Magyar Ifjúság, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)

1961-06-10 / 23. szám

! Öt gyerek szól­ ­xiaguntuui csuk­­ann­vu, nui­gozó emberek vagyunk és öt gyermekünk van. A nagyfiú, István 25 éves, János 23, Er­zsébet 22, Ferenc 14, Gabriel­la 8 évesek. Voltak és van­nak is problémáink, de mi kö­zös erővel minden esetben megtudjuk oldani azokat. Az otthon levő két nagy fiú közül az idősebb gépkocsive­zető, havi 1500—1600 forintot keres, a fiatalabb vasöntő, ő 2500—3000 forintot hoz haza. Közösen megbeszéltük, hogy az idősebb hazaad havi 300 forintot, a fiatalabb 1600 fo­rintot. A többi pénz marad öltözködésre és zsebpénzre. Az öltözködés persze önálló­an, tetszés szerint, divatosan, de nem feltűnően. A vásár­lás a feleségem nélkül vagy nélkülem meg sem történik. Előrebocsátom, ezt nem mi követeljük, hanem a fiúk ké­rik. A kimaradás kérdéséhez egy igen érdekes történetet említenék. 16—18 éves koru­kig a fiúknak legkésőbb a mozi utolsó előadását követő egy órán belül otthon kellett lenniök. Persze, ez eleinte nem mindig így történt. Egy alkalommal János megígérte, hogy 11 órára otthon lesz, de 1 órakor még nem volt ott­hon. Feleségem ideges volt, vajon hol lehet a gyerek, el­ütötte valami, vagy összeve­rekedtek esetleg? Mit tehet­tem, kerékpárra ültem és el­indultam a gyerekeket keres­ni. Alig megyek két sarkot, jön a fiam. Nem álltam oda vitatkozni, csak annyit kér­deztem: „Hány óra, fiam.” Erre ő: „Apuka ez is ott volt, az is...” Én nem szóltam semmit. Hazamentünk, lefe­küdtünk. Jött a következő szombatba gyerek készülődik, hogy elmenjen. „Apa 11-re itthon vagyok” — mondja. Erre én: „Mikor jöttél haza a múlt héten? Na látod, most szépen nekilátsz anyunak se­gíteni. Először is azért, mert így legközelebb gondolkodni fogsz, hogy pontos legyél, má­sodszor, anyu is dolgozott a gyárban, itthon is, legalább egy kicsit őt is megkíméled”. Azóta egyszer fordult elő, hogy a gyerek nem a megbe­szélt időben jött haza, ijedig már leszerelt katona. A lányunkról még annyit: 18 éves volt, mikor eljegyzett vőlegényével először maradt ki egész éjjel táncolni és ő egyetlen egyszer sem mondta, hogy más lányok így, meg úgy. Igaz, mi sokszor elmen­tünk vele moziba, táncolni és szórakozni. Én még csak annyit tudok hozzászólni, hogy nagy hibát követett el H. Ferenc, amikor teljesen önállóan szabadjára engedte fiát. Hiába hivatko­zik arra, hogy régen ő is így volt. Én is kilenc éves ko­romtól árván, apa, anya nél­kül nőttem fel. Azóta fejlő­dünk, nagyobbak az igé­nyeink és evvel a fejlődéssel nekünk is együtt kell halad­ni, mert­­ csak úgy tudjuk gyermekeinket tökéletesebb emberekké nevelni. Gondolom, ezzel is egy ki­csit hozzájárultam H. Ferenc problémájának megoldásához. L. E. Bp., IV., Athén u. 8. Felnőnek A GYEREKEK ? Az Ihász utcai gimnáziumban „Mme P." nem talált helyeslésre Hétfőn csengett a telefon a­­ szerkesztőségben:­­ — Itt Kőbánya, Ihász utcai­­ gimnázium. Sok gyerek olvas­sa nálunk a vitát. Szülők jár­tak nálunk, hogy több gyerek , otthon a „Sokak véleménye” című levelet mutogatja és ar­ra hivatkoznak: „Látod, más is azt mondja, ne avatkozzon a szülő a gyerek minden , dol­gába.” Erről szeretne a KISZ- szervezet ankétot tartani. ★ összegyűltek a fiatalok — csupa 15—16 éves fiú-leány. Jól ismerik a vitatnivaló kér­déseket, van aki otthon kivág­ta az újságból „Mme. P.” vá­laszait és magával hozta. Itt nincs szükség