Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-07-10 / 27. szám

ÚJ HAJTÁ Az itt közölt versek, novellák szerzői első íz­ben látják nyomtatásban nevüket és írásukat. Az első publikáció még nem avatja őket sem költővé, sem íróvá. Lapunk csupán segíteni kíván nekik abban, hogy szívós, kitartó mun­kával, tisztességes küzdelemmel és a tehet­ségükkel való helyes sáfárkodás árán egyszer ők is feljuthassanak a Parnasszusra. Ha feljutnak. Ez már az ő — cseppet fent könnyű — dolguk lesz. BAKÓ GÁBOR: TŰZ Prométeusz vagyok, kinek bűne hogy szeretek, a vágy kötelével láncoltak a soha-meg-nem-szabadulás sziklá­jához, miközben egy keselyű addig tépi szívemet, míg nem marad benne szerelem, tehát amíg van, tehát örökké. TARJÁNI IMRE: MINDEN ELÉRHETŐ KÖZÜL Bezárul a szód Egy gyereket Elveszed a kezed Téged látlak Víz vagyok Széthajlik a nád Nem tudom lesz-e háború Szeretlek Minden elérhető közül ez a legnehezebb. MEZŐ FERENC: KAMASZKOR Tavasszal, mint a megvadult csikók Rohantunk ki a nagy kapun, Végig, végig a napfény becézte Angyalföldi utcán, Velünk futott a szél, És mi hatalmasnak, Szabadnak éreztük magunkat. A titokban szívott cigaretta füstkarikája Glóriát font a fejünk fölé, Szombaton miniszoknyás bakfisok fogkrémízű csókját haraptuk. Én verset írtam óra alatt, És elhatároztam, de Isten bizony, Hogy megváltom a világot. HORVÁTH ATTILA: MEMENTÓ Sírkereszt. Fekete varjak. Hervadt virágok és halotti csönd. Élt huszonkét évet — a fejfán csak ennyi. Így tűnnek el, akik meghaltak. Fiatal volt, golyó találta. Ez a háború — legyint egy ember — megtörli szemüvegét és továbbáll; egy perc múlva újra mosolyog. Itt zene szól és örülünk magunknak. Ott csönd nyüszít és kanálnyi a föld. Gitárja hallgat rég a falon, alatta egy képen még ő mosolyog. Sírt is, emlékszem, olyan volt, mint én. Most egész más, sokkal csöndesebb. Sírkereszt. Fekete varjak. Nem siratja semmi, csak egy tört virág. KUN ANDRÁS: AGYUFASZÁL Ott sorakozott a többiekkel jelentéktelensége kisülni rendelt feszültsége sorvasztotta testét egyszer mégis fellobbant jéglehelet lila vihara volt rá a válasz majd a mocsok közé lökték NÉMETH JÁNOS: ÖNÉRZET Sokan emlegetnek ismeretlen berkekben megszüntetett normális csendnek vagy most gyomlált illatos virágoskertekben virágnak, és olyannak, melyet a felelőtlen és vétkes, gondatlan kezek gazként a gyommal együtt csúfosan kitéptek. Emlegetnek, mint hitvány vétket mely a kigondolt hamis szépet teszi igazivá, olyanná, mint amilyen. Emlegetnek lelketlen csavargónak, akire maholnap nem vár már semmi más, csak a kegyetlen kín és vívódás. Emlegetnek múló semminek és senkinek. Igen. Számukra épp ez vagyok, és dalolom most néked, néki, nékik és mindenkinek: az élet, ha kín is, akkor sem fájdalom... 70/2714MAGYAR IFJÚSÁG FORRÁS Rovatvezető: Baranyi Ferenc KENDE KATALIN: A HEGYEK FEHÉREK VOLTAKN­ éha úgy tűnik, soha nem járt itt. A téli vakációkat itt senn töltötte. Ta­vasszal, nyáron nem hiányzott, de amint rozsdaszínűre vált az erdő, s mind sűrűbb köd ült a hegyeken, egyre jobban vár­tam. A szünidő ugyan csak hú­szadika körül kezdődött, de már december elején olyan jó volt várakozni egyedül a ha­vas ösvényeken, és arra gon­dolni, hogy még tíz nap, még öt, már csak kettő... Beszél­getni fogunk, nagyon sokat, meglesni az etetőnél a dider­gő, riadt kis őzeket. Kölykök voltunk, amikor kezdődött. Gyakran megtép­tük egymást, csúfolódtunk, és mindig idősebbek lettünk egy téllel. Lassan kinőttük a ve­szekedéseket, és mind őszin­tébben, komolyabban