Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-05 / 1. szám

.......H»»HIIIII>IIII|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||h||||||||||[[[[|[[||||[| : ßjnedei I niminiiHiiiiilllllllllHillinillinilllllillliinilllllllllllillUIIDIIIIIIIIIIIIIIIIillilllllllllllill MINDENT AZ ARANYÉRT! Ritka üzem ez a Szovjetunióban. Dolgozói, kik valóban a kommunista erkölcs követői, nyíltan vallhatják, hogy ők mindent az ara­nyért tesznek, hajszolják a sárga kincset. Az üzem neve. ..Vidám aranybánya“. Ott van, ahol az Alts'j útjai véget érnek, csupán az az ösvény vezet hozzá, melyet a terepjáró gép­kocsi hagy maga után bukdácsolva, erőlköd­ve a tajga tundrás tisztásain. Egy kutyakörbe öltözött lovassal érkezünk egyidőben. Újságokat hozott huszonöt kilo­méterről. És éppen most indul a helikopter , arannyal megrakodva. Gyors hegyipatak zu­hog gőzölögve, robbanóanyag fojtott mozgá­sa a mélyről és motorok egyenletes zúgása... Szibériában — télen — a parkírozó sofőrök nem kapcsolják ki a motort. Az öltözőben egy nő végigméri termetün­ket és bányászruhát ad. A villanylámpa súlya alatt a fémsisak homlokomba mélyed — szo­rít. Jobb vállamat ötkilós akkumulátor fá­rasztja. Az aknában víz, gumicsizmánk cup­pog, nyirkos sötét, aztán váratlanul éktelen berregésbe kezd egy fúrógép, csak úgy zeng a hegy belseje. AZ ÖTMÁZSÁS RÖG Előttem lépked a bányatechnikus, mögöt­tem az üzemvezető. Szóval tartanak. Bár nem unatkozom. Igencsak lábam elé kell néznem. Tekergő kábelek, sínváltók, deszkák. — Negyvenkilencben jöttek ide az első geológusok. Akkor kezdődött az aranykeresés a Vidám Szojka patak mentén. Egy geológus nő, Hesm­ájeva talált szabad aranyat a pa­tak hordalékában. Aztán megfúrták a kör­nyéket, a fúrófejek körü­ltapogattak egy öt­száz kilós aranyrögöt. Ötvenben indult a bá­nya. — Jó napot, jó napot! — A bányászok le­állnak, mellénk lépnek. — Van arany? — kérdezi az üzemvezető, megvilágítja a poros arcokat. — Van, csak a sűrített levegő kevés. — Szólok a diszpécsernek a megafonon. Sziklafal. Száz színben tündöklő kőfal. Le­locsolják vízzel, mondják keressek aranyat. Ez itt? Nem, az réz. Ez? Ugyan, hamit. Megvan! Az csak ezüst. Karbid-fénnyel végigpásztázzák a 2—3 négyzetméter nagyságú falat. Három sárga foltot mutatnak, a legnagyobb, mint egy öt­filléres. Féltve takargatják őket kis kiugró kövek. — A hóna alatt kell keresni az aranyat. — És csak ennyi? — Hogy hogy csak. Csuda gazdag kőzet ez. Koncentráltsága a legmagasabb. Egy tonna kőzetből húsz gramm arany is kivonható. A bányászok rágyújtanak. — Itt még szerencsénk van. Mert van úgy, hogy megyünk, megyünk aztán sehol semmi. Pedig átlós irányba haladunk. És nem vaj ez, hanem gránit... — A legkeményebb kőzet. A bányatechnikus magyarázza: — Ez az egyetlen hely a Szovjetunióban, ahol gránitban van az arany. Erős gépek, erős emberek kellenek ide. — Az áramot hogyan kapják? — Saját áramfejlesztőnk van. Meg mozink, pékünk. Most hogy teljesen el vagyunk vág­va a külvilágtól. Nyáron mocsár, télen alkal­mi út, hó és vihar. — A keresetet mire költik? — Megkeressük a háromszáz rubelt is. (Ez majdnem ötezer forint!) Hát, ebben a hón­ap­­ban például drága szőnyegeket hoztak. Szét­kapkodtuk. Ki házat épít, a Fjodor ... Hallják a nevet