Magyar Ifjúság, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-05-19 / 20. szám

I KI MIT TUD? A tenger sok emberről szól az írás. De tudjuk-e, mek­kora a tenger? A pesti embert egyszer beleültették egy csónakba, és kivitték a nyílt vizekre. Már semmi egyéb nem látszott, csak a hatalmas égbolt felettük, és a végte­len víz körülöttük. Megkérdezték akkor a pesti embertől: — Nos, milyennek találja a tengert? — Igen csodálko­zott. — Szép, szép, de nagyobbnak képzeltem.­­ A tenger végtelen, a partjait nem látjuk soha. Elta­karja a látóhatár. A tenger sok emberből sem vehetünk észre egyszerre mindenkit. Mennyit tudhatunk őróluk? Legfeljebb annyit, hogy vannak valahol. Ők hétszázezer­nél többen vannak, szerte az országban. Még azt is tud­hatjuk, hogy valamit csinálnak. Hétszázezernél több fia­talember, amikor bevégzi munkáját, olvas, zenél, táncol, énekel, színdarabokban játszik, moziba, színházba, kon­certekre, tárlatokra jár, szellemi vetélkedőkön vesz részt, pályázatokra ír, fest, farag, fényképez, a második műszak­ban. Rendszeresen és szervezetten. Csak eddig, az év kö­zepéig, hétszázezernél többen szorgoskodnak az ifjúság kulturális szemléjén fiúk és lányok, tenger sokan vannak, és hátra van még az esztendő másik fele. Nos, milyennek találjuk ezt a tengert? Az olvasót kivisszük a nyílt vizekre. Felettünk a ma­­gasságos szám, körülöttünk a nagy tömeg, nem is sejtjük a végét. Milyen ez az ifjúság? Érdemesebb belenézni a mélyibe. Foglaljanak helyet, kérem, kapcsolják be a bú­várkészüléket nyugalmas óráikban. A képernyőn, mint a mélytengeri kutatók, látjuk a csend világát A csend meg­szólal és életre kel. A magyar televízió legérdekesebb adá­sa pereg előttünk: a „Ki mit tud?” Két vidéki kislány csodálatosan tudja együtt énekelni a „Gézengúz”-t. Pesti néző ritkán találkozhat ilyen kislányos, tiszta, igazi báj­jal. Az ifjúság varázsa árad a képről. Kérem, ne olvad­junk el a gyönyörűségtől, más látnivaló is vár a tenger mélyén. Hallgassuk csak ezt a fiatalembert, aki most lép elénk. Verset mond. Az­ első mondatoknál izgul, mintha kollokviumon lenne. Állatorvostanhallgató. Már olyan szépért szaval, egy hivatásos versmondó is megirigyelhe­ti. A zsűri­elnök mosolyog, ez a mosoly az osztályzat. Meg­felelt, szép volt, jeles. Tudása érett, tehetsége, amire ma­gától tett szert, lenyűgöző.­ Ilyen közelről, a tenger. Végül is hol vannak a partok, ki tudja? Csak nézelő­dünk körbe-körbe, és a szem nem láthatja a távlatokat. Merre haladunk? Nem sok fér belőle a látóhatárba. Elő a térképet! Hétszázezernél több ember a kiterjedés. Csak vonások, színek érzékeltetik a mérföldeket. Néhány nap múlva megérkezünk Keszthelyre, ahol Dunántúl diákjai a kultúráért szállnak versenybe majd a Helikon-ünnepsé­geken. Mélységi szám: 3000 részvevő. A tengernek itt sincs vége. Aztán az ifjúsági szövetség megrendezi Bu­dapesten az irodalmi színpadok országos fesztiválját. Mélységi szám: 250 öntevékeny irodalmi színpad az or­szágban. Behálózza a falut és a várost, esténként verse­ket mondanak a fiatalok a termelőszövetkezetek szerény művelődési otthonaiban, a gyárak modern ifjúsági házai­ban, az egyetemek patinás auláiban. Ez lesz a legszebb költemény, amit valaha leírtak. Magasan szárnyal a mi hazánk felett, mint sirály a tengeren. Mellette újabb mélységjelzés: kicsike neki a fővárosi Irodalmi Színpad, az országos bemutatót majd a Madách Színház tágasabb épületében tartják. Megyünk tovább. Ilyen, távlataiban, ez a látvány, nem tudjuk magunkba fogadni, teljes nagy­ságában. „Még szokatlan is. Először eveztünk igazán a közepébe. A tenger mérhetetlen. Simon Gy. Ferenc