Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-20 / 16. szám

4 ^ Z/ilágUtcu SOROZATUNK VadUatuddák (NDK) a vá­azt Ha megkérdik, mit szeret, vá­lasza lakonikus: — A rövid­ italokat. Ha megkérdik, mit utál, lasz: _ A konfekcióüzemeket. Ha megkérdik, mi érdekli, feleli: — Az emberek. Ha megkérdik, mivel foglalko­zik, csak annyit mond: — Kinevetem az embereket. Ebből is látszik, Schrader fur­csa ember. Dél-Berlinben egy kon­fekcióüzem felett áll a műterme, ahol a falak egész nap finoman remegnek a gépek mozgásától és az üzem zaja szinte egész nap zavarja az alkotómunkát. Az üzem Schrader „honfoglalása" után te­lepült a házba és a rajzoló nem hagyja, hogy megszokott otthoná­ból „kikonfekciózzák”. Ebből látható: makacs ember. Festőnek indult, de „a törté­nelem, amely tele van bábukkal és pojácákkal, nem járult hozzá, hogy egyszerűen festő legyen, csendéletek, portrék, nagy vász­nak alkotója, hanem beleszólva életébe, pályafutásába, arra kény­­szerítette, hogy szót emeljen a vi­lág egyre szaporodó torzságai el­len, bárhol is jelentkezzenek azok. Egysz­ó egy érdeklődő kultúr­­sznobba­ ült egy előkelő bárpult­jánál, aki finomkodó modorban, a művészetről beszélgetett vele. Egyetértően bólogatott a szó­­özönre. Egyszer-kétszer megpró­bált válaszolni, vagy közbeszólni, de a kultúrsznob leintette. Schrader megadta magát­. Hall­gatott és növelte a cehhet. Reg­gel felé egyszerre rajzolni kezdett. Mikor kész lett, átnyújtotta a kul­­túrsznobnak: — Uram, ez egyike a legjobb rajzaimnak. A szívélyes vendég­látásért ... A kultúrsznob ránézett a rajzra és elhallgatott. Hirtelen megértet­te. Karl Schrader egész este Ken­nedy és De Gaulle figuráján gon­dolkodott. Ebbőn látható: bölcs ember. Vé­dekezni tud a tolakodók ellen. Ebből következik: boldog. Ha nem hiszik, nézzék csak meg a rajzait: / # — Egy márkát és én megyek moziba... — Nagyképű libák, majd tíz év múlva ismét beszél­­­­getünk! — Uram, önnek valóban nincs szíve? _ Hagysz végre fürdeni, vagy hívjam a mamát? — Mondd csak, a történet a gólyával igaz, vagy csak csalás az egész? — Tanár úr kérem, foglalkozzon vele szeretettel, mert nagyon érzékeny gyerek... — És ki csókolta meg a szomszédok Hil­­­­dáját? • A képhez még valami hiányzik: Madách demokratiz­musa. ★J­egyzetei közt gondolatainak odavetett sorát találták, ezek közt a legfontosabbak egyike: „Párthoz kell tartozni mindenkinek. Spártában ez törvény volt.” Az állásfoglalás kötelessége szemében erköl­csi parancs. Madách érezte, amit az arisztokrati­kus szemléletű emberek nem éreznek, hogy a tör­ténelmi küzdelmekben elkerülhetetlen az állásfog­lalás s életünk minden pillanatában igent vagy nemet kell mondanunk. Pedig Madáchra a Bach­­korszak súlya nehezedett, a megtorlás szörnyű emlékei még visszajártak kísérteni és Madách tudta, hogy a magyar élet harcra szólít minden­kit a maradiság, a babona, az önkény maradék világával szemben. S Madáchot a tények csak azért hangolták pesszimizmusra, mert úgy érezte, hogy erőtlen azok legyőzésére, érezte elszigeteltsé­gét, látta magánosságát. És mégis azt vallotta, hogy a politika terén is tenni kell. Gondolatai közt, a válasz: „Ilyen vi­szonyokról, mint a mieink Magyarország politikai életében, más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitká­ban vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. — Ők csak a jólét s jobblét közt küzdenek.” Vallja, hogy amely nép elszigeteli ma­gát a haladástól, s előrejutni nem akar, könnyen legázolható Állást foglal a hódításokkal szemben és Fénelon XIV. Lajoshoz intézett levelét idézi, amelyben Fénelon a hódítások szükséges voltáról szóló hazugságot támadja. Madách azt vallja, hogy nem lehet valakire nézve szükséges, ami a más tulajdona, s „valójában csak egy van, ami szüksé­ges: hogy igazságosak legyünk”. T­örvényhatósági tudósításaiban így ír: „A nemzet egyesülni tanul s oly erkölcsi hata­lommá lesz, mellyel az ósdiak egyszerű negációja szemben nem mehet?’. Másutt pedig így remény­kedik: „Mi hazánk virulását épp a jövendőben keressük.” A megyei élet „forgatagában” ismeri meg megyei közigazgatásunk népellenes voltát. Ke­serűen kifakad: „Hol van az isztok­rati­kusabb institúció megyei rendszerünknél? Legyen­­ szó egy dús, egy nagy hatalmú s kivált nemesség fe­lett rendelkező családról és a szónokok gomba­ként teremnek, míg a szegény ügyét közfigyel­­metlenség közt a jegyző dönti el.” Latolgatja, hogy mi a megyei rendszer hibája s így szól: „Ki pótolhatja az institúciót.” Elmaradottságunkon kesereg és végighordja tekintetét az egész ma­gyar életen. Tiltakozik a halálbüntetés ellen, a nemesi önkény maradványaival is szembeszáll, megállapítja, hogy a rabok nagy részét zsellérek és pásztorok teszik. „Demokratikus intézménye­ket sürgetünk ... Rendszeres törvényű­­zést, sza­bad sajtót, vallási egyenlőséget.. Madách elvileg a centralistákkal tart s mi­kor a megye megreformálóit vádakkal halmoz­zák el, megszólal: „...Mi nem vagyunk hűtlen polgárai a hazának mert az alkotmányt nem akarjuk felforgatni, sőt, ép­pen, mert erősebbet akarunk, sikeresebb eszközöket keresünk az alkalmatlanok helyébe.** A reakció esztendei ezek: hasztalan szól, hasztalan ír, úgy ér®, minden hiába. Senki nála hívebben nem jellemezte ezt az időt: „A mai kor a lehangolásé, nemcsak mi vénültünk, de a mostani fiatalok is vének: egy Börne nem lelke­­síti őket, a lelkesítő beszédnél ásítanak, a parlament­ben sem mondanak többé olyat, mint 30-ban. Így leh­e­tett Augusztus korában is, mi adja majd az újjaszű­le­tést?” A­z 1800-as években lazulni látszottak a reak­ció kötelékei. A csalódások okozta sebek gyógyulóban. A költőt 48-as programmal a balas­sagyarmati kerület képviselőjévé választják. 1861. március 12-én Balassagyarmaton prog­ramot ad választópolgárainak. Programja méltó, hogy egész terjedelmében ide írjuk: POLITIKAI HITVALLOMÁS A küszöbön álló országgyűlés meggyőződésem sze­rint azon kevés törvényhozások sorába tartozana, me­lyek egy új korszakot képeznek, a nemzet léte és nem­léte, dicsősége és gyalázata felett határoznak. Méltányos, sőt, szükséges tehát, hogy a választók, kik a hon, és saját maguk legszentebb érdekét nép­­képviselőjük kezébe teszik, be nem érve azon biztosí­tékkal, mely jelöltjük múltjában fekszik, s mi tán in­dítója volt annak, hogy megtisztelő bizalmukkal feléje forduljanak, attól nyílt politikai hitvallást is követel­nek, melynek pontos megtartásáért a férfiúi bersérzet kezeskedik. Másrészt azonban épp a tárgy fontossága és komoly­sága, a jövendő fejlődés rejtélyes volta, az európai alaku­lásoknak egyes országok sorsára naponta növekedő befo­lyása lehetetlenné