bevezető előa­dásra, a fiatalok gyorsan a vi­ta sűrűjében vannak. Mikor kezdődik egy fiatal önállósága? A szőke hajú Laci kér szót elsőnek: Simon Erzsi úgy tartja, hogy az önállóság nem olyan má­ról-holnapra való dolog . Szerintem akkor, amikor önálló keresettel rendelkezik. Zsófinak más a véleménye. — Ez meghatározhatatlan. Van, aki éppen akkor züllik el, amikor önálló pénzkereső lesz és éppen akkor lenne a legnagyobb szüksége a szülői felügyeletre. Erzsi: — az önállóság nem olyan máról-holnapra való dolog. Az is az önállósághoz tartozik pél­dául, hogy valaki maga osztja be a zsebpénzét. — Neked mennyi a zsebpén­zed? — Húsz forint hetenként. De nem szórom el. Most például a nővéremmel egy táskarádió­ra gyűjtünk. Nem olyan egyszerű dolog tehát. Esetleg első hallásra szimpatikusnak tűnik a „tel­jes függetlenség”. De a gya­korlati oldalról nézve — száz­szor, ezerszer jobb a szülők védőszárnya alatt. Meddig? Erre nincs recept. Addig fel­tétlen, amíg nem érett meg a fiatal arra, hogy a saját lábára álljon. S ezt nem adják együtt az érettségi bizonyítvánnyal. Íme a következő kérdőjel: meddig hallgasson valaki a szüleire? „Mme. P.” így válaszolt: „Amíg elképzeléseit nem ke­resztezi a szülői akarat”. Elsőnek Erzsi kér szót: — Igaza van. Ha a gyerek úgy érzi, hogy neki jó az, amit akar, csinálja meg akkor is, ha a szülök tiltják. Ott volt a rá­­n­dióban például a Szabó-család,­­ Ott sem akarta Szabó néni, se hogy Laci elvegye Angélát, s. Mégis elvette és jól is tette, — ezt később Szabó néni is be- rr látta ... n Erzsi még folytatná, de ke- E­zek erdeje emelkedik a ma­­g­­gasba. Úgy látszik, sokan a nem értenek egyet vele. Ko­­a mádi Mihály sem: ej — A szülő tapasztaltabb és­­ ha tilt valamit, akkor oka is rí van rá. n Rattinger Margit véleménye « nem ilyen egyértelmű,­s. — Szerintem sok kérdésben­­ kell a szülőre hallgatni, de­­ egyben a gyereknek kellene­­e mindig dönteni: ez a pályavá­­­­­asztás.­­ Az osztálytársak jól tudják, miért mondta Margit ezt ilyen szomorúan. Minden vágya az­­ volt, hogy borászati techni­­o­­kumba menjen, szülei a gim­­a­náziumhoz ragaszkodtak. Most is már eltelt egy esztendő, de Margit szíve még mindig fáj­t az elképzelt, szép pálya után.­­ Talán ez az egyetlen kérdés, a pályaválasztás, amiben az Ihász utcai gimnazisták egyet­értenek „Mme P.”-vel. A pá­lyaválasztás kérdésében adja­nak tanácsot, segítsenek a szülők, de a döntést bízzák a legjobban érdekeltre, a gye­rekre. Mennyi történetet sora­koztatnak egymás után. — Én hetedikes koromig cukrász akartam lenni — mondja Péter. — Utána hajós. A szüleim mind a kettőt meg­mosolyogták és azt mondták, nincs vita, beíratnak az erje­désipari technikumba. Nem is vitatkoztam, de tudtam, hogy úgysem fognak felvenni. A fel­vételire is kedvetlenül men­tem. Nem is vettek fel, így va­gyok most itt a gimnázium­ban. Hogy mi leszek? Most már fogalmam sincs. Keverednek a vélemények, a­­ kérdések. A pályaválasztás­­ után már ott tartunk, milyen­­ fontos az őszinteség a szülő és­­ a gyerek között. Sokan beszélnek szeretettel arról az őszinte kapcsolatról, mely szüleikhez fűzi őket, de van, akinek más mondaniva­lója is akad. Figyelmeztető a szülőknek. Egyik fiú: — Szegedre szerettem volna menni zenei gimnáziumba, mert mindenem a zongora. Édesapám nem akart oda en­gedni. Azt mondta: „gyere fi­am, üljünk le és beszéljük meg a dolgot”. Másfél órát beszélt, engem szóhoz sem