Magyar Ifjúság, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-06 / 27. szám

Monsieur Dániel párizsi történetei A „Csodák udvara Monsieur Dániel elhatározta: megismertet Párizzsal. Csaknem fél évszázada, hogy elhagyta Magyarországot. Közel negyven éve él Párizsban, azóta rajongója a Szajna-parti városnak. Eredeti foglalkozására nézve, görög és latin tanár, s ha a régi Hellasról beszélünk, olyan láz hevíti, hogy egészen megfiatalodik. (Különben 74 éves.) Ahogy később kiderült, ha Párizs érdekességeit és szépségeit kell bemutatni, Monsieur Dániel akkor is fáradhatatlan. Ilyenkor nem veszi észre az idő múlását, a megtett kilométerek számát. .. Egyébként egy francia utazási iroda, a CGU akalmazottja, s ha magyar turisták látogatnak Párizsba, többnyire ő vezeti őket. De hadd adjam át a szót most Monsieur Dánielnek. EZEK A KESKENY UTCÁK, régi házak ... ez maga a régmúlt. Nézze ezt a két pletykás öreg épületet. Hát nem összehajolnak a fejünk felett, s irigyen, még az égboltot is eltakarják. Romantika ... giccs, és mégis, ez Párizs. No, nem a legrégibb. Tudja hány éves ez a város? Kétezer. Az első történelmi irat Julius Caesar naplója: „De bello Galilea”. Ebben ír arról, hogyan talált a Szajnán egy szigetet. A mai Cité-sziget az. Egy gall törzs védte cölöpök, földhányások, nehéz kövek védősáncai mögül. A Párisisek törzse. Ahol most járunk, nem a legősibb Párizs, de az épületek legtöbbje mégis 700—800 éves. Nézze ezt az öreg templomot. A „Julien des povres“ Párizs legősibb temploma. Még 900-ból való. S milyen csend van itt! Mintha 900 óta szunnyadna minden. Nézze! Éppen szemben a templommal a „Caveaux des Oubliettes!” Speciális, / / történelmi emlékeken alapuló kiskocsma. Alatta két emelettel ott van az „Elfelejtettek pincéje“. Azokat az elítélteket, akiket odasüllyesztettek, étbenszomjan tartottak, ott is felejtették mindörökre. A pincéből a Szajna alatt alagút vezet a Notre Dame sekrestyéjébe. Régen ez titkos folyosó volt. Na, ugyanitt esténként vidáman szórakoznak. Ez az élet rendje. Nézzük csak, mit hirdet Oubliettes kiskocsmája. ..Régi francia dalok. Történelmi találóskérdések. Sikamlós dalok és jelenetek a közönség részvételével”. S mindez összesen 7,50 frankért. Most keresztülvágunk ezen a keskeny utcácskán. S odaérünk St. Severin templomához. A Quartier Latin egy mellékrészében járunk. Ez itt a Hotel de la Belle Etoille. Mennyi kis hotel, ugye? S mennyi kávézó. Itt egy melléktábla. Vatel, a szent szakács emléktáblája. A nagy Condé herceg maitre de hotel je volt. Tragikus halálát Madame Levigne énekelte meg. 1671-BEN TÖRTÉNT. Condé herceg nagy vacsorát rendezett a király, XIV. Lajos tiszteletére, Chaintilly-i kastélyában. Vatel, a herceg főszakácsa türelmetlenül várta a marée, a tengeri hal megérkezését. Amikor továbbra is csak késett, attól való félelmében, hogy szégyenben marad a király előtt, átdöfte magát kardijával és meghalt. Néhány perccel később megérkezett a marée. Nem fáradt el? Kanyargósaik ezek az utcák. Tudja, most hol járunk? Nézelődjék csak körül. A középkorban ez volt a Cour de Miracles, a Csodák udvara.