja a szülőhazáját uraló fa­siszta rendszertől, ahogyan a spanyol nép. Az 1936-os polgár­háború spanyol népe fiának vallja magát! Pedig ő nem ka­pott, nem is kaphatott annyit el­nyomott népétől, mint Mező Laci a magyar munkások és parasztok államától. Nem földbirtokosok, nem gyá­rosok vagy nagykereskedők a Mező-gyerekek szülei. Tanárem­berek mindketten. Hogyne be­csülnénk hát meg tehetségét, szorgalmát, hogyne gratulálnánk szívből a sikerhez, a figyelemre méltó eredményhez! Nem kis do­log ez tizennyolcéves korban. Persze, az sem kis dolog, hogy Párizsban százezer frankot — egy jó francia munkás kéthavi keresetét — magára költhette, mert a versenyen való részvétel összes költségeit a magyar ál­lam, végső soron, a magyar munkások és parasztok viselték. Nem számlát akarunk benyúj­tani. Csak azt szeretnénk, ha er­ről nem feledkezne meg senki. Mert sok volt és ma is sok a fe­ledékeny ember, a gyenge me­móriájú művész. Mező Laci is ta­lálkozott odakint eggyel-kettővel. Zeneművészeti Főiskola kislis­­tái! Ilyen dolgokról is beszélges­setek el tehetséges társaitokká II KISS LAJOS SCHOLTZ ERIK PÁRIZSI VÁZLAT-í­rr FÜZETEBO Scholtz Erik, a fiatal festő­­művész néhány hónapot töl­tött a francia fővárosban. Ta­­nulmányútjának naplóját élénkszínű ecsettel és fürge ce­ruzával írta meg; vázlatfüzeté­ben több száz rajzot hozott magával — ezekből mutat most be párat olvasóinknak,, •IS Párizsi lány Egyedül Miről írnak a reggeli lapok? Vége a nyárnak, őszies az idő. A rizsében lombjukat hullatják a fák. Máskor ilyentájt már bezárta kapuit a cirkusz, a földalatti is csak kötelességtudatból futott ki a végállomásra. S az idén? Ez az első év, amikor egész té­len, saját műsorral, nyitva tart a Fővárosi Nagycirkusz. A nyitva­­tartás három feltétele pedig: fű­tött nézőtér, jó műsorok, közön­ség. A fűtött nézőtérről egyelőre csak annyit, hogy a premieren túlságosan is melegünk volt: hiá­ba, akkor jó időt hozott a november! (Lehet, hogy mire e lapot nyomja a hatalmas rotációs­gép, már nagyon is elkel a me­leg?) A műsorról már többet kell be­szélni. Rég nem láttunk e poron­don ilyen egészséges, ízléses, csil­logó műsort. A legmegkapóbbb, a legszebb Polina Csernegova és Sztyepan Ramuzov — mindketten a Szovjetunió érdemes művészei — káprázatos levegőszáma: utazás a repülő nyílon. Ebben a produkció­ban nemcsak az a jó, hogy izgal­mas, veszélyes, hanem, hogy mű­vészien szép is. Felejthetetlen lát­vány a körbe-körbe repülő ezüst­­nyíl, s rajta a fehér kosztümös artisták, a nő után úszó fehér fá­tyollal. A másik szám, amely különleges dicséretet érdemel, Herz, erőmű­vész produkciója. Úgy dobálózik a súlyos fémgolyókkal, mint más közönséges halandó a pingpong­­labdákkal. Fel-feldobja és a há­tával kapja el, a nyakával áll alá ... A 7 Dovejka, a világon egyedülálló gólyalábas szállóval, Kiszeljov és Kaszajev érdekes ak­robatikájával nyerte el a közönség tetszését. Nagyon tetszett a Dem­­kini-nővérek élő szoborcsoport mutatványa. A magyar artisták most nagyon közepesek, viszonylag jól sikerült a műholdról készült új bohóctréfa. Ami pedig a közönséget — a téli cirkusz harmadik feltételét — il­leti: ha ilyen jó műsorokat lát­hatunk a téli évadban, mint a „Csillogó porond” — minden bi­zonnyal, telit házak előtt játszik majd a Fővárosi Nagycirkusz, ak­kor is, ha hóban, fagyban kell ki­mennie a ligetbe a cirkuszkedve­lők népes táborának. L. M. Szovjet zenei hét Ja­kov­lak és Leonid Kogan zenekari estjei az Állami Hangversenyzenekarral A SZOVJETUNIÓ MŰVÉSZEINEK ÉVENKÉNT ISMÉTLŐDŐ VEN­DÉGSZEREPLÉSE MINDIG A MAGYAR HANGVERSENY-ÉLET KIEMEL­KEDŐ ESEMÉNYÉT JELENTI, JAKOV ZAK ÉS LEONID KOGAN EGY­­EGY ZENEKARI ESTJE NYITOTTA MEG A GAZDAGNAK ÍGÉRKEZŐ HANGVERSENY-SOROZATOT. Zak, a zongoraművész világ­klasszis­ játékát a technika -w, '"-.N tökéletes és feltétlen birtoklásai A-áMfelgMt. remek koncentráció, pódiumbiz- -.