Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-07-15 / 28. szám
Visszafojtott lélegzettel, szinte áhitatos tisztelettel lépünk be a genfi ENSZ-palota kapuján. Rögtön jobbra impozáns lépcsőház, előtte hatalmas portáspult, kulcsok és kapcsolók, színes lámpák és telefonok, szúrós tekintetű őr és az ajtó mellett hirdetőtábla. Egyszerű hirdetőtábla, gombostűkkel odatűzött cetlikkel: „Eladó luxusyacht (itt a fénykép és a telefonszám) ... aranyóra... Jaguárgépkocsi ... fajkutya ... eladó garázs és pianínó, campingfelszerelés, zöldségőrlő gép, tóparti villa és gyermekbicikli... elveszett egy medaillon, a becsületes megtaláló fényes jutalomban részesül.. Fajkutya és medaillon A társaság növekvő derűvel olvassa a listát — annyira elüt a diplomácia Olimpusáról alkotott elképzeléseinktől. Tehát a diplomaták és a tolmácsok, amíg országok sorsát vitatják, fajkutyákat árulnak és medaillont veszítenek... Igen, ők is emberek, emberi gondokkal. Az ő munkájuk is munka, ami mellett magánélet és magángondok egyaránt, vannak. Arról a bizonyos gyermekbicikliről egyedül ők tudnak, de hivatásuk problémái valamennyiünk problémáit jelentik. Nem ők csinálják, de ők szóvégezik szerződésekbe a valóságot. A hajdani népszövetségi palota a Nemzetek Palotája — ma az ENSZ európai központja. Több mint három évtizede — mióta megépült — lüktet falai között napjaink történelme; több száz helyiségében egymást érik a hivatalos és nemihivatalos, a tapogatózó, előkészítő, ünnepélyes és körmönfont tárgyalások, megbeszélések, kihallgatások, találkozások. Patinás felirat Az egyik bejárat előtt az udvaron egy kékre festett tábla áll: „Értekezlet a laoszi kérdés békés rendezéséről”. A felirat lassan patinát kap, idestova kéthónapos. Éppen nincs ülés, így beléphetünk a karzatra. Történelmi terem. Itt zajlott le 1954-ben az indokínai értekezlet is. Aztán itt ült össze 1955-ben a Négy Nagy csúcsértekezletre, itt született meg a megértésnek az a genfi szelleme, amit néhány hónap múlva Dulles végzett ki a külügyminiszteri értekezleten. Itt ültek össze 1959-ben is a nagyhatalmak miniszterei, a berlini kérdés megvitatására. Béke — hányszor hangzott el ebben az épületben a szó? Hányszor játszották ki? Hányszor gyalázták meg? Jó szándékok temetése A leghátulsó teremben kis múzeumot rendeztek be a dicstelenül kimúlt Népszövetségről A jószándékok temetője... Briand, az egykori francia külügyminiszter látható egy festményen , a halálos ágyán; az ő nevéhez fűződik az a szerződés, ami előírja a vitás kérdések békés rendezését, de nem tudta megakadályozni a háborút. Odább azok a tollak láthatók, amelyekkel aláírták a Németország határait garantáló locarnói egyezményt. Hitler ennek felrúgásával kezdte, és a berlini bunkerben végezte. A jelen most formálódik itt is, ott is, a légfűtéses termekben, az épület másik szárnyán. Nemrégiben kibővítették a központi tanácskozó termet, hogy helyt adjanak az új afrikai és ázsiai tagállamok küldötteinek. Változott a világ. De változott-e eleget a Nemzetek Palotája? Baracs Dénes kongói káosz ongó most ünnepelt, függetlenségének első évfordulóját. A négy napon át tartó hivatalos ünnepségsorozat sem leplezhette azt az egyre növekvő káoszt, ami ma a kongói közállapotokat jellemzi. Az egyetlen stabil pont a Keleti-tartomány, ahol a Lumumba lefektette elvek alapján folytatja a harcot az ország egységéért, a kongói nép igazi függetlenségéért Gizenga, a törvényes kormány miniszterelnöke. Ennek a harcnak egyik legdöntőbb tényezője: a parlament összehívásáért indított akció, aminek jelentőségét az adja, hogy a fennálló törvények értelmében csupán a