Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-01-16 / 2. szám
Lányok a kollégiumban Szegedi Irinyi Diákotthon, azaz kollégium. A látogatás ürügyét éppen ez a változás — a diákotthon, azaz kollégium megjelölés, és a kettő közötti különbség — szolgáltatta. Miként lesz a diákotthonból kollégium? Az általánosan megfogalmazott feltételek közismertek. H ha a diákotthon a hallgatók mozgalmi munkájának igazi színterévé válik, ha a diákönkormányzat és az állami vezetés egyenlő rangot kap, ha a diákotthon lakói részt vesznek a diákotthon életének megszervezésében, a házirend elkészítésében, a felvételi és fegyelmi ügyek intézésében, ha a diákbizottságok a hallgatók szakmai felkészítésén munkálkodnak, segítik az első éveseket stb. Sorolhatnánk még tovább a diákotthonon belüli feladatokat, és kiegészíthetjük őket a város, adott esetben, Szeged érdekében végzett tevékenységgel. A földszinten található az iroda. Keserű Bálintné igazgatónőtől és Farkas Máriától, a diákbizottság titkárától kérdezősködünk, hogy a mintegy ötszáz lány mit vállalt magára a gyakorlatban, a kollégiumi forma hoz-e változást az egyes hallgatónők életében? — Jó lenne, ha a változás külsőségekben is megnyilvánulna — mondta. Az épület túlzsúfolt, hiányosan felszerelt. Sajnos, ezen a tényen a kollégiumi cím sem fog javítani. Az igazság az, hogy a szegedi felsőoktatási intézmények diákjainak még így is kisebb része jut diákotthonhoz. Tehát a zsúfoltság kényszerű, egyelőre el kell fogadnunk. Ami a vállalásokat illeti: minden egyetem szellemi pluszt jelent a városnak. Hogy ez a plusz érezteti-e hatását az egyetem falain kívül is? Az egyetemisták társadalmi munkaakciói hosszú ideig semmiben sem különböztek a középiskolásokétól, a munkásfiatalokétól. Valamiféle fizikai munkában, kukoricatörésben és ki tudja még miben vettek részt, ami nem baj. Csakhogy ezzel kimerítették a társadalmi munka lehetőségeit. A gondolatot Farkas Mária folytatta: — Nagyon sok szó esik manapság a fizikai dolgozók gyermekeinek segítéséről. Nekünk a korrepetálás, szakmai gyakorlat. Kis csoportoknak magyarázzuk a legrázósabb tárgyakat, a matematikát, a fizikát, kémiát. Eljárunk a középiskolai diákotthonokba. A joghallgatók pedig a városi tanácstól kaptak megbízást; a gyermekek utógondozása leendő szakmájukba vág. Nem látványos ügyek ezek, de ha végiggondoljuk, hogy ötszázan segíthetünk legalább ezer-ezerötszáz gyereket ... Nem mondom, hogy már itt tartunk. A kollégium, szerintem a gondolkodásban okoz változást. Amiért eddig vitatkoztunk, ami eddig a többségnek, de nem mindenkinek volt szívügye, ezentúl kötelező hagyomány lesz, ha úgy tetszik , törvény, ötödéves vagyok, jövőre már tanítok valahol. Azt hiszem, jóleső érzéssel gondolok majd arra, hogy a következő diákbizottságok nekünk is köszönhetik tekintélyüket, mi is tettünk egyet-mást azért hogy fele-fele arányban részesüljenek a vezetés felelősségéből. Az irodából a második emeleti szobába vitt utunk. Végig a folyosókon szekrények állnak, a szobában csak az ágyak és az asztalok, valamint a könyvespolc férnek el. A 226-os szoba lakói matematikafizika szakosok, köztük első évesek is akadnak, akik élvezői is a felsősök segítőkészségének. A középiskolás anyag és az egyetemi követelmények között sok a különbség, ezért gyakorta szükséges a másod-harmadévesek biztató magyarázata. Nagy Klári, Szabó Zsófia a középiskolás diákotthon állandó tanácsadói. — A házi feladat megírásán kívül, mire kérnek a gyerekek? — Jó, hát néha megoldjuk a házi feladatot — válaszolták. — De igazán nagyon ritkán. Néhány hét után, mindenben kérték a tanácsunkat. Mivel lehet díszíteni a szobát, mi a divatos, közösen szerkesztettünk szegedi műsornaptárt, hogy egyetlen helyen valamennyi rendezvény időpontját láthassák. Persze a legizgalmasabb mindig az, tudunk-e válaszolni a szakmai kérdésekre. Amihez nem elég a példák megoldása, mert azonnal kételkednek, hogy miért így kell, lehet-e másként is. Többnyire lehet, de nem