Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-20 / 16. szám
4 ^ Z/ilágUtcu SOROZATUNK VadUatuddák (NDK) a váazt Ha megkérdik, mit szeret, válasza lakonikus: — A rövid italokat. Ha megkérdik, mit utál, lasz: _ A konfekcióüzemeket. Ha megkérdik, mi érdekli, feleli: — Az emberek. Ha megkérdik, mivel foglalkozik, csak annyit mond: — Kinevetem az embereket. Ebből is látszik, Schrader furcsa ember. Dél-Berlinben egy konfekcióüzem felett áll a műterme, ahol a falak egész nap finoman remegnek a gépek mozgásától és az üzem zaja szinte egész nap zavarja az alkotómunkát. Az üzem Schrader „honfoglalása" után települt a házba és a rajzoló nem hagyja, hogy megszokott otthonából „kikonfekciózzák”. Ebből látható: makacs ember. Festőnek indult, de „a történelem, amely tele van bábukkal és pojácákkal, nem járult hozzá, hogy egyszerűen festő legyen, csendéletek, portrék, nagy vásznak alkotója, hanem beleszólva életébe, pályafutásába, arra kényszerítette, hogy szót emeljen a világ egyre szaporodó torzságai ellen, bárhol is jelentkezzenek azok. Egyszó egy érdeklődő kultúrsznobba ült egy előkelő bárpultjánál, aki finomkodó modorban, a művészetről beszélgetett vele. Egyetértően bólogatott a szóözönre. Egyszer-kétszer megpróbált válaszolni, vagy közbeszólni, de a kultúrsznob leintette. Schrader megadta magát. Hallgatott és növelte a cehhet. Reggel felé egyszerre rajzolni kezdett. Mikor kész lett, átnyújtotta a kultúrsznobnak: — Uram, ez egyike a legjobb rajzaimnak. A szívélyes vendéglátásért ... A kultúrsznob ránézett a rajzra és elhallgatott. Hirtelen megértette. Karl Schrader egész este Kennedy és De Gaulle figuráján gondolkodott. Ebbőn látható: bölcs ember. Védekezni tud a tolakodók ellen. Ebből következik: boldog. Ha nem hiszik, nézzék csak meg a rajzait: / # — Egy márkát és én megyek moziba... — Nagyképű libák, majd tíz év múlva ismét beszélgetünk! — Uram, önnek valóban nincs szíve? _ Hagysz végre fürdeni, vagy hívjam a mamát? — Mondd csak, a történet a gólyával igaz, vagy csak csalás az egész? — Tanár úr kérem, foglalkozzon vele szeretettel, mert nagyon érzékeny gyerek... — És ki csókolta meg a szomszédok Hildáját? • A képhez még valami hiányzik: Madách demokratizmusa. ★Jegyzetei közt gondolatainak odavetett sorát találták, ezek közt a legfontosabbak egyike: „Párthoz kell tartozni mindenkinek. Spártában ez törvény volt.” Az állásfoglalás kötelessége szemében erkölcsi parancs. Madách érezte, amit az arisztokratikus szemléletű emberek nem éreznek, hogy a történelmi küzdelmekben elkerülhetetlen az állásfoglalás s életünk minden pillanatában igent vagy nemet kell mondanunk. Pedig Madáchra a Bachkorszak súlya nehezedett, a megtorlás szörnyű emlékei még visszajártak kísérteni és Madách tudta, hogy a magyar élet harcra szólít mindenkit a maradiság, a babona, az önkény maradék világával szemben. S Madáchot a tények csak azért hangolták pesszimizmusra, mert úgy érezte, hogy erőtlen azok legyőzésére, érezte elszigeteltségét, látta magánosságát. És mégis azt vallotta, hogy a politika terén is tenni kell. Gondolatai közt, a válasz: „Ilyen viszonyokról, mint a mieink Magyarország politikai életében, más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. — Ők