és hatalmasat kacagnak. — ... a Fjodor az anyósának épített külön házat. A technikus elvtárs, meg Nárján Mar­ban hagyta a pénzt, ugye? IVÁN BEINK VÁLÓPERE A technikus mélyet szív cigarettájából. — Ne nézzék a rendetlenséget, inkább igyanak. Mennyit változott attól, hogy levetette a bányász uniformist. Gyermekes arcvonások, kissé lázas szemek, vékony, hosszú ujjak. Va­lóban nem nézem otthonában a feltépett kon­­zerves dobozok gyűjteményét, az altaji vod­ka, a tejszesz is elnehezíti látásomat. — És az a Narján Mar-dolog? — kérdezem. Hja Gricser felvételei Arcán látom, csak ezt ne kérdezzem. Tölt. És mivel másodszori kíváncsiskodásomra is csak tölt, ördögbe Narjan Marral és a tej­szesszel. Másoktól tudom. Narjan Mar kisváros az Északi Jeges-ten­ger partján. Ide érkezik meg 1948 telén a fia­tal bányatechnikus, Iván Bezuk. Ide helyezik a moszkvai iskolából. Szülei zenészek, ő egy zongorás, nehézfüggönyös Puskin téri lakás­ból kerül az örök,sötét északi város bányájá­nak barakkjába. A ház előtt őr áll, bűnözők­kel lakik együtt. Esténként egy szörnyű vi­lágról hallgat argóval telitűzdelt visszaemlé­kezéseket. Sokat dolgozik, sokat hall, meg­­emberesedik. Nősül. Két kollégája a tanú, „szobatársai” ki tudja honnét szerzett kaviárt raknak az ünnepi asztalra. Lakást kap, a bá­nya már „olajozottan” dolgozik. Unatkozik. Felpakolja az asszonyt s egy helikopter le­rakja őket a Vidám aranybányánál. Építi a bányát, de az asszony visszavágyi­k északra. Elutazik. Iván Bezuk négyszer érte megy. És egyszer visszatér, mint elvált ember. Pedig a földben itt nincs mágnes, csak munka, izgalmas keresés. És mi vonzhat a föld felett? Ennek a százegynéhány bányász­nak testvéri összetartozása? A tonnás betonkövek őrült forgása alatt csikorogva és vízben fulladozva törik az érc. A mosókban, az ülepítő kádak alján, savak­ban analizálódik a természet. Aztán finom por már a hegy­i lapátokon és a fekete lisztből fel-felcsillannak az arany milligram­mok. A motor nem győzött eleget várni. Meg­próbáljuk beindítani, aztán megpróbálunk ki­jutni innét, vissza a legközelebbi városba. Komornik Ferenc Mikroszkóp alatt az aranyhús érc A bányászok aranyfoltok után kutatnak lent a mélyben Miskával a bijszki repülőtéren találkoztunk­ Altaji favágók ajándékozták a pilótáknak és azóta nagy örömmel üdvözli a távoli repülésről hazatért „gazdáit’“ A miniszter barátja Akit a hízelgők Franco jobb keze néven tisztelnek, Alonzo hadügyminiszter úr őexcellen­ciája 1957 novemberében Mal­lorcán töltötte szabadságát. Itt mutatták be neki a sziget kü­lönlegességeként Madoro urat, a hoteltulajdonost, aki szabad idejében szobrászkodik. Az amatőrt az tette híressé, hogy percek alatt készíti portréit, melyek a hozzáértők szerint művészileg is tökéletesek. Amikor a kegyelmes úr re­mekbe szabott arcmása is egy órán belül elkészült, Alonzo kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy a szobrász és alkotása társaságában lefényképezzék, s a felvételre sajátkezűleg írt meleg sorokat. Senki sem gon­dolta­, hogy ezeknek az ajánló szavaknak egykor még nagy szerepük lesz Madojo életé­ben. Ám egyszer a titkosrendőr­ség Madojo nyomaira bukkant. Ez az ember ugyanis a spa­nyol polgárháborúban a fasisz­ta Francóék ellen