beszél­tünk gondjainkról, melyek így, felnőtt szemmel nem is gon­dok, de számunkra akkor meg­oldhatatlannak tűntek. Meg­könnyebbültünk, ha megma­gyarázhattuk, miért is kap­tunk intőt, és ha elpanaszol­­hattuk, milyen igazságtalanok a tanárok. Megértéssel szól­tunk a szerelemről, mint a fel­nőttek, mint akik mindent tudnak, holott még csak fel­felsejlett bennünk. Félénken és vágyakozva kóstolgattuk, remegve kerestük igazi értel­mét. Sok fiúnak tetszettem, tu­lajdonképpen nem ismertek igazán, nem tudták milyen vagyok, és csak nevettem ma­gamban a romantikus esti hangulatokat, a hazug kis val­lomásokat, amelyekről tudtam, hogy hazugok, mégis jólesett egy-egy elsuttogott, esetlen bók. ő sohase mondott olcsó bó­kokat. Ismert engem. Tudott a fiúkról, a kalandjaimról, rá­bíztam legféltettebb titkaimat, kis gonoszságaimat. Nem szé­gyelltem előtte, hogy hanyag vagyok, és utálom a fizikát, ta­nulás helyett inkább verseket olvasok. Középiskolás koromban a városba kerültem. Nem szeret­tem a kollégiumot, ahol min­dig akadt néhány hozzám ha­sonló, hegyimádó csodabogár, és bántotta önérzetemet, hogy bennük magamat láttam. Nem tudtam megbarátkozni azok­kal a lányokkal sem, akik csak divatból lelkesedtek vala­kiért, megpróbálták utánozni a sztárokat, a lelkük mélyén pedig leghőbb vágyuk volt, KISS ATTILA RAJZA nek, és jó ebédeket főzzenek. Bezárkóztam kis világomba, közben szenvedtem a magány­tól, a kollégium egyhangú fa­laitól, melyek közé beillesz­kedni, belőlük kitörni nem tudtam. Barátnőm nem volt, és vártam a vakációkat, vár­tam, hogy hazamehessek, s ismét érezhessem: enyém az erdő, a fák, a hegyek, minden vad, és minden madár. S vár­tam telente őt, hogy kipanasz­­kodhassam magam, elmond­hassam élményeimet, bosszú­ságaimat, mindazt, ami egy év alatt felhalmozódott ben­nem. Türelmesen végighallgatott, tanácsot adott, és amit ő mon­dott, igaz volt. Mindig mosoly­gott, de én tudtam, hogy szo­morú. A szeme elárulta. Nagy, barna szemei akkor is bánato­sak maradtak, ha nevetett. Apja és két nővére az ellen­­forradalom alatt elhagyta az országot, ő még tízéves sem volt. Hiába vágyódott fecsegő nővérei után, akik babusgat­ták őt, hiába vágyott apja okos pillantására. Valami jó­vátehetetlen igazságtalanság történt vele. A nagy családból csak az anya maradt, aki éjjel­nappal dolgozott, hogy felne­velje fiát. És minden télen fel­hozta ide, a nővéréhez, aki szakácsnő volt a turistaház­ban, s akit ő ugyancsak ma­mának hívott Fehér karácsonyok voltak. Gyakran sírhatnékom támadt: én együtt vagyok a szüleim­mel, nővéremmel és bátyám­mal, ez nagyon jó, de vajon mit érezhet ezekben a pillana­tokban ő? Mókázott, megne­vettette elérzékenyülő anyját, de gondolatban másutt járt. Valahol egy másik földrészen, egy másik otthonban. Felnéztem rá, mint idősebb­re, és úgy éreztem, sajnálnom kell. Talán ezért is ragaszkod­tam hozzá oly nagyon. Ismer­tem gyengéjét, hogy szeret mindenkit kioktatni. S én sok csacsiságot összehordtam, hogy a kedvébe járjak, hogy tanít­hasson, magyarázzon, s ő ezt örömmel tette. Nem tudta, hogy játszom. Álltam dorgáló tekintetét: hát ezt sem érted? Közben dühösen szidtam ma­gamban a felelőtlen apát, a nővéreket: csak írnak, csak csomagot küldenek, de soha nem jönnek haza karácsonyra. És egyáltalán: miért mentek el? Aztán nagyobbak lettünk. Elhagytam ostoba kérdéseimet, melyeket egykor vigasznak szántam, és féltékenyen hall­gattam barátomat, aki a leve­lekből megismert Amerikát is­mertette velem: a felhőkar­colókat, az óriási városokat, apja