Magyar Ifjúság, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-19 / 20. szám
I KI MIT TUD? A tenger sok emberről szól az írás. De tudjuk-e, mekkora a tenger? A pesti embert egyszer beleültették egy csónakba, és kivitték a nyílt vizekre. Már semmi egyéb nem látszott, csak a hatalmas égbolt felettük, és a végtelen víz körülöttük. Megkérdezték akkor a pesti embertől: — Nos, milyennek találja a tengert? — Igen csodálkozott. — Szép, szép, de nagyobbnak képzeltem. A tenger végtelen, a partjait nem látjuk soha. Eltakarja a látóhatár. A tenger sok emberből sem vehetünk észre egyszerre mindenkit. Mennyit tudhatunk őróluk? Legfeljebb annyit, hogy vannak valahol. Ők hétszázezernél többen vannak, szerte az országban. Még azt is tudhatjuk, hogy valamit csinálnak. Hétszázezernél több fiatalember, amikor bevégzi munkáját, olvas, zenél, táncol, énekel, színdarabokban játszik, moziba, színházba, koncertekre, tárlatokra jár, szellemi vetélkedőkön vesz részt, pályázatokra ír, fest, farag, fényképez, a második műszakban. Rendszeresen és szervezetten. Csak eddig, az év közepéig, hétszázezernél többen szorgoskodnak az ifjúság kulturális szemléjén fiúk és lányok, tenger sokan vannak, és hátra van még az esztendő másik fele. Nos, milyennek találjuk ezt a tengert? Az olvasót kivisszük a nyílt vizekre. Felettünk a magasságos szám, körülöttünk a nagy tömeg, nem is sejtjük a végét. Milyen ez az ifjúság? Érdemesebb belenézni a mélyibe. Foglaljanak helyet, kérem, kapcsolják be a búvárkészüléket nyugalmas óráikban. A képernyőn, mint a mélytengeri kutatók, látjuk a csend világát A csend megszólal és életre kel. A magyar televízió legérdekesebb adása pereg előttünk: a „Ki mit tud?” Két vidéki kislány csodálatosan tudja együtt énekelni a „Gézengúz”-t. Pesti néző ritkán találkozhat ilyen kislányos, tiszta, igazi bájjal. Az ifjúság varázsa árad a képről. Kérem, ne olvadjunk el a gyönyörűségtől, más látnivaló is vár a tenger mélyén. Hallgassuk csak ezt a fiatalembert, aki most lép elénk. Verset mond. Az első mondatoknál izgul, mintha kollokviumon lenne. Állatorvostanhallgató. Már olyan szépért szaval, egy hivatásos versmondó is megirigyelheti. A zsűrielnök mosolyog, ez a mosoly az osztályzat. Megfelelt, szép volt, jeles. Tudása érett, tehetsége, amire magától tett szert, lenyűgöző. Ilyen közelről, a tenger. Végül is hol vannak a partok, ki tudja? Csak nézelődünk körbe-körbe, és a szem nem láthatja a távlatokat. Merre haladunk? Nem sok fér belőle a látóhatárba. Elő a térképet! Hétszázezernél több ember a kiterjedés. Csak vonások, színek érzékeltetik a mérföldeket. Néhány nap múlva megérkezünk Keszthelyre, ahol Dunántúl diákjai a kultúráért szállnak versenybe majd a Helikon-ünnepségeken. Mélységi szám: 3000 részvevő. A tengernek itt sincs vége. Aztán az ifjúsági szövetség megrendezi Budapesten az irodalmi színpadok országos fesztiválját. Mélységi szám: 250 öntevékeny irodalmi színpad az országban. Behálózza a falut és a várost, esténként verseket mondanak a fiatalok a termelőszövetkezetek szerény művelődési otthonaiban, a gyárak modern ifjúsági házaiban, az egyetemek patinás auláiban. Ez lesz a legszebb költemény, amit valaha leírtak. Magasan szárnyal a mi hazánk felett, mint sirály a tengeren. Mellette újabb mélységjelzés: kicsike neki a fővárosi Irodalmi Színpad, az országos bemutatót majd a Madách Színház tágasabb épületében tartják. Megyünk tovább. Ilyen, távlataiban, ez a látvány, nem tudjuk magunkba fogadni, teljes nagyságában. „Még szokatlan is. Először eveztünk igazán a közepébe. A