biztos, hogy a többi megoldást érdemes elmondanunk, megzavarhatja őket, mert még nem tanultak róla. — Beszélgessünk a diákotthoni fegyelemről! Mi a véleményük a kapuzárásról? És a később érkezőkről? A kérdésre több részletben válaszolnak: — Felírjuk a nevüket. — Az ember igyekszik csendben lefeküdni. — Másnap a szoba érdeklődik, mesélj, hol jártál. Mellesleg, ha nem érdeklődnének, akkor is mesélnénk. — Együttes kimaradásra ritkán adódik alkalom, szakesten, csoportbulin. — Rendszeresen kimaradónk nincs. Más szobában volt, de addig szövegeltek neki, amíg leszokott róla. — Ekkora szobákban nincs mese, alkalmazkodni kell egymáshoz. Nem olyan nehéz, mint hinné az ember. A könyvespolc zsúfolásig megrakva szakkönyvekkel, jegyzetekkel. Éppen elég lehet elolvasni őket. Mire marad idejük még? — Maradna, például televíziót nézni. De a készülék lerobbant, és hetekig nem javították meg. Hiába telefonálgattunk a GELKÁ-nak, valami alkatrész hiányzott hozzá. — A bölcsészek mindig szakbarbárnak tartják a TTK-sokat. Megpróbáljuk bebizonyítani, az ellenkezőjét. Csoportosan jártunk át Hódmezővásárhelyre a képzőművészeti kiállításokra. Képzőművészetből jobbak vagyunk némelyik bölcsésznél. — Zenéből sem állunk rosszul. — A vetélkedő mikor kezdődött? Nem vállalták magukra a kezdeményezők dicsőségét. Hosszasan magyarázták, hogy tulajdonképpen örökség. A mai ötödévesek is hagyományként tisztelik. — Jelent-e személy szerint valamelyiküknek újdonságot a kollégiumi cím elnyerése. Egyöntetűen „nem” volt a válasz. Nem kevés öniróniával hozzáfűzték : — Később lehet, hogy még jobbak leszünk. Egyelőre ennyi telik tőlünk . . . A KISZ megyei bizottságán végigolvastam az utóbbi évek eredményeit. A tudományos diákkör díjnyertes dolgozatai közül jó néhány itt készült, ebben a diákotthonban. Országosan elismert pályaművek szerzői laktak az épületben. A „később lehet, hogy még jobbak leszünk” pedig ígéretnek sem könnyű. Ma Keserű Bálintné Farkas Mária NAZAROV kétszáz vendége Szíjjártó halála, kiváltképp pedig Sárközi fogságba esése, azzal a veszéllyel fenyegette Csohány hadnagy zászlóalját, hogy kitudódik tevékenységük, ez pedig végzetes lett volna. Szóba került tehát a korábbi terv megvalósítása: átvinni a zászlóaljat az arcvonalon, Nagybörzsönybe. Nazarov többször is üzente már, ha szorult helyzetbe kerülnének, szívesen látják az egész magyar egységet. Hát most elérkezett az idő. A hadnagy M. alezredes szállására ment, hogy közölje vele elhatározását, egyben átadja neki a szovjet parancsnokság ismételt meghívását. Kertelés nélkül a tárgyra tért. — Alezredes úr! Alegységem érdekében el kell hagynunk Vámosmikolát. — Megfutamodunk, hadnagy úr? Most akarnak elmenni, amikor komoly cselekedetet hajthatnának végre? Nem titok már a németek előtt sem, hogy napokon belül megindul a szovjet támadás. Készüljenek fel inkább a fasiszták elleni harcra! Képzelje, milyen pánik törne ki, ha a zászlóaljjal váratlanul hátba támadná őket! — Néhány Lehel-puskával és tucatnyi géppisztollyal páncélosok ellen? Még a gondolat is elképesztő, alezredes úr! — tiltakozott Csohány. — A pánikkeltéshez nem szükségesek nehézfegyverek, hadnagy úr. — Felelős vagyok ezekért a fiúkért, nem mészároltatom le őket! A németeknek nincs anynyi erejük, hogy a szovjeteket megállítsák, de annyi van, hogy bennünket az utolsó szálig kiirtsanak! Úgy érzem, mi megtettük kötelességünket. Ma éjjel átmegyünk — mondta határozottan. — Ez mit jelent? Kér, vagy közöl, hadnagy úr? — kérdezte élesen az alezredes. — Bejelentem! — Hát akkor ne töltse itt hiába a drága időt, hanem kezdjen hozzá a megfutamodás előkészítéséhez. — Alezredes úr! —• Van még valami közölni valója? — Igen. Üzenetet küldtek odaátról. Szívesen fogadják önt is. De ... ha megindul a támadás, nem szavatolhatják a biztonságát ... Kérem, jöjjön velünk. Az alezredest Csohány most látta először meginogni fölényes magabiztosságában. Nem válaszolt mindjárt. Maga elé meredt, gondolkozott. — Még megfontolom, hadnagy