Magyar Ifjúság, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-11 / 2. szám

EGYSZERŰ KRÓNIKÁSA VAGYOK A LEGENDÁNAK, MELY ÉVSZÁZADOK ELŐTT KEZDŐ­DÖTT ÉS TARTANI FOG MINDADDIG, MÍG ZSA­RNOKSÁG FEKETE KENDŐJE LEBEG A SZA­BADSÁG AZ ÉLET FORRÁSVIZE FELETT. ember is megél. A szomszéd hegyek, dombok pásztorai a messze Ebro folyó helyett mind ide jártak vízért. Fiaik, lányaik összeházasod­tak, s lassan kialakult a falu. A pásztorko­dást elhagyták aztán, s egyre inkább a földet művelték. Történt az idők múltán, hogy az arabokat kiűzték Andalúziából, és a Fuentesek őse el­látogatott a régi földekre. Azokat azonban már új hűbérura­k foglalták el, s így üres kézzel tért vissza az új otthoniba, csupán há­rom szép selyemkendőt hozott magával. Az egyik kék volt, mint az andalúziai ég, a má­sik piros, mint az életet adó vér, a harmadik fekete, mint a csillagtalan ég. E három kendő és a forrás köré szőtte a nép a csodálatos legendát, mely szebb, kedvesebb, mint a leg­szebb bibliai történet.★ Péter és Marucha napjai csodálatos boldog­ságban múltak. Ahogy teltek a napok, szerel­mük mind szenvedélyesebb, izzóbb lett. A szerelem önző, s így egyre inkább, egyre többször keresték az egyedüllétet, a magányt. Ha leszállt az este, elszakadtak a társaságtól, kettesben bolyongtak. A sötétség csábít, s Péter vére forrón lüktetett. — A harc táplált, a szerelem elsorvaszt, édes kicsi Maruchám — mondogatta Péter a lánynak. , Marucha válasza a három színes kendő és a forrás legendája volt. — Igyál e forrás vízéből és én elmondom néked a történetét — mondta, s miután kor­sójából megkínálta, így kezdte: — A kék kendő az ártatlan szerelem, a tisztaság, a béke szimbóluma. A piros a bol­dog házasságot jelenti. A fekete a veszedel­met. Ha házasságon kívül veszik el a lány, ez a fekete kendő kerül korsója nyakára, s a forrás vize elapad. Pusztulás fenyeget em­bert, állatot, növényt. Az elbukott lányt csak — El is bukott a hatalmas római biroda­lom. Ha mi vétkezünk, elbukik a falu, s el­bukik a szabadságharcunk is. — Legenda ez csak, kis Maruchám. — Kétszer történt meg az eset — suttog­ta a lány. — középkorban, a nyakunkra jött a földesúr, s az első nászéjszaka jogán meg­gyalázott egy lányt a faluban. A forrás vize elállt, s nemcsak a lány családja kelt vérbosz­­szúra, de az egész falu. Megölték a földes­urat, s utána ismét megindult a forrás. A hagyomány szerint bővebben ömlött a vize, mint előtte.­­ A második eset a napóleoni háborúk alatt történt. Egy francia zsoldos követett el erőszakot egy fuantesi lányon. Személy sze­rint nem tudták megállapítani, ki volt a gyalázatos. A falu férfiai ezért mind egy szálig a hegyek közé vonultak, onnan csap­tak le a zsoldosokra, s ölték a betolakodó­kat. A Napóleonra mért zaragózai csapás után indult meg ismét a forrás vize, jeléül annak, hogy a tettes meglakolt. — Ha a kék kendő az ártatlanság szimbó­luma, akkor te mért nem hordod — kérdezte a fiú. — Majd az eljegyzésünkkor — ölelte át nevetve Marucha. Sok-sok eljegyzés volt aznap a faluban, ami­kor Péter és Marucha jegybe lépett. A lá­nyok virágos, tarka népviseletben jelentek meg. Ruháikon, s mindenütt a kék szín