teszik oly részletes pol­tikai program kiadását, melyhez miután a politika Kossuth Lajos szavai szerint az exigenciák tudománya, minden körül­ményekben való ragaszkodást ígérhetne bárki is, anél­kül, hogy vagy az adott szó szentsége vagy a haza java ne veszélyeztessék miatta. De vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokul bevallani lehet, sőt, kell, melyeket még hasz­nosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meg­halni nemcsak egyesnek kötelessége, de melynek el­árulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gya­lázat, mert a javak között nem legfőbb az élet. Ez alapelveket én, ki szerencsés voltam sokak ál­tal a népképviselői nehéz, de éppen ezért dicső pályá­ra kitűzetni, három szóban foglalom össze, s e há­rom szó: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” A szabadság alatt értem hazám minden beolvasz­tástól megóvott integritását saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti ren­d­elkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos, küzdelmeink vil­ágát, a személyes felelősségre fektetett alkotmány negyes municípiummal és sajtószabadsággal, ezen­ke legerősebb gyámolával egyetemben. Másodszor. Az­ egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s min­den feudális visszaemlékezések megszüntetését. Harmadszor. A testvériség alatt, a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe­vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben. Az elvek le vannak már ugyan téve az 1848.-dik évi törvényekben is, melyek minden további státusélet egyedül létezhető kiindulási pontjai reánk nézve, s így nincs más hátra, mint azt két nagy férfiú szavával megtoldanom. Különösen mit országunk hercegprímása a nógrád­­megyei gazdasági egylet küldöttségéhez mondott: „Hogy sohasem hátra, de mindig előre i­s Luther Márton világtörténeti apostrophájával. Kimondottam, nem tehettem máskép, Isten engem úgy segéljen, Amen.” Kelt B.-Gyarmaton, 1861. március 12.-én. 1861-ben beszédet akart mondani a nemzeti­ségi kérdés vitájában. Beszéde az országgyűlési naplóból hiányzik, szövegét feljegyzései közt ta­lálták meg. A beszéd idealista és optimista. Az­zal kezdi, hogy minden kornak sajátos vezérgon­dolata van, amely mozgásba hozza az anyag test világát, mely az ízetlen masszából nemes szeszt fejleszt, éltető szellemet, mely nem lehet más, mint szabadság. Ez az egyetlen eszme — vallja Madách —, mely r­égi, mint a világ, s ifjú, mint a tavasz. „­Minden újonnan feltűnt eszmének megítélésében tehát: vájjon a kornak vezéreszméje-e az, s mi érte­lemben, egyedüli mértékül annak képessége szolgálhat, a szabadság ügye előmozdításában.” A költő, aki Danton bukását oly mély drá­­maisággal ábrázolta, Saint Just hangján szól hoz­zánk. Az 1861-es választások idején a nemzet két táborra szakadt. Politikusaink nagy része 347 alap­ján képzelte el az uralkodóval való ki­­gyezést, de voltak, akik ragaszkodtak 1848-hoz. A 48-as párt hívei abban reménykedtek, hogy az ■rőszak uralma nem tartható fenn tovább. Ma­­lách az 1861-es országgyűlés után hűségnyilatko­zatot tesz negyvennyolcas elvei mellett és azt üze­ni választóinak: „A durva erőszak nem volt és nem lesz maradandó alapja a politik­ának, szuro­nyokra támaszkodni lehet, de ülni nem.” Akik az 1847-es alapon történő kiegyezést