csak a jólét s jobblét közt küzdenek.” Vallja, hogy amely nép elszigeteli magát a haladástól, s előrejutni nem akar, könnyen legázolható Állást foglal a hódításokkal szemben és Fénelon XIV. Lajoshoz intézett levelét idézi, amelyben Fénelon a hódítások szükséges voltáról szóló hazugságot támadja. Madách azt vallja, hogy nem lehet valakire nézve szükséges, ami a más tulajdona, s „valójában csak egy van, ami szükséges: hogy igazságosak legyünk”. Törvényhatósági tudósításaiban így ír: „A nemzet egyesülni tanul s oly erkölcsi hatalommá lesz, mellyel az ósdiak egyszerű negációja szemben nem mehet?’. Másutt pedig így reménykedik: „Mi hazánk virulását épp a jövendőben keressük.” A megyei élet „forgatagában” ismeri meg megyei közigazgatásunk népellenes voltát. Keserűen kifakad: „Hol van az isztokratikusabb institúció megyei rendszerünknél? Legyen szó egy dús, egy nagy hatalmú s kivált nemesség felett rendelkező családról és a szónokok gombaként teremnek, míg a szegény ügyét közfigyelmetlenség közt a jegyző dönti el.” Latolgatja, hogy mi a megyei rendszer hibája s így szól: „Ki pótolhatja az institúciót.” Elmaradottságunkon kesereg és végighordja tekintetét az egész magyar életen. Tiltakozik a halálbüntetés ellen, a nemesi önkény maradványaival is szembeszáll, megállapítja, hogy a rabok nagy részét zsellérek és pásztorok teszik. „Demokratikus intézményeket sürgetünk ... Rendszeres törvényűzést, szabad sajtót, vallási egyenlőséget.. Madách elvileg a centralistákkal tart s mikor a megye megreformálóit vádakkal halmozzák el, megszólal: „...Mi nem vagyunk hűtlen polgárai a hazának mert az alkotmányt nem akarjuk felforgatni, sőt, éppen, mert erősebbet akarunk, sikeresebb eszközöket keresünk az alkalmatlanok helyébe.** A reakció esztendei ezek: hasztalan szól, hasztalan ír, úgy ér®, minden hiába. Senki nála hívebben nem jellemezte ezt az időt: „A mai kor a lehangolásé, nemcsak mi vénültünk, de a mostani fiatalok is vének: egy Börne nem lelkesíti őket, a lelkesítő beszédnél ásítanak, a parlamentben sem mondanak többé olyat, mint 30-ban. Így lehetett Augusztus korában is, mi adja majd az újjaszűletést?” Az 1800-as években lazulni látszottak a reakció kötelékei. A csalódások okozta sebek gyógyulóban. A költőt 48-as programmal a balassagyarmati kerület képviselőjévé választják. 1861. március 12-én Balassagyarmaton programot ad választópolgárainak. Programja méltó, hogy egész terjedelmében ide írjuk: POLITIKAI HITVALLOMÁS A küszöbön álló országgyűlés meggyőződésem szerint azon kevés törvényhozások sorába tartozana, melyek egy új korszakot képeznek, a nemzet léte és nemléte, dicsősége és gyalázata felett határoznak. Méltányos, sőt, szükséges tehát, hogy a választók, kik a hon, és saját maguk legszentebb érdekét népképviselőjük kezébe teszik, be nem érve azon biztosítékkal, mely jelöltjük múltjában fekszik, s mi tán indítója volt annak, hogy megtisztelő bizalmukkal feléje forduljanak, attól nyílt politikai hitvallást is követelnek, melynek pontos megtartásáért a férfiúi bersérzet kezeskedik. Másrészt azonban épp a tárgy fontossága és komolysága, a jövendő fejlődés rejtélyes volta, az európai alakulásoknak egyes országok sorsára