WALTER SCOTT Képregény-változat: CS. HORVÁTH TIBOR—SEBOK IMRE o Előzmények: A lovagkori Angliában vagyunk, ahol a messze földön hada­kozó Richard király helyett öccse, a zsarnok hajlamú János herceg és ke­­gyencei, néhány garázda normann lovag tartják kezükben a hatalmat. Cedric, a szász birtokos nemes gyirpileányával, lady Rowenával és kíséretével hazafelé indul egy ünnepi tornaviadalról. Úti­­társául szegődik hozzájuk Izsák, a yorki pénzváltó leányával, Rebekkával és egy „beteg barátjával”, akiről Cedric nem sejti, hogy valójában saját megtagadott fia, Ivanhoe. Az erdőség mélyén úton­­állók támadnak rájuk. Mindannyian fog­lyul esnek, kivéve Wambát, Cedirle ma­­lattatóját. A wwf, may Richard király hazafele tart. Janos herceg. m&A kőre gyűjtötte híveit, csak egyvalaki hiányzott„ ____ ______ ____ KÖZÜLÜK.* W Pront-de-Boeue lovak, bocsánatért ESDEKEL. DE NEMI KÉSEDELEMMEL­­TOO, BENSEGED SZÍNE ELE JÁRULNI. ELÁRUL­­_ HATOM:. JELENLEK AZON EICRAD, HOGY ■ fc BE LÉPEGET SZEREZZEN MAGA­NAK.Pompás a TREIA, írimTtK cr'­ ti Ifi IMI * \ t yjk­­LYÁZTK. OSAIVA­r LADY Powjena KEZERE PÁLYÁZIK. SZEGENY­­LEGENYNEK ÖLTÖZTETETT CSATLÓSAIVAL ELRAr bouatja a lady te ya 'mjaval es egesz kise­.... .. -■ - - -- ----- ,sza­rétével együtt, hogy később majd »n, baditsa« őkét. e dicső tettével rem­ ELNYERNI A SZÉP HÖLGY KEZET. IRA’NYAIBA .OCKSLEY SZÓL/ 77MINDEN NAGY TÖLGYFÁHOZ A VILÁG IELSŐ ÜRFESTÖJI Csillagfényes éjszakákon saját készítményű távcsövével vizsgálgatja Bratislava felett az égboltot Vojtech Kasanicz­­ky, a fiatal szlovák polihisztor. Ha rangsorolni lehetne a munkáit, akkor e pillanatban a fafeldolgozó üzemek terve­zéséről írt disszertációja áll az első helyen. Most azonban mutassuk be — más oldaláról. Tudomásunk szerint, ő a vi­lág első űrfestője. Ezért kerestem fel bratisl­avai otthonában. Változatos életének űrvonatkozású részleteiről nyilatko­zott ... — Nehéz lenne utólag megállapítani, hogy a képző­művészet, vagy a tudomány volt az első szerelmem. Egy azonban tény, hogy édes­apám azt szerette volna, ha egy harmadiknak, a jogá­szainak esküszöm örök hű­séget. Középiskolás korom­ban kötöttem közeli ismeret­séget a csillagos éggel. A bratislavai Technikai Főis­kola Mitna utcai obszervató­riumában szerettem meg ezt a poétikus tudományt. A fes­tészetben viszont a realista művésznek, a tátrai tájak messze földön híres művé­szének, Polonyinak voltam a tanítványa. — Nagyon érdekelt a csil­lagok örök vándorlása az égbolton, és az emberi ér­zelmek, szenvedélyek mély­ségeinek ábrázolása, ahogyan Greco tette, a festészetben. Akkor még nem tudtam, hogy érdeklődésemnek ez a két területe valahol majd talál­kozik. — Mindössze két éve kap­csolódott össze életemben a csillagászat a festészettel. Az indítékot most is, mint min­den másban, új szépségek kibontására ösztönző mú­zsámnak, a feleségemnek köszönhetem. Az ő szavaiból világosodott meg előttem, hogy a csillagászattal szak­szerűen nem foglalkozók úgy gondolják: az űrben csu­pán sötétség uralkodik, ame­lyet néhány csillag vakító fénye szakít meg. De kevesen tudják, hogy az égbolt vilá­ga milyen színpompás! — Kötelességemnek érez­tem, hogy nagyteljesítmé­nyű távcsövekkel a földi kö­zelségbe hozott, ezerszínű vi­lágot a festő vásznára vi­gyem. A megoldásnak az a módja hajszolt, hogy a pik­­túra eszközeivel ábrázoljam az izzó állapotban gomolygó csillagtömörülések sárga és kék fényeit, a kialvó rend­szerek színképeiben a piro­sak és lilák számtalan ár­nyalatát. A Nap heves kitö­rései vörösen izzanak a szí­nes felvételeken, de a sok ezer fokos hőség mögötti ké­kes lobogást az érzékelő esz­közeink már