- Hallott a Cour de Miraclesről? Nagy hatalom volt évszázadokon keresztül Párizs szívében. A koldusok, tolvajok, mágusok és csalók birodalma. Királyuk is volt. Kolduskirály. Úgy nevezték a „Grande Gueurce“ A Grande Gueurce haláláig viselte tisztségét. Amit emberei összekoldultak, beadták a közös kasszába. S a kolduskirály gazdag volt. Adót nem fizetett, de nem egyszer adott kölcsön pénzt az igazi királyoknak, például V. Károlynak. A főurak nem merték megközelíteni ezt a negyedet. Ha bemerészkedtek, nem jöttek ki, s megtalálták holttestüket a Szajnában. A koldusok birodalma déli irányban , a Notre Dame-tól a Place Maubert terjedt, másik oldalról a Szajna s a Sar Michel Boulevard határáza. Itt a Piance Maubert-en égették el az inkvizíció idején Etienne Dadét, a filozófust, nyomdászt és nyelvészt. Kis házak, régi utcák, öreg csavargók. A megelevenedett háromgarasos regény. Valóbbat a képzelet sem alkothat, de a valóság megihlette az írókat. Nemcsak Brechtet, s a francia Savacoes-t, aki regényt írt a Cour de Miraclesről, de sok mást is. Elsősorban Villont, aki itt élt, itt írta verseit, itt tolvajkodott s innen szökött meg, amikor felnégyelésre ítélték. S a történelem azt sem cáfolja, hogy éppen itt kötötték fel, hol vidám verseit írta... A KÖLTŐNEK, A PÁRIZSI KOBORDIAKNAK itt volt a hazája. Máig sem tudjuk hogyan halt meg. Valószínűleg mégiscsak felakasztották, ő volt az első igazi lírikus, párizsi utcalányok és tolvajok poétája, akiről feljegyzi a történelem: „meghalt valószínűleg 1439-ben“. A XIII-ik század végétől, a XVII. század végéig állt a Cour de Miracles állam, az államban. A királyi csapatok többször is megtámadták, de ők mindig visszaverték őket. XI. Lajos, a királyi csapatokból egyszer 6000 embert vezényelt ki a koldusnegyed ellen. De ezekben a szűk kis utcácskákban a csapatok nem tudtak felfejlődni, s olyan vereséget szenvedtek, hogy alig néhány száz ember menekült meg közülük. S ma, látja, keskeny utcák, régi házak szövevénye, hoteled. Kínai vendéglők, arab és indiai üzletek. Arab csodák, kelet rejtélyei. KENDI MÁRIA Legközelebb Monsieur Dániel elmondja „Egy skandalum története”-t. ÖREG PÁRIZSI TETŐK A NOTRE DAME KÖZELÉBEN (Szalay Károly felvétele) Az uniformis vonzóerejét már sokan próbálták megmagyarázni. Joseph Ziegler azonban még ma sem tudná megmondani, tulajdonképpen miért is hagyta ott a bányát, ahol már szépen előrehaladt, s miért öltötte magára a nyugatnémet hadsereg egyenruháját. — Pedig az apám is kitagadott — mondja. — El sem búcsúzott tőlem, s az utolsó este kijelentette: látni sem akar többé. Akkor egy vállrándítással elintézte a dolgot, s olyan peckesen sétált a kaszárnyaudvarban, mintha nem is lenne nála különb legény az egész garnizonban. — A politikai vitákon kezdődnek a bajok — folytatja. — Minden héten egy tiszt tájékoztatott bennünket az aktuális eseményekről. De a kapitány valami egészen torz szemüvegen át nézte és mutatta a világ dolgait. Ziegler őrvezető korábban nem sokat foglalkozott politikával, talán azt sem tudta, hol van Jemen, vagy mi is a multilaterális atomfegyverkezés, viszont mégsem állta meg szó nélkül, hogy „az amerikaiaknak ellenőrzést kell gyakorolniuk Kuba felett, mert az oroszok elnyomják