volt az uralkodó. Nemcsak korsóikra, de a forrás nőszobrának korsójára is kék kendőt kötöt­tek. Az eljegyzés a hagyományos szertartás szerint folyt le. Az első kortyot a fonás vizé­ből itták, a többieket már a sötét színű, régen használt, spanyol hordókból. Olyan spanyol— magyar vigalom volt ez, amilyet még nem látott a világ. Másnap búcsúzni kellett kedveseiktől. In­dulni kellett, újabb harcok következtek. Cifu­­entes, Huesca — ahol Zalka Máté s annyi más hős lelte halálát, Bruente a madridi égő pokol, majd Bechitte, Quinto, Zaragoza, végül lent, délen, Marucha őseinek hazája, Anda­lúzia. Míg a nemzetközi ezredek távol voltak az aragóniai fronttól, a túlerő az árulók segítsé­gével áttörte a szabadságharcosok vonalát. Hiába siettek a nemzetköziek vissza, elkés­tek. Mire megérkeztek Fuentesbe, nem is­mertek rá a falura. A házakat rombadöntöt­­ték, a lakosságot megtizedelték a fasiszta re­pülőgépek bombái. A forrás évszázadok óta magasba nyúló szobra a földön hevert. S a fasiszták pusztításánál még rettenetesebb volt a visszatért földesúr bosszúja. A bekerített faluból menekülni alig néhányan tudtak, az ott maradt kommunistákat felkoncolták. Ma­rucha apja is a kivégzettek sorsára jutott Az uraság tobzódott a vérben. Marucha sorsa volt a legrettenetesebb. Az uraság visszaállította az évszázadokkal ezelőtt eltörölt első éjszaka jogát, s magához rendelte őt. Az urasággal visszatért pap a megrémült lakosság megmaradtjait odakény- szerítette a forráshoz, hogy imáikkal kérjék a teremtő istent, ne álljon el a forrás vize, ha a lány elveszik. A vénasszonyok imájába szörnyű mementóként harsant bele a megkín­­zottak jajkiáltása. Messziről a kivégzésre kí­sértek újabb csoportjának éneke szállt. Az Internacionálé, melyet a suhogó korbács sem tudott elnémítani, Szent Bertalan éjének rémsége ülte meg a sötétségbe vesző falu há­zait. A földi ember bajával mit sem törődő ke­gyetlen, véres nap hajnalban éppúgy kelt, mint egy évnek előtte. A lányok azonban nem mentek libbenő lépésekkel, ringó derékkal, szoborszépségű nyak­tartással, fejükön a kor­sóval a forráshoz. A gyönyörű, bátor spanyol lányok az arab légiósok martalékai lettek, akik a fasiszta Franco és az uraság jóvoltából szabad zsákmányt kaptak itt. Itt, ahol a női tisztaság, s a férfiúi szolidaritás ősi, de cso­dálatos fénnyel ragyogott A forrásnál a pap riasztó szavára korán reggel ismét összegyűlt a falu megmaradt la­kossága. Jobbára csak öregasszonyok, idős emberek, mert a fiatalság vagy elmenekült, vagy a rablók martaléka lett. Imádkozzatok — dörögte a pép, és a ré­mült öregek bús zsolozsmába kezdtek. Még magasan szárnyalt az ének, amikor nyílt a kastély kapuja , fején korsóval Ma­rucha indult a forrás felé. A virradó nap su­gara megpihent a sápadt leányarcon. A me­­leg cirógatás mintha új erőt adott volna neki, imbolygó léptek helyett libbenő lépésekkel kö­zeledett a csoporthoz. A zsolozsmázók önkény­telenül utat nyitottak. A pap azonban eltor­zult arccal toppant eléje. — Távozz innen tisztátalan — dörögte. Marucha pillantásra se méltatta.. Nyugodt léptekkel ment a kúthoz, egyetlen épen ma­­radt csapja alá tartotta korsóját, s a