hagyott jut­ni, s azután azt mondta: ,J­ó, remélem, megértettük egy­mást, megállapodtunk". Én nem szóltam, de sok keserű­séget nyeltem le az alatt a másfél óra alatt. Édesanyám­mal más a helyzet. Vele min­dig őszintén beszélhetek. Ő nem nevet ki akkor sem, ha a lányokról beszélek. Egy kislány: — Sokszor idegesek a szü­lők. Tudom, hogy fáradtak, de olyan jó lenne kiönteni előttük a szívemet. Így inkább hallga­tok. Szalad az idő, már az utolsó kérdésen vitatkozunk. Vitat­kozunk? Inkább tiltakoznak a fiatalok „Mme. P.” megfogal­mazása ellen. Szerinte ugyan­is a szülő és a gyerek között a helyes kapcsolat a „kölcsönös be nem avatkozás elve”. — Nem lehet úgy élni egy közösségben, hogy nem törő­dünk egymással és a család az egy közösség ... Szinte őrjítő lenne a számomra, ha azt érez­ném, hogy szüleim teljesen szabadjára engednek és nem törődnek velem... A szülő tudjon gyermeke dolgairól, és avassa be ő is gyermekét a család közös ügyeibe ... Ki így fogalmaz, ki úgy, de aki hallgatja őket, egyre job­ban megbizonyosodik, hogy ezek a gyerekek messzemenő­en igénylik a szülői szeretetet, a gondoskodást. Erzsi a vita elején azt mondta: „A gyerek csinálja meg nyugodtan azt is, amit a szülő tilt neki”. Hiszem, hogy a többiek nemcsak ez alatt a néhány óra alatt vitat­koztak vele, s a továbbiakban meggyőzik majd véleményé­nek helytelenségéről. Summázva az Ihász utcai iskola vitáját: a „Sokak véle­ménye” jeligéjű, lapunkban közölt levél itt egyáltalán nem sokak véleménye. Sárdi Mária Szentpéteri Zoli a vágyairól beszél Horváth Laci szerint akkor kezdődik a fiatal önállósága, amikor kézhez kapja első fize­tését A diákok a „Sokak véleménye?” című levélre érkezett válaszokat olvassák elnl a jó harcitól? Tizenhat éves gimnazista kislány vagyok, egyetlen gyer­meke szüleimnek. Engem igyekeznek önállóságra szoktatni. Hetenként tíz forint zsebpénzt kapok, amit saját belátásom szerint költhetek el. Nekem is sok problémám van, mint a velem egykorúaknak. Szüleim nem kényszerítenek, hogy mindenről beszámoljak, de amit elmondok, azt olyan tapin­tatosan fogadják, hogy a legtöbbször tőlük kérek tanácsot. Az én szüleim kommunisták, párttagok és engem is ilyen szellemben nevelnek. Sokat gondolkoztunk a pályaválasztá­somról is, de még nem tudtunk dönteni. Sok mindent ajánlot­tak már a szüleim, de én valami másra vágyom, úgy érzem, az igazi, nekem való pályát még nem találtam meg. "Hogy ebben is könnyítsenek helyzetemen, megkövetelik (VIII. osz­tályos korom óta), hogy minden nyáron egy hónapot dolgoz­zam. Eddig dolgoztam Konzervgyárban, híradástechnikai KTSZ-ben, most a Telefongyárban vagy egy kórházban fogok. A fizetést mindig odaadtam édesanyámnak, ők ebből vásá­rolnak nekem könyveket, töltőtollat és tavaly egy hegedűt is vettek a saját keresetemből. Ha az a másik kislány, H. Ferenc kislánya elolvassa ezt a levelet, gondolkodjon egy kicsit. Én nem vagyok boldogta­lan, mint ő, bár este tíz órára járok haza és örülök, ha édes­anyám elkísér, amikor szórakozni megyek. Alpár Zsuzsa Bp. XIII., Ipoly u. 5. e. A vitavezető válaszol: „Egy szomorú gimnazista”. Mi is őszintén örülnénk, ha barátokra találna, de ha el­mét és nevét nem közli, ho­gyan szeretne leveleket kap­ni? Kanizsai Júlia (Bp., III., Raktár u. 19.): Leveléhez csatlakozva, mi is kérjük „Zsuzsát”, közölje címét szer­kesztőségünkkel, hogy a szá­mára érkezett leveleket to­vábbíthassuk. T­. Monori