parlament jogos az új kormány kinevezésére és az alkotmány megváltoztatására. A hatalomért acsarkodó sokféle kongói klikknek nem érdeke az egységes központi hatalom megteremtése, ezért nyugati barátaik sugalmazására a legkülönbözőbb érvekkel igyekeznek szabotálni, vagy legalábbis késleltetni a parlament összehívását. Ez a pillanatnyi helyzet Kongóban. Nehéz lenne megjósolni a kibontakozás útját, D© egy tény: a kongói nép ismét látja, milyen vezetőket ültettek nyakába belga—amerikai—angol és egyéb barátai. S ez újra csak újabb tömegeket állít azok közé, akik Kongó tényleges szabadságáért és — ami ezzel egyértelmű — Kongó egységéért küzdenek. K g. STANLEYVILLE KÖZELÉBEN: Hajóállomás a Kongón A TÖRVÉNYES KORMÁNY SZÉKHELYÉN: A felállított Lumumba-emlékmű A KONGÓ FOLYÓN: A halászok mindennapjukba szállnak. Élni kell! Enni kell! csónak ÁCSTETŐFEDŐ BÁDOGOS FESTŐ VILLANYSZERELŐ VÍZ-GAZSZERELŐ SZAKMÁKRA * ipari tanulóknak felveszi a* „Április 4" MAGASÉPÍTŐ ÉS SZERELŐIPARI KSZ. Bp., MI., Auróra u. 23—25. Jelentkezés a munkaügyi osztályon. GYERE IPARI TANULÓNAK! FELVESZÜNK budapesti fiúkat 17 éves korig. Tanulóidő 3 év, annak letelte után vegyipari szakmunkás bizonyítványt kaptak. Jelentkezni lehet: MŰSZAKI GUMIGYÁR Bp. X., Újhegyi u. 25—31. személyzeti osztály A Földközi-tenger napsütötte partjaitól 65 kilométerre északon, sziklás hegyek közt, vezet a veszedelmesen kanyargó autóút Ronda spanyol városkába. Ronda a meredek hegyoldal szélére épült. Az óvatlanokat körös-körbe vasrácsok és kőkerítések védik a lezuhanástól. A sziklahegy függőleges oldalain varjúk és keselyűk tanyáznak. A termékeny völgyet hegyláncok övezik. A Viktória-szálloda teraszáról néztem a tájat és úgy tűnt, mintha a távoli meredek sziklafal egyik kiugró peremén emberi alakok mozognának. Kérdésemre rövid a válasz: „Barlanglakok.” Enynyi elég volt ahhoz, hogy másnap reggel felfedező útra induljak. Azon az ösvényen indultam el, amelyen embereket láttam járkálni, tömött zsákokkal a hátukon. Körülbelül negyven méternyi mélységben, a fő ösvénytől egy mellékösvény vezetett a sziklafal kiugró peremére. Itt egykét ember és néhány kutya kotorászott a hulladékok között. A kutyák ott helyben felfalták az „ennivalót", az emberek rongy- és papírhulladékot tömtek a zsákokba, így tudtam meg, mit cipeltek a zsákos emberek. A szemétdomb hulladékán emberek és kutyák osztoznak, és ami már nekik sem kell, az a ragadozó madarak zsákmánya. Az ösvény nagyot kapaszkodott és már ott is álltunk az első barlang előtt. A kutyák ugatására középkorú aszszony jött elő, két év körüli kislány kapaszkodott a szoknyájába. Szívesen megmutatta „lakását”, a sziklafalhoz támaszkodó egyik „szoba” nyílása elől félrehúzta a rongyos pokrócot és benézhettünk. Ez volt a házaspár szobája, öszszes berendezését a földre dobált rongydarabok alkották. Szemben nyílt a másik „szobához” szolgáló bejárat. Az asszony félrehúzta a rongyos ponyvát, a földre dobott rongyokról két agárkutya ugrott fel és szaladt ki. A szalmafödélen besütött a nap. Mi lehet itt, ha esik az eső? Ebben a szobában, ezeken a rongyokon, a kutyák helyén alszanak a gyerekek — mind az öten. A legidősebb tíz, a legfiatalabb ötéves. Miből élnek? A férj cipőt tisztít a városban, ha akad, aki megfizeti a 2—3 pezetát. Mit esznek? Levest, amibe belefőznek mindent, ami akad: egy kis zöldséget, burgonyát, néha csontot... Közben az agarak száma négyre szaporodott. Soványak, izmosak, barátságosan állnak körülöttünk, mintha ők is csodálkoznának azon, hogy vendégek jöttek a szomorú portára. Mivel etetik a kutyákat? Az asszony elneveti magát: „Nem etetjük soha.” Az