ezt a szerencsétlen népet”. — A légi felderítésekre gondol? — kérdezte? — Természetesen — válaszolta a kapitány. — Ugyanilyen alapon a kubai repülőgépek is berepülhetnek az USA légterébe?!... — Még mit nem! horkant fel a kapitány. Nézeteltérések támadtak más alkalommal a magyar ellenforradalomról, azután a nyugatnémet gazdasági csodával kapcsolatban és a Franciaországban létesített kiképzőtáborokról is. Lassan a fiatal katonát „vörös”-ként könyvelték el. Ezért parancsnoka is megtagadta hozzájárulását ahhoz, hogy gépkocsivezetői iskolára menjen. — Akkor bántam meg először, hogy önként jelentkeztem ... Kelet-Berlinben, egy szerkesztőségi szobában beszélgetünk. Nyugodtak a mozdulatai, egyszerűek a mondatai. Nehéz út vezetett a nagy elhatározásig, hogy átszökik a Német Demokratikus Köztársaságba, emberileg és fizikailag is nehéz út, de most már túl van rajta. S ezt a megkönnyebbülést, és a szépen kirajzolódó jövőt tükrözi magabiztos nyugalma. A kezét nézegeti: — Látja, hiányzik az egyik ujjam — mutatja. — Amikor elvesztettem, akkor nyertem vissza önmagamat.. . — Akkor döntötte el, hogy átjön? — Igen. Kiképzésen voltunk a wetzlati gyakolótéren. Négy vagy öt óra hosszat fel és le kellett ugrálnunk egy teherautóra. Az egyik ugrásnál a hátsó ajtó lenyílt, s ráesett a kezemre. Azonnal szétroncsolta az ujjam. Kórházba vittek, de az ezredorvos hamarosan kirúgott: „Disznó — üvöltözte —, kártérítést akarsz?! Szó sincsen pénzről! Semmit sem kapsz. A te hibád volt!” Most szólal meg a másik őr vezető, aki ugyancsak pár nappal ezelőtt hagyta el a Német Szövetségi Köztársaság területét, s a nyugatnémet hadsereget: — Az embereknek általában kevés fogalma van arról, milyen módszerek uralkodnak a Bundeswehrben. Én tudok róla beszélni... Nekünk például 12—13 kilométert kellett gyalogolni naponta ahírhedt grefenwörth-i gyakorlótérre. Sokszor gázálarcban. Egy ilyen alkalommal egyik társam, Raschernek hívták, összeesett. Még vagy tíz kilométer volt hátra. Két altiszt elkor megragadta a lábát és úgy vonszolták az úton. Este vitték csak kórházba. De a katonaorvos a gyomrát operálta meg és két hét múlva visszaküldte. Természetes a tízkilométeres „út” nem a gyomrát készítette ki. Hamarosan ki is derült. Deekkor elmegyógyintézetbe szállították, így tussolták el az agyvérzést. A tébolyda természetesen nem sokáig tartotta, Rascher ismét megjelent köztünk. Végülis decemberben szerelték le, nyolc hónap után, a teljesen tönkretett embert — anélkül, hogy bármifajta támogatást is biztosítottak volna részére. De Peter Rosteck kedvét nemcsak ez az egy eset vette el örök időkre a nyugatnémet hadseregtől. Az egyik kiképzés alkalmával az ejtőernyő-sök földreérését gyakorolták. Ejtőernyőt biztosítózsinór nélkül nehéz elképzelni. Ugrás közben mégis kiderült, hogy „elspórolták”. Egy fiatal katona életével fizetett ezért a „takarékosságért”. — Persze a megszokott üvöltözések következtek: „A katona volt a hibás” ... Mindenért mi voltunk a hibásak. Társaim azonban azt mondták: ilyen körülmények között nem folytatják a kiképzést. És akkor tudja, mi történt. Kihirdették: 150 márkát kap a zsoldjához az, aki mégis ugrik ... Ettől