Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)
1957-11-16 / 49. szám
Az alkotás titkairól Vera Mareckaja és Julij Rajzman nyilatkozata a MAGYAR IFJÚSÁGNAK Vera Mareckaja ALAKÍTÁSOMAT ,,AZ ANYA” című filmben az ifjúságnak AJÁNLOM. SZERETNÉM, HA A MAGYAR FIÚK ÉS LEÁNYOK IS MEGNÉZNÉK. Igényelt, amíg azonosulhattam ezzel a jóságos, szépségre és tisztaságra áhító, meggyötört, nagyszerű asszonnyal. Nyilovna jelmezében és maszkjában sétálgattam egy alkalommal a filmstúdió folyosóján. Nagyon figyelt az egyik fiatal tűzoltó, pedig nem is cigarettáztam. Aztán megszólalt: „De nagyon hasonlít a néni az én édesanyámra!” Ez volt a legnagyobb dicséret az én számomra: a fiatalember nem is tudta, hogy egy színésznővel áll szemben. Kell ennél több, szebb jutalom? Julij Rajzman Julij Rajzman, a nagy szovjet filmrendező — aki szintén a szovjet film ünnepe alkalmából érkezett hazánkba — először jár Magyarországon. Most is csak rövid időre jött, éppen ezért alaposan figyel mindenre. Elsősorban az emberek érdeklik. — Engem mindig az ember érdekelt a legjobban — mondja beszélgetésünk során. — Valamennyi filmemben, a „Kör”-ben éppúgy, mint az „Utolsó éjszaká” - ban, az „Új barázdát szánt az eké”-ben éppúgy, mint a „Masenká”-ban, „Expresszszerelem”-ben, vagy „Az arany, csillag lovagjá”-ban, az emberi jellemek, érzések minél mélyebb ábrázolására törekedtem. S ez a törekvésem nagyon jól beleilleszkedik a szocialista realizmus eszméjébe. A szocialita realizmus eszmei kategória s mint ilyen, végtelen lehetőségeket rejt magában. Nemcsak a különböző emberi egyéniségek ábrázolása, de a művészet különböző zsánerei, azok összes árnyalatai is elférnek benne. — Részt vesz-e, Rajzman elvtárs, a forgatókönyv írásában? Hogyan dolgozik a színészekkel, a zeneszerzővel? — A forgatókönyv írásában mindig részt veszek, annál is inkább, mert sok filmemnek az ötlete bennem villant fel először. De más ötletéből is látom: milyen film lehet belőle? A jellemeket is pontosan kidolgozom s ehhez irányítom, segítem a színészt. A zeneszerzővel már komplikáltabb a dolog. Előre bocsátom, hogy a filmben nem szeretem a zenét. Szerintem a filmművészet nem szorul „zenei kisegítésre”. A „Masenka”, az „Utolsó éjszaka” című filmeimben egyáltalán nincs zene. Legutóbbi filmemben, a „Kommunistá”-ban is csak a néma jelenetekben van zenei aláfestés, de az is nagyon sok munkába került. Ugyanis a zene sok esetben éppen az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit a rendező akart. De hála a fiatal és tehetséges zeneszerzőnek, Scsedrinnek, a közös munka során minden jóra fordult. Még egy utolsó kérdés: részt vesz-e az új rendező-generáció nevelésében? — A filmfőiskolán tanítok — mondja Rajzman —, de... csak színészetet... KAPUSI RÚZSA is ! Feledhetetlen volt „A kormány tagja”, „Egy életen át”, „Tovarisz”, „Az Artamanov-család”, „Győzhetetlen brigád", „Van hazájuk”, „Hazájukat védik”, „Lakodalom” című filmekben. Most pedig eljött hozzánk az idei szovjet film ünnepére. Ez a találkozás is feledhetetlen marad számunkra. Éppen olyan, mint ahogyan nagyszerű filmjeiben megismertük megnyerő, szerény, kedves és halkszavú. Elhárítja az elismerő szavakat. — Az iskoláslányt nagyon könnyű volt alakítanom — mondja, amikor az „Egy életen át” remek alakítására terelődik a beszélgetés. — Sokat kellett korán kelnem, s nagyokat gyalogolnom, hogy kislányosra lefogyjak. Iskolába is jártam hospitálásra, hogy megismerkedjem az iskola életével és a tanítók