víz zu­hogva megindult. A korsón diadalmasan lengett az ártatlan­ság kék kendője, hirdetve, hogy a zsarnok földesúr halált kapott az első éjszaka helyett ■ARUCHA ELMENEKÜLT, A ZSARNOKSÁG BOSSZÚJA ELŐL. EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB AZONBAN, AMIKOR A KÖZTÁRSASÁGI CSAPATOK VISSZAFOGLALTÁK A FASISZ­TÁKTÓL A FALUT ÉS KÖRNYÉKET, ANNYI VISZONTAGSÁG UTÁN MARUCHA ÉS PÉTER ISMÉT VISZONTLÁTHATTÁK EGYMÁST. DE A SZABADSÁGHARC A TÚLERŐ­VEL SZEMBEN ELBUKOTT, S MARU­CHA ÉS PÉTER, MINT HÁZASTÁRSAK HAGYTÁK OTT A SPANYOL FÖLDET. A SPANYOL HAZA FÖLÖTT A ZSARNOKSÁG FEKETE KENDŐJE LOBOG, DE A FORRÁS LEGENDÁJA ÉL ÉS ÉLTETI A SPANYOL NÉP VÁGYÁT. HOGY ISMÉT KIVÍVJA SZABADSÁGÁT , a megölt csábító vére mossa tisztára. Ben­nünk, fuantesi lányokban van az élet minden tisztasága, az élet forrása. Mi vigyázzuk a forrást, mint hajdan a vesztaszűzek őrizték a tüzet.­­ A vesztaszűzek is vétkeztek -­­ így a fiú, V­incente Fuentes, a fiatal mozdony­­vezető vitte vonatunkat a madridi frontra, ő indította útjára húga és Baracs Péter szerelmét. Az egyik állomáson, míg állt a vonat, ők annyira összebarátkoztak, hogy még családjaik fényképét is kicserélték. Ekkor látta meg Péter először Maruchá Fuantest. Tetszett neki a lány biztos, mert elkérte a címét is. Ettől kezdve Péter szorgalmasan levelezett Maruchával. Amikor aztán a sok csata, harci után a magyarok egysége is pihenőbe vonult, a sors kifürkészhetetlen keze a mi brigádun­kat éppen Marudháék falujába vezette. — Jönnek a nemzetköziek, jönnek a ma­gyarok — futott végig a hír a falun. Csak­hamar kint volt az utcán a nép apraja-nagy­­ja. A lányok virágos, tarka ruhájukban, kis kosárka naranccsal várták a hősöket. Mert a nemzetköziek hősök voltak az ő szemükben, hősök, akik messze idegenből jöttek harcolni a spanyol nép szabadságáért. Spanyol nem­zeti szokás naranccsal kínálni a kedves ven­déget. S mi kedvesek voltunk számukra. Marucha is ott volt a lányok között. Úgy történt, hogy az ő narancsai éppen Péternek jutottak. Péter a teherautó lépcsőjéről ugrott a lány elé, aki zavartan, földbe gyökeredzett lábbal állt a többiek között. — Szebb, mint a fényképen, daliásabb — futott át rajta egy pillanat alatt. — A fénykép csak rossz másolat — állapí­totta meg Péter is örömmel. Aztán hangosan folytatta: — Kosarat kapni lányoktól, nálunk magyaroknál, elutasítást jelent. Marucha, ha lehet, még zavartabb és még pirosabb lett. — Nem, nem utasítjak el — mondta zavar­tan, s Péteren valami jóleső, boldog meleg­ség futott át. Marucha háta mögé dugta a kosarat, s köz­ben néhány narancs a földre hullt. Egyszerre kaptak utánuk, s fejük összekoccant a nagy igyekezetben. Péter engesztelőleg simogatta meg a lány karját, szemük pillantása egybe­kapcsolódott, s a következő pillanatban elcsat­tant az első csók. A kosár a narancsokkal együtt a földre hullott, s mire Péter felocsú­dott, Marucha fürge lábakkal iramodott tova. Tavasz volt akkor, a szerelem tavasza. Ha nem is olyan gyorsan, mint Péter és Marucha szerelme, de más magyar fiúk és spanyol lányok között is kivirult a tavasz leg­szebb virága, s egyre szorosabbra fonódtak azok az aranynál drágább