az élettől nem volt nehéz búcsút venni — egy eltávozás idejét felhasználva megszökött. — Könnyen átjutottunk mind a ketten — mondja Ziegler. — S mindjárt szemembe tűnt, hogy nagyon sok a gyerek. És akkor arra gondoltam, ahol ennyi a gyerek, ott jól élhetnek az emberek, s jut nekem is gépkocsivezetői állás. — Én már azt is kiválasztottam, hova megyek — veszi át a szót Rostock. — A televízióban bemutattak egy thüringiai szövődét. Szövőmunkás vagyok, értek valamit a gépekhez. A leinenfeldei gyár a legmodernebb, amit csak el lehet képzelni. Talál szükség lesz ott egy jó munkáskézre?!... A válasz, hogy igen, már meg is érkezett... s néhány nap múlva Ziegler is indul a gépkocsivezetői iskolára.... ÓNODY GYÖRGY Őrvezetők civilben JOSEPH ZIEGLER ÉS PETER ROSTER A SZERKESZTŐSÉGI SZOBÁBAN (Fotó: Glemm, Junge Welt) ■ FOGADÓNAP Alkmaar az elragadó régi holland város péntek reggel tartja fogadóóráit. Vendégei a világ minden részéből érkeznek autók, motorbiciklik százain, színes autóbuszokon s különvonatokon. Péntek reggel „sajtexpress"-ek indulnak Amsterdamból, Rotterdamból, Hágából e szépséges kisvárosba, ahol ilyenkor a világon egyedülálló színjáték folyik. Több mint háromszáz esztendeje itt tartják a híres eidami sajtvidék nagy vásárait, amelyek a holland idegenforgalom nagy attrakciói. Alkmaar a pénteki parádék nélkül is az egyik legkedvesebb holland város lenne. Régi városrészét hajdani gyűrűsáncok, körgátak, kanálisok veszik körül, a gracitok csendes vízében magastetejű házak és vén bárkák nézegetik magukat s a tipikus holland felvonóhidak karjai fehéren meredeznek a kék égre. A Belváros hosszú keskeny utcáin sorakozó XVI. századbeli öreg patriciusházak cifra homlokzatai fölött a hatalmas Szent Lőrinc templom remekbe készült csúcsívei törnek a magasba. Pénteken azonban mindez csak kerete a híres „Waage", a városi mérlegház mellett elterülő sajtpiacon lezajló furcsa szabadtéri játékoknak. A XVI. századbeli épület a színpad középpontja, valamikor a Szent Lélek Kápolnája volt, míg a derék ,alíkmaari polgárok 1581-ben jobbnak látták mérlegházzá átalakítani. Évente százötvenezer turista nézi végig ezt a színpompás „előadást”, amelynek főszereplője az alkmaari sajthordók több mint háromszázesztendős céhe. Négy testületet számlál ez a céh, mindegyik hat emberből s egy „táskás”-ból áll. Két évenkint választják elnökét, akit ma is a magisztrátus erősít meg állásában. Hófehér ruhában dolgozik valamennyi sajthordó s azt, hogy melyik testülethez tartoznak, a lakkozott kalapjuk, sárga, zöld, kék és piros színe mutatja. Reggel tíz órakor kezdődik a vásár, a turisták tiszteletére ma is a háromszázesztendős rítusok szerint. A téren ponyvákon kisebb-nagyobb formás halmokba rakva várják vevőiket a golyó- és korongforma, sárga és piros eidami sajtok. A kisebb halmok a parasztok, a nagyobbak a gyárak készítményei. A kereskedők előbb „megfúrják” az árut s a mintát megszagolva, kóstolgatva, ujjaik között dörzsölve vizsgálják a sajt ízét, zsírtartalmát. Ha áll az alku, kézfogás pecsételi meg a vásárt. Ilyenkor kezdenek munkába középkori viseletükben a sajthordók. A testület legöregebb s legfiatalabb tagja