Magyar Ifjúság, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-04 / 1. szám

a ■pgyre­jasodtak­ mögöttük az elmaradt égerek topo­­­­lyák, amelyeknek ágai úgy meredeztek szét a hidegben, mint a szőrszálak A természet már rég a saját te­metője volt, csupán a moha élt a mocsáron, de ez is csak úgy, mint a haj és a köröm az emberi hullán. A falutól órányit jöhettek, de az út nem tűnt hosszúnak mert a fürge szemű keshedt cigány szóval tartotta útitársát. Ha én mondom, elhiheti az úr, hogy ezen a fertályon igen rendes emberek laknak. A csóró Gázsót, már­mint en­gem, nem hagynak éhen veszni a falusiak. Nem vagyok én dicsekvő, de elhiheti, szeretnek az itteni jó emberek. Most karácsonyra is annyi kóstolót adtak, hogy a kutyám is sza­lonnával él. A többi cigány neheztel rám, mert éppen enge­­met szeretnek a falusiak. Irigységből adták rám a csúfnevet, hogy Gazsó. Ez annyit jelent cigányul, hogy paraszt. Szóval én is paraszt vagyok a saját véreim szemében. Mit szól ehhez az úr? De nem baj, csúfolódjanak csak, azért töri őket a nehézség, mert én is olyan rendes ember va­gyok, mint a parasztok. Márpedig olyan vagyok, nekem elhiheti az úr. Szegő István, a szóta­­lan pesti, aki vezetőnek fogadta a cigányt, hogy mutassa az utat a hatá­rig, nem sok ügyet ve­tett a végnélküli lefetye­­lésre. Tompa, szorongó érzésekkel lépkedett a kalauz nyomában s az hozott elő belőle parányi keserű mosolyt, hogy a cigány minduntalan úr­nak nevezi őt, a józsef­városi sofőrt. — Ha ilyen rendes ember, akkor magát még nem csukták be, ugye? — szólt hangsúlytalanul és hirtelen az ötlett az eszébe, hogy tulajdon­képpen nem is ismeri vezetője arcát, csak a fürge szemére emléke­zik, erre is csupán azért, mert egyszer belenézett, amikor megkötötték az egy­ességet. — Ilyet én nem mond­tam az úrnak — mente­getőzött a cigány —, voltam én kérem, nem is egyszer. A győri me­­­gyei börtönben névről ismerem a fegyőröket. Mert ugye, az is hozzátartozik az élethez, hogy az ember néhanapján ki­pihenje magát. Gyenge, hangtalan nevetésre húzódott Szegő szája: érti már, miért urazza olyan szaporán. A fegyőröket úrnak kell szólítani. Ahogy a börtönre gondolt, megborzongott s egyet­len pillanatra rokonszenvet érzett iránta. Bátrabban lépege­tett utána, de szorongása nem enyhült, pontosan olyan han­gulat borult rá, minh­a temetőben járna. Nem gondolkozott, egészen belefeledkezett az egyhangú, nehéz taposásba, ebből rezzentette föl a keskenyhátú ember: — Hát itt lennénk. Nem lehet panasza az úrnak, jó úton vezettem. Innen már száz méter sincsen a határ. — A cigány élénken beszélt, ártatlan meggyőzés volt a hangjában, a sze­mét is nyíltan villogtatta az esti sötétben, jó volt belenézni. De ha Szegő hosszan belenézett, hirtelen elkapta a tekintetét, így folytatta a mondókáját. — Ezt a néhány lépést egyedül is megteszi az úr. Egy hajításnyira vége a mocsárnak, ke­mény földre lép, elfelejt mindent, ami rossz volt ideát. Engem várnak a csávók, meg az asszony, különben tovább kísérném, fulladjak a mocsárba visszafelé, ha nem igaz. Ka­rácsony van, megérthet az úr. C­ingár teste meggörnyedt, kutató tekintete a mocsár­ban maradt lábnyomokat nézte, így várt türelmesen, mintha ez volna legjobban kedvére. Szegő, a nehézkes, tuskó formájú városi ember előrehaj­totta