krvikájával. Könnyedén, mosolyogva ejtett ■qyszerű szavak, de egy nagy művész alkotó titkairól lebbentik fel a fátylat. Vera Mareckaja végtelen alapossággal és sokoldalúan készül mindegyik szerepére. Ebből az alaposságból születik a nagy alakítások hosszú sora, filmen is, színpadon is. — Melyiket szereti jobban, a filmet, vagy a színházat? — Ezt is, azt is — feleli Mareckaja. — Nem tudok választani. Művészi élete valóban ezt igazolja. Most is éppen színházi premierről érkezett hozzánk: egy Virta-darab női főszerepét játssza. A moszkvai bemutatót követő napon már ott volt közöttünk, Magyarországon is premiert tartott. „Az anya” című filmjét mutatták be filmszínházaink. — Nagyon közel áll hozzám „Az anya” címszerepe — mondja Mareckaja —, hiszen én is anya vagyok. Gorkij a legkedvesebb íróm. Nagyon igyekeztem, hogy Nyilovna alakjában teljesen és tökéletesen a gorkiji elgondolást kövessem. Nagy erőfeszítést PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A „DERKOVITS GYULA ÖSZTÖNDÍJÁRA A Művelődésügyi Minisztérium pályázatot hirdet a „Derkovits Gyula ösztöndíj ”-ra. A pályázók elbírálása eddigi munkásságuk, művészi, emberi magatartásuk és az ösztöndíj időtartamára szóló művészi célkitűzésük alapján történik. A pályázóknak olyan feladatokat kell maguk elé tűzniük, amellyel a szocialista-realista művészet előbbrehaladását szolgálják. Az ösztöndíj összege — háromévi időtartamra — havi 3090 forint. Az ösztöndíj odaítéléséről a művelődésügyi miniszter dönt. A pályázati kérelmeket a Művelődésügyi Minisztérium képzőművészeti osztályára, a műalkotásokat a Képzőművészeti Főiskolára november 30-ig kell beküldeni. TATAY SÁNDOR:Zápor Ki is dunántúli, protestáns faluban vagyunk, a 30-as évek válságos, az ország további sorsát egészen a II. világháború befejezéséig meghatározó és megpecsételő társadalmi-politikai mozgalmak differenciálódásának időszakában. A nép már nem érzi oly szilárdnak a vállára nehezedő világrendet, de az urak lába alatt is reszket a talaj: alapjában most dől el, hogy haladó eszmék és egyszerű emberek tömeges találkozásából megválthatja-e önmagát a nemzet, vagy évszázados elmaradottságunkból menthetetlenül a fasizmus poklán át vezet az út az ajándékba kapott új világba. A faluban látszólag rend és béke uralkodik, de a felszín alatt nagy ellentétek és ádáz indulatok feszülnek. Elég egy demagóg párt hazug ígéreteivel dobálózó, képviselőségre vadászó úri szélhámos és egy nagyétvágyú, a vagyonszerzés mámorától megszédült paraszt egymásratalálása, hogy köröskörül kicsorduljon az egyenetlenség pohara. S a regény főalakja, a derék, szelídszívű luteránus pap egy szép napon arra eszmél, hogy a Jámbornak vélt gyülekezete szerteszéledt, az ő jó szándáka már elöregedett a világtól, a megmozdult nép benne is ellenségét látja, s már csak egy kőhajításra van szükség, hogy a bezúduló ablaküveggel együtt egész élete és családja is szilánkokra törjön. Anna, a legidősebb paplány ennek a felbomlásnak, meg az értelmiség-nevelés egyetemes bűnének az áldozata: teljesen elszegényedett apja halála után neki csak a püspökösök híre és arcképe marad, meg egy beléidegződött téveszme, hogy ő koldusszegényen is „úrilány”, halálosan és reménytelenül másféle, mint a földet túró parasztok, akikkel pedig egy ég és egy sors fedele alatt nevelkedett. De ebben a világban a boldogulás is emberáldozatot követel: a gazdagodó Kemény Péter fia nem tudja megemészteni a „vagyon a vagyonnal házasodik” tőkés-paraszti törvényét, s kedvesétől és