harcolt, csak akkor 21 esztendős volt és negyven kilóval könnyebb. A börtönt is megjárta, de sike­rült megszöknie, s a Dél- Amerikában töltött évtizedek után tért vissza a Spanyolor­szághoz tartozó Mallorca szi­getére. Úgy vélte, húsz eszten­dő elmúltával nyugodtan él­het. Itt kapta a hírt, hogy azonnal menekülnie kell. Madoro élettársa, egy svéd nő, még ő sem tudott arról, hogy a férfi, s a régesrégen eltűnt ifjú szobrásztehetség, Juan Romeu egy és ugyanazon személy. Most, mikor megtud­ta, azonnal döntött: el kell hagyniuk Spanyolországot. Az út kalandos vállalkozásnak látszott, mégis sikerült. Először Barcelonába utaztak, s innét bérelt kocsin mentek tovább, a Píré­ne i­s­okban levő Puigcerdába. ,a határállomá­son ugyanis a turisták hat órára érvényes vízumot kap­hatnak a szomszédos kis fran­cia helység, Bourg-Madame meglátogatására. Természete­s KATARON ÁTSEGÍTŐ FÉNYKÉP — A HADriv 3Lii*ír~smn­n­d 110,1x1 ajánló 00 RAIVAI- sen itt is papírok kellenek. Madoro a maga igazolványát nem akarta felmutatni, hiszen azonnal letartóztattak volna. Helyette a fényképet adta át. „Uraim — mondotta —, ami­kor Barcelonából elindultunk, nem gondoltam, hogy átláto­gatunk Franciaországba is. De így alakult. Viszont láthatják, hogy a hadügyminiszter úr ő ke­gyelmessége barátja vagyok." Az, érv hatott. A rendőrtisztvi­selő negyven napra szóló, rend­kívüli vízumot adott. A fénykép azonban még egy­szer előkerült, mégpedig a pá­rizsi spanyol konzulátuson, ahol a tisztviselők készségesen segítettek is a hadügyminiszter barátján, aki „zsebtolvajok áldozata lett" , ezért nem rendelkezett igazolványokkal. Romeu a francia fővárosban telepedett le. Két évet töltött ott, s aztán feleségével együtt átköltözött Svédországba, ahol senki sem keresi az egykori spanyol forradalmárokat. Elképzelhető, hogy a had­ügyminiszter miként­ véleke­dett, amikor hírt kapott ,,ba­rátja’‘ sorsáról, körülményei­ről?! (6) A Crown Agents égitestünk egyetlen vállalkozása, amely 110 esztendő óta teljesíti az egzotikus országok legkülönfélébb megbí­zásait és az árukat a világ leg­távolabbi sarkaiba is eljuttatja. Fogkefeprogram Nemrégiben történt, hogy a Fidzsi-szigetek egészségügyi szervei úgy találták, legfőbb ideje bevezetni a sziget lakossá­ga körében a fogápolást. Viszont a tág keretek közt kidolgozott fogápolási program” kivitelezé­­se azon bukott meg, hogy a ke­reskedelemben található legol­csóbb fogkefe is többe került, mint amennyit egy jámbor fidzsi képes kiadni erre a szerszámra. Ekkor légipostán SOS segély­kiáltást küldtek a Crown Agents­­nek. És a különös szervezet műkö­désbe lépett. Rövidesen megálla­pították, hogy kis hibák miatt rendszeresen több ezer fogkefét selejteznek ki , miután ezek a kereskedelemben nem értékesít­hetők viszont még megfelel­nek a fogkefe-szoktatás céljaira, így a Crown Agents a selejt nylon fogkeféket nevetségesen olcsó áron felvásárolta és to­vábbította a Fidzsi-szigetekre. A cég olykor a legképtelenebb üzleteket bonyolítja le, így pél­dául egy dél-tengeri sziget ki­rálynőjének kívánságára — aki szokatlanul magas volt — egy olyan Rolls-Royce kocsit szerez­tek, amely negyvenöt centimé­terrel volt magasabb, mint a szokásos gyártmányok. A hong­kongi hatóságoknak pedig egy olyan hamvasztó