nem mutatják. Ennek ábrázolása a festő fantáziájának és a csilla­gász tudományos felkészült­ségének ötvöződéséből adó­dik ... — Ez, persze, a kísérlet stádiumában van, mint maga az űrkutatás is. De ahogyan jönnek a holnapok, úgy tu­dunk előrehaladni ebben a titokzatos és csodálatos vi­lágban. Érdekesek és szépek Voj­tech Kasaniczky festményei. Az Andromédák zöldesen vil­lózó ködéből előbukkan az M—31 Lyra, megkapó fény­­pásztákkal. Fényképét, bár­mennyire szeretnénk is, hiá­ba közölnénk, a színek hiá­nyoznának róla. Csak ere­detiben, vagy színes repro­dukciókban lehet megcsodál­ni ezeket az alkotásokat. Nemsokára kiállítás nyílik belőlük Moszkvában. Ott majd Vojtech Kasaniczky személyesen találkozhat Ga­­garinnal is, akivel levelez­nek. A világ első űrrepülő­je valóban elbírálhatja a vi­lág első űrfestője műveit. Reméljük, ezeket a képeket teljes színpompájukban egy­,­szer Magyarországon is meg­ismerhetjük. Kasaniczky mester addig is átnyújtja rajzos önarcképét. — A Magyar Ifjúság olva­sóinak — mondja. — Leho­zom a csillagfényt az égből, talán sikerül... Veres Pál Miért szaval Stettner Ottó, budapesti asztalos ipari ta­nuló? Mert szereti a verseket. A válasz kézenfekvő, de nem kielégítő. Az egyszerű ki­jelentő mondat sok mindent takarhat: színpad utáni vá­gyat, hiúságot, egyéniségből fakadó tulajdonságot, kiválni akarást társai közül, spontán vállalt irodalom népszerűsíté­sét, egyszerű véletlent, eset­leg csak tanintézeti rábeszé­lést, aminek célja a rendtar­tások előírta „jó hír megőr­zése’’ .,­­ Stettner Ottó számára még nem okozott fejtörést a válasz­tás. ő egyszerűen csak szereti a verseket. Hinnem kell neki, mert a Hetedik eclogával fel­tétlen meggyőzött: az ipari ta­nulók immár hagyományos kecskeméti országos szavaló­versenyén olyan szuggesztív őszinteséggel, izzó Radnóti­­azonosulással mondta el a ver­set, hogy képtelenség kétel­kednem. S amennyire a vers végén felcsattanó önfeledt tapsból megállapítható volt, az ország kilencven különbö­ző tanintézetét képviselő né­zők sem kételkedtek Stettner Ottó vers­szeretetében. Sőt, ha pontos akarok lenni, akkor meg kell jegyeznem: a töb­­biekében sem, akik a kétnapos versenyen színpadra léptek. Az irodalom őszinte szereteté­­nek lángjai lobogtak a csillo­gó szemekben, s ha költő len­nék, bizonyára megpróbálnám a rímek csodálatos nyelvén ér­zékeltetni hatvan versmondó, s többszáz áhitatos vers­hall­gató átszellemült lelkesedését. A gondolatok szigorú logi­káját követelő kérdés azonban nem hagy békén: miért szaval Stettner Ottó? Pár hónap múlva felszaba­dul, asztalos szakmunkás lesz, ajtókat, ablakokat, szekrénye­ket és rekamiékat kell csinál­nia, mi haszna hát a vers­mondásból? Az apja és a nagyapja, s az egész előző nem­zedék kitűnő bútordarabokat tudott készíteni versek és iro­dalom nélkül is, s nem való­színű, hogy számára a mű­helyben Radnóti, József At­tila bármilyen segítséget tu­dott volna adni. Persze. Mun­kácsy is asztalos inasként kezdte, miért ne lehetne Stett­ner Ottóból is neves előadómű­vész? Tegyük fel, hogy ez az ábránd készteti a pódiumra. A válasz azonban így is csak az első pillanatban megnyug­tató. Vajon a többi Stettner Ot­tó is ezért szaval? Hozzávetőleges statisztika szerint ugyanis körülbelül há­rom­ezer ipari tanuló versen­gett az MTi döntőbe jutásért. Nevetséges lenne azt állítani, valamennyiüket egy délibábos ábránd vonzotta a költészet világába. Ez különben sem magyarázná a rohamos fejlő­dést: három év alatt megtízsze­reződött a szavalók száma. Te­hát az ipari tanulók oktatói­nak érdeme, hogy a holnapi szakmunkások között megnőtt a versmondás