erdő: Elhisszük, hogy nagy a fájdalma, de fe­lesleges tönkretennie az éle­tét egy olyan férfi miatt, aki­ben érzi, hogy nem bízhat meg. Talán ha egyszer őszin­tén beszélgetne erről az édes­anyjával, könnyebbnek és egyszerűbbnek látna mindent. Több olvasónknak: A „Vá­dolom a szüleimet” c. levél írója közölte címét szerkesz­tőségünkkel, így a részére küldött leveleket továbbítot­tuk. „Nőjenek" a szülők is Érdekvédelmi bizottságunk az úgynevezett „hirtelen nagy­ra nőtt” fiatalok százainak ügyes-bajos dolgait intézi, ne­kik igyekszünk tanácsokat adni, eligazítást életproblé­máik megoldásához. Ez a vi­ta most alkalmas arra, hogy ügyeiket általánosítva, né­hány jellemző gondolatot le­írjak. Először is nagyon gyakran mi a szülők helyett dolgozunk. Érthetőbben: tő­lünk kérnek tanácsot a fiúk és lányok olyan kérdésekben, amelyekben méltán várhatná­nak segítséget a szülőktől. Ennek oka — úgy hiszem — az, hogy a szülők nagyon tá­jékozatlanok a gyermeküket körülvevő „milliőról”, a mai fiatalok társadalmi tevékeny­ségéről. Innen a következtetés: a szülőknek együtt kell nőni a gyerekekkel. Tájékozódni kell például arról, hogy általában mit nyújthat egy KISZ-klub­­est a gyereknek, vagy mit nyújt, mondjuk egy „házi­buli”. De tudni kell azt is, milyen — a gyerek nevelését elősegítő — színdarabokat játszanak a színházak, mi­lyen szakmai továbbképző lehetőségek léteznek, melyek a szolidabb szórakozóhelyen és így tovább. Mindezek tu­datában a szülők már hatha­tósabban, nagyobb ,„Szakérte­lemmel” szólhatnak bele gyermekük életébe. Itt van a tizenötévesek dol­ga, azoké, akik négy-hatórás munkaidőben dolgoznak a gyárakban 350—500 forintos fizetésért, ők a „korán nagy­ra nőtt fiatalok". Nevelésük­ben nagy a gyár felelőssége. Mert ha ezek a fiatalok ,,játszva”, megfelelő munka­kör hiányában négyórás sétá­­lással keresik meg fizetésü­ket, akkor azt gondolják, hogy szüleik ugyanilyen könnyen keresik a pénzt. Az is súlyos hiba, ha az ilyen gyermek nem adja haza a fi­zetését. Szabályként is elfo­gadható: akkor válik felnőtté a gyerek, ha nemcsak önálló keresettel rendelkezik, ha hozzá is járul a család anya­gi kiadásaihoz s még ha po­tom összeggel is (a négyórá­sok esetében), de részt vállal öltöztetésének és étkeztetésé­nek költségeiből! A tanulókat nyilván nem lehet elszámoltatni fizetésük­ről, de lehet — és kell! — idejükről. Mivel töltötték el a napot? Mindez kiderül né­hány rövid, közvetlen kérdés­ből, erre pedig még a dolgo­zó szülőknek is van idejük. A szülőknek kell megtaníta­­niuk gyereküket a jó időbe­osztásra. És befejezésül: a magukat modern szülőknek nevezők gyakran azt vallják, keresse meg a gyerek egyedül a ma­ga szórakozását, társaságát stb. Ez nem modernség, in­kább felelőtlenség. A gyerek tanuljon a szüleivel együtt szórakozni Mindezeket nem receptnek szántam. Csak következteté­seknek, amelyekre az ifjúsági ügyek intézése közben jutot­tam. Keresztúri György, a KISZ érdekvédelmi bizott­ság vezetője. ■ Az 1. számú gyermekparadicsom A Liszt Ferenc téren meg­nyílt, új, 1. számú Szabó Er­vin Gyermekkönyvtárról lesz a továbbiakban szó. A csodá­latosan szép, tágas, napfé­nyes, modern könyvtárhelyi­séget nyugodtan nevezhetjük gyermekparadicsomnak is... A megnyitás első napján néhány híján már 200 kis ol­vasó iratkozott be a 6000 kö­tetes könyvtárba. Szakkép­zett gyermekkönyvtárosok foglalkoznak a felnövő ol­vasó-palántákkal. A könyvtár