tenger mérhetetlen. Simon Gy. Ferenc WALTER SCOTT Képregény-változat: CS. HORVÁTH TIBOR—SEBOK IMRE o Előzmények: A lovagkori Angliában vagyunk, ahol a messze földön hadakozó Richard király helyett öccse, a zsarnok hajlamú János herceg és kegyencei, néhány garázda normann lovag tartják kezükben a hatalmat. Cedric, a szász birtokos nemes gyirpileányával, lady Rowenával és kíséretével hazafelé indul egy ünnepi tornaviadalról. Útitársául szegődik hozzájuk Izsák, a yorki pénzváltó leányával, Rebekkával és egy „beteg barátjával”, akiről Cedric nem sejti, hogy valójában saját megtagadott fia, Ivanhoe. Az erdőség mélyén útonállók támadnak rájuk. Mindannyian foglyul esnek, kivéve Wambát, Cedirle malattatóját. A wwf, may Richard király hazafele tart. Janos herceg. m&A kőre gyűjtötte híveit, csak egyvalaki hiányzott„ ____ ______ ____ KÖZÜLÜK.* W Pront-de-Boeue lovak, bocsánatért ESDEKEL. DE NEMI KÉSEDELEMMELTOO, BENSEGED SZÍNE ELE JÁRULNI. ELÁRUL_ HATOM:. JELENLEK AZON EICRAD, HOGY ■ fc BE LÉPEGET SZEREZZEN MAGANAK.Pompás a TREIA, írimTtK cr' ti Ifi IMI * \ t yjkLYÁZTK. OSAIVAr LADY Powjena KEZERE PÁLYÁZIK. SZEGENYLEGENYNEK ÖLTÖZTETETT CSATLÓSAIVAL ELRAr bouatja a lady te ya 'mjaval es egesz kise.... .. -■ - - -- ----- ,szarétével együtt, hogy később majd »n, baditsa« őkét. e dicső tettével rem ELNYERNI A SZÉP HÖLGY KEZET. IRA’NYAIBA .OCKSLEY SZÓL/ 77MINDEN NAGY TÖLGYFÁHOZ A VILÁG IELSŐ ÜRFESTÖJI Csillagfényes éjszakákon saját készítményű távcsövével vizsgálgatja Bratislava felett az égboltot Vojtech Kasaniczky, a fiatal szlovák polihisztor. Ha rangsorolni lehetne a munkáit, akkor e pillanatban a fafeldolgozó üzemek tervezéséről írt disszertációja áll az első helyen. Most azonban mutassuk be — más oldaláról. Tudomásunk szerint, ő a világ első űrfestője. Ezért kerestem fel bratislavai otthonában. Változatos életének űrvonatkozású részleteiről nyilatkozott ... — Nehéz lenne utólag megállapítani, hogy a képzőművészet, vagy a tudomány volt az első szerelmem. Egy azonban tény, hogy édesapám azt szerette volna, ha egy harmadiknak, a jogászainak esküszöm örök hűséget. Középiskolás koromban kötöttem közeli ismeretséget a csillagos éggel. A bratislavai Technikai Főiskola Mitna utcai obszervatóriumában szerettem meg ezt a poétikus tudományt. A festészetben viszont a realista művésznek, a tátrai tájak messze földön híres művészének, Polonyinak voltam a tanítványa. — Nagyon érdekelt a csillagok örök vándorlása az égbolton, és az emberi érzelmek, szenvedélyek mélységeinek ábrázolása, ahogyan Greco tette, a festészetben. Akkor még nem tudtam, hogy érdeklődésemnek ez a két területe valahol majd találkozik. — Mindössze két éve kapcsolódott össze életemben a csillagászat a festészettel. Az indítékot most is, mint minden másban, új szépségek kibontására ösztönző múzsámnak, a feleségemnek köszönhetem. Az ő szavaiból világosodott meg előttem, hogy a csillagászattal szakszerűen nem foglalkozók úgy gondolják: az űrben csupán sötétség uralkodik, amelyet néhány csillag vakító fénye szakít meg. De kevesen tudják, hogy az égbolt világa milyen színpompás! — Kötelességemnek éreztem, hogy nagyteljesítményű távcsövekkel a földi közelségbe hozott, ezerszínű világot a festő vásznára vigyem. A megoldásnak az a módja hajszolt, hogy a piktúra eszközeivel ábrázoljam az izzó állapotban gomolygó csillagtömörülések sárga és kék fényeit, a kialvó rendszerek színképeiben a pirosak és lilák számtalan árnyalatát. A Nap heves kitörései vörösen izzanak a színes felvételeken, de a sok ezer fokos hőség mögötti kékes