népszerűsége. Tóth László, a vendéglátó kecskeméti tanintézet sze­rény és tárgyilagos tanára sze­rint még ez is csak rész­igaz­ság. Az oktatók valóban sokat fáradoztak, jórészt az ő gond­juk volt a versek helyes kivá­lasztásának elősegítése, az előadóművészet elemi ismere­teinek elsajátíttatása, a szerve­zés, s ezernyi időt, áldozat­készséget és tehetséget köve­telő „apróság” elintézése. Mun­kájuk azonban — s ez szá­mukra is meglepetést jelentett­­— rendkívül gyorsan kibonta­kozó igényeken alapult. Csak egyetlen példát: eredetileg azt tervezték hogy idén négy tan­intézetben hoznak létre iro­dalmi színpadot. Pillanatnyi­lag már a negyvenediknél tar­tanak... Azt hiszem, Bonifert György, budapesti géplakatos-tanuló szavai jártak a legközelebb az igazsághoz: őt nem elégíti ki a négy fal közötti olvasás él­ménye; ha megtetszik neki egy vers, ösztönösen azt szeretné, hogy társai, barátai is megíz­leljék a rímes gondolatok szép­ségét. Sajátos, újszerű közös­ségi jellemvonás ez, amely nemcsak Bonifert György ko­rántsem tökéletes versmon­dását teszi oly megragadóvá, ha tetszik: művészivé. Szá­momra a kecskeméti szavaló­verseny fémjelezte a legvilá­gosabban, hogy a gyárak és üzemek holnapi gazdái egyéni örömeikkel nem akarnak be­zárkózni kényelmes szobáik­ba, hanem életszükségletükké vált, hogy mindazt megosszák a társadalommal. Szűklátókö­rűség lenne ezt a felismerést az irodalom, sőt, akár a mű­vészetek fogalomkörére szű­kíteni. Nemcsak versekről, könyvekről, hangversenyek­ről és színházi előadásokról van itt szó, hanem mindenek­előtt közösségi életfelfogásról. (Ezért fognak mégiscsak más­ként dolgozni a versmondó Stettnel. Ottók, mint szűk szakmai ismeretek egyszer­egyén nevelkedett elődeik.) Segesdy Miklós K­ecskeméti tüzek A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagából KUCS BÉLA: IVÓ Félig kész a »Félúton" A gyors tempóban ké­szülő magyar filmek sorá­ban — témája miatt is — számottevő helyet foglal el az éppen félig elkészült ,,Félúton”, a Budapest Filmstúdió új filmjét, Kis József rendező vezetésé­vel, Galgóczi Erzsébet ha­sonló című, József Attila­­díjjal kitüntetett kisregé­nyéből forgatják. A „Félúton” élő problé­mát tárgyal. Egy kis falu­ban — mert belátják, hogy eljött az ideje — megala­kítják ugyan a termelő­szövetkezetet, de a módo­sabb gazdák egy csoport­ja, különféle egyéni és kö­zös indokok miatt, arra törekszik, hogy közülük válasszanak valakit el­nökké. Ugyanakkor a szü­lető új élet hatására a megválasztott elnök las­­san-lassan megváltozik; előbb elszigeteli magát volt cimboráitól, majd sza­kít velük. Ezért a hoppon­­maradt haszonlesők egy provokált kocsmai vereke­désben leszúrják. A megrázó dráma külső felvételeit a festői fekvé­sű Ostoros községben ké­szítik, Egertől mintegy hat kilométernyire, ahol egy 5000 holdas termelőszövet­kezet tagságának, vezetői­nek segítségével formálód­tak meg és formálódnak még majd a nagyszabású külső jelenetek. Magyar József operatőr felvevőgépe előtt Szirtes Ádám, Pécsi Sándor, Tom­pa Sándor, Kiss Manyi, Bánhidi László, a III. éves főiskolás Gyöngyösi Kati és még számos más mű­­­­vész alakítja a tsz tag­jait. Kis József rendező, két nagyjátékfilmje után, most első ízben nyúlt falusi környezetben játszódó té­mához. Éppen ezért nagy várakozás előzi meg film­jét, amelynek felvételi munkálatait előreláthatóan június végére fejezik be. Ugyancsak nagy várako­zás előzi meg a főiskolás Gyöngyösi Kati bemutatko­zását is, első nagyobb filmszerepében. A film­gyárban bizakodnak, hogy személyében talán sikerül az elkövetkező magyar fil­mek egyik új női fősze­replőjét megtalálni. Szirtes