fejét, tanakodott magában, hogy most mit csináljon. Ne­hezére esett megválni az utolsó itthoni embertől. A zsebébe nyúlt, noha már a faluban kifizette a kalauzolás díját, elő­húzott egy százast, jó szívvel adta, hadd örüljön a gáz só, hi­szen karácsony van. A cigány gyorsan eldugta a pénzt, de még mindig nem ment, állhatatos figyelemmel vizsgálta Szegő vastag, jóállású sofőrbundáját. Olyan siránkozva jött belőle a hang, hogy a hóhér is megszánta volna: — Aztán... nézze az úr, milyen csóró vagyok: ez a ron­gyos kabát az összes gúnyám. Adja nékem a kabátját. Maga nem fog fázni odaát, melegbe öltöztetik a gazdagok. De én ideát maradok nyolc gyerekkel. Hadd legyen nekem is igazi karácsonyom. Ilii Szót nem hallott, de a kabátot megkapta. Remegett a gyönyörűségtől, amikor belebújt. Hálából az ég felé fordí­totta a fejét, mint a szentéletű remete és ahány mennybéli patrónus csak létezik, valamennyinek az áldását kérte a nagy­lelkű idegenre. Azután minden átmenet nélkül visszaszállt a földi valóságba: — Szerencsés utat. Az ilyen pártfogó emberek útját sze­rencse kíséri. Ha boldog lesz, gondoljon néha rám, aki kará­csony estéjén mutattam meg magának az utat a gazdagság felé. Körülményesen fordult meg, mintha fájna neki, hogy nem mehet tovább. Indult, vissza a távoli faluba. Amíg közel járt, zörgött körülötte a nád, odébb elenyészett a nesz, nyo­mában hallgatott a sötét és a hatalmas Hanságban nem ma­radt más, csak Szegő István. A vezető eltűnése hirtelen bénulást okozott benne. Moz­­­dulni is rettent, annyira valószínűtlen az élő ember ebben a gyanakvó, félelmetes vadonban, hogy alig hiszi el a saját lé­tezését. De itt van, ez a való, menni kell, idegenben a csa­lád, ő engedte útnak az asszonyt, a féléves gyereket, mert Budapesten semmiképp nem maradhatott... Hát így van. Amikor lelökte az autóról azt az egy tucat szál pallót, nem gondolta, hogy a Hanság mocsarában fogja az esetet visszaidézni. Kellett a pénz karácsonyra. Kabátot akart venni az asszonynak, mert az asszonyok már ilyenek, örülnek a váratlan meglepetésnek. Na persze, lebukott. Aki nem próbálta, az nem ért a lopáshoz. Társadalmi tulajdon elleni vétség: egy évet kapott érte. Az asszonyban már benne volt a gyerek, elájult a tárgyaláson. Októberben fölnyílt a börtönajtó, szaladhatott haza, három hónappal korábban, mint ahogy az ítélet szólt. Ami azt a vacak józsefvárosi bérkaszárnyát illeti, az sem különb a börtönnél, de azért szépen élt ott. Az asszony szabódott, hogy nem, ne menjünk, ő pedig hetykén kimondta: nyugatra megyünk! Azt a három hónapot kellemesebben is eltöltöm, mint a cellában. Nevetve rakta autóra a családot, a többiek gondjára bízta, mivel sokan indultak útnak azon az autón. Azzal búcsúz­tak, hogy ő is megy, csak előbb pénzzé tesz mindent. Azóta várnak rá, de hol?... Nagy a világ, sokan szaladtak sokfelé benne. A józsefvárosi bérka­szárnya pedig ott ma­radt ahol volt. Messze van nagyon, jó lenne látni. Most ott is kará­csony estéje van. Áhita­­tosak a kölykök, akik különben trágárságokat írnak a lépcsőház kopott falára. Talán imádkozik a kövér házmesterné, aki, ha káromkodik is a részeg lakókra, szereti az istent. Amíg így szép sorjá­ban végigvonultak ben­ne a gondolatok az utol­­só nekifohászkodás előtt, nyugodt maradt. Békes­ség