luxuskocsiját, pazar la­kását. Ritkán mesélt ezekről, és nem is hosszasan, mégis alig vártam, hogy abbahagyja, tréfásan megborzolja hajamat, és megszólaljon: no, szavalunk egyet? Akkor ugrottam, hoz­tam a versesköteteket. Elfelej­tettem Amerikát, a felhőkar­colókat. Nem szavalt, de át­­érzett minden sort, én pedig lélegzet-visszafojtva figyeltem szavait Ha őt hallgattam, mindig lemondtam arról, hogy színésznő legyek. Majd min­den este verseket olvastunk, könyvekről vitatkoztunk. Leg­jobban Arany Jánost szerette és Ady Endrét. A­kkor éjszaka friss hó esett. Reggel, amikor k­etelni indultunk sü­tött a nap, valóság­gal szikrázott az erdő, szinte belefájdult az ember szeme. Elmentünk az etetőhöz, vidá­man beszélgettünk a vadőrrel. Amikor a vadőr elköszönt, ő rágyújtott egy cigarettára, én hógolyókat gyártottam. Aztán megszólalt a hideg csöndben: — Megkaptuk a kivándorlá­si engedélyt. Nyár elején uta­zom ... Nem néztem fel, nagy erő­vel gyúrtam a havat. Amit mondott váratlanul ért, és le­sújtott. Éreztem, komolyan beszél, mégis reméltem, elne­veti magát. — Elhitted? Hisz csak tréfáltam. Csúnya tréfa­­ lett volna, de megbocsátható. Lopva felpillantottam, elfor­dult. Szerettem volna rákiálta­ni, megrázni: — Itt tudnád hagyni a hegyeket, a várost, a verseket, tizenkilenc évesen? Az emlékeidet? Minden ide­köt. Meg tudnád tenni? A hó­golyó lassan elolvadt a tenye­remben, szétfolyt ujjaim kö­zött. Végül annyit kérdeztem: — Tíz év után, felnőttként, úgy érzed, hogy szükséged van az apádra? Zavartan megvonta a vállát, nem felelt. Szótlanul mentünk hazafelé. Pedig mennyi min­dent akartam mondani neki! Amikor elbúcsúzott, sírtam. Nem is tudom, miért? Talán magamat sajnáltam, talán a régi jelek fájtak, de az is le­het, hogy feljajdult bennem valami... Valami, amit ma már tudok, de akkor csak sejt­hettem: ez nem barátság volt Ez tévedés volt, kamaszkorom legsúlyosabb tévedése. Elment, és ő soha nem jött vissza. De három év múlva meglátogatott John. Akkor is karácsony volt. Akkor is hul­lott a hó. Szinte részegített a fenyőillatú, hószagú levegő. A hegyek némák és fehérek vol­tak, a fák büszkén álltak ezüs­tös ünneplőjükben. Suttogni is alig mertem, hogy meg ne za­varjam a fenséges nyugalmat. És akkor John nagy hangon mesélni kezdte, hogy tavaly télen Colorado Springsben járt, ott vannak csak igazán óriás magasságok, hósipkás, porcukros csúcsok... Keserűen állapítottam meg, milyen sokat lehet felejteni három év alatt magyarul, kü­lönösen, ha akarja is az em­ber. Azt már meg sem kérdez­tem Johntól, hogy olvas-e még Arany Jánost, Adyt. Semmit nem kérdeztem, örültem, hogy csak egy napig maradt, és fel­lélegeztem, amikor elment. Semmi nem változott körülöt­tem. Hideg volt. Kegyetlenül hideg. A hegyek némák és fe­hérek voltak, a mestere, mikor ő még nem is tudja,­­ bánatodban örömét leül­zzék vele a görbén... f bő termést hoz majd, hogy mielőbb férjhez menje­l/y* & KUCSERA ANDRÁS RAJZA Erdei G. Mihály: Gyermekjátékok Gombjáték - avagy levél az Elnöknek Tisztelt „Elnök Úr!” Szeretném ezúton bejelenteni önnek, hogy az osztályunkon levő kapcsolótáblán az egyik gomb meglazult. A hibabejelentőnek már többször szóltam, de eddig eredménytelenül. Egy piros gombról van szó, amelyre rá van ír­va: Vigyázz! Robbanásveszély! — és egy halál­fej. Úgy tudom ez a földi robbantótáblák köz­pontja, és a piros gomb az egyszerűsítő, amely egy nyomásra összértéket produkál. Kérem a hiba mielőbbi kijavítását, mert osz­tályunkon mindenki ezzel a gombbal játszik, és