eltett magzatuktól megraboltan öngyilkosságba menekül. Egyedül Dezső, a pap kisebbik fia kerül ki megerősödve ebből a katharzisből (szakít a pályával szeltes erőt meríteni a néphez folyamodik), no meg maga a nép, amely lerázza magáról az ámítás futó kábulatát az úri kalandorral együtt, s bár a fennálló rend bilincseiből a maga erejéből — már nyilvánvaló — nem fog szabadulni, de egészében megőrzi tisztaságát egy jobb kor számára. A „Zápor” Tatay Sándor fiatalkori regénye, s nem mentes — kivált, ha néhány halványabban megrajzolt jellemképre gondolunk — az eszközeivel kísérletező író hibáitól. Ugyanakkor azonban feltűnik benne a na gy s.z'" »*'* 'Séfben ígérete is azé a nagy szintézisé, amely a férfikor regényeiben, a Simeon ház”-ban és „A második leány”-ban most bontakozik ki ”a szemünk előtt és szerencsés folytatás esetén a XX. századi magyar társadalom talál legátfogóbb ábrázolásával fogja megajándékozni irodalmunkat. GARAI GÁBOR A szerelem és a szülői szeretet drámai összeütközése. MAGYAR FILM. Uránia, Kossuth (XIII. ker.) - XI. 16-tól. Szabadság Bpest, Dózsa, Munkás, Felszabadulás, Alkotmány, Madách, Tátra Pesterzsébet. ALEKSZANDR DOVZSENKO filmje a Filmmúzeum műsorán A közelmúlt általában kedvezett a szovjet filmeknek, de nem teremtett lehetőséget nagy szovjet rendezők megismerésére. A Színháztudományi és Filmtudományi Intézet archív mozija, a Filmmúzeum ezt a hiányosságot igyekszik most novemberi ünnepi műsorában bizonyos mértékig pótolni, négy klasszikus film bemutatásával. Ezen filmek egyike Dovzsenko 1929-ben készült némafilmje , az ARZENÁL. Dovzsenkót nálunk legfeljebb a MICSURIN című kevésbé sikerült és alig jellemző filmjéből ismerik. Az ARZENÁL című film forradalmi eposz. A rendező az ukrán nacionalizmust támadja s ugyanakkor mintegy az ukrán forradalmi mozgalom költőjévé válik. Ez a látszólagos ellentét megoldást nyer a nemzeti népi kifejezésmódban, amely Dovzsenkót olykor Sevcsenkóhoz, vagy Gogolyhoz teszi hasonlóvá. Mondanivalója lényegét költői szimbólumokban fejezi ki, ábrázolását festői képekkel kísári. Dovzsenko filmjeit világszerte ismerik, a külföldi színházi és filmlapok hosszú tanulmányokat közölnek rendezői módszeréről és a „Föld” című filmjét a filmművészet legnagyobb klasszikus alkotásai közé sorolják. Egy sajátos művész egyéniségéről kaphatunk képet az Arzenál megtekintésével. Ezzel egyben a filmtörténet egy érdekes szakaszába is betekintést nyerhetünk. (x) A KIS MEZŐ nagy sikere A Mező-gyerekek nemcsak arcra hasonlítanak egymáshoz, hanem abban is, hogy valamenynyien muzsikások. Imre most komponálja a diplomamunkáját, Jutka Debrecenben tanít szolfézst, a tizenegyéves kislány csellózni tanul. László most „kiugrott”: külföldi sikerrel tért haza Franciaországból. Mi is volt az a siker? — A Pablo Casals nemzetközi gordonkaversenyen vettem részt — mondja — két honfitársammal együtt. Én a második fordulóig jutottam, a döntőbe csak négyen kerültek, két szovjet, egy amerikai és egy német. A mester, Casals, a világhírű csellista azonban annyira elégedett volt a színvonallal, hogy saját zsebéből az első négyen kívül további nyolc, egyenként százezer frank összegű díjat adott ki, a középdöntőben elért pontszámok alapján. így kaptam én is díjat, mert a nyolc közül harmadik voltam. Sovány, tiszta tekintetű gyerek Mező Laci. Az idén vették fel a Zeneművészeti Főiskolára, tizennyolc éves korában. Hét éve tanul csellózni és némi fiatalos túlzással jelenti ki: — Technikai probléma Jóformán