vezetőjét, Ké­pes Ágnest kérdeztük meg: — Milyen az első na­pok ta­pasztalata? — Szinte megható, hogy a gyerekek, ezek az örökmoz­gó, jótorkú apróságok milyen áhitatos csendben válogatnak a könyvek között. Talán tisz­telet­et ébreszt bennük maga a szép és új helyiség is, s Vesztergom Tomi és Simon Laci másodikosok a­ szomszédos felelősséget éreznek a tiszta­ népköztársaság úti iskolában. Jóbarátok, egymás melletti Ságért. Már az első napon­­ , ... ... előálltak a legkülönfélébb fa­ lakásban laknak, s ezért együtt jöttek a könyvtárba is­vaslatokkal. A Lovag utcai is­kolából kis küldöttség kere­sett fel, s a gyerekek felaján­lották, hogy bábszakkörükkel rendszeresen előadásokat tar­tanak a könyvtár olvasói szá­mára. A legérdekesebb azon­ban egy nagyobb fiú, Kis László villanyszerelő ipari ta­nuló esete volt.. Kis Laci oda­jött hozzám, s elvezetett a könyvtárnak egy ma még füg­gönnyel eltakart sima falá­hoz. Elmondta, hogy neki az az ötlete támadt, hogy erre a falra fel kellene szerelni egy olyan kivilágított táblát, mint amilyen külföldön a metróknál van. Egy gomb­nyomás a kérdés, s egy fel­villanás rá a felelet. A kér­déseket állandóan cserélni le­hetne, s így folyamatos vol­na a hasznos és érdekes já­ték. Még alig nyílt meg a könyv­tár, a gyerekek alkotó fantá­ziája máris működésbe kez­dett. Barkácsműhelyt szeret­nének maguknak berendezni, hogy az apróbb javításokat el­végezhessék s ezzel hálálhas­sák meg a könyvtárnak a sok szép olvasnivalót, a könyvtá­ros nénik segítő kedvességét , a tudás hatalmát. (somos) A két kis elsőosztályos, Jákfalvi Marika és Izsák Jenő nagy figyelemmel hallgatják Ba­rát Tamás nyolcadikos úttörő szavait, aki felolvas nekik a meséskönyvből A könyvtárosok alig győzik beírni a sok jelentkezőt, akiket vár a hatezer kötet (Csuzi Zsuzsa felvételei.) ORSZÁGOS BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN A vasárnap délelőtti sétá­lók ugyancsak csodálkozva te­kingettek a Vígszínház szí­nészbejárója felé. Ahol más­kor a színház ismert művé­szei láthatók, most fiatal, 14— 18 éves fiúk, lányok rajzot­­tak, csöppet sem művészre jellemző komolysággal, még kevésbé áhítattal. Most övék a színház, s Cyrano helyett őket hallgatja és nézi a kö­zönség. Az ipari tanulók kul­turális seregszemléjének or­szágos bemutatója folyik a színpadon. Tánccsoportok, énekkarok, szólisták és vers­mondók váltogatják egymást, pergő ütemben. Nehéz lenne végig követni akár egyetlen csoport útját is, amelyen elindult, hogy végül eljusson ide, a Vígszínházba, az országos bemutatóra. Sok­sok munka, akarat, áldozat sűrűsödik mindabba, amit most a színpadon bemutat­nak. De megérte. Általános, a részleteket is foglaló értékelést adni e rö­vidke írásban szinte lehetet­len, ezért csupán néhány impresszió közlésére szorítko­zunk. Kellemes meglepetést okozott az énekkarok szerep­lése. Imponáló hangkészség — egy-két kivételtől eltekintve —, gondosan komponált össz­­hangzat jellemezte a kóruso­kat. Különösen tetszett a 101. számú intézet (vezetője: Er­délyi Lászlóné karnagy) és a pécsi 500. számú intézet ének­karának (vezetője: Pécsi Bé­la karvezető) műsora. Érde­mes megemlíteni, hogy a kó­rusok nemcsak az előadás színvonalát, hanem a bemuta­tott művek kiválasztását te­kintve is figyelemre méltóan előreléptek. A korábbi évek­től eltérően most igen jó arányban kaptak helyet a re- Egy rabszolgalány története kalandos Magyarul