lobogást az érzékelő eszközeink már nem mutatják. Ennek ábrázolása a festő fantáziájának és a csillagász tudományos felkészültségének ötvöződéséből adódik ... — Ez, persze, a kísérlet stádiumában van, mint maga az űrkutatás is. De ahogyan jönnek a holnapok, úgy tudunk előrehaladni ebben a titokzatos és csodálatos világban. Érdekesek és szépek Vojtech Kasaniczky festményei. Az Andromédák zöldesen villózó ködéből előbukkan az M—31 Lyra, megkapó fénypásztákkal. Fényképét, bármennyire szeretnénk is, hiába közölnénk, a színek hiányoznának róla. Csak eredetiben, vagy színes reprodukciókban lehet megcsodálni ezeket az alkotásokat. Nemsokára kiállítás nyílik belőlük Moszkvában. Ott majd Vojtech Kasaniczky személyesen találkozhat Gagarinnal is, akivel leveleznek. A világ első űrrepülője valóban elbírálhatja a világ első űrfestője műveit. Reméljük, ezeket a képeket teljes színpompájukban egy,szer Magyarországon is megismerhetjük. Kasaniczky mester addig is átnyújtja rajzos önarcképét. — A Magyar Ifjúság olvasóinak — mondja. — Lehozom a csillagfényt az égből, talán sikerül... Veres Pál Miért szaval Stettner Ottó, budapesti asztalos ipari tanuló? Mert szereti a verseket. A válasz kézenfekvő, de nem kielégítő. Az egyszerű kijelentő mondat sok mindent takarhat: színpad utáni vágyat, hiúságot, egyéniségből fakadó tulajdonságot, kiválni akarást társai közül, spontán vállalt irodalom népszerűsítését, egyszerű véletlent, esetleg csak tanintézeti rábeszélést, aminek célja a rendtartások előírta „jó hír megőrzése’’ ., Stettner Ottó számára még nem okozott fejtörést a választás. ő egyszerűen csak szereti a verseket. Hinnem kell neki, mert a Hetedik eclogával feltétlen meggyőzött: az ipari tanulók immár hagyományos kecskeméti országos szavalóversenyén olyan szuggesztív őszinteséggel, izzó Radnótiazonosulással mondta el a verset, hogy képtelenség kételkednem. S amennyire a vers végén felcsattanó önfeledt tapsból megállapítható volt, az ország kilencven különböző tanintézetét képviselő nézők sem kételkedtek Stettner Ottó versszeretetében. Sőt, ha pontos akarok lenni, akkor meg kell jegyeznem: a többiekében sem, akik a kétnapos versenyen színpadra léptek. Az irodalom őszinte szeretetének lángjai lobogtak a csillogó szemekben, s ha költő lennék, bizonyára megpróbálnám a rímek csodálatos nyelvén érzékeltetni hatvan versmondó, s többszáz áhitatos vershallgató átszellemült lelkesedését. A gondolatok szigorú logikáját követelő kérdés azonban nem hagy békén: miért szaval Stettner Ottó? Pár hónap múlva felszabadul, asztalos szakmunkás lesz, ajtókat, ablakokat, szekrényeket és rekamiékat kell csinálnia, mi haszna hát a versmondásból? Az apja és a nagyapja, s az egész előző nemzedék kitűnő bútordarabokat tudott készíteni versek és irodalom nélkül is, s nem valószínű, hogy számára a műhelyben Radnóti, József Attila bármilyen segítséget tudott volna adni. Persze. Munkácsy is asztalos inasként kezdte, miért ne lehetne Stettner Ottóból is neves előadóművész? Tegyük fel, hogy ez az ábránd készteti a pódiumra. A válasz azonban így is csak az első pillanatban megnyugtató. Vajon a többi Stettner Ottó is ezért szaval? Hozzávetőleges statisztika szerint ugyanis körülbelül háromezer ipari tanuló versengett az MTi döntőbe jutásért. Nevetséges lenne azt állítani, valamennyiüket egy délibábos ábránd vonzotta a költészet világába. Ez különben sem magyarázná a rohamos fejlődést: három év alatt megtízszereződött a szavalók száma. Tehát az ipari tanulók oktatóinak érdeme, hogy a holnapi szakmunkások között megnőtt