szálak, melyek míg a világ áll, el nem fogynak ott, hol fiatalok élnek. A nappalok a nép számára munkában, a katonák részére harci gyakorlatokban múltak. De az esték, azok a sokszor megénekelt szép spanyol esték nótával, tánccal, vígassággal teltek. Spanyol és magyar dalok zengtek alko­nyat után a faluban. Vigadt-sírt a hegedű és vérforralóan szólt a kasztanyetta. Aztán szólt a takarodó. A gyönyörű esték után csodálatos hajna­lok következtek. Alig pirkadt, a nap még alig dugta ki fejét, a kopár hegyek mögül, meg­indultak a lányok vízért az artézi kútra. Fe­ledhetetlen kép. A lányok fején korsó — ta­lán ez tette olyan délceg, egyenestartásúvá a spanyol nőket. A lábak biztonsággal, s le­­begőn lépegettek, a korsók egyensúlyát a csí­pők ringó, harmonikus mozgása biztosította. Festő ecsetjére kívánkoztak a gyönyörű fe­jek, a szépívű korsókkal a hajnali napfény ragyogásában. S ha festő nem is rakta vá­szonra őket, de a spanyol s magyar legények szívébe ezeken a hajnalokon lopóztak be. Az artézi kút valóságos műremek. Évszáza­dok óta áll a helyén. Talpazatából négy csö­vön négyfelé ömlik az embernek, állatnak szomját oltó, a földet megtermékenyítő drága nedű. A lányok a csap alá tartják korsóju­kat. A kör alakú vályúból a jószágok isznak. A fölös víz meg patakként folyik el, hogy a földeket öntözze. Ennek a fuentesnek — a szó forrást jelent — köszönheti a falu a létét. Irta: B. ÁRVAI ISTVÁN Ettől kapta nevét Marudháék családja is, mint a falut alapító család késői leszárma­zottai. Sok-sok évszázadnak előtte történt, hogy a gyönyörű gazdag spanyol honba arabok törtek be. Végigrabolták és végigpusztították a termékeny Andalúziát. Kardélre hányták az öregeket, ratezíjra fűzték a munkabírókat, s háremekbe hurcolták a szépséges spanyol hajadoro­kat. Aki tudott, menekült, így kerül­tek az akkori Fuentesek a termékeny déli provinciából az északi Aragonba, ahol egy senki földjén, a pusztaságban telepedtek meg. Kopár legelő volt ez a táj, a vizet a messze, Ebro folyóból hordták. „Bár csak vizük vol­na, mily csodásan termékennyé varázsolnánk ezt a völgyet“ — sóhajtottak fel nem egy­szer a Fuentesek. Itt fenn, északon a tél zordabb, mint délen, s ezért csakhamar kőkunyhó építéséhez lát­tak. A sziklát vájta a Fuentes-család apraja­­nagyja. S íme, ahogy egy nagyobb sziklát lehasítottak a hegy oldalából, helyéből bő­vizű forrás fakadt. Ahol víz van, ott több yxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxyoooocxxxxxxxxxxxxxxxxyoooooooooooooooocxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxso (Mikulka Gyula, rajzai) L EMURIA AZ ELSÜLLYEDT VILÁGRÉSZ Hová esett a Bikinire dobott atombomba? Több mint egy évtizeddel ezelőtt, 1946 júliusában az amerikaiak kísérleti atombombát dob­tak le a Csendes-óceánban fekvő Bikini korallszigetre... A robbanást százezrek és milliók til­takozása előzte meg, s utána is százmilliók emelték fel tiltakozó szavukat az emberiség jövőjének érdekében. A tiltakozók között volt egy aránylag jelentéktelen kis tudóscsoport is — a „Mű-Ős­­kontinens kutatóinak társasága" —, akik elsősorban a régmúlt ősidők képviseletében emelték fel szavukat: „Ne dobják le az atombombát