nincs is már, csak speciálisak. Néhány iskolát kell elsajátítani, modern etűdöket kell megtanulni, át kell állítani a hangszert a modern zenére. Hát ez bizony nem kevés probléma, ha speciális is. És nagyon jó lesz, ha a fiatalos nagyot akarás megrövidíti majd a problémák megoldását. Tanulni, tanulni, tanulni kell Mező Lacinak is. Igaz, a technikai nehézségeken túljutott, felszabadultan muzsikáló, a kifejezésre, a mű mondanivalójára összpontosító művésszé válni nem könnyű dolog. De jó és szép lehet olyan mesternek lenni, mint például Pablo Casals! Mint például Pablo Casals! És nemcsak a csellón! Hanem abban is, ahogyan ez a nagy művész a legapróbb támogatást is megtagadja a szülőhazáját uraló fasiszta rendszertől, ahogyan a spanyol nép. Az 1936-os polgárháború spanyol népe fiának vallja magát! Pedig ő nem kapott, nem is kaphatott annyit elnyomott népétől, mint Mező Laci a magyar munkások és parasztok államától. Nem földbirtokosok, nem gyárosok vagy nagykereskedők a Mező-gyerekek szülei. Tanáremberek mindketten. Hogyne becsülnénk hát meg tehetségét, szorgalmát, hogyne gratulálnánk szívből a sikerhez, a figyelemre méltó eredményhez! Nem kis dolog ez tizennyolcéves korban. Persze, az sem kis dolog, hogy Párizsban százezer frankot — egy jó francia munkás kéthavi keresetét — magára költhette, mert a versenyen való részvétel összes költségeit a magyar állam, végső soron, a magyar munkások és parasztok viselték. Nem számlát akarunk benyújtani. Csak azt szeretnénk, ha erről nem feledkezne meg senki. Mert sok volt és ma is sok a feledékeny ember, a gyenge memóriájú művész. Mező Laci is találkozott odakint eggyel-kettővel. Zeneművészeti Főiskola kislistái! Ilyen dolgokról is beszélgessetek el tehetséges társaitokká II KISS LAJOS SCHOLTZ ERIK PÁRIZSI VÁZLAT-írr FÜZETEBO Scholtz Erik, a fiatal festőművész néhány hónapot töltött a francia fővárosban. Tanulmányútjának naplóját élénkszínű ecsettel és fürge ceruzával írta meg; vázlatfüzetében több száz rajzot hozott magával — ezekből mutat most be párat olvasóinknak,, •IS Párizsi lány Egyedül Miről írnak a reggeli lapok? Vége a nyárnak, őszies az idő. A rizsében lombjukat hullatják a fák. Máskor ilyentájt már bezárta kapuit a cirkusz, a földalatti is csak kötelességtudatból futott ki a végállomásra. S az idén? Ez az első év, amikor egész télen, saját műsorral, nyitva tart a Fővárosi Nagycirkusz. A nyitvatartás három feltétele pedig: fűtött nézőtér, jó műsorok, közönség. A fűtött nézőtérről egyelőre csak annyit, hogy a premieren túlságosan is melegünk volt: hiába, akkor jó időt hozott a november! (Lehet, hogy mire e lapot nyomja a hatalmas rotációsgép, már nagyon is elkel a meleg?) A műsorról már többet kell beszélni. Rég nem láttunk e porondon ilyen egészséges, ízléses, csillogó műsort. A legmegkapóbbb, a legszebb Polina Csernegova és Sztyepan Ramuzov — mindketten a Szovjetunió érdemes művészei — káprázatos levegőszáma: utazás a repülő nyílon. Ebben a produkcióban nemcsak az a jó, hogy izgalmas, veszélyes, hanem, hogy művészien szép is. Felejthetetlen látvány a körbe-körbe repülő ezüstnyíl, s rajta a fehér kosztümös artisták, a nő után úszó fehér fátyollal. A másik szám, amely különleges dicséretet érdemel, Herz, erőművész produkciója. Úgy dobálózik a súlyos fémgolyókkal, mint más közönséges halandó a pingponglabdákkal. Fel-feldobja és a hátával kapja el, a nyakával áll alá ... A 7 Dovejka, a világon egyedülálló gólyalábas szállóval, Kiszeljov és Kaszajev