naponta növekedő befolyása lehetetlenné teszik oly részletes poltikai program kiadását, melyhez miután a politika Kossuth Lajos szavai szerint az exigenciák tudománya, minden körülményekben való ragaszkodást ígérhetne bárki is, anélkül, hogy vagy az adott szó szentsége vagy a haza java ne veszélyeztessék miatta. De vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokul bevallani lehet, sőt, kell, melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nemcsak egyesnek kötelessége, de melynek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet. Ez alapelveket én, ki szerencsés voltam sokak által a népképviselői nehéz, de éppen ezért dicső pályára kitűzetni, három szóban foglalom össze, s e három szó: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos, küzdelmeink világát, a személyes felelősségre fektetett alkotmány negyes municípiummal és sajtószabadsággal, ezenke legerősebb gyámolával egyetemben. Másodszor. Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését. Harmadszor. A testvériség alatt, a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbevétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben. Az elvek le vannak már ugyan téve az 1848.-dik évi törvényekben is, melyek minden további státusélet egyedül létezhető kiindulási pontjai reánk nézve, s így nincs más hátra, mint azt két nagy férfiú szavával megtoldanom. Különösen mit országunk hercegprímása a nógrádmegyei gazdasági egylet küldöttségéhez mondott: „Hogy sohasem hátra, de mindig előre is Luther Márton világtörténeti apostrophájával. Kimondottam, nem tehettem máskép, Isten engem úgy segéljen, Amen.” Kelt B.-Gyarmaton, 1861. március 12.-én. 1861-ben beszédet akart mondani a nemzetiségi kérdés vitájában. Beszéde az országgyűlési naplóból hiányzik, szövegét feljegyzései közt találták meg. A beszéd idealista és optimista. Azzal kezdi, hogy minden kornak sajátos vezérgondolata van, amely mozgásba hozza az anyag test világát, mely az ízetlen masszából nemes szeszt fejleszt, éltető szellemet, mely nem lehet más, mint szabadság. Ez az egyetlen eszme — vallja Madách —, mely régi, mint a világ, s ifjú, mint a tavasz. „Minden újonnan feltűnt eszmének megítélésében tehát: vájjon a kornak vezéreszméje-e az, s mi értelemben, egyedüli mértékül annak képessége szolgálhat, a szabadság ügye előmozdításában.” A költő, aki Danton bukását oly mély drámaisággal ábrázolta, Saint Just hangján szól hozzánk. Az 1861-es választások idején a nemzet két táborra szakadt. Politikusaink nagy része 347 alapján képzelte el az uralkodóval való kigyezést, de voltak, akik ragaszkodtak 1848-hoz. A 48-as párt hívei abban reménykedtek, hogy az ■rőszak uralma nem tartható fenn tovább. Malách az 1861-es országgyűlés után hűségnyilatkozatot tesz negyvennyolcas elvei mellett és azt üzeni választóinak: „A durva erőszak nem volt és nem lesz maradandó alapja a politikának, szuronyokra támaszkodni lehet, de ülni nem.” Akik az 1847-es alapon történő kiegyezést ajánlották, Ausztria nagysága miatt tették ezt. Még Deák környezetében is alig akadtak olyanok, kik Ausztria közeli válságában bizakodtak. A reakció éveiben állni látszik az idő. Madách történelmi távlatokhoz szokott szeme előbb