Bikinire, mert lehetetlenné teszik további kutatásainkat!... Az emberiség ősbölcsője ? Mit kutatnak ezek a tudósok a Csendes-óceán kellős közepén? Az emberiség ősbölcsőjét kere­sik. A sok évezreddel ezelőtt el­süllyedt „Mu’földrészt. Elmélet­ben már régen megtalálták, sőt fel is térképezték. Ismerik kiter­jedését, sőt egész arculatát, egy­kori dombjait, folyóit, erdőségeit, pusztaságait rombadőlt városait és hajdani lakóit, a Föld első em­bereit. Néhány évtizede már csak a nagy felfedezés bemutatásának előkészítésén, a helyszínről szer­zett, kézzelfogható bizonyítékok összegyűjtésén fáradoznak. A „M­u”-földrész — az elsüly­­lyedt „Lemuria” — fogalma az elmúlt század nyolcvanas éveiben jelent meg először a tudományos világban, amikor Indiában ősrégi írásos kőtáblák kerültek felszínre, amelyek nemcsak a Mu létezésé­re, hanem roppant maga­s kultú­rájára is hivatkoztak. Churchward iuthai angol indí­totta meg a kutató munkát, de hamarosan a világ minden tájáról felsorakoztak mögéje a tudósok. Munkájuk nyomán megdöbbentő adatok kerültek napvilágra, és a Mexikóban, Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, a déltengeri szi­geteken, Indiában, Burmában, Ja­pánban, Kínában, Kis-Ázsiában és Egyiptomban talált írásos kő­­táblák papiruszok és egyéb emlé­kek egybehangzóan bizonyították a Mu-földrész egykori létét és szörnyű pusztulását. Mu — az őskontinens Ezekből a leletekből tisztázó­dott, hogy a Mu, az őskontinens, a Csendes-óceánban terült el. Északnyugaton folytatása volt a m­ai Észak-Amerika, míg délen és délnyugaton magába foglalta a mai Ausztráliát, Tasmániát és Új- Zélandot. Ezen a földrészen jelent meg először az ember. Mégpedig ugyanazok a máyák, akiknek keletre vándorolt törzsei Közép- Amerikában a mai idők számára is csodálatraméltó magas művelt­séget fejlesztettek ki. A Mu-földrész Csendes-óceáni testén épült ki „Lemuria”, az a magasműveltségű birodalom, amit a távoli földrészek feltárt emlékei mindenütt „anyaországnak” em­legetnek. Az itt élt emberek ha­talmas városokban laktak, a kel­lemes éghajlat, a kincsekben gaz­dag föld, a hasznos növényzetben és állatokban bővelkedő dombok, síkságok és folyóvölgyek biztosí­tották könnyű megélhetésüket, amely hozzájárult magas művelt­ségük kifejlesztéséhez. Ez a min­den eddig ismert régi kultúrát túlszárnyaló „anyaország”, mint központi birodalom az akkori egész Földön uralkodott. Tartomá­nyai voltak Amerikában, Ázsiá­ban, Afrikában. Ezekkel nagymé­retű, állandó hajóforgalom kötöt­te össze. A későbbi mága, babilo­ni, indus, atlantiszi és egyiptomi kultúrák csupán visszatükröződé­sei az „anyaország” egykori kul­túrájának. Egy földrész elpusztul... A tudósok állítása szerint kö­rülbelül húszezer évvel ezelőtt egy rettenetes kataklizma egész Lemuriát darabokra szaggatta, s a földrész nagyobbik fele vulka­nikus tüzek kíséretében a tenger mélyére süllyedt. Felszínen ma­radt darabjai a mai Ausztrália, Új-Zéland, Új-Guinea és a Csen­­des-óceán szigetvilága. Ez a kataklizma az egész Földön éreztette hatását. Nagy földrészek szélei hasadtak le és sodródtak be az óceánokba. Máshol a földmoz­gás hatalmas hegyláncokat gyűrt ki