érdekes akrobatikájával nyerte el a közönség tetszését. Nagyon tetszett a Demkini-nővérek élő szoborcsoport mutatványa. A magyar artisták most nagyon közepesek, viszonylag jól sikerült a műholdról készült új bohóctréfa. Ami pedig a közönséget — a téli cirkusz harmadik feltételét — illeti: ha ilyen jó műsorokat láthatunk a téli évadban, mint a „Csillogó porond” — minden bizonnyal, telit házak előtt játszik majd a Fővárosi Nagycirkusz, akkor is, ha hóban, fagyban kell kimennie a ligetbe a cirkuszkedvelők népes táborának. L. M. Szovjet zenei hét Jakovlak és Leonid Kogan zenekari estjei az Állami Hangversenyzenekarral A SZOVJETUNIÓ MŰVÉSZEINEK ÉVENKÉNT ISMÉTLŐDŐ VENDÉGSZEREPLÉSE MINDIG A MAGYAR HANGVERSENY-ÉLET KIEMELKEDŐ ESEMÉNYÉT JELENTI, JAKOV ZAK ÉS LEONID KOGAN EGYEGY ZENEKARI ESTJE NYITOTTA MEG A GAZDAGNAK ÍGÉRKEZŐ HANGVERSENY-SOROZATOT. Zak, a zongoraművész világklasszis játékát a technika -w, '"-.N tökéletes és feltétlen birtoklásai A-áMfelgMt. remek koncentráció, pódiumbiz- -.«aASP* kvVtos fellépés, rendkívül tudatos, P SmMW J 'm \ nagyvonalú, de minden részlete- M,Jkgi*." \ \ ben is ■ kidolgozott előadásmód \ 4» a . Jellemzi. Hogy mennyire M-re ár • ' helyébe esik a hangszer, hogy •! Jp* y., milyen biztos és átfogó a zene , XgQflF ' ftJt irodalom-ismerete, azt egy most megesett történet példázhatja. A V ME».** fe, tervezett műsor zenekari kotta- # ’ anyaga nem érkezett meg ideje- fi-dff ben Budapestre, hirtelen más «gjMRL műsort kellett összeállítana.Azon- Tl||gg|% nal megnevezett két másik mű* '#*' vet (mindkettő a legnehezebb , ti ■ előadási darabok közé tartozik) ***«$), '-t', ' ' és egyetlen próba után fényesen megállta helyét. Elsőnek Chopin f-moll zongoraversenyét adta elő. Előadása — megtisztítva minden szentimentális sallangtól és felesleges érzékenyedéstől — a lázas szenvedélyű, romantikus költő portréját keltette életre. Talán egy kicsit tartózkodóbban játszotta, mint általában szokták, de rendkívüli biztonsággal és műgonddal. A műsor másik két számában (Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára és Prokofiev Ill. Zongoraverseny) briliáns virtuóz játékkal valósággal lenyűgözte közönségét. Keze sohasem téved, zongorahangja zeng, ritmusa feszes és szabadon lélegző, futamai gyöngyöznek és — ha erre van szükség — ereje elementáris. Legutóbbi, budapesti szereplésén Beethoven nagyszerű tolmácsolójának, jelentős muzsikusnak ismertük meg. Most elsősorban mint tüneményes virtuóz egészítette ki ezt a képet és sokoldalúságával kápráztatott el. Jogan hangversenyének műsora is más volt, mint amit a plakátok ígértek. Prokofjev II. Hegedűversenye és Lalo Spanyol szimfóniája helyett Brahms hegedűversenyét adta elő, s a hangverseny utolsó számaként Prokofjev V. szimfóniája helyett Csajkovszkij V. szimfóniája került előadásra. (Talán sok is lett volna három nap alatt négy Prokofjev-mű — kedden ugyanis az Alekszandr Nyevszkijt mutatták be a Zeneakadémián —, de sajnáljuk, hogy épp az ötödik szimfónia bemutató előadása maradt el és a második hegedűverseny, amelyet nemrég bizony gyenge előadásban ismerhetett meg a magyar közönség.) Kogán személyében — nyugodtan leírhatjuk ezt a szót — korunk egyik nagy hegedűművészét ismertük meg. Ujja és vonója oly gyors, mint a villám, technikája tökéletes, formálása nagyszabású és élesen körvonalazott. De minden csak eszköz e nagy művész kezében, aki előadása során az átélés forróságával, az érzések őszinteségével ejti rabul hallgatóit. Hegedűjének hangja