ajánlották, Ausztria nagysága miatt tették ezt. Még Deák környezetében is alig akadtak olyanok, kik Ausztria­­ közeli válságában bizakodtak. A reakció éveiben állni látszik az idő. Madách tör­ténelmi távlatokhoz szokott szeme előbb látta meg a közelgő válságot, mint a vezér­politiku­sok. „Óvakodni kell, mondom, Ausztriának közmondá­sossá lett szerencsecsillagiban feltétlenül bízni, mert ha áll is még az orthodox diplomácia előtt mint axióma, hogy Ausztria létele politikai szükségesség Európában, történt már, hogy ily axióma egy hatalmas szóra ösz­­szeporlott, minden reá épült következtetésekkel együtt.” Madách, aki tanulmányaiban, drámai költe­ményében azt bizonygatta, hogy a történelem örök körforgás, „A helyzethez” című tanulmányában az örök fejlődés mellett tett hitet­ a„Nincs-e ezen urak számára história, melyből kiol­vashatnák, hogy Husz János máglyájában a reformá­ció nem temetőt talált, de újabb érvet? Hogy Galilei börtöne daczára a föld meg nem állott?” „Sírom’' című versének befejező szaka úgy fürdik a fényben s borong az árnyban, mint há­nyódó, szenvedő élete. A madárdal — a ködös nap, Rózsaár — levél hullása. Kis virág hajol síromra, Ő emlékszik, azt hiszem, rám. Hogyha hallom a pacsirtát, Azt hiszem, dalom zengik tán. S fergeteg ha­jő robogva. Gondolom, hogy népem ébred Számadást tart — és haragján Múltja vesz — jövője éled. S álmodom tán így sokáig. Ámde döre nem lesz álmom. Egykor testesül bizonnyal. Jól tudom s nyugodtan várom. A Kassai Ilona Kossuth-díjas színésznő naplójából Hat kicsi könyv, kusza betűkkel telve, amikor írtam, rázott a busz. Nem naplóféle, csak jegyzetek­nek tára, emlékek lánca, vidám, vagy borús. Tizen­kettő lehetne belőle — de feledve, hogy száguld az idő — hatot összetéptem, hat maradt, vékony, ko­pott, egy színésznőtől, ki a naptárakba írta, mit úton, útfélen sorsától kapott... Zalaegerszeg felé robogunk. „Egyéves az Álla­mi Falusiínház — ünnepi vendégjáték.’’ ' Lassít a busz, az úton 2 billió. Egy parasztszekér tengely­ivel az égnek, árok saruba borulva hever. Mel­lette kövér néne átkot szór az égre, vagy hat­­nyolc paraszt segít neki. Leugrálunk. Szinte egy szuszra hadarja: — Megcsúszott a szekér, rajta százötven csir­ke, be az árokba, szerteszaladt. Piacra indultam, jaj sose szedem össze ... Antik kórusként áll a parasztok kara. Mi már az úton, a földeken járunk. Párosá­val hozzuk a sok-sok szétugrott csirkét. A paraszt­kórus mereven áll, sötéten hajtogatja: — Hagyják, reménytelen. A néne kötözi a megfogott csirkéket. Húsz perc sem telik, megvan valamennyi. Újabb percek — kereken a szekér. Fordulunk egyet: a derékban a csirkék. Szállunk a buszra, néne meg a bakra, a pa­rasztkórus mozdulatlan áll. Az asszony csettent os­torával, közben éles hangon a kórushoz kiált: — Mondom én mindig a színész­népség nagy csirkefogó ... ★ Ünnepnap ha Tatabányán játszunk. Mintha ha­zamennénk. Valósággal családi a kapcsolat a­ né­zők és a színészek között. Az előadások után hoss­­szú, baráti beszélgetések. Tudjuk, hol épülnek új házak. A város növekszik, hódít rohamosan. Ma este, előadás után, a megszokottnál is nagyobb a beszélgetők száma, családiasabb a hangulat. Éjfélre jár, mikor buszra szállunk. Állnak az emberek, integetnek, a pisla fényekben kendőiket, kezelésüket látjuk. A buszon mondja a