berendezést te­remtettek elő, amely — a vallási érzület tiszteletben tartása mel­lett — egyaránt alkalmas volt hinduk, konfuciánusok és ke­resztények elhamvasztására. De ha Zanzibár uralkodója új mo­toros jachtot akar vásárolni, akkor is a Crown Agents lép ak­cióba. Áldásos tevékenységüket azonban mi sem bizonyítja job­ban, minthogy érdemeik közt tarthatják számon azt a tényt is, hogy a cég nevéhez fűződik több teljes gyarmati hadsereg felszerelése is. A Crown Agents naponta nyolcezer levelet kap a világ minden részéből. Ezeknek a le­veleknek a súlya évente 14 ton­nára rúg. Működésüknek jelen­tőségét pedig az is igazolja, hogy csak 1991-ben 171 ezer megbízást teljesítettek, ezeknek összsúlya meghaladta a félmillió tonnát, értéke pedig elérte az 56,5 mil­­lió fontot. A vállalkozás gyökerei még a múlt század elejére nyúlnak vissza. Akkoriban minden egyes gyarmat egy beszerzési ügynök­séget tartott fenn Londonban, ez intézte ügyes-bajos dolgaikat. Az ügynökségek azonban kon­kurenciát teremtettek egymás­nak és a különféle korrupciók melegágyaivá lettek. Ezért 1833- ban IV. Vilmos angol király létrehozott egy közös ügynöksé­get, a Crown Agents-t, ami a leglehetetlenebb kívánságokat is teljesítette, amit csak ki tudtak találni az angolokkal lepattiát törzsfőnökök, szultánok, kis­királyok és nagybirtokosok. A Crown Agents így bebizonyította egyrészt, az angoloknak a szö­vetségesek­­iránt tanúsított jó­indulatát, másrészt pedig a tete­mes anyagi hasznon kívül elő­készítette az angol kereskede­lem pozícióit arra az időre, s ez a korszak napjainkban érke­zett el, amikor befellegzett a gyarmati uralomnak. Mahendra versenylovai Érdemes végigjárni a cég rak­tárait. A séta egy földrajzi at­laszon keresztül tett vándorlás­hoz hasonlítható, mert ennyiféle névvel másutt sehol sem talál­kozhatunk. Találhatók itt: keki­­­ngek a nahangi gyarmati kato­nák részére, három versenyló Nepál királyának, hogy ne unat­kozzék, azonfelül egy, a hong­kongi rendőrség részére szállí­tandó víziágyú, mely színes vi­zet lövell, hogy ily módon fesse meg a tüntetők ruházatát és bő­rét, vagyis könnyebbé tegye az ellenállók elfogatását. A Crown Agents hatalmas do­kumentációs raktárral is rendel­kezik. Itt őrzik azoknak az áruknak a műszaki leírásait, me­lyeket valaha valahová szállítot­tak. E dokumentációs tárra jel­lemző, hogy nemrégiben egy karib-tengeri sziget fogházának igazgatója azzal a kéréssel for­dult hozzájuk, hogy a zárkák zárjainak egyes alkatrészeit pó­tolni kell. Miután a Crown Agents szállította ezeket a zára­kat a múlt­­század végén, min­den nehézség nélkül el tudta ké­szíttetni az alkatrészeket. A Crown Agents ezenkívül mint állásközvetítő is működik. Meg­rendelésre mindenfajta szakem­bert „beszerez”, ha kell karmes­tereket, fogházigazgatókat, orvo­sokat és tanárokat, de ha szük­ség van rá, bizton lehet számí­tani a dzsungel-hadviselésben ta­pasztalt katonáira is. Korona nélkül Annak ellenére, hogy a Crown Agents ma már nem tartozik az angol államapparátushoz, és cég­jelzésükben sem viselik az an­gol királyi koronát, a cég 1600 főnyi alkalmazott gárdája még ma is a kormány által kineve­­zett két „koronaágens” utasítá­sait tartozik végrehajtani. S ez a két igen tiszteletre méltó