látta meg a közelgő válságot, mint a vezérpolitikusok. „Óvakodni kell, mondom, Ausztriának közmondásossá lett szerencsecsillagiban feltétlenül bízni, mert ha áll is még az orthodox diplomácia előtt mint axióma, hogy Ausztria létele politikai szükségesség Európában, történt már, hogy ily axióma egy hatalmas szóra öszszeporlott, minden reá épült következtetésekkel együtt.” Madách, aki tanulmányaiban, drámai költeményében azt bizonygatta, hogy a történelem örök körforgás, „A helyzethez” című tanulmányában az örök fejlődés mellett tett hitet a„Nincs-e ezen urak számára história, melyből kiolvashatnák, hogy Husz János máglyájában a reformáció nem temetőt talált, de újabb érvet? Hogy Galilei börtöne daczára a föld meg nem állott?” „Sírom’' című versének befejező szaka úgy fürdik a fényben s borong az árnyban, mint hányódó, szenvedő élete. A madárdal — a ködös nap, Rózsaár — levél hullása. Kis virág hajol síromra, Ő emlékszik, azt hiszem, rám. Hogyha hallom a pacsirtát, Azt hiszem, dalom zengik tán. S fergeteg hajő robogva. Gondolom, hogy népem ébred Számadást tart — és haragján Múltja vesz — jövője éled. S álmodom tán így sokáig. Ámde döre nem lesz álmom. Egykor testesül bizonnyal. Jól tudom s nyugodtan várom. A Kassai Ilona Kossuth-díjas színésznő naplójából Hat kicsi könyv, kusza betűkkel telve, amikor írtam, rázott a busz. Nem naplóféle, csak jegyzeteknek tára, emlékek lánca, vidám, vagy borús. Tizenkettő lehetne belőle — de feledve, hogy száguld az idő — hatot összetéptem, hat maradt, vékony, kopott, egy színésznőtől, ki a naptárakba írta, mit úton, útfélen sorsától kapott... Zalaegerszeg felé robogunk. „Egyéves az Állami Falusiínház — ünnepi vendégjáték.’’ ' Lassít a busz, az úton 2 billió. Egy parasztszekér tengelyivel az égnek, árok saruba borulva hever. Mellette kövér néne átkot szór az égre, vagy hatnyolc paraszt segít neki. Leugrálunk. Szinte egy szuszra hadarja: — Megcsúszott a szekér, rajta százötven csirke, be az árokba, szerteszaladt. Piacra indultam, jaj sose szedem össze ... Antik kórusként áll a parasztok kara. Mi már az úton, a földeken járunk. Párosával hozzuk a sok-sok szétugrott csirkét. A parasztkórus mereven áll, sötéten hajtogatja: — Hagyják, reménytelen. A néne kötözi a megfogott csirkéket. Húsz perc sem telik, megvan valamennyi. Újabb percek — kereken a szekér. Fordulunk egyet: a derékban a csirkék. Szállunk a buszra, néne meg a bakra, a parasztkórus mozdulatlan áll. Az asszony csettent ostorával, közben éles hangon a kórushoz kiált: — Mondom én mindig a színésznépség nagy csirkefogó ... ★ Ünnepnap ha Tatabányán játszunk. Mintha hazamennénk. Valósággal családi a kapcsolat a nézők és a színészek között. Az előadások után hossszú, baráti beszélgetések. Tudjuk, hol épülnek új házak. A város növekszik, hódít rohamosan. Ma este, előadás után, a megszokottnál is nagyobb a beszélgetők száma, családiasabb a hangulat. Éjfélre jár, mikor buszra szállunk. Állnak az emberek, integetnek, a pisla fényekben kendőiket, kezelésüket látjuk. A buszon mondja a szervezők búcsúztak tőlünk. Míg el nem készül az új kultúrház, nem játszunk többet Tatabányán. Hát Isten veled, Tatabánya! Kicsit sajog utánad szívem, így érezhetnek