szervező­k búcsúztak tő­lünk. Míg el nem készül az új kultúrház, nem ját­szunk többet Tatabányán. Hát Isten veled, Tatabánya! Kicsit sajog utá­nad szívem, így érezhetnek a szülök, ha emberré derekasodó gyerekük elhagyja a házat... ★ Útban Táborfalvára. Állunk — ma már a har­madik defekt. Nincs több tartalék kerék, szerelni kell. A motor is prüszköl. A sofőr megfeszített erő­vel dolgozik — hét óra — kezdeni kellene az elő­adást. A közönség már bizonyára együtt — és mi még szeretünk. Elindulunk végre. Egy óra a késés. Egy másik óra, míg megérkezünk. További harminc perc a kezdés, pedig sietünk. De senki sem türelmetlen. Pedig fél kilenc, míg kezdünk, fél tizenkettő, mire végzünk — és a legtöbben itt négykor kelnek reg­gel, hogy az első vonattal Pestre, munkahelyükre menjenek. De a közönség kitart — és az előadás után sokáig beszélget velünk. Vajon megtenné-e, ha nem szeretne minket?­ár Gründet kisasszony vagyok. Az első drámai szerep. Jelentős állomás a színház műsorában: operettek után súlyosabb téma, komolyabb hang. Etyek. A színház vezetői is itt vannak, ők is, mi is izgulunk. De minden rendben: a fejkendős, csizmás kö­zönség könnyezik és kitart. Az előadás végén ráncos arcú, töpörödött néni tipeg az öltözőbe: — Azt a rossz sorú kisasszonyt keresem. Odalépek hozzá, megérinti karom. — Már ne haragudjon, lelkem, olyan szépen fújta, hogy gondoltam, megnézem, igazánból él-e.. Meghatódom. Néha nagyon különös tud lenni a siker... *­­Az „Átmúlty és szerelem”-mel Salgótarján kör­­nyékét járjuk. Mióta a Déryné Színháznál vagyok, először játszom kettős szereposztásban. Herendi Máriával felváltva vagyunk Laiszák. Ha Mari ját­szik, a nézőtéren ülök, figyelem az embereket. A szöveg kissé archaizál, a darab sem könnyű, lesem, hol, mit kell játékkal segíteni a közönségnek. Meg­lepve tapasztalom, nincs más feladatunk, csak ját­szani kell, a lehető legjobban. A legidősebbek is ragyogóan értik, követik az előadást. Még a szü­netben is Ferdinand és Lujza sorsa foglalkoztatja őket. A második fel­vonás után, egy fehérbajszos, cser­zett arcú bácsi, afféle helyi oráku­lum, aki között mindig ott áll nyolc­­kis ember, megjegyzi: — Az effélének nemigen szokott jó vége lenni... Elfordulok. Oh, kedves, élet tépte, tapasztalt öreg, hiszen éppen azt tu­dod, amit annak idején, az a másik nagy öreg, ott Weimarban. A kor, az évek és a távolság, nem számítanak. Az ember­élet végső dolgai mindenütt azonosak. Játszhatunk mi mindent, ami színvonalas, vidéken is, nagyon, nagyon megértenek majd minket ★ Szekszárdon, a szálláson azzal fogadnak. Sári­ka már kétszer keresett. Sárika öcsényben lakik, onnan jár be dolgozni egy szekszárdi illatszerbolt­­ba, ahol eladó. 1952-ben ismerkedtünk össze. Ak­kor tizenöt éves volt, szép, sudár leány, lelkes amatőr­ színjátszó. Előadásra készültek és megkért, az utolsó próbákon segítsek neki. Egy szabadnapo­mon kilátogattam hozzá. Hosszú levélben számolt be a bemutatóról, meg arról, hogy megismételték az előadást, azután egyszer Budapesten beállított hozzám: vásárolni jött, gondolta, közben megkeres. Később is találkoztunk. Ott ült valamennyi bemutatónkon, előadások után sokat beszélgettünk. Egyik nap fiúval jött. Azután meghívót küldött az esküvőjére majd fényképet a gratulációmra. Le­velezni kezdtünk. Ha keres, könnyen