agarak éjjel lemennek a völgybe, gyorsabb futók, mint a nyulak. Ha megfognak egyet, a szájukban hazahozzák. Másnap megfőzik és nyúlhúst eszik a család — a kutyákkal együtt. Ha ürgét, vakondot hoznak, vagy akármi mást, a forró vízben az is megfő, mindent megesznek! Érdemes volt szembenézni a fordított helyzettel: a kutyák etetik a gazdáikat! Hol a többi gyerek? Iskolában. Karnak enni? Nem kapnak. A kislány meghalt. Van ingyenes orvosi vizsgálat, vagy kezelés? Nincsen semmi. Ha valaki megbetegszik, elmegyaz orvoshoz, s az rögtön a tenyerét nyújtja: fga nincs pénz, nincs kezelés. Franco adott, valami jót? Az asszony rám néz, széttárja két karját és , szó nélkül, mutatja: ez minden, ami a miénk. Megértem, ez a földhöz ragadt, sziklafalhoz tapadt szegénység a jussuk Franco birodalmában. Most csak egy családról volt szó, de senki sem tudja pontosan, hogy még hányan élnek hasonló nyomorban Spanyolországban. Granadában több mint hétszáz család lakik barlangokban, Malagában két helyen fényképeztem nyomortanyákat... Spanyolország európai mértékkel nagy ország, mindenhová nem jutni el, minden nyomortanyába nem lehet bekopogtatni. De amennyit láttam, elég egy életre! E. H. Neuwald Továbbra is fortyog az algériai katlan Július 5. ismét Algéria felé fordította a közvélemény figyelmének reflektorait. Július 5. előzményei közismertek: Algéria 130 éve francia megszállás alatt van, kincsei azóta a francia anyaországba özönlenek. A függetlenségért vívott harc lényegében egyidős magával a megszállással. Ezt a küzdelmet ma vitathatatlanul a Nemzeti Felszabadítási Front — francia rövidítéssel: az FLN vezeti. Éppen ez volt az egyik vitatott kérdés a francia magatartás miatt ideiglenesen félbeszakadt eviani tárgyalásokon: a De Gaulle által kijelölt küldöttség vezetője, Joxe államminiszter kétségbe vonta: valóban az FLN vezeti-e az arab tömegeket? Az FLN egyetlen szavára az ejtőernyősökkel és gépfegyverekkel megtűzdelt algériai utcákra vonultak ezen a napon a tömegek, hogy kibontsák a mozgalom zöld-fehér zászlaját és félreérthetetlenül kinyilvánítsák: egységesen küzdenek, nemcsak egyszerűen a függetlenségért, hanem hazájuk területi egységéért is. Az egyik dátum, július 5. tehát a franciák által rendezett vérfürdő és a többszáz ártatlan arab halott ellenére az FLN győzelmével végződött. Az elmúlt héten tovább fortyogott az algériai katlan, további dátumok sorakoztak fel. Hétfőn hírek terjedtek el Cantarel tábornok feltűnően megélénkült aktivitásáról. Márpedig ezt a főtisztet „Algéria felosztásának elsőszámú szakértőjeként” tartják nyilván. Kedden „in contumaciam” — vagyis távollétükben — halálos ítéletet hoztak Párizsban azokra a pártütő tábornokokra és ezredesekre, akiket De Gaulle hatóságai nem fogtak el, s úgy hisszük, eszük ágában sincs elfogni őket. Szerdán este elhangzott az a De Gaulle beszéd, amelytől várták, hogy az algériai kérdés elmozdul a holtpontról. Sajnos, ez csalódásnak bizonyult. A tábornok sok nagy szót mondott és kevés konkrétumot. Amikor „a francia hadsereg teljes algériai győzelméről beszélt”, kiváltotta a megfigyelők gúnyos mosolyát, ugyanakkor hallgatott a gyakorlati kérdésekről, például a Szaharáról. a jövő hét kérdőjeles dátuma: július 17. Olyan hírek terjedtek el, hogy ezen a napon talán folytatódnak a tárgyalások az FLN és Joxe delegációja között. S ha ezeken a megbeszéléseken az eddigi francia magatartás nem is ígér semmi jót, nem vitás, hogy a sok vérrel szentelt algériai dátumok sorát csak egyféle dátum koronázhatja meg: az osztatlan és valóban független Algériai Köztársaság kikiáltásának napja. H. E. Havannában egyetemi