érzékien szép, szinte perzsel, néhol démoni tűzzel lobban fel. De nem ragadta el ez az alig hasonlítható tehetség, ő csak közvetített egyéniségén át a zenét, Brahms gyönyörű muzsikáját. A zenekar biztosan kisért mindkét hangversenyen. Kórody András a Rachmaninov- és Prokofjev-művet frissen tanulta — ritka nagy teljesítmény ez —, s különösen a Rachmaninov nehéz kíséretével impozánsat nyújtott. Komár Vilmos a romantikus zene elismert tolmácsolója; ezúttal különösen Weber: Oberonnyitányának színeivel és operaszerű hatásaival tűnt fel. A közönség szívesen fogadta vezényletével Csajkovszkij szimfóniáját is. KROÓ GYÖRGY Jakov Zak KIS JÓZSEF: Filmtörténeti vázlatok IV. A VIRÁGKOR KÜSZÖBÉK Az utolsó egy-két esztendő hatalmas fellendülést hozott a szovjet filmművészetben. A fellendülés megmutatkozik már az elkészült fűmnek számában is. 1936-ban ez a szám többszöröse a néhány évvel ezelőttinek és megközelíti az évi 100-at. Ez nagyon sokat jelent. Módot ad a témák és műfajok változatosságára, a művészetben elengedhetetlen kísérletekre, új kezdeményezésekre. Széles lehetőséget nyújt a fiatal írók, rendezők, operatőrök, színészek számára. És valóban, az utóbbi években nemcsak a Filmfőiskola valamennyi végzett növendéke jutott munkalehetőséghez, hanem a film még a színházaktól is jelentős erőket vonzott át. (1950 körül ennek éppen az ellenkezőjét láttuk.) 1950 körül a történelmi és életrajz-filmek voltak többségben. Most ismét előtérbe került a mai téma, a művészek élettel való kapcsolatának, koruk, népük problémái iránti érdeklődésének bizonysága. A filmgyártás technikai feltételei is rohamosan fejlődnek, számos új műterem épül a legmodernebb berendezéssel. A nagyarányú fejlődés lemérhető a nálunk bemutatott szovjet filmeken — így az idei szovjet film ünnepe filmjein is. A „Halhatatlan garnizon”, „A negyvenegyedik”, „Prológ”, „Az anya” — mind-mind azt tanúsítják, hogy a szovjet film ismét azon az úton jár, amely a 30-as évek nagy győzelmeihez, klasszikus filmremekeihez vezetett. A nagy eszmék, mély, életszerű konfliktusok, bonyolult, sokoldalú emberábrázolás, egyszerű, kifejező és ugyanakkor bátor és változatos formák szenvedélyes, pártos művészete ez. S bár ezek a kitűnő, vonzó, érdekes alkotások még nem érik el a „Patyomkin”, „Csapajev”, vagy a Makszim-trilógia halhatatlan remekműveinek színvonalát, de biztató jelei annak, hogy a szovjet fim barátai nem nézik hiába a filmművészet egét: benépesül az majd új, nagyszerű szovjet filmek tisztafényű csillagképeivel! INDNYÁJUNK ÖRÖKSÉGE A szovjet filmművészet nagy alkotásai rendkívüli és maradandó hatást gyakoroltak a filmművészet fejlődésére. Tükrözik ezt a hatást műveikben és beszámolnak róla nyilatkozataikban a világ haladó filmművészei: olasz neorealisták, japánok és indiaiak, délamerikaiak és franciák. S igen sokat köszönhet ennek az örökségnek a népi demokráciák új, fejlődő szocialista famművészete is. Idézzük még egyszer emlékezetünkbe, hogy mi ebből az örökségből a legfontosabb , hogy a szovjet cím legnagyobb alakjai, mit tartottak művészetük lényegének. Pudovkin a 30-as évek végén „Eszmék nélkül nincs művészet” című cikkében e szavakkal fordult a fiatal művészekhez: „Csak az a gondolat méltó arra, hogy a művész alkotómunkája alapjául szolgáljon, amiről mélyen meg van győződve, s amiről feltétlenül meg akar győzni mindenkit. Művészetünk legjobb alkotásainak ereje egyrészt éppen a művészek lebírhatatlan törekvésében van, hogy világosan kifejezzék azokat