a szülök, ha emberré derekasodó gyerekük elhagyja a házat... ★ Útban Táborfalvára. Állunk — ma már a harmadik defekt. Nincs több tartalék kerék, szerelni kell. A motor is prüszköl. A sofőr megfeszített erővel dolgozik — hét óra — kezdeni kellene az előadást. A közönség már bizonyára együtt — és mi még szeretünk. Elindulunk végre. Egy óra a késés. Egy másik óra, míg megérkezünk. További harminc perc a kezdés, pedig sietünk. De senki sem türelmetlen. Pedig fél kilenc, míg kezdünk, fél tizenkettő, mire végzünk — és a legtöbben itt négykor kelnek reggel, hogy az első vonattal Pestre, munkahelyükre menjenek. De a közönség kitart — és az előadás után sokáig beszélget velünk. Vajon megtenné-e, ha nem szeretne minket?ár Gründet kisasszony vagyok. Az első drámai szerep. Jelentős állomás a színház műsorában: operettek után súlyosabb téma, komolyabb hang. Etyek. A színház vezetői is itt vannak, ők is, mi is izgulunk. De minden rendben: a fejkendős, csizmás közönség könnyezik és kitart. Az előadás végén ráncos arcú, töpörödött néni tipeg az öltözőbe: — Azt a rossz sorú kisasszonyt keresem. Odalépek hozzá, megérinti karom. — Már ne haragudjon, lelkem, olyan szépen fújta, hogy gondoltam, megnézem, igazánból él-e.. Meghatódom. Néha nagyon különös tud lenni a siker... *Az „Átmúlty és szerelem”-mel Salgótarján környékét járjuk. Mióta a Déryné Színháznál vagyok, először játszom kettős szereposztásban. Herendi Máriával felváltva vagyunk Laiszák. Ha Mari játszik, a nézőtéren ülök, figyelem az embereket. A szöveg kissé archaizál, a darab sem könnyű, lesem, hol, mit kell játékkal segíteni a közönségnek. Meglepve tapasztalom, nincs más feladatunk, csak játszani kell, a lehető legjobban. A legidősebbek is ragyogóan értik, követik az előadást. Még a szünetben is Ferdinand és Lujza sorsa foglalkoztatja őket. A második felvonás után, egy fehérbajszos, cserzett arcú bácsi, afféle helyi orákulum, aki között mindig ott áll nyolckis ember, megjegyzi: — Az effélének nemigen szokott jó vége lenni... Elfordulok. Oh, kedves, élet tépte, tapasztalt öreg, hiszen éppen azt tudod, amit annak idején, az a másik nagy öreg, ott Weimarban. A kor, az évek és a távolság, nem számítanak. Az emberélet végső dolgai mindenütt azonosak. Játszhatunk mi mindent, ami színvonalas, vidéken is, nagyon, nagyon megértenek majd minket ★ Szekszárdon, a szálláson azzal fogadnak. Sárika már kétszer keresett. Sárika öcsényben lakik, onnan jár be dolgozni egy szekszárdi illatszerboltba, ahol eladó. 1952-ben ismerkedtünk össze. Akkor tizenöt éves volt, szép, sudár leány, lelkes amatőr színjátszó. Előadásra készültek és megkért, az utolsó próbákon segítsek neki. Egy szabadnapomon kilátogattam hozzá. Hosszú levélben számolt be a bemutatóról, meg arról, hogy megismételték az előadást, azután egyszer Budapesten beállított hozzám: vásárolni jött, gondolta, közben megkeres. Később is találkoztunk. Ott ült valamennyi bemutatónkon, előadások után sokat beszélgettünk. Egyik nap fiúval jött. Azután meghívót küldött az esküvőjére majd fényképet a gratulációmra. Levelezni kezdtünk. Ha keres, könnyen megtalál. Szekszárdon mindig családoknál lakunk, én például egy Márta nevű tanítónőnél. Sári