a mélyből. Földek süllyedtek el és új földek emelkedtek fel. Rengett és remegett az egész Föld, és Lemuria hatvanmilliónyi lakosa borzalmas tűz- és vízhalállal tűnt el a világból. Akik a szörnyű pusztulásból a le nem süllyedt részeken életben maradtak, egy­mástól és minden civilizációtól elszakadva, puszta kézzel kezd­hették újra életüket. Lemuria helyén egészen új vi­lág alakult ki, mely teljesen el­tüntette az egykori „anyaország” létezésének, majd minden felszíni nyomát. De az egyre fejlődő, mo­dern tudomány előbb-utóbb rá­bukkant volna akkor is, ha vé­letlenül napvilágra nem kerülnek az India hét városában elrejtve őrzött titokzatos mája kőtáblák. Mert hiszen az sem lehet véletlen csupán, hogy az emlősök legkez­detlegesebb képviselőinek, a mar­­supiáloknak maradványait csak Ausztrália és Észak-Amerika nyu­gati partvidékeinek rétegeiben ta­lálhatjuk meg. S, hogy a Föld legősibb, élő növényzete a kalifor­niai Sierrák nyugati lejtőin virul. Atlantisz rejtélye A Mu-földrész kutatói az embe­riséget már évezredek óta foglal­koztató Atlantisz-rejtélyre is ta­láltak kézzelfogható bizonyítéko­kat. Köztudomású, hogy a napjaink­ban is sokat emlegetett Atlantisz­ról az egyik legjelentősebb görög bölcselő, az időszámításunk előtti 427-től 347-ig élt Platon tudósította először az európai közvéleményt. Platon egy több ezeréves egyipto­mi hagyomány alapján írta meg, hogy Héraklész oszlopain túl — azaz a mai Ibériai-félszigettől nyu­gatra — egy nagy földrész léte­zett az Atlanti-óceánban, s annak igen magas kultúrájú népe kap­csolatban állt Európával, Afriká­val és Ázsiával, míg egy szörnyű kataklizmában az egész földrész el nem süllyedt. Platon leírását még a múlt szá­zad közepén is puszta mesének tartották. Amióta azonban világ­szerte megindult a modern, tudo­mányos kutató munka, a „Jó öreg Antik Mesélő” is szalonké­pes lett az akadémiákon Ugyanis az egyiptomi és az azzal egyidejű közép- és dél-amerikai kutatások már a kezdet kezdetén annyi ha­sonló és azonos kultúrlelettel szolgáltak, hogy az Atlantisz egy­­kori létezése egyenesen „szükség­­szerűvé” vált. A feltárt azonos kivitelezésű, azonos célt szolgáló hatalmas építmények, kőbevésett, ércbeöntött tudományos eredmé­nyek egyszerűen megmagyarázha­­tatlanok az Atlanti-óceán nagy hídja, az Atlantisz-földrész egy­kori létezése nélkül. A mayuk az Atlantiszon ? Lemuria kutatói a talált ada­tok hosszú sorozataiból világosan elénk tárják, hogy Atlantisz, a Le­muria elpusztulását követő harma­dik vagy negyedik században emelkedett ki az Atlanti-óceánból. A kiemelkedéssel járó pusztító földrengések és vízözönök elcsen­desülése után a közép-amerikai máják telepedtek meg az új föld­részen. Ott is kifejlesztették ma­gas kultúrájukat,­­ onnan tovább­hatolva keletre, Egyiptomban ők építették az első magas piramiso­kat és a Szfinxet. Az Atlantisz körülbelül 10—12 ezer évvel ezelőtt süllyedt el. Mindezekkel az állításokkal szemben a tudományos alaposság megköveteli a kételyek és ellen­­vélemények kíméletlen szembeál­lítását. De a jelek arra mutatnak, hogy belátható időn belül a Mu­­őskontinens és az Atlantisz lelkes kutatóinak munkája győzedelmes­kedik, és