úri­­em­ber természetesen elsősorban nem az „egzotikus” államok ked­ves vevőinek óhajait tartja fi­gyelemben, hanem az angol kor­mány politikai és gazdasági ér­dekeit. (Ö. Gy.) RENDŐRFELSZERELÉS TRÓPUSI ORSZÁGOK SZÁMARA BPiWPSWI A CROWN AGENTS LONDONI KÖZPONTJA A néger James Meredith ügye világszenzációt je­lentett tízszer katonáit ve­zényelt ki a washingtoni kormány, hogy a helyi faj­gyűlölő hatóságok ellenállá­sával szemben biztosítsa felvételét Meredith azonban csak kivétel, amelyre az amerikai kormány hivatkozni tud, ha a nagyvilágban szó esik az Egyesült Államok déli részé­ben uralkodó faji megkülön­böztetésről. Clyde Kennard esetével aligha dicsekedik az amerikai propaganda. Pe­dig Kennard is ugyanazt akarta, amit Meredith — de neki nem egyetem, hanem börtön jutott osztályrészük Clyde ugyancsak Mississip­pi államban, Rattiesburgban született. Három évig tanult a chicagói egyetemen, ahol már nem érvényesül a faji megkülönböztetés. Szülei 1955-ben azonban visszatér­tek a Mississippi államban levő kis birtokukra. Házuk autón negyedórányira fek­szik a „Lily White“ egye­temtől, amely már nevében is büszkén hirdeti, hogy „fehér”.­­ Clyde Kennard viszont fekete volt. A fiú 1958-ban kérte fel­vételét az egyetemre. Ekkor behívták Colemanhoz, Mississippi állam akkori kormányzójához, aki Mac­­Cainnak, az egyetem elnö­kének társaságában fogadta és felajánlotta: ha vissza­vonja kérését, akkor az Egyesült Államok bármely kollégiumában­­folytathatja tanulmányait Mississippi ál­lam költségén. Clyde a nagy­lelkű javaslatot visszautasí­totta, mert szüleivel akart maradni. A kormányzó ek­kor arra kérte, legalább a választásokig függessze fel kérelmét Kennard ezt meg is tette, foglya 1959 őszén azonban ismét jelentkezett. MacCain elnök fogadta , de a megbeszélé­sen ott ült még egy férfi, a faji elkülönítés betartása fe­lett őrködő legfelső állami bizottság vezetője. Az elnök közölte a néger diákkal, hogy kérelme „elégtelen és szabálytalan” — ezért eluta­sítják. Mikor a csalódott diák kilépett az egyetem kapuján, két rendőr várta és rögtön letartóztatták. A békebíró — szabálytalan ve­zetés miatt — 600 dollár büntetésre ítélte, fellebbezé­sét elutasították, közben le­járt a határidő is. A következő évben azon­ban Kennard ismét jelent­kezni készült. A fajvédő hatóságok már azon töp­rengtek, bezárják az egyete­met, hogy elkerüljék a né­ger diák felvételét, amikor egy raktárból 1960. szeptem­ber 25-én öt zsák csirkeele­delt loptak el. Értéke zsá­konként öt dollár. Johny Cee Roberts, 18 éves analfa­béta néger a tárgyaláson azt vallotta, hogy a lopást Clyde Kennard terveitek! Bár a bíróság előtt Roberts ellent­mondásokba keveredett, Kennardot a betöréses lopás képtelen vádjával mégis hétévi börtönre ítélték. Ro­berts csak öt évet kapott, azt is feltételesen. James Meredith másfél év múlva valószínűleg megkapja diplomáját, de Kennard, mint büntetett előéletű, soha többé nem lépheti át Mississippi állam egyetemeinek kapuját. Akár­csak Meredithre, rá is fegy­veres őrök vigyáznak, bár nem azért, hogy bántódás ne érje, hanem, hogy meg ne szökjön a Parchman-börtön falai közül.­ ­ — Karacs — SZÓLJON A DOB Szélesvásznú, szovjet ifjúsági film Csak a moziban látható, a TV nem közvetni

Next