a versmondás népszerűsége. Tóth László, a vendéglátó kecskeméti tanintézet szerény és tárgyilagos tanára szerint még ez is csak részigazság. Az oktatók valóban sokat fáradoztak, jórészt az ő gondjuk volt a versek helyes kiválasztásának elősegítése, az előadóművészet elemi ismereteinek elsajátíttatása, a szervezés, s ezernyi időt, áldozatkészséget és tehetséget követelő „apróság” elintézése. Munkájuk azonban — s ez számukra is meglepetést jelentett— rendkívül gyorsan kibontakozó igényeken alapult. Csak egyetlen példát: eredetileg azt tervezték hogy idén négy tanintézetben hoznak létre irodalmi színpadot. Pillanatnyilag már a negyvenediknél tartanak... Azt hiszem, Bonifert György, budapesti géplakatos-tanuló szavai jártak a legközelebb az igazsághoz: őt nem elégíti ki a négy fal közötti olvasás élménye; ha megtetszik neki egy vers, ösztönösen azt szeretné, hogy társai, barátai is megízleljék a rímes gondolatok szépségét. Sajátos, újszerű közösségi jellemvonás ez, amely nemcsak Bonifert György korántsem tökéletes versmondását teszi oly megragadóvá, ha tetszik: művészivé. Számomra a kecskeméti szavalóverseny fémjelezte a legvilágosabban, hogy a gyárak és üzemek holnapi gazdái egyéni örömeikkel nem akarnak bezárkózni kényelmes szobáikba, hanem életszükségletükké vált, hogy mindazt megosszák a társadalommal. Szűklátókörűség lenne ezt a felismerést az irodalom, sőt, akár a művészetek fogalomkörére szűkíteni. Nemcsak versekről, könyvekről, hangversenyekről és színházi előadásokról van itt szó, hanem mindenekelőtt közösségi életfelfogásról. (Ezért fognak mégiscsak másként dolgozni a versmondó Stettnel. Ottók, mint szűk szakmai ismeretek egyszeregyén nevelkedett elődeik.) Segesdy Miklós Kecskeméti tüzek A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagából KUCS BÉLA: IVÓ Félig kész a »Félúton" A gyors tempóban készülő magyar filmek sorában — témája miatt is — számottevő helyet foglal el az éppen félig elkészült ,,Félúton”, a Budapest Filmstúdió új filmjét, Kis József rendező vezetésével, Galgóczi Erzsébet hasonló című, József Attiladíjjal kitüntetett kisregényéből forgatják. A „Félúton” élő problémát tárgyal. Egy kis faluban — mert belátják, hogy eljött az ideje — megalakítják ugyan a termelőszövetkezetet, de a módosabb gazdák egy csoportja, különféle egyéni és közös indokok miatt, arra törekszik, hogy közülük válasszanak valakit elnökké. Ugyanakkor a születő új élet hatására a megválasztott elnök lassan-lassan megváltozik; előbb elszigeteli magát volt cimboráitól, majd szakít velük. Ezért a hopponmaradt haszonlesők egy provokált kocsmai verekedésben leszúrják. A megrázó dráma külső felvételeit a festői fekvésű Ostoros községben készítik, Egertől mintegy hat kilométernyire, ahol egy 5000 holdas termelőszövetkezet tagságának, vezetőinek segítségével formálódtak meg és formálódnak még majd a nagyszabású külső jelenetek. Magyar József operatőr felvevőgépe előtt Szirtes Ádám, Pécsi Sándor, Tompa Sándor, Kiss Manyi, Bánhidi László, a III. éves főiskolás Gyöngyösi Kati és még számos más művész alakítja a tsz tagjait. Kis József rendező, két nagyjátékfilmje után, most első ízben nyúlt falusi környezetben játszódó témához. Éppen ezért nagy várakozás előzi meg filmjét, amelynek felvételi munkálatait előreláthatóan június végére fejezik be. Ugyancsak nagy várakozás előzi meg a főiskolás Gyöngyösi Kati bemutatkozását is, első nagyobb filmszerepében. A filmgyárban bizakodnak, hogy személyében talán sikerül az elkövetkező magyar filmek egyik új női főszereplőjét megtalálni. Szirtes