úgy a Mu, mint az At­lantisz egykori létezése megingat­hatatlan valóság lesz az egész em­beriség előtt B. S. A MU ŐSKONTINENS­ ­­ere­mfere TÉLI SPORTRUHÁK Akinek még nincs téli sportöltözéke és sok pénzt sem akar kiadni rá, azt taná­csoljuk: a régi ló­denkabátból alakít­son rövid sportka­­bátot, mellényt. A lódent csípőnél vágjuk el, a leeső részből varrjuk a kerek, főkötőszerű sapkát, amelyre a gallér csücskét fel­­gomboljuk. A „rá­tett” zsebek és az egyenesvonalú mel­lényke is ebből ké­szül. Arra viszont ne sajnálja senki a pénzt, hogy új, drapp bőrgombokat vegyen az együttes­­re, mert ezek „va­rázsolják” igazán újjá az átalakított holmit. Maglódi Magda Meddig terjed a gyermeki szeretet ? Rovatunk az alábbi ta­nácskérő levelet kapta. Kérjük olvasóinkat, írják meg véleményüket, vitas­suk meg „Vadrózsa" problémáját.. • K­érem adjanak tanácsot e­gyek? 22 esztendős vagyok, gépírónő. Nagyon szeretem a munkámat. Talán nem szeretném annyira, ha rendes otthonom lenne. Nem vállalnám olyan szívesen a túl­órázásokat, a vidéki jegyző­­könyv-vezetéseket — egyszóval mindazt, ami távolmaradást je­lent. Mert van nekem otthonom ... Szép, kétszobás, verandás, ker­tes családi ház Budapest külső kerületében. Szép bútorok is vannak a lakásban, fotelek, fest­­mények, villanytűzhely. Mégsem­ otthonom ... Tulajdonképpen miért szeretek távol lenni ott­honról? Azt hiszem történetem — amely talán kissé kusza is — azt a címet viselhetné, hogy „Meddig terjedhet a gyermeki szeretet és hol kezdődik a szü­­lső önzés?” Bár kicsit hosszú a cím, mégis találó . Szüleim idősek, nagyon. Édesapám 55 éves koráig agglegény volt. Ak­koriban döbbent rá, hogy elsza­lad felette is az idő , s gyorsan megházasodott. Anyám 29 éves volt amikor hozzáment. Vidéken éltek, s ott az ilyenkorú nő már „vénlány” számba ment, nem csoda hát, hogy igent mondott. Anyámat nem ismertem, mert születésem után meghalt... Apám — hogy gondozom — s gondozója legyen — ismét meg­­megházasodott, s egy korban hozzáillő — akkor 50 éves — özvegyasszonyt vett­ék , életem előzménye, ezt, mint súlyos terhet cipeltem és cipe­lem magammal... Az idős szü­lőket, akik nem értik és nem akarják megérteni a fiatalokat, az otthoni hangulatnélküliséget. (Hiába van rádió, nem nyithatom fel, este nem mehetek el szín­házba, csak nőismerősökkel, stb.). Nyom az otthoni légkör, nyo­maszt, fojtogat... Két esztendeje megismerkedtem egy nagyon ro­konszenves férfivel, tanár volt, s komolyan ellen­gimnáziumi udvarolt­­ volna. Apám ellenezte, hogy házon kívül eljárjak vele, s ezért meghívtam hozzánk. Nagyon iz­­gultam, mi lesz, s izgalmam nem is volt alaptalan. Nem tudom, látták-e a „Halló, itt Gabriella!” című filmet? Ott van egy olyan jelenet, ami az enyémhez hason­lított. Az, amikor az eljegyzésnél botrány tör ki... Nálunk nem volt nyílt botrány, de amikor apám ízetlenül tréfálkozott, ke­­délyeskedett, bogaras ötletekkel hozakodott elő, az rosszabb volt, mint a 22 év alatt megszokott hangulattalanság. A férfi többé nem jött el, s nekem nyíltan megmondta, albérletben lakik, oda nem házasodhat, pedig el­venne. Márpedig ő két ilyen kü­lönös emberrel nem hajlandó