szemináriumot tartottak a közelmúltban az Írástudatlanság elleni harc jegyében, a Nemzetközi Diákszövetség védnöksége alatt. Felvételünkön dr. Armando Hart kubai oktatásügyi miniszter beszédet mond a szemináriumon. SZÉP PÁRIZS párizsról sokat írtak már, ttít könyveket, riportokat, a múlt századi, s a mai francia fővárost egyaránt jól ismerheti a szorgalmas regényolvasó is — ezt a könyvet mégis érdemes végigolvasni, mert a szerző a nyitott szemmel járó, minden apróság iránt fogékony ember impreszszióit, benyomásait írja meg a tény, a művészetek, s a bohémek városának hétköznapjaiból: hogyan ad kölcsönt egy amerikai matróznak, ír Yvonneról is, aki életében vele iszik először vizet, és eljutunk bisztrókba, francia emberek otthonába. Aztán a szerző vonatra szól, és végigkalauzol Lyon, Marseille és a Riviéra utcáin, terein, parkjaiban. Lindner László könyvét a Táncsics Kiadó jelentette meg. Collegneba kevés idegen jár. Húszezer munkás és negyven gyáros lakja. Kisváros. Ahhoz a hétköznapi Olaszországhoz tartozik, amely nem olyan színes, mint a mázsaszámra árult képeslapok vakítóan pompás égboltjai. Collegnoba mégis el kellett jönni. El kellett jönni, hogy a városháza zöldremázolt padjaiban ülve hallhassuk Rugg Bertotti polgármester megszólítását: — „Compagni!” — „Elvtársak!” Itthon már megszokott a szó, talán nem sokkal több, mintha valakit Párizsban monsieurnak titulálnak. Collegnoban a „compagno otthonossá teszi a levegőt, fesztelenebbé az ülést és őszintén barátivá a beszélgetést. — Mi, kommunisták, állünk a város élén — mondja a polgármester — , azért küzdünk, ami Magyarországon már valóság. És hír, hogy nézzünk sz ebben a másik, idegentelőtt takargatott olasz vlágban. A kekszgyár az első állt más. Hétszáz munkássá dolgozik, többnyire fiatalokkal. Hosszú-hosszú szalago közt megyünk, ami mázsa számra ontja a kekszet, kétszersültet. A tulajdonos kísér és árgus szemmel őrködik, nehogy beszéljünk valakivel, mert akkor szünetel a munka, és az az ő számára veszteség. Aztán mégis szót tudok váltani egy fiatal lánnyal, mert a Signore előrement mutatni az utat. — Elégedett? Boldog? — Van ruhám, cipőm és süt rám a nap és jóllaktam egy pohár vízzel... — Ez minden? — Ez nagyon sok! Egy húsz év körüli fiú is odajön. — Mondták úgy-e, hogy két hónapja nagy sztrájk volt a gyárban?! Mi szerveztük ... Nem mondja, hogy kik azok a „mi”, gondolja, úgyis Mintha azt mondaná tudjuk. A gyárban nem lehet hangosan beszélni sem a kommunista pártról, sem az ifjúsági szervezetről; ha valaki megteszi, könnyen megkapja a felmondólevelet. — Azért szrájkoltunk — folytatja —, hogy emeljék a béreket... — És sikerült? — Tíz nap után ... A munkáski útiban, ahová szintén ellátogatunk, említem a sztrájkot az egyik kommunista tanácsosnak. — Most azért indítunk harcot, hogy a kismamák fizetett szabadságra mehessenek, legalább két hónapra... — mondja. Furcsa ez így, fülnekszemnek is, hogy abban a városban, ahol a harminc tanácsosból tizenkettő kommunista és hat szocialista, a legelemibb jogokért harcolni kell. Mondom is. A consignero arca elkomolyodik. — Compagno, ne felejtse, hogy Olaszországban vagyunk! A felhőtlen egű Itálián mégis csak vannak felhők! — És mit tehetnek mégis? — A költségvetés zömét az egész lakosság számára hasznos célokra fordítjuk: iskolákat és lakóházakat építünk... Kevés? Nagyon kevés. Sok? Nagyon sok. Valamikor, még kis falucska volt akkor a Torino menti Collegno, itt töltötte napjait Kossuth Lajos. Abba a házba megyünk búcsúzóul. Emeletes villa, ma egy gyáros lakja. — Tudjuk, hogy itt lakott — mondja a házigazda. — De már régen volt... — Compagni, mi