tudja a címet, s már a munkarendünket is csiperi, az előadás napján, ha négy felé leres, nem jön hiába... Nem tudom tovább ... Itt, Szekszárdon, a szálláson, azzal fogadnak, hogy Sárika már kétszer keresett. Biztosan eljön harmadszorra is és továbbmeséli majd az életet, mit egymásról mit sem tudva kezdtünk, míg össze nem kapcsolt bennünket a színház, az örök színház, amely nemcsak idézi, de írja is az életet... • A „Bánk bán”-t játsszuk. Hodász. A sorok közt is állnak. Olyan telt ház van, hogy szól a szervező, érdemes megnézni, mert ilyet még nem láttunk. Azt hiszem, tíz év alatt, mióta a színháznál vagyok, csak egyszer néztem ki előadás előtt a nézőtérre, a „Grandet kisasszony” premierjén. Fejkendős, csizmás közönséget láttam. Most nem az lep meg, hogy tele van a színház, hanem hogy mennyire másképp öltöznek az emberek. Kisestélyikben, fekete ruhákban állnak esküinek. Igaz, az első sorban egy napszítta hajú bácsi a sok gomb és a simuló szövet közt némiképp feszélyezve mozog, de azért viseli a feketeruhát , mert úgy illik a színházban... Ha akartam, ha nem, mérleget kellett készítenem. Egy apróság, de fontos és tíz év változás... Azt hiszem, aznap este, Hodászon, nagyon felszabadult, mégis nagyon elgondolkozó Melinda voltam ... ★ Ma Celldömölkre utazunk. Antigoné vagyok, harminc előadás után, újabb kettő előtt. Ha lesz. Mert egyelőre lépésben haladnak, hótorlasz hótorlaszt követ az úton. 1963 tele nem az Állami Déryné Színháznak dolgozik. Valaki egy hőmérőt hozott az útra: a higany mínusz 18—20 között mozog. Nem az országúton, a szántóföldön járunk, a sofőr azt mondja, legalább négy óra lesz a késés. A szervező sietne, amennyire lehet: több község diákjait vonta össze, egy részük vonathoz megy, el kell érnie az utolsót, ha sokat késünk — hogyan érik el? A késés végül: három és fél óra. Mégis óriási ováció fogad. Fagytól piros arcra is, Szinte, sorfalat állnak a diákok, s gémberedett rézzel segítenek, amiben tudnak. Öltözködni rohanunk. Közben a műszakiak hangját hallom: „Ide tedd! Oda tedd!” Fél óra múlva kezdődik az előadás. Majd mikor véget ér az első, beül az új közönség, s szünet nélkül indul el a másik. A tapsvihar kárpótol a fáradtságért, s mire újra útrakészen állunk, halljuk: a diákokkal elment a vonat. Megnyugodva szállunk fel a buszra... SZTÁRFOTÓ - PÁLYÁZATUNK KI JÁTSZOTTA? (Folytatás az 1. oldalról.) Az első forduló megfejtése: VIVIAN LEIGH — 4. ALAIN DELON — 2. GINA LOLLOBRIGIDA — 1. ORSON WELLES — 3. HANKY ZSUZSÁTÓL, Angelmayer Kamilla, Kisoroszi, Széchenyi u. 5; Asbóth Katalin, Szeleste, Petőfi u. 6; Babák Mária, Békésszentandrás, Árpád u. 3; Romanovszky Edit, Tótkomlós, Kossuth Lajos u. 3; Kiss László, Hegyeshalom, Rákóczi u. 9; Magyar Gyöngyi, Kisbucsa, Kossuth Lajos u. 20; Nánási Izabella, Miskolc, Kinizsi u. 2; Soós Klára, Fegyvernek, Brigád u. 13; Szikra Aranka, Attala, Rákóczi u. 14; Temesi Judit, Dunaújváros, Vasmű út 2,3. PSOTA IRÉNTŐL: Balogh Ágnes, Bp., HL, Kiscelli u. 46; Békés Anna, Kaposvár, Szigetvári u. 72; Becze Rózsa, Mucsfa, Kossuth Lajos u. 40; Csurgó Lajos, Gyúró, Templom tér; Hunkár Ferenc, Bp., IX., Szamuely u. 46; Koszó Vera, Piliscsaba - Jászfa u. Somogyi Béla u. 6; Kustra