félek, hogy véletlenül megnyomják. Abban a reményben, hogy kérésem orvoslást nyer maradtam tisztelettel Játékszabály Mr x . Veszünk egy doboz dominót Kiszórjuk az asz­talra, összesöpörjük. Kiveszünk négy darabot Lerakjuk őket oldalukra állítva, négyszögbe. Most veszünk négy dominót és az előbbi négy dominó tetejére rakjuk. Most veszünk újabb négy kockát és az előbbi tetejére rakjuk, és így to­vább ... Bumm... Összesöpörjük. Kiveszünk négy dominót. Le­rakjuk oldalukra állítva, tetejére újabb négyet, és annak a tetejére, és annak a tetejére és így tovább... Bumm... Söprünk, rakjuk, rakjuk, tovább ... Bumm... Világdominó... Mi lenne, ha a dominóval végre dominóznánk?! Remény Egy nap a Föld lakói arról kaptak hírt, hogy a Venus támadásra készül a Föld ellen. Csak né­hány év múlva derült ki, hogy a hír hamis volt. De akkor már késő volt, mert a Világ népei összefogtak és teljes egységében felkészültek a támadás kivédésére. Leküzdve ellentéteiket, békét kötöttek egymás­sal. És a hamis hír után ezt már nem lehetett meg­bontani. Ugye milyen szomorú ez a történet? A gerendaszeműek ... és történt, hogy Valahol elszaporodtak a ..gerendaszeműek”, olyan mértékben, hogy létük természetessé vált. Az utcákon mindenütt ezek az emberformájú lények mászkáltak, akiknek szemében a legkülönbözőbb elhelyezésben geren­dák voltak, egyiknek csak fél szemében, másnál mindkettőben, és Valahol helység lakói lassan már azt hitték, hogy ez így helyes. Persze ezek a Gerendaszeműek nagyon rosszul láttak távolra, közelről annál jobban. Barátuk és rokonuk volt minden olyan egyén, akinek szemében gerendá­tól a szálkáig megtaláltak valamit. Kitűnő ér­zékkel és hallatlan készséggel tárták fel rokon­ságukat. Egyetlen faforgácsnyi szálkát is rögtön felfedeztek embertársaik szemében és szeretettel ölelték volna keblükre, ha gerendájuk nem tar­totta volna vissza őket, de így csak gerendájukra ölelték vagy öklelték az új rokont. Ezért aztán sok volt a baleset ebben az időben, sokan nem élték túl az ilyen rokoni felfedezéseket. A túlélők viszont igyekeztek büszkék lenni, hasonlítani, testvérükké válni a Gerendaszeműeknek, és már a puszta cél elegendő volt, hogy gerendáik ki­nőjenek. Igen ám, csakhogy képzeljék el azt a nagy csa­ládot, ahol csupa Gerendaszemű ember él, min­denki mindenkinek testvére, közeli rokona. Hogy hova vezetett ez? Nem nehéz kitalálni. A pusztuláshoz. Jöttek a Tisztaszeműek és a Ge­rendaszeműek nemzedéke Valahol helységben ki­pusztult, eltűnt, majd később „Máshol” ütötte fel a fejét. És történt, hogy Valahol megint elszaporodtak a Gerendaszeműek... A változás Egy reggel arra ébredtem, hogy minden meg­változott. A székek az asztal tetején ugráltak, a szekrény, az a hatalmas szekrény arcra borultan feküdt a szoba közepén, s a ruhák, melyek ben­ne voltak, most betakarták, mintegy jelezve, hogy itt­­e az áldozat. Az asztal az ugráló székek dacára még tartotta magát. Kemény darab volt. Érthetetlen volt ez a hirtelen nagy változás az én lassú és fokozatosan változó életemben. Felugrottam és felborítottam az ágyat, hogy én is hozzájáruljak szobám jelenlegi rendjéhez. Ki akartam rohanni az utcára, hátha ott is történt valami nagy, valami furcsa, amitől még jobban lázba jövök, de akkor rádöbbentem a cso­da árnyoldalára: semmit sem találtam meg. íme, most hogy elérkezett a nagy pillanat, a nagy változás pillanata: ott álltam keserűen szekrényem holtteste felett, sirattam az elpusztí­tott rendet, és a szekrényből fejem gúnyosan vi­gyorgott vissza rám.

Next