szállta meg, pihen­tette a percnyi semmitte­vés. De ez csak addig tartott, amíg a mocsár helyén gondolatainak, érzéseinek varázsa élt. Aztán fölriadt. Sikoltást hallott, pedig senki nem sikoltott. Rádöbbent: tel­jesen egyedül van. Akkorát sóhajtott,hogy melle beleremegett. Ne­kivágott a rengetegnek. Mögötte az ismerős föld, előtte az ismeretlem Ha visszafelé vinne az út, boldogan rohanna, jó lenne az albérlet, sokkal jobb, mint az ismeretlen. Szívesen leülné a három hónapot is. Bár akkor tudta volna ezt, amikor könnyelműen és hetykén rakodott az autóra. De ha már így esett, csak menni, menni, hogy ismét embert lásson, mert egymagában megőrül. Ha igaza van útbaigazítójának, hamarosan szót hall, megmutatják, merre visz az ösvény a fiához... A sötétben úgy botladozott a nád törzson, mint a részeg. Erős teste meg-megdőlt, néha térdig süllyedt az ingoványba. Minél beljebb került, annál szívszorongatóbb lett a csend, az üres élettelenség. Megért huszonnégy évet, nem félt soha, akkor sem, amikor a halál dübörgött utcájukban október ide­jén, de most félelmében gyermeknek érzi magát, örül, ami­kor vége a sűrű nádnak, fölfedezi a sötétben, hogy tisztás tárul eléje. A tisztás barátságosan szendereg az éjszakában, csalja a vándort, aki észre sem veszi, hogy a közelben sehol nincs emberi nyom, az elhalt növényekhez eddig még nem ért más, csak a levegő. — A tisztáson túl van a határ! — gondolja remegve és egyetlen pillanatig sem tétovázik. Már az első lépésnél olyan mélyre süllyed a lába, mintha dombról szaladna le. A harmadik lépésnél hiába erőlködik, nem jut tovább, csak egy irányba mozdul a teste: le, egyre lejjebb. Nem tudja, senki nem mondta neki, hogy örökre vendégül fogadja látogatóját a láp ... Fogcsikorgatva viaskodik, rettenetes az ereje, izmaival malmot tudna hajtani, a mocsár meg puha, gyenge, nem csinál semmit, csak enged, szüntelenül enged, türelme­sen tűri, hogy sírt csináljon magának az ember. Az ég feke­tén, közönyösen nézi a tragédiát, a nád is bambán hallgat, nincs itt senki, aki megértené a haláltusét. Szegő István fejében úgy feszül a félelem, mint a túl­dagasztott tömlőben a levegő, a tudata olyan egyszerre meg­szűnt, mintha huszárvágás érte volna. Ekkor már a mocsár domború melléig emelkedett. Szíve táján hideget érzett s ez nagyon jól esett. Többé nem értette, mi történik vele. Félelme elröppent örökre. Ködös agyán még átlengett valami gondolatféle, de ennek már semmi köze nem volt a józansághoz. — Fogd meg apád kezét, kisfiam... — mondta torz vi­­gyorral, mert belül nevetett; látta a fiát. Amikor maga fölé emelte karját, már az álla is mocsár­ban volt. Zúgó füle felfogta, hogy a szigorú Hanság fölött harangszó vonaglik. A távoli faluban ekkor harangoztak éjféli misére, s egy villogó tekintetű ember ekkor dicsekedett el otthon a szerencséjével, a csendes fiatalasszony ekkor várta az urát és Szegő István éjféli harangszóban érkezett meg odaátra. Mikulka Gyula rajza KOCSIS ANDRÁS: ZICHY MIHÁLY FESTŐMŰVÉSZ PORTRÉJA A lapok szerkesztőségeibe naponta hozza a postás az ol­vasók leveleit, melyeknek egy része fiatalok, idősebbek iro­dalmi próbálkozásait tartal­mazza. A szerkesztők igyekez­nek lelkiismeretesen végigol­vasni valamennyit­­, ami bi­zony néha nem könnyű fel­adat, mert az