megtalál. Szekszárdon mindig családoknál lakunk, én pél­dául egy Márta nevű tanítónőnél. Sári tudja a cí­met, s már a munkarendünket is csiperi, az elő­adás napján, ha négy felé l­eres, nem jön hiába... Nem tudom tovább ... Itt, Szekszárdon, a szál­láson, azzal fogadnak, hogy Sárika már kétszer ke­resett. Biztosan eljön harmadszorra is és tovább­meséli majd az életet, mit egymásról mit sem tud­va kezdtünk, míg össze nem kapcsolt bennünket a színház, az örök színház, amely nemcsak idézi, de írja is az életet... •­ A „Bánk bán”-t játsszuk. Hodász. A sorok közt is állnak. Olyan telt ház van, hogy szól a szervező, érdemes megnézni, mert ilyet még nem láttunk. Azt hiszem, tíz év alatt, mióta a színháznál va­gyok, csak egyszer néztem ki előadás előtt a né­zőtérre, a „Grandet kisasszony” premierjén. Fej­kendős, csizmás közönséget láttam. Most nem az lep meg, hogy tele van a szín­ház, hanem hogy mennyire másképp öltöznek az emberek. Kisestélyikben, fekete ruhákban állnak esküinek. Igaz, az első sorban egy napszítta hajú bácsi a sok gomb és a simuló szövet közt némi­képp feszélyezve mozog, de azért viseli a fekete­­ruhát , mert úgy illik a színházban... Ha akartam, ha nem, mérleget kellett készíte­nem. Egy apróság, de fontos és tíz év változás... Azt hiszem, aznap este, Hodászon, nagyon fel­szabadult, mégis nagyon elgondolkozó Melinda voltam ... ★ Ma Celldömölkre utazunk. Antigoné vagyok, harminc előadás után, újabb kettő előtt. Ha lesz. Mert egyelőre lépésben haladnak, hótorlasz hótor­laszt követ az úton. 1963 tele nem az Állami Dé­ryné Színháznak dolgozik. Valaki egy hőmérőt ho­zott az útra: a higany mínusz 18—20 között mozog. Nem az országúton, a szántóföldön járunk, a sofőr azt mondja, legalább négy óra lesz a késés. A szervező sietne, amennyire lehet: több község diák­jait vonta össze, egy részük vonathoz megy, el kell érnie az utolsót, ha sokat késünk — hogyan érik el? A késés végül: három és fél óra. Mégis óriási ováció fogad. Fagytól piros arc­­ra is, Szinte, sorfalat állnak a diákok, s gémberedett rézzel segítenek, amiben tudnak. Öltözködni roha­nunk. Közben a­ műszakiak hangját hallom: „Ide tedd! Oda tedd!” Fél óra múlva kezdődik az előadás. Majd mi­kor véget ér az első, beül az új közönség, s szünet nélkül indul el a másik. A tapsvihar kárpótol a fáradtságért, s mire újra útrakészen állunk, hall­juk: a diákokkal elment a vonat. Megnyugodva szállunk fel a buszra... SZTÁRFOTÓ - PÁLYÁZATUNK KI JÁTSZOTTA? (Folytatás az 1. oldalról.) Az első forduló megfej­tése: VIVIAN LEIGH — 4. ALAIN DELON — 2. GINA LOLLOBRIGIDA — 1. ORSON WELLES — 3. HANKY ZSUZSÁTÓL, Angel­mayer Kamilla, Kisoroszi, Szé­­chenyi u. 5; Asbóth Katalin, Sze­les­te, Petőfi u. 6; Babák Mária, Békésszentandrás, Árpád u. 3; Romanovszky Edit, Tótkomlós, Kossuth Lajos u. 3; Kiss László, Hegyeshalom, Rákóczi u. 9; Ma­gyar Gyöngyi, Kisbucsa, Kossuth Lajos u. 20; Nánási Izabella, Mis­kolc, Kinizsi­ u. 2; Soós Klára, Fegyvernek, Brigád u. 13; Szikra Aranka, Attala, Rákóczi u. 14; Temesi Judit, Dunaújváros, Vas­mű út 2,3. PSOTA IRÉNTŐL: Balogh Ág­nes, Bp., HL, Kiscelli u. 46; Békés Anna, Kaposvár, Szigetvári u. 72; Becze Rózsa, Mucsfa, Kos­suth Lajos u. 40; Csurgó Lajos, Gyúró, Templom tér; Hunkár Fe­renc, Bp., IX., Szamuely u. 46; Koszó Vera, Pilisc­s­a­b­a - J­ászfa­­ u. Somogyi Béla u. 6; Kustra Gá­bor, Vecsés, Bajcsy-Zsilinszky u. 55; Pásztor I Mária, Léc­hcsé­ke, Fő u. 96; Romancsik Klára, Szerencs, Gyári kert 3; Vancsó Mátyás, Óföldeák, Dózsa György u. 1. VASS ÉVÁTÓL: Cseke Mária, Pellérd, Petőfi u. 7; Donáth Gyöngyi, Hajdúszoboszló, Puskin u. 11; Fábián Etelka, Szmény. Fő u. 51;­­Kákics Mária, Barcs, Ady Endre u. 7; Lőrincz Béla, Jász­berény, Garai u. 14; Lőrincz Ka­talin, Cegléd, Tömörkény u. 53; Naszádos Magdolna, Baja, Budai Nagy Antal u. 13; Sebők Anna, Bp. IX., Üllői u. 149; Tóth Fe­renc, Pétfürdő, Lenin út 1; Vep­­rik Edit, Bácsalmás, Lenin út 15. VÁRADI HÉDITŐL: Bagyula József, Bp., Vit, Dob u. 31: Ba­­ranyi László, Tokaj, Tarcali u. 37; Birkás Krisztina, Bp. I., Gel­lérthegy u. 31; Budah­ázy Ibolya, Debrecen, Gorkij u. 27: Ferenczi József, Miskolc, Tanácsháztér 7: Heresz Katalin, Miskolc, Szabó Jenő u. 6; ifj. Laskó László, Eger, Mekcsey u. 4: Sejben Valéria, Kistelek, T. 20: Tóth János, Mis­kolc. Egyetemváros E­ 5: Törőcsik Mária, Kecser, Kossuth Lajos u. 24. BASTI LAJOSTÓL: Aradi Már­ta, Bp., VII., Damjanich u. 12; Déry Gabriella, Nagymaros. Ma­gyar u. 4; Gerhát Judit, Szarvas. Eötvös u. 8; Rákóczi Károlyné, Hódmezővásárhely, Szöllő u. 34; Király Julianna, Bp., IX., Berzen­­czey u. 10; Kovács István, Bp., XII., Agancs u. 18; Krizsán Éva, Miskolc, Petőfi u. 20; Nagy Má­ria, Hajdúszoboszló, Galgócz sor 19; Petrovics Zsófia, Veszprém, Fenyves u. 24; Szabó Miklós, Bp., XL, Schneidel u. 14. LATINOVITS ZOLTÁNTÓL: Benkó Zsuzsa, Szekszárd, Bezeré­­di u. 15; Horváth Antalné, Bá­­gyogszovát, Fő u. 9; Józsa Fe­­rencné, Bajza, Klapka u. 22; K­­­ezor Irén, Monor, Deák Ferenc u. 38; Kocsis Sándor, Dunaújvá­ros, Dunasor 7; Kovács Margit, Hajdúnánás, Ujszőlő 16; Kővári Mária, Rákóczi-b. telep. Május 1. u. 6; Németh Éva, Bp., XII., Diósárok u. 1; Orosz Rozália, Bp., XIV., Hungária krt. 84; Szabó László, Vác, Gyarmati.. u­.,14*Q . MÁRKUS LÁSZLÓTÓL: Borók Kálmán,­­ Püspökladány Damja­nich u 19; Garai Erzsébet, Nyír­egyháza, Kalinin u. 81; Kiss Je­nő, Győr, Híd u. 19; Kiss Klára, Miskolc, Felszabadítók u. 20/a; Mersich Ida, Bp., Xvi., Újpesti skp. 6: Nagy Mária, Celldömölk, Gábor Áron­ u. 9; Négyessy Ibo­lya, Miskolc, Örs u. 7; Sóvári Ilona, Városlőd. Kossuth Lajos u. 7; Szlabon Margit, Siófok. Kos-Második forduló - a Sóth Lajos u. 16; Tivolt­ Károly,­­ Mátravidéki Erőmű 14 b. . RÁTONYI RÓBERTTŐL: Cser­nyik Rózsika, Őrhalom, Deák Fe­renc u. 8; Domonkos Ferenc, Or­mosbánya, Marsi u. 7; Galgóczy Mária, Bp., IV., Rákóczi u. 46; Horváth Ferenc, Pereszteg, Sza­badság u. 37; Kovács Eszter, Pécs, József Attila u. 29; Nagy Emőke, Sopron, Mező u. 21; Öreg Gábor, Békés, VII. ker. 154; Pólyák Pál, Kápolna, Dembinszky u. 4; Jár­nok Istvánné, Sopron, Baross u. 24; Zombori Zsuzsa, Pécs, Pető­fi u. 63. TORDY GÉZÁTÓL: Dömölki Kamilla, Sárvár, Árpád u. 11; Ferenczy Éva, Alba, Petőfi u. 75; Filip Katalin, Balassagyarmat, Táncsics u. 1­2;­ Komolya Katalin, Bp., VIII., Karácsony Sándor u. 4; Koszó Erzsébet, Bp., VII., Ga­ray u. 30; Kurner Lujza, Székesfe­hérvár, József u. 13; Oláh Mária, Debrecen, Cseres u. 28; Polgár Ágnes., Pécs, Jókai Mór u. 1; Var­ga Jelcin, Szőreg, Gyár u. 10; Vá­­czi Erzsébet, Budaikalász., Magyar u. 15. A nyereményeket postán küld­jük el a nyertesek címére, május 18-i számunkban

Next