Ádám, Pécsi Sándor, Tompa Sándor a felvevőgép előtt Gyöngyösi Kati az egyik jelenetben (Fotó: Budapest Filmstúdió — Rajnagel) A Magyar Ifjúság Filmklubja Mit mond a pszichológus ? Mint igen népszerű és igen korszerű, úgynevezett „tö­megkommunikációs eszköz­zel”, vagyis a tömegek felfo­gásának, ízlésének irányítá­sában jelentős szerepet ját­szó kulturális tényezővel: a filmmel — minden szülőnek, minden nevelőnek, sőt, a társadalmi élet valamennyi más irányító szervének is számolnia kell. Korunkban a film az egyik leghatéko­nyabb tényezője a közös tár­sadalmi normák, úgynevezett „sztenderdek” kialakításá­nak. Aki ezek előtt a tények előtt szemet huny, az szük­ségszerűen önmagát csapja be. Ugyanakkor azonban gon­dolnunk kell arra is, hogy egyetlen társadalmi jelensé­gért vagy nevelési problémá­ért sem szabad egyedül a filmet okolnunk. A sajtó, az olcsó könyvek, a rádió és televízió mindenképpen mél­tó társként szerepelnek a tár­sadalomnevelés „tömegköz­lési” tényezői között. Ha valaki a filmet vádol­ja azért, mert kivonja a fia­talság személyiségét a peda­gógus, a szülő irányítása alól, lényegében ugyanezzel vá­dolhatja a többi említett in­tézményt, s a mindennapi élet ezer és ezer hatását is. Egyébként is helytelen lélek­tanilag, ha az ifjúság sze­mélyiségének egy részéről beszélünk. Az embert éppen személyisége, egyénisége te­szi egyetlen, szétbonthatat­­lan egységgé. A személyiség felbomlása a legsúlyosabb betegségek körébe tartozik. Minden ráhatás — így a film is — az egész embert formálja, így maga a „felvi­lágosító” hatás sem szakít­ható ki az egész nevelési fo­lyamatból, hanem annak csupán egyik összetevője, s mindig egyéb hatásokkal is ötvöződik. Egyébként az egyértelmű felvilágosítástól, ha az igaz és fedezete van, nem kell és nem szabad fél­■ tenünk fiataljainkat. Ko­runkra éppenúgy jellemző a mélységes és hiteles megis­merés vágya, mint az érté­kes, az emberhez méltó, igaz­ságos, humanista­­tartalmú társadalom felépítésére irá­nyuló törekvés. Ifjúságunk egészséges, harmonikus fejlődése szem­pontjából nem tehetünk nagy különbséget a film és a te­levízió között. Sőt, abból a szempontból, hogy valameny­­nyi helyhez köti és elsősor­ban (legalább látszólag) „passzív” befogadásra kész­teti közönségét, az olvasás és a színház is joggal hozzájuk csatolható. Az egyik legfőbb baj éppen abból származik, hogy mindezek az időtölté­sek együttesen­­ a sok, szükséges és egészséges, vál­tozatos kezdeményező aktivi­tástól távol tartják a lénye­génél fogva dinamikus tevé­kenységekre, aktivitásra be­állított ifjúságot. Való igaz, hogy helytelen minden olyan törekvés, ami az amúgy is meglehetősen erősen tanter­mekhez kötött ifjúságunkat még tovább zárt, vagy ép­pen sötét helyiségekhez igyekszik kötni. Mindenfajta újszerű „ifjúsági filmrend­szer” tehát csak azzal tehet jó szolgálatot, ha nem a filmnézés mennyiségét, ha­nem a filmélmény minősé­gét fokozza. Erre két módja van: jó filmek forgalmazá­sa és megfelelő filmesztéti­kai képzés. Csak ezek egy­idejű szemmel tartásával ér­hető el a kívánatos és szük­séges filmnevelés, s éppen ezt akarja biztosítani az Or­szágos Ifjúsági Filmbizott­ság. Azt a megállapítást, mi­szerint a néző a moziban teljesen magában marad és ellenállás nélkül fogadja be a filmhatásokat, nem fogad­hatjuk el ilyen szélsőséges formában. A mozilátogató időnként kimegy a nézőtér­ről, ha a film unalmas, rossz, vacak. Ez az igényes film­néző közönség legnagyobb el­lenállása. Sőt, a művésziet­­len, rossz filmekkel szemben éppen ilyen radikális kriti­kára kell — jó filmekkel — ránevelnünk fiataljainkat. Dr. Harsányi István

Next