Ádám, Pécsi Sándor, Tompa Sándor a felvevőgép előtt Gyöngyösi Kati az egyik jelenetben (Fotó: Budapest Filmstúdió — Rajnagel) A Magyar Ifjúság Filmklubja Mit mond a pszichológus ? Mint igen népszerű és igen korszerű, úgynevezett „tömegkommunikációs eszközzel”, vagyis a tömegek felfogásának, ízlésének irányításában jelentős szerepet játszó kulturális tényezővel: a filmmel — minden szülőnek, minden nevelőnek, sőt, a társadalmi élet valamennyi más irányító szervének is számolnia kell. Korunkban a film az egyik leghatékonyabb tényezője a közös társadalmi normák, úgynevezett „sztenderdek” kialakításának. Aki ezek előtt a tények előtt szemet huny, az szükségszerűen önmagát csapja be. Ugyanakkor azonban gondolnunk kell arra is, hogy egyetlen társadalmi jelenségért vagy nevelési problémáért sem szabad egyedül a filmet okolnunk. A sajtó, az olcsó könyvek, a rádió és televízió mindenképpen méltó társként szerepelnek a társadalomnevelés „tömegközlési” tényezői között. Ha valaki a filmet vádolja azért, mert kivonja a fiatalság személyiségét a pedagógus, a szülő irányítása alól, lényegében ugyanezzel vádolhatja a többi említett intézményt, s a mindennapi élet ezer és ezer hatását is. Egyébként is helytelen lélektanilag, ha az ifjúság személyiségének egy részéről beszélünk. Az embert éppen személyisége, egyénisége teszi egyetlen, szétbonthatatlan egységgé. A személyiség felbomlása a legsúlyosabb betegségek körébe tartozik. Minden ráhatás — így a film is — az egész embert formálja, így maga a „felvilágosító” hatás sem szakítható ki az egész nevelési folyamatból, hanem annak csupán egyik összetevője, s mindig egyéb hatásokkal is ötvöződik. Egyébként az egyértelmű felvilágosítástól, ha az igaz és fedezete van, nem kell és nem szabad fél■ tenünk fiataljainkat. Korunkra éppenúgy jellemző a mélységes és hiteles megismerés vágya, mint az értékes, az emberhez méltó, igazságos, humanistatartalmú társadalom felépítésére irányuló törekvés. Ifjúságunk egészséges, harmonikus fejlődése szempontjából nem tehetünk nagy különbséget a film és a televízió között. Sőt, abból a szempontból, hogy valamenynyi helyhez köti és elsősorban (legalább látszólag) „passzív” befogadásra készteti közönségét, az olvasás és a színház is joggal hozzájuk csatolható. Az egyik legfőbb baj éppen abból származik, hogy mindezek az időtöltések együttesen a sok, szükséges és egészséges, változatos kezdeményező aktivitástól távol tartják a lényegénél fogva dinamikus tevékenységekre, aktivitásra beállított ifjúságot. Való igaz, hogy helytelen minden olyan törekvés, ami az amúgy is meglehetősen erősen tantermekhez kötött ifjúságunkat még tovább zárt, vagy éppen sötét helyiségekhez igyekszik kötni. Mindenfajta újszerű „ifjúsági filmrendszer” tehát csak azzal tehet jó szolgálatot, ha nem a filmnézés mennyiségét, hanem a filmélmény minőségét fokozza. Erre két módja van: jó filmek forgalmazása és megfelelő filmesztétikai képzés. Csak ezek egyidejű szemmel tartásával érhető el a kívánatos és szükséges filmnevelés, s éppen ezt akarja biztosítani az Országos Ifjúsági Filmbizottság. Azt a megállapítást, miszerint a néző a moziban teljesen magában marad és ellenállás nélkül fogadja be a filmhatásokat, nem fogadhatjuk el ilyen szélsőséges formában. A mozilátogató időnként kimegy a nézőtérről, ha a film unalmas, rossz, vacak. Ez az igényes filmnéző közönség legnagyobb ellenállása. Sőt, a művészietlen, rossz filmekkel szemben éppen ilyen radikális kritikára kell — jó filmekkel — ránevelnünk fiataljainkat. Dr. Harsányi István