olvashatatlan írások gyakran még egy pa­tikust is próbára tennének. Az eredmény: általában igen ke­vés, valóban irodalmi értékű művet sikerül felfedezni a kül­deményekben. Ilyenkor aztán megy a válasz, levélben, vagy megjelenik a lapban: „Nem kö­­zölhető“. Mennyi ábránd, álom és re­mény sírfelirata lesz ez a rö­vid két szó: „Nem közölhető“. Aztán az értesített műkedve­lő vagy belenyugszik a szer­kesztői véleménybe, vagy még dühösebben, még elkeseredet­tebben ostromolni kezd — egy másik lapot. Régi újságokat böngésztem és vigaszul összegyűjtöttem belőlük néhány olyan neves írónak, költőnek szóló üzene­tét, akik kezdetben szintén a „Nem közölhető" rovatban kaptak választ írásaikra. Karinthy az akkoriban vi­rágzó Fidibusnál próbálkozott először. A lap 1908-as évfolya­mának szerkesztői üzenetei között sűrűn találni ilyeneket: K­y Fr-s. Sajnos, nem kö­zölhető. Nem biztathatjuk. Carinti. Ez sem vált be. Minti. Nem használhatjuk. Ebben az időben Heltai Je­nő szerkesztette a Fidibust, és mint a franciás könnyedség apostola nem tudta méltányol­ni Karinthy groteszk túlzásait. Amikor aztán Gábor Andor vette át a Fidibus szerkeszté­sét, a lap valóságos előőrse lett a legifjabb irodalomnak és Karinthy Frigyes is sikeres munkatársai közé tartozott. Móricz Zsigmond versekkel kezdte, amelyek nem jelentek meg, így járt az első novellája is. A Pesti Hírlap utasította el. Azután egy-kettőre elismert író lett, bár a hivatalos elis­merés még sokáig késett. Nagy Lajos mesélte el egy interjúban, hogy évekig min­den írását közölhetetlennek nyilvánították. Mindössze az történt, hogy amit az egyik lap közölhetetlennek tartott, azt valamelyik másik lap, mint irodalmi szenzációt adta közre. Első novellájára, mely később a Nyugatban feltűnést keltett egy napilap megelőzőleg ezt üzente: „N. L.: Gyakorló ön­­képzőköri tákolmány. Nem kö­zölhető“. Somlyó Zoltán, verseit éve­kig csak ritkán és nehezen kö­zölték. Meg is írta a „Nyitott könyv“ feledhetetlen szép stró­fáiban, hogy nagyváradi újság­író korában, milyen ünnepi esemény volt, ha az Uj Idők, vagy A Hét közölte. Szép Ernő 14 éves korába írta első versét Debrecenbe ahol diákoskodott. Ennek tö­ténetére így emlékezik vis­­sza később: „14 éves voltam és a vers azért írtam, mert roppant sze­gény voltam. Isten tudja, az képzeltem, hogy azért fize­tek. Pénzt szerettem volna ér­te, de amikor felvittem egy o­tani laphoz és mondtam, hoc, Pénz kell, kinevettek. Azután nagyságos Vasárnapi Viság­nak küldtem költészetet, ahon­nan rögtön válasszal tisztelte meg. Azzal biztattak, hogy­­ folytassam a gyarló kísérlete­zést. Beláttam, hogy jó ver­sekkel nem lehet boldogul, azóta csak rosszakat írok , azokat valamennyit közlik“. Persze, ne felejtse el sen, hogy nem mindenki tehetsé­ges költő, mint Szép Ernő , legalább Karinthy legyen , aki biztos benne, hogy a „nem közölhető" rovatból eljut halhatatlanságig. Pálos Miklós „Nem közölhető“ SOÓS ZOLTÁN: KÜLÖNBSÉG Heten rázódtunk egy szekéren, hét gonosz — mondta nagyanyám. Jöttünk. Kint voltunk maró szélben paszust karózni a tanyán. Kemény volt a föld, ej, kemény volt, hányszor karóba harapott! Felettünk foltos lett az égbolt s csak dísznek láttuk a napot. — Elfáradtunk, ahogy a munka fáradttá tesz, ha nap lemegy ... jött a szekér — a szél is fújta — húzták a lassú tehenek. A hüllőn a fák széltől nyögtek, kevés lett minden takaró; megkérdezték: no mi a könnyebb, a tanulás, vagy a karó? — Nagyot nevettem a karóra: sajgóit hólyagos tenyerem. Nem tudom! — Tudtam. — Reggel óta a különbséget keresem. SIMON EMIL: A FÉLEGYHÁZI PIACON Ülnek a rácsos targoncán, merevedve, szobrok, istennők — káposztáskofák. Derekuk körül kendő, meg kabát, hordóikat a bőség telemerte. Vörös kezükkel mérik a sárga, szálas gyümölcsöt, súlyt akasztanak. Sűrű tejfölként folyik rá a nap, a lengő mérleg csillogó vasára. Billen a tányér , hogyha kilót mérnek, se kevesebb, se több nem lehet. Úgy ülnek ott, mint múltból idetévedt, máig őrzött képeslevelek­, s fontossággal, mint hogyha kihasznált mérlegükben lenne az igazság. BALZAM ISTVÁN-­ ÁTVÁLTOZÁSOK Bárhová tűnsz, mindig meglel­ek. Leszek erdődben könnyű ózon; lágy levegő, körülölellek; két szemed fényén ringatózom. Álmodban tavaszi mese, kedvednek rég várt kedvese. Honi réteden kankalinszál; pohár, — kortyolnád sűrű borom; kutyád, — hosszasan simogatnál; holdláng derengő homlokodon. Jóízű gyümölcs: ehetnél, lassú tűz, hogy melegednél. S lennék miattad bármi más is: lámpád körül éjjeli lepke; égzengés, meg elhalkulás is; árnyék, suhognék növekedve, őrangyal, hosszú éjszakán őrködnék álmod bársonyán. Jaj, csak te ne lennél soha más, mint ahogy látlak most szememmel. Jaj, mindig ilyen és soha más: szeretnél szívós szerelemmel, s én néked adnám csak szelíd lelkemnek izzó fényeit. GYÁRFÁS ENDRE: Megyek a vágányok között Megyek a vágányok között, legényes hévvel fűt a nap, sok karcsú talpfa rámköszönt, felém szalad mind, úgy fogad. Megyek a vágányok között, piros arcomhoz szél simul, bokoralj zörren, észrevett, s már messze jár egy tapsi nyúl. A sínek közti ösvényt járom, magam vonatnak képzelem, kerékké változott a lábam, reflektorrá a két szemem. Szűk mellemben szívem kitágul, személykocsi lett hirtelen, utasa: öröm, pipázó csend, s mosolygó, huncut szerelem. Megyek a vágányok között, legényes hévvel süt a nap, füttyöm, mint fürge füst röpül a kékbetűnő ég alatt. GACS GÁBOR RAJZA • NAGY SÁNDOR: A GYÁRAK ASSZONYAI A gyárak asszonyait szeretem, egyszerűségüket és tisztaságukat. Szememben ők a nőiesség koronái. Érezni tudom fájdalmukat s örülök én is, ha a kis Juliskák kaszálás lábakkal menni tanulnak s Jancsinak ruha jutott a keresetből amit nyár óta gyűjtögettek. Tisztelem a munkásasszonyokat és csodálom szemeik és szívük apadhatatlan áradását­­ , szemükből a könny, szívükből a szeretet ömlik láthatatlanul, mert ők ha nevetnek is sírnak s ha sírnak is nevetnek. LÁNG MÁRIA: ÚT, ESTE, HÓESÉSBEN Görcsös törzsű fáknak Kusza ágbogán Hókígyók nyújtóznak Lustán és puhán. Mintha rojtos, fehér Fátyol lengene, Száll, liheg, hullámzik A sok hópihe. Estére már mindent Betemet a hó, A kupola fényes Nagy mirtuszbogyó. A vaskerítések Fekete-fehér Arabeszkje szinte Reszket és zenél — — Szerelem? Volgy? Bánat? — Roppant messze rég! Úgy eleresztettél, Mint pihet az ég ... BÉN­YEI JÓZSEF: HAZATÉRŐ FAVÁGÓ Vállára ráhajlott a csönd és teste árnyát eltakarta. Kezében holdra villogott és fényt habzsolt egy tompa balra. Úgy nőtt a lépte, mint az est; tévedt bogár futott riadtan. Egymáshoz bújtak néma fák feje fölött a vak magasban. v'í’ISW w

Next