«aASP* kvV­­tos fellépés, rendkívül tudatos, P SmMW J 'm \ nagyvonalú, de minden részlete- M,Jk­gi*." \ \ ben is ■ kidolgozott előadásmód \ 4» a . Jellemzi. Hogy mennyire M-re ár • ' helyébe esik a hangszer, hogy •! Jp* y., milyen biztos és átfogó a zene­ , XgQflF ' ftJt irodalom-ismerete, azt egy most­­ megesett történet példázhatja. A V ME».** fe,­­ tervezett műsor zenekari kotta- # ’ anyaga nem érkezett meg ideje- fi-dff ben Budapestre, hirtelen más «gjMRL műsort kellett összeállítana.Azon- Tl||gg|% nal megnevezett két másik mű* '#*' vet (mindkettő a legnehezebb ,­­ ti ■ előadási darabok közé tartozik) ***«$), '-t', ' ' és egyetlen próba után fényesen megállta helyét. Elsőnek Chopin f-moll zongora­­versenyét adta elő. Előadása — megtisztítva minden szentimentá­lis sallangtól és felesleges érzé­­kenyedéstől — a lázas szenve­délyű, romantikus költő portré­ját keltette életre. Talán egy ki­csit tartózkodóbban játszotta, mint általában szokták, de rend­kívüli biztonsággal és műgond­dal. A műsor másik két számá­ban (Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára és Prokof­iev Ill. Zongoraverseny) briliáns virtuóz­ játékkal valósággal le­nyűgözte közönségét. Keze soha­sem téved, zongorahangja zeng, ritmusa feszes és szabadon lé­legző, futamai gyöngyöznek és — ha erre van szükség — ereje elementáris. Legutóbbi, budapesti szereplésén Beethoven nagyszerű tolmácsolójának, jelentős mu­zsikusnak ismertük meg. Most elsősorban mint tüneményes vir­tuóz egészítette ki ezt a képet és sokoldalúságával káprázta­tott el. J­­ogan hangversenyének mű­­sora is más volt, mint amit a plakátok ígértek. Prokofjev II. Hegedűversenye és Lalo Spanyol szimfóniája helyett Brahms he­gedűversenyét adta elő, s a hangverseny utolsó számaként Prokofjev V. szimfóniája helyett Csajkovszkij V. szimfóniája ke­rült előadásra. (Talán sok is lett volna három nap alatt négy Pro­­kofjev-mű — kedden ugyanis az Alekszandr Nyevszkij­t mutatták be a Zeneakadémián —, de saj­náljuk, hogy épp az ötödik szim­fónia bemutató előadása maradt el és a második hegedűverseny, amelyet nemrég bizony gyenge előadásban ismerhetett meg a magyar közönség.) Kogán személyében — nyu­godtan leírhatjuk ezt a szót — korunk egyik nagy hegedűművé­szét ismertük meg. Ujja és vo­nója oly gyors, mint a villám, technikája tökéletes, formálása nagyszabású és élesen körvona­lazott. De minden csak eszköz e nagy művész kezében, aki elő­adása során az átélés forróságá­­val, az érzések őszinteségével ejti rabul hallgatóit. Hegedűjé­nek hangja érzékien szép, szinte perzsel, néhol démoni tűzzel lob­ban fel. De nem ragadta el ez az alig hasonlítható tehetség, ő csak közvetített­ egyéniségén át a zenét, Brahms gyönyörű mu­zsikáját. A zenekar biztosan kisért mindkét hangversenyen. Kórody András a Rachmaninov- és Pro­­kofjev-művet frissen tanulta — ritka nagy teljesítmény ez —, s különösen a Rachmaninov ne­héz kíséretével impozánsat nyúj­tott. Komár Vilmos a romantikus zene elismert tolmácsolója; ez­úttal különösen Weber: Oberon­­nyitányának színeivel és opera­szerű hatásaival tűnt fel. A kö­zönség szívesen fogadta vezény­letével Csajkovszkij szimfóniá­ját is. KROÓ GYÖRGY Jakov Zak KIS JÓZSEF: Filmtörténeti vázlatok IV. A VIRÁGKOR KÜSZÖBÉK Az utolsó egy-két esztendő hatalmas fel­lendülést hozott a szovjet filmművészetben. A fellendülés megmutatkozik már az el­készült fűmnek számában is. 1936-ban ez a szám többszöröse a néhány évvel ezelőttinek és megközelíti az évi 100-at. Ez nagyon sokat jelent. Módot ad a témák és műfajok változatosságára, a művészetben elengedhe­tetlen kísérletekre, új kezdeményezésekre. Széles lehetőséget nyújt a fiatal írók, ren­dezők, operatőrök, színészek számára. És valóban, az utóbbi években nemcsak a Film­főiskola valamennyi végzett növendéke ju­tott munkalehetőséghez, hanem a film még a színházaktól is jelentős erőket vonzott át. (1950 körül ennek éppen az ellenkezőjét lát­tuk.) 1950 körül a történelmi és életrajz-filmek voltak többségben. Most ismét előtérbe ke­rült a mai téma, a művészek élettel való kapcsolatának, koruk, népük problémái iránti érdeklődésének bizonysága. A filmgyártás technikai feltételei is roha­mosan fejlődnek, számos új műterem épül a legmodernebb berendezéssel. A nagyarányú fejlődés lemérhető a ná­lunk bemutatott szovjet filmeken — így az idei szovjet film ünnepe filmjein is. A „Hal­hatatlan garnizon”, „A negyvenegyedik”, „Prológ”, „Az anya” — mind-mind azt ta­núsítják, hogy a szovjet film ismét azon az úton jár, amely a 30-as évek nagy győzel­meihez, klasszikus filmremekeihez vezetett. A nagy eszmék, mély, életszerű konfliktu­sok, bonyolult, sokoldalú emberábrázolás, egyszerű, kifejező és ugyanakkor bátor és változatos formák szenvedélyes, pártos mű­vészete ez. S bár ezek a kitűnő, vonzó, ér­dekes alkotások még nem érik el a „Pa­­tyomkin”, „Csapajev”, vagy a Makszim-tri­­lógia halhatatlan remekműveinek színvona­lát, de biztató jelei annak, hogy a szovjet fim barátai nem nézik hiába a filmművészet egét: benépesül az majd új, nagyszerű szov­jet filmek tisztafényű csillagképeivel!­ INDNYÁJUNK ÖRÖKSÉGE A szovjet filmművészet nagy alkotásai rendkívüli és maradandó hatást gyakoroltak a filmművészet fejlődésére. Tükrözik ezt a hatást műveikben és beszámolnak róla nyi­latkozataikban a világ haladó filmművészei: olasz neorealisták, japánok és indiaiak, dél­amerikaiak és franciák. S igen sokat köszön­het ennek az örökségnek a népi demokrá­ciák új, fejlődő szocialista famművészete is. Idézzük még egyszer emlékezetünkbe, hogy mi ebből az örökségből a legfontosabb , hogy a szovjet cím legnagyobb alakjai, mit tartottak művészetük lényegének. Pudovkin a 30-as évek végén „Eszmék nél­kül nincs művészet” című cikkében e sza­vakkal fordult a fiatal művészekhez: „Csak az a gondolat méltó arra, hogy a művész alkotómunkája alapjául szolgáljon, amiről mélyen meg van győződve, s amiről feltétlenül meg akar győzni mindenkit. Mű­vészetünk legjobb alkotásainak ereje egy­részt éppen a művészek lebírhatatlan törek­vésében van, hogy világosan kifejezzék azo­kat az eszméket, amelyek igazáról a végsőkig meg vannak győződve, másrészt abban, hogy az eszmék egy hatalmas közösség alkotó, teremtő munkájának gyümölcsei.” Eisenstein e