nem felejtettük el Kossuth Lajost — hallom újra a polgármester szavát, amit még érkezésünkkor mondott. — A magyar Garibaldi volt... Ezen a délutánon semmit sem láttunk, amit a Baedecker megjelöl. De talán egy kicsivel többet láttunk mégis a másik Olaszországból, ha futólagosan is és kóstolóba csak... Ónody György állásom Collegnoi utcakép, nagyon kevéssé hasonlít az olasz városok megszokott külsejéhez A BAIN HAI PARTJÁN A Bain hai folyó nevét a legtöbb földrajzi atlasz nem tünteti fel. Őszintén megvallva, magam is csak azóta tudok róla, amióta vietnami utam során eljutottam északi partjára. Kicsi folyó a Bain hai. Ha medre nem a 17. szélességisík vonalán húzódna, szóra sem volna érdemes. De így nem hallgathatok róua. Miért? Vietnam városaiban és falvaiban sok emberrel beszélgettem és arra a kérdésre: „Mit csinál kedves családja” — gyakorta kaptam ezt a választ: „Nem tudom’’. — Miért? — kérdeztem ilyenkor meglepődve. — Mert családom a Bainhai folyótól délre él — hangzott sokszor a válasz. Éppen hét éve, hogy a Bain hai folyó áthatolhatatlan gátként áll a vietnami családok tízezrei, a vietnámiak milliói közé. De igazságtalan lennék, ha ezért a békésen folydogáló Bain hait tenném felelőssé. A felelősöket Saigonban és Washingtonban kell keresni. Saigonban és Washingtonban élik világukat azok, akik miatt a Bain hai áthatolhatatlan gátként áll például Tran Van Tieu és családja közé. A harmincnyolc éves Tran Van Tieuval a hannai Selyem utcában találkoztam. A Selyem utcai kereskedelmi szövetkezet helyettes vezetője. Tíz éve még a francia gyarmatosítók elleni függetlenségi harc idején hagyta ott feleségét, három gyermekét, meg a szülővárosát, Saigont. Az 1954-es genfi egyezmény óta — tehát már 7 éve — egyetlen sort sem kapott szeretteteitől. Nem tudja, miből és hogyan él a család, hogyan nőttek fel a gyerekek? S a Tran Van Tieu család tragédiájáért az Egyesült Államok politikusai a felelősek. Az 1954-ben megkötött genfi egyezmény értelmében 1956-ban Vietnamban a Bainhai folyótól északra és délre népszavazást kellett volna tartani az ország egyesítésére. De az Egyesült Államok utasítására Ngo Dinh Diem népelnyomó rendszere mind a mai napig meghiúsította a népszavazás megtartását. A washingtoni tábornokok és diplomaták ugyanis a genfi egyezmény kikötései ellenére Dél-Vietnámot az ázsiai szociaista országok elírni haditámaszponttá alakították. Dél-Vietnam népe, megelégelve ezt az elviselhetetlen helyzetet, elszánt harcba kezdett az országot és családokat szétszakító rendszer ellen. Erről a harcról beszélt — éppen a Bainhai folyó partján — Lun aszszony, a Saigonból menekült tanárnő. — Dél-Vietnám lakossága — mondta — a genfi egyezmény után két évig türelemmel várta az ország egyesítését. 1956 után azonban teljesen kiábrándultunk Diem rendszeréből, az Egyesült Államok vezetőiből, s tömegtüntetések ezrein kezdtük meg a harcot a szétszakított családok, a kettéosztott haza egyesítéséért. A kormányzat azonban letartóztatásokkal, bebörtönzésekkel és kivégzésekkel válaszolt követelésünkre. Diem börtöneiben 527 ezer embert rokkant meg a kínzások következtében és majd 23 ezret végeztek ki. Az Egyesült Államok vezetői mégis tovább feszítik a húrt. Johnson alelnök április végén Saigonban járt és újabb 40 millió dollár katonai segélyt adott. Vietnam népe hét éve rázta le a francia imperializmus jármát. S hamarosan eljön az idő, amikor az amerikai tábornokoknak és diplomatáknakis be kell látniok: a népek szabadságtörekvéseit senki sem képes meggátolni. A haladáshoz, a jóléthez vezető úton, nem lehet akadályokat emelni a népek előtt. Bőgős László