mindig együtt viszi a „cserény”-t, amely — akár a kalapjuk — a testület színeit viseli. Egy-egy cserényre rendszerint nyolcvan darab kétkilós sajtot raknak s muzsikaszóra, szinte futólépésben viszik a mérlegre, ahol a „táskás” megméreti. A mérőmester kihirdeti a súlyt, s felírja a táblára, ahová az alku végeztével az ára is került. Most aztán a sajthordóik vidáman viszik tovább színes terhüket a kereskedő raktárába, vagy a granit partjára, ahol valami csatornafélén gurítják a sajtokat a hajók belsejébe. Ki tudná megállapítani, hogy ma, miebben a játékban a komoly, mi a régi és mi az új, hogy történik-e egyáltalán kötés, vagy csak ■az idegenforgalom parancsának engedelmeskedve futnak fel-alá ezek a színes ruhákba öltözött sajthordók. Az előadás azonban színpompás és hibátlan, a díszletek pedig feledhetetlenek. A napsütötte tér fölé kecsesen emelkedik az ódon mérlegház szépséges tornya, vidáman csilingel a harangjáték s körül a tarka, keskeny magashomlokzatú holland házak a szivárvány minden színében ragyognak. A vöröstégla falakban csillognak a fehér ablakkeretek, még tábláik is tarkára festve vesznek részt a színek versenyében. A sajtpiacot körülvevő üzletek kirakata az ezeregyéjszaka bazárainak tarkaságát rejti s még az elárusítók is „korabeli” holland viseletben kínálják tarka portékáikat. A teret, ahol a játék szól a verkli s a derék sajthordók kissé unott arccal, de engedelmesen járkálnak a fényképezőgépek pergőtüzében. A derék hollandusok nem hazudnak most sem. Vásár ez a javából, még pedig igenis jó vásár az alkmaariaknak. I S közben még a sajt is gaz- Idát cserél. A nyurga légé- I nyék, akik fehér ruháikban a I sárga korongokat hordják, azonban már inkább afféle népi táncosok, akik egy hajdan tisztes és nehéz foglalkozás formáit váltják most át idegenforgalmi produkcióvá. A gazdag turisták mindent fizetnek, a fellépti díj bőségesen megtérül a vendéglők, boltok és árusok pénteki mesebeli forgalmában, s bizonyára az utazási irodák sem fukarok. Az idegen azt hinné vasárnap helyett péntek Alkmaar igazi ünnepe. Az egész város az utcán van ilyenkor s mindenki árul valamit. Ha mást nem, a saját jókedvét. Hogyan lehetne megérteni másként honnan jönnek s hova tartanak a hatalmas motoros vontatók mögött gördülő gumikerekű teherkocsikon üvöltöző sziú Indiánnak öltözött fiatalok. Lépten-nyomon éneklő gyermekek járják a körtáncot, majd egymás kezébe kapaszkodva, visongva, kígyózó láncban törik át a keskeny utcácskákban összezsúfolódó tömeget. Mintha a sajtvárosban minden héten megújulna a farsang. Pedig túl a belváros grachtjain, a gyárakban ilyenkor is kemény munkát végez a nép. Ez a színjáték s a furcsa karnevál — mindenki jól tudja a városban — csak az idegenek számára készül.. . Még a sajtpiac vén házai is a napfényben mosolyogva nézik a mérlegház körül szorongó vidám tömeget. Alkmaar polgárai 1573-ban a spanyol világbirodalom hódítóit verték vissza falaik alól — most pedig hetenkint meghódítják s kicsit meg is sarcolják a városukra törő idegeneket LIPTÁK GÁBOR saltvárosban folyik, a turisták széles gyűrűje veszi körül. JELLEGZETES HOLLAND HÁZAK A „GRACHT” PARTJÁN (A szerző felvételei)