szavakkal fejezi be a szovjet film 38. évfordulójára, közvetlenül a halála előtt írt utolsó cikkét: „Szélesítsük öntudatunkat az új feladatok befogadására. Köszörüljük ki a gondolatok élét ezeknek a feladatoknak megoldására. Mozgósítsuk a múlt tapasztalatait a jö­vendő érdekében. Fáradhatatlanul alkossunk. Állandóan keressük az új utakat Bátran nézzünk előre, a művészet új kor­szakának arcába. Dolgozzunk, dolgozzunk, dolgozzunk — annak a művészetnek nevében, amely azért született, hogy korunk legnagyobb eszméit milliókhoz juttassa el.”. (Vége.) színpadon ■ és filmen - - í­­­v­­ A Tibor, a híres gy­ermekszü­­léstű Sárdy János, Gábor Miklós, Orso­­lya Erzsi. A színpadi és filmren­dezői sikerek között volt egy kis kiruccanása más területre is. 1909- ben, Nagyváradon, majd Debre­cenben nagy sikerrel játszották „Atalanta” című operettjét, amelyben mint zeneszerző debü­tált Deésy Alfréd s a darab szö­vegírója , Juhász Gyula volt. Sok dala vált népszerűvé; megzenésí­tette Ady Endre „Sírni, sírni, sír­DEÉSY ALFRÉD, A MAGYAR FILM­ISKOLÁNAK NÉPSZERŰ színésze és rendezője kettős jubileumhoz Érkezett: NYOLCVAN ÉVES ÉS EZELŐTT HETVEN ESZTENDEJE JEGYEZTE EL MAGÁT A SZÍNPADDAL... Tízéves korában megszökött ha­zulról: egy­ várt bortársulathoz sze­gődött. Segédkezett a kellékesnek, széthordta a színlapokat, segített beültetni a nézőket, tologatta a díszleteket s az előadás alatt pe­dig ott állt a kulisszák mögött — lázas szemekkel meredt a szín­padra. Közben nőtt, fejlődött, szép szál legény lett belőle. Tizenhét esztendős és már 185 centi magas és 75 kiló. Ekkor már „előfordul­hatott” a korban, megjelenhetett a színpadon. Igazgatója fantáziát lá­tott ebben a délceg fiatalember­ben és felléptette Dóczi Lajos hí­res vígjátéka, a „Csók” egyik fő­szerepében. Sikert aratott és egyik szerepet a másik után kapta. Las­san, de biztosan ő lett a kis tár­sulat hősszerelmese. Egy előadás szünetében felkereste őt Makó Lajos, az akkori idők neves szín­igazgatója és leszerződtette­. Nagyvárad, Kolozsvár, Debrecen, Szeged és a Budai Színkör követ­keztek Deésy Alfréd pályafutásá­ban. Olyan színészekkel játszott együtt, mint Pethes Imre és Ódry Árpád. S jött a bűvös és emlékezetes 1913! A kibontakozó magyar film­gyártás „Az aranyhajú szfinx” cí­mű filmdarab elkészítéséhez kez­dett. Megvolt már a címszereplő is: Márkus Emília. Csak partner hiányzott. Ezidőtájt a világhírű Psilander volt a nagy és utolér­hetetlen mozisztár és valakinek eszébe jutott, hogy vidéken szí­­nészkedik egy Deésy Alfréd nevű fiatalember, aki nagyon hasonlít Psilanderre. Megnézték és leszer­ződtették! Ettől kezdve állandóan felfelé ívelt pályafutása, nemcsak játszott, hanem irt és rendezett is. Nyolcvankilenc némafilmet irt és rendezett, íme, néhány felvilland, kedves emlék munkásságából... Fősze­replője volt az első „János vitéz”­­filmnek s a „Mona Vanná”-nak; az utóbbi arról lett nevezetes, hogy ez volt az első olyan magyar filmstáb, amely külföldön — Ra­gusában, Dalmáciában — forgatott. Az általa írott és rendezett filmek­ben szerepelt először Lubinszky va­ni” és „Én a halál rokona gyök” című költeményeit. Az egykori Romeo, a daliás ma­gyar Psilander azóta teljesen meg­őszült, de a magyar filmnek ma is lelkes híve. Ma sem tud meglenni a Filmgyár nélkül, néha-néha egy kis szerepet játszik az új magyar filmekben. PÁNCZÉL GYÖRGY egykori Romeo

Next