úr — mondta kitérően. — Én nem kényszeríthetem. De nagyon örülnék, ha velünk tartana. A hadnagy miután visszatért „főhadiszállására”, hívatta Zalait. — Ma éjjel átmegyünk Nagybörzsönybe — közölte. — Ketten? ... — Nem. Kétszázan. És maga vezet át bennünket. — Kétszáz embert? Tréfának is rossz, hadnagy úr! Ez a sok rakoncátlan kamasz akkora zajt csap, hogy még a süket is meghallaná, nemhogy a németek — tiltakozott az egyetemista. — Jól megszervezzük a menetet... — Félek az úttól, hadnagy úr! — Én is, de nem maradhatunk tovább Vámosmikolán. Értse meg, talán ez az utolsó lehetőségünk a „békés” elvonulásra. — Mikor indulunk? — adta meg magát Zalai. — Éjfélkor. A megbeszélt időben menetkész volt az egész egység. Az éjszakai mozgás — különösen zárt rendben — nem keltett feltűnést a front közelében. Ha a németek láttak is menetelni egy-egy szakasznyi félig gyerek, félig felnőtt magyart, keveset törődtek velük. Így, kisebb csoportokban megközelíthették a vízmosást, amelynek mentén elérhették Nagybörzsönyt. Zalai és még néhányan — akik már ismerték az éjszakai „front-közlekedés” fortélyait — sorra járták a csoportokatés elmondták, hogyan viselkedjenek az úton. — Indulás! Add tovább! — — szólt Zalai és most lépett először igazi szorongással a Nagybörzsönybe vezető útra, mióta megkezdődött ez a különös hadviselés a németek ellen. Csohány és az egyetemista egymás mellett haladt. — Csak a majorig jussunk el baj nélkül. Oda már a szovjetek vannak közelebb — mondta Zalai. A major, amolyan információs központ volt, a senki földjén. Alig múlt el nap anélkül, hogy orosz, vagy német felderítők ne toppantak volna be „felvilágosításért”. Harmadikként újabban Zalaiék jelentek meg. A majorbeliek — kiváltképp az első világháborút megjárt öregek — készségesen elmondták, hol, merre mennyi németet láttak, tiszta-e tőlük a levegő, vagy jobban teszik — mármint Zalaiék —, ha meghúzzák magukat egy kevés időre. Végtelennek tűnő vánszorgás után végre látszottak már a major sötétbe burkolódzott házai. Zalai álljt parancsolt. — Előre megyek, megtudom, hogy szabad-e az út — Jó. Csak igyekezzék vissza — mondta Csohány. Zalai a helyismerettel rendelkező ember biztonságával osont az egyik cselédházig és halkan megkocogtatta az ablakot. — Mihály bácsi. Mihály bácsi. Én vagyok, Edvin. Érdeklődni szeretnék. Bentről mocorgás hallatszott, aztán egy borzas férfifej jelent meg az ablakban. — Ja, a fiatal úr! Mit tetszett kérdezni ? — Még semmit. Most kérdezek. Mikor jártak németek a majorban? — Tegnap éjszaka, ilyen tájban. Lehettek vagy tízen. Sokáig ott ólálkodtak, nem mertünk aludni tőlük, a fene reszelje meg őket. Azt tanácsolom fiatal úr, hogy ne időzzön sokáig, mert az ördög nem alszik. — Jól van öreg. Maga azért csak aludjon. Jó éjszakát köszönt, aztán elnyelte a sötétség. — Mehetünk? — fogadta Csohány izgatottan. — Igen. De azonnal, hadnagy úr, mert a németek bármelyik pillanatban betoppanhatnak. A fáradt szakaszok ismét felsorakoztak. Mögöttük az erdőn túl világító rakéták íveltek a magasba. Valamelyik felriadt német géppuskás hosszú sorozatot engedett ki, vaktában. Aztán csend. A börzsönyi éj jótékony nyugalma ölelte körül a lapos hegy lábánál tekergő szekérút különös vándorait. Egy óra telt el, vagj' több is, amikor elhangzott végre a várva várt kiáltás: — Sztáj! Megszűnt minden mocorgás. Kisvártatva léptek koppantak a fagyon, és a sötét háttérben egy középtermetű férfi alakja rajzolódott ki. Nazarov őrnagy volt. Megállt a némán várakozó magyarok előtt. — A parancsnok? — kérdezte németül. — Én vagyok! — mondta Csohány. — Régen vártuk önöket — közölte egyszerűen az őrnagy, aztán hozzá lépett és az orosz ember őszinte barátságával ölelte meg a szövetségest, dr. Csohány Endre tartalékos tüzérhadnagyot. Molnár István (Folytatjuk) A nagybörzsönyi parókia. Itt volt a szovjet parancsnokság, itt fogadták a Vámosmikoláról átmenekült magyar zászlóalj fiatal katonáit és parancsnokát. 70/24MAGYAR IFJÚSÁG Fotó: Ferkis Emil