egy fedél alatt lakni... Megpróbál­tam magam előtt mentegetni a szüleimet, s ez ideig óráig sike­rült is. De most ismét válasz­­útra kerültem. Komoly udvarlóm akadt, akit nem merek haza­vinni, felmerülnek bennem a kérdések, kötelességem-e nekem, a gyerek­­nek a szüleim mellett tengetni életemet? Kötelességem minden szabadságomat azzal tölteni, hogy magam nem kímélve, kíméljem őket? Kötelességem-e megvárni azt az időt, amikor vénlányszom­­ba menve akárkihez — ahogy szegény anyám tette — hozzá­­megyek? Gondoltam már, hogy el­költözöm otthonról. De sajnálom is őket. Viszont nem tudom el­képzelni asszonyi életemet — hát még ha gyerekem lenne — úgy, hogy még őket is pesztrál- tam! önző vagyok? Talán igen. De nem volt önző az apám, aki merő önzésből házasodott meg, s öregségére gondozóul hívott élet­re engem? ... Nem tudom mit tegyek ... Addig is amíg választ kapok, Gáborral — ez az ud­varlóm neve — lopva, félórákra találkozhatom csak, s kerülöm, tolom, húzom, halasztom azt az időt, hogy összeisme­tessem szü­leimmel. És kínlódom, eszem magam közben ... Kérem, adja­nak tanácsot, mit tegyek? „Vadrózsa’* Amit a hajápolásról tudni kell... Szép, hullámos, fénylő haj — minden fiatal lány szíve-vágya. De sokan nézegetik bosszankodva otthon a tükörben fénytelen töre­dező hajukat. Nemcsak az arc­bőrt, a hajat is ápolnunk kell, ha azt akarjuk, hogy szép legyen. Ha tehetjük, kéthetenként ke­ressük fel a fodrászt, ez nem jelent túlzott anyagi megterhelést. Ezzel azonban koránt sincs elin­tézve a haj ápolása. Tudnunk kell, hogy a száraz fejbőrt nem szabad olyan gyakran mosni, mint a könnyen zsírosodót, s a száraz hajat zsira­dékkal kell táplálni, legbeváltabb módszer a havonta egyszer tör­ténő ricinus-olaj pakolás, mely szinte csodát művel a hajjal. Lé­nyege, hogy este, lefekvés előtt egy deci ricinust vattával a haj­tövekre kenünk, úgyhogy a hajat előzőleg fésűvel szétválasztjuk. Ha elkészültünk, hajunkat kössük le egy nylon vagy egy száraz kendővel, s reggel alaposan mos­suk ki belőle az olajat,­­ öblö­­gessük át langyos vízben, amely­be késhegyűi boraxot vagy körül­belül tíz csepp citromsavat tet­tünk. A megszáradt hajat ken­jük be a hajtöveknél kevés oliva­­vagy mandula-olajjal, s aztán keféljük át. Szép fényes lesz. (A kezelést legjobb szombat este és vasárnap reggel végezni, ekkor érünk rá a legjobban.) A túlságosan zsíros hajat gyakran és gyógyszappanokkal mossuk meg, vagy mosassuk a fodrásznál. (Igen jók a kénes, kátrányos gyógyszappanok erre a célra.) A kozmetikustól kérjünk megfelelő hajszeszt, s ezzel ken­jük a hajat. Reggelente áldozzunk egy kis időt a hajunkra és száraz kefével mintegy öt percig alapo­san keféljük át hajunkat. A haj a rendszeres keféléstől rugalmas, lágyan omló lesz és visszanyeri fényét. Amennyiben Reggelente a fésülködéskor sok hajszálunk ki­hullik, úgy feltétlenül keressük fel a kozmetikust, aki a külön­böző gyógyvizekkel a hajhullást meg tudja akadályozni. A beteg­ség okozta nagymérvű hajhullás természetesen már az orvosra tartozik. RÓZSAVÖLGYI PIRI kozmetikus, 17. Állami Fodrászat, Haris köz 3. KÉN­AI FILM [TIGRIS KÖLYÖK] m m ■ BEMUTATÓ: JANUÁR 16. 5

Next