az eszméket, amelyek igazáról a végsőkig meg vannak győződve, másrészt abban, hogy az eszmék egy hatalmas közösség alkotó, teremtő munkájának gyümölcsei.” Eisenstein e szavakkal fejezi be a szovjet film 38. évfordulójára, közvetlenül a halála előtt írt utolsó cikkét: „Szélesítsük öntudatunkat az új feladatok befogadására. Köszörüljük ki a gondolatok élét ezeknek a feladatoknak megoldására. Mozgósítsuk a múlt tapasztalatait a jövendő érdekében. Fáradhatatlanul alkossunk. Állandóan keressük az új utakat Bátran nézzünk előre, a művészet új korszakának arcába. Dolgozzunk, dolgozzunk, dolgozzunk — annak a művészetnek nevében, amely azért született, hogy korunk legnagyobb eszméit milliókhoz juttassa el.”. (Vége.) színpadon ■ és filmen - - ív A Tibor, a híres gyermekszüléstű Sárdy János, Gábor Miklós, Orsolya Erzsi. A színpadi és filmrendezői sikerek között volt egy kis kiruccanása más területre is. 1909- ben, Nagyváradon, majd Debrecenben nagy sikerrel játszották „Atalanta” című operettjét, amelyben mint zeneszerző debütált Deésy Alfréd s a darab szövegírója , Juhász Gyula volt. Sok dala vált népszerűvé; megzenésítette Ady Endre „Sírni, sírni, sírDEÉSY ALFRÉD, A MAGYAR FILMISKOLÁNAK NÉPSZERŰ színésze és rendezője kettős jubileumhoz Érkezett: NYOLCVAN ÉVES ÉS EZELŐTT HETVEN ESZTENDEJE JEGYEZTE EL MAGÁT A SZÍNPADDAL... Tízéves korában megszökött hazulról: egy várt bortársulathoz szegődött. Segédkezett a kellékesnek, széthordta a színlapokat, segített beültetni a nézőket, tologatta a díszleteket s az előadás alatt pedig ott állt a kulisszák mögött — lázas szemekkel meredt a színpadra. Közben nőtt, fejlődött, szép szál legény lett belőle. Tizenhét esztendős és már 185 centi magas és 75 kiló. Ekkor már „előfordulhatott” a korban, megjelenhetett a színpadon. Igazgatója fantáziát látott ebben a délceg fiatalemberben és felléptette Dóczi Lajos híres vígjátéka, a „Csók” egyik főszerepében. Sikert aratott és egyik szerepet a másik után kapta. Lassan, de biztosan ő lett a kis társulat hősszerelmese. Egy előadás szünetében felkereste őt Makó Lajos, az akkori idők neves színigazgatója és leszerződtette. Nagyvárad, Kolozsvár, Debrecen, Szeged és a Budai Színkör következtek Deésy Alfréd pályafutásában. Olyan színészekkel játszott együtt, mint Pethes Imre és Ódry Árpád. S jött a bűvös és emlékezetes 1913! A kibontakozó magyar filmgyártás „Az aranyhajú szfinx” című filmdarab elkészítéséhez kezdett. Megvolt már a címszereplő is: Márkus Emília. Csak partner hiányzott. Ezidőtájt a világhírű Psilander volt a nagy és utolérhetetlen mozisztár és valakinek eszébe jutott, hogy vidéken színészkedik egy Deésy Alfréd nevű fiatalember, aki nagyon hasonlít Psilanderre. Megnézték és leszerződtették! Ettől kezdve állandóan felfelé ívelt pályafutása, nemcsak játszott, hanem irt és rendezett is. Nyolcvankilenc némafilmet irt és rendezett, íme, néhány felvilland, kedves emlék munkásságából... Főszereplője volt az első „János vitéz”filmnek s a „Mona Vanná”-nak; az utóbbi arról lett nevezetes, hogy ez volt az első olyan magyar filmstáb, amely külföldön — Ragusában, Dalmáciában — forgatott. Az általa írott és rendezett filmekben szerepelt először Lubinszky vani” és „Én a halál rokona gyök” című költeményeit. Az egykori Romeo, a daliás magyar Psilander azóta teljesen megőszült, de a magyar filmnek ma is lelkes híve. Ma sem tud meglenni a Filmgyár nélkül, néha-néha egy kis szerepet játszik az új magyar filmekben. PÁNCZÉL GYÖRGY egykori Romeo