beszélő, színes NDK film Bemutató: június 15. pertoárban a népdalok, mun­kásmozgalmi és ifjúsági kó­rusművek. Elismerően kell szólnunk a tánccsoportokról is. Jól meg­komponált táncokat láthat­tunk tetszetős, néha egészen kitűnő előadásban. Mivel az országos bemutató célja sem az volt, hogy „rangsorolja” a produkciókat, így ettől mi is eltekintünk. S ha mégis ki­emelünk két együttest, az ki­zárólag a figyelmet érdemlő kezdeményezéssel magyaráz­ható. A hét tánccsoport közül egyedül a 217. sz. intézet együttese mutatott be temati­kus táncot. („Nógrádi lako­dalmas”, Almási Sándorné betanításában). A törekvés dicséretet érdemel. Dicséret illeti a pécsieket is, a kitűnő koreográfiájú és szépen elő­adott „Kecskejáték” című szláv tánckompozícióért. Jó­­úton haladnak. A szavalók közül a kecske­méti Bihari János nevét em­lítjük, aki magasan fölé emel­kedett az egyébként jól ver­selő mezőnynek. Somlyó György „Csak a béke” című versét mély átérzéssel és — jó értelemben vett — rutin­nal szavalta el. Végezetül még csak annyit: elismerés illeti mindazokat, akik részt vettek az ipari ta­nuló kulturális seregszemle országos bemutatóján, akár szereplőként, akár vezető­ként. Ivanics István KETTÉTÖRT AMULETT Látogatóban az „óriásnál“ (Folytatás az 1. oldalról.)­lálkozót a feladatok megvi­tatására. Ami van bőségesen Dr. Taldber József, a DCM főmérnöke rövid­ beszámoló­jában megtette a „felhívást a keringőre”, elmondotta, me­lyik vállalattól, üzemtől mit­­vár a beruházó, a DCM-épít­­kezés határidejének betartása érdekében. És az „érdekeltek” felele­tei? Bányai Ferenc, a Ganz- Mávag DCM operatív bizott­ságának vezetője elsőnek felelt, ami érthető is, hiszen majd mindig szerepelt a gyár a tanácskozás során, mert az általa készített vasszerke­zetek szállítása, szerelése a továbblépés legfontosabb fel­tétele. — A Ganz—MÁVAG eddig is sokat tett a DCM-ért — mon­dotta. — Határidő előtt szál­lítottunk berendezéseket, gé­peket. A vasszerkezeti részek elkészítése az anyagbiztosítá­son múlik. Négyszáz tonna anyag szükséges hozzá, amit Diósgyőr, a Lőrinci Henger­mű, Ózd szállít. Természete­sen, ezentúl is megteszünk mindent, úgy test a helyzet, hogy az operatív bizottságnak sikerült több mint kétszáz tonna anyagot biztosítani, a munka tehát kezdődhet. Hasonló a helyzet egyes tervezőintézeteknél, sok vál­lalatnál, amelyek mint al-, vagy fővállalkozók vesznek részt a DCM építésében. Most ezeken a vállalatokon múlik, hogy sikerül-e bizto­sítani a „zöld utat” tovább­ra is. Minden rendelési té­telt meg kell vizsgálniuk, s lehetőség szerint előrehozni a határidőket, mert csak ilyen jó együttműködés ered­ményezheti a Dunai Cement-és mészműnél folyó m­un­­cák zavartalanságát. Hogyan halad az építkezés? Taldber elvtárs a következő­ket mondotta erről: — Az építkezés a mai na­pig a meghatározott ütem szerint halad. Bízom abban, hogy most, amikor az újabb előrelépés feltételeit kell meg­teremteni, amiért ez a tanács­kozás létrejött, ismét sikert hoz a­ fiatalok segítsége. Nem megalapozatlan az a kérés, hogy az ország fiatal­jai most ismét nézzék meg, milyen akadályok gördülnek a DCM építésének útjába. A legilletékesebbekhez szól ez. Azokhoz, akik már számos gépet, berendezést adtak át határidő előtt, s közel 40 ezer óra társadalmi munkával se­gítették az építést. .Minden bizakodás jogos tehát, hogy továbbra is megvalósul a jel­szó: „Zöld utat a DCM-nek”. Gy. F.

Next