Gábor, Vecsés, Bajcsy-Zsilinszky u. 55; Pásztor I Mária, Léchcséke, Fő u. 96; Romancsik Klára, Szerencs, Gyári kert 3; Vancsó Mátyás, Óföldeák, Dózsa György u. 1. VASS ÉVÁTÓL: Cseke Mária, Pellérd, Petőfi u. 7; Donáth Gyöngyi, Hajdúszoboszló, Puskin u. 11; Fábián Etelka, Szmény. Fő u. 51;Kákics Mária, Barcs, Ady Endre u. 7; Lőrincz Béla, Jászberény, Garai u. 14; Lőrincz Katalin, Cegléd, Tömörkény u. 53; Naszádos Magdolna, Baja, Budai Nagy Antal u. 13; Sebők Anna, Bp. IX., Üllői u. 149; Tóth Ferenc, Pétfürdő, Lenin út 1; Veprik Edit, Bácsalmás, Lenin út 15. VÁRADI HÉDITŐL: Bagyula József, Bp., Vit, Dob u. 31: Baranyi László, Tokaj, Tarcali u. 37; Birkás Krisztina, Bp. I., Gellérthegy u. 31; Budaházy Ibolya, Debrecen, Gorkij u. 27: Ferenczi József, Miskolc, Tanácsháztér 7: Heresz Katalin, Miskolc, Szabó Jenő u. 6; ifj. Laskó László, Eger, Mekcsey u. 4: Sejben Valéria, Kistelek, T. 20: Tóth János, Miskolc. Egyetemváros E 5: Törőcsik Mária, Kecser, Kossuth Lajos u. 24. BASTI LAJOSTÓL: Aradi Márta, Bp., VII., Damjanich u. 12; Déry Gabriella, Nagymaros. Magyar u. 4; Gerhát Judit, Szarvas. Eötvös u. 8; Rákóczi Károlyné, Hódmezővásárhely, Szöllő u. 34; Király Julianna, Bp., IX., Berzenczey u. 10; Kovács István, Bp., XII., Agancs u. 18; Krizsán Éva, Miskolc, Petőfi u. 20; Nagy Mária, Hajdúszoboszló, Galgócz sor 19; Petrovics Zsófia, Veszprém, Fenyves u. 24; Szabó Miklós, Bp., XL, Schneidel u. 14. LATINOVITS ZOLTÁNTÓL: Benkó Zsuzsa, Szekszárd, Bezerédi u. 15; Horváth Antalné, Bágyogszovát, Fő u. 9; Józsa Ferencné, Bajza, Klapka u. 22; Kezor Irén, Monor, Deák Ferenc u. 38; Kocsis Sándor, Dunaújváros, Dunasor 7; Kovács Margit, Hajdúnánás, Ujszőlő 16; Kővári Mária, Rákóczi-b. telep. Május 1. u. 6; Németh Éva, Bp., XII., Diósárok u. 1; Orosz Rozália, Bp., XIV., Hungária krt. 84; Szabó László, Vác, Gyarmati.. u.,14*Q . MÁRKUS LÁSZLÓTÓL: Borók Kálmán, Püspökladány Damjanich u 19; Garai Erzsébet, Nyíregyháza, Kalinin u. 81; Kiss Jenő, Győr, Híd u. 19; Kiss Klára, Miskolc, Felszabadítók u. 20/a; Mersich Ida, Bp., Xvi., Újpesti skp. 6: Nagy Mária, Celldömölk, Gábor Áron u. 9; Négyessy Ibolya, Miskolc, Örs u. 7; Sóvári Ilona, Városlőd. Kossuth Lajos u. 7; Szlabon Margit, Siófok. Kos-Második forduló - a Sóth Lajos u. 16; Tivolt Károly, Mátravidéki Erőmű 14 b. . RÁTONYI RÓBERTTŐL: Csernyik Rózsika, Őrhalom, Deák Ferenc u. 8; Domonkos Ferenc, Ormosbánya, Marsi u. 7; Galgóczy Mária, Bp., IV., Rákóczi u. 46; Horváth Ferenc, Pereszteg, Szabadság u. 37; Kovács Eszter, Pécs, József Attila u. 29; Nagy Emőke, Sopron, Mező u. 21; Öreg Gábor, Békés, VII. ker. 154; Pólyák Pál, Kápolna, Dembinszky u. 4; Járnok Istvánné, Sopron, Baross u. 24; Zombori Zsuzsa, Pécs, Petőfi u. 63. TORDY GÉZÁTÓL: Dömölki Kamilla, Sárvár, Árpád u. 11; Ferenczy Éva, Alba, Petőfi u. 75; Filip Katalin, Balassagyarmat, Táncsics u. 12; Komolya Katalin, Bp., VIII., Karácsony Sándor u. 4; Koszó Erzsébet, Bp., VII., Garay u. 30; Kurner Lujza, Székesfehérvár, József u. 13; Oláh Mária, Debrecen, Cseres u. 28; Polgár Ágnes., Pécs, Jókai Mór u. 1; Varga Jelcin, Szőreg, Gyár u. 10; Váczi Erzsébet, Budaikalász., Magyar u. 15. A nyereményeket postán küldjük el a nyertesek címére, május 18-i számunkban