Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-07-10 / 27. szám
ÚJ HAJTÁ Az itt közölt versek, novellák szerzői első ízben látják nyomtatásban nevüket és írásukat. Az első publikáció még nem avatja őket sem költővé, sem íróvá. Lapunk csupán segíteni kíván nekik abban, hogy szívós, kitartó munkával, tisztességes küzdelemmel és a tehetségükkel való helyes sáfárkodás árán egyszer ők is feljuthassanak a Parnasszusra. Ha feljutnak. Ez már az ő — cseppet fent könnyű — dolguk lesz. BAKÓ GÁBOR: TŰZ Prométeusz vagyok, kinek bűne hogy szeretek, a vágy kötelével láncoltak a soha-meg-nem-szabadulás sziklájához, miközben egy keselyű addig tépi szívemet, míg nem marad benne szerelem, tehát amíg van, tehát örökké. TARJÁNI IMRE: MINDEN ELÉRHETŐ KÖZÜL Bezárul a szód Egy gyereket Elveszed a kezed Téged látlak Víz vagyok Széthajlik a nád Nem tudom lesz-e háború Szeretlek Minden elérhető közül ez a legnehezebb. MEZŐ FERENC: KAMASZKOR Tavasszal, mint a megvadult csikók Rohantunk ki a nagy kapun, Végig, végig a napfény becézte Angyalföldi utcán, Velünk futott a szél, És mi hatalmasnak, Szabadnak éreztük magunkat. A titokban szívott cigaretta füstkarikája Glóriát font a fejünk fölé, Szombaton miniszoknyás bakfisok fogkrémízű csókját haraptuk. Én verset írtam óra alatt, És elhatároztam, de Isten bizony, Hogy megváltom a világot. HORVÁTH ATTILA: MEMENTÓ Sírkereszt. Fekete varjak. Hervadt virágok és halotti csönd. Élt huszonkét évet — a fejfán csak ennyi. Így tűnnek el, akik meghaltak. Fiatal volt, golyó találta. Ez a háború — legyint egy ember — megtörli szemüvegét és továbbáll; egy perc múlva újra mosolyog. Itt zene szól és örülünk magunknak. Ott csönd nyüszít és kanálnyi a föld. Gitárja hallgat rég a falon, alatta egy képen még ő mosolyog. Sírt is, emlékszem, olyan volt, mint én. Most egész más, sokkal csöndesebb. Sírkereszt. Fekete varjak. Nem siratja semmi, csak egy tört virág. KUN ANDRÁS: AGYUFASZÁL Ott sorakozott a többiekkel jelentéktelensége kisülni rendelt feszültsége sorvasztotta testét egyszer mégis fellobbant jéglehelet lila vihara volt rá a válasz majd a mocsok közé lökték NÉMETH JÁNOS: ÖNÉRZET Sokan emlegetnek ismeretlen berkekben megszüntetett normális csendnek vagy most gyomlált illatos virágoskertekben virágnak, és olyannak, melyet a felelőtlen és vétkes, gondatlan kezek gazként a gyommal együtt csúfosan kitéptek. Emlegetnek, mint hitvány vétket mely a kigondolt hamis szépet teszi igazivá, olyanná, mint amilyen. Emlegetnek lelketlen csavargónak, akire maholnap nem vár már semmi más, csak a kegyetlen kín és vívódás. Emlegetnek múló semminek és senkinek. Igen. Számukra épp ez vagyok, és dalolom most néked, néki, nékik és mindenkinek: az élet, ha kín is, akkor sem fájdalom... 70/2714MAGYAR IFJÚSÁG FORRÁS Rovatvezető: Baranyi Ferenc KENDE KATALIN: A HEGYEK FEHÉREK VOLTAKN éha úgy tűnik, soha nem járt itt. A téli vakációkat itt senn töltötte. Tavasszal, nyáron nem hiányzott, de amint rozsdaszínűre vált az erdő, s mind sűrűbb köd ült a hegyeken, egyre jobban vártam. A szünidő ugyan csak húszadika körül kezdődött, de már december elején olyan jó volt várakozni egyedül a havas ösvényeken, és arra gondolni, hogy még tíz nap, még öt, már csak kettő... Beszélgetni fogunk, nagyon sokat, meglesni az etetőnél a didergő, riadt kis őzeket. Kölykök voltunk, amikor kezdődött. Gyakran megtéptük egymást, csúfolódtunk, és mindig idősebbek lettünk egy téllel. Lassan kinőttük a veszekedéseket, és mind őszintébben, komolyabban beszéltünk gondjainkról, melyek így, felnőtt szemmel nem is gondok, de számunkra akkor megoldhatatlannak tűntek. Megkönnyebbültünk, ha megmagyarázhattuk, miért is kaptunk intőt, és ha elpanaszolhattuk, milyen igazságtalanok a tanárok. Megértéssel szóltunk a szerelemről, mint a felnőttek, mint akik mindent tudnak, holott még csak felfelsejlett bennünk. Félénken és vágyakozva kóstolgattuk, remegve kerestük igazi értelmét. Sok fiúnak tetszettem, tulajdonképpen nem ismertek igazán, nem tudták milyen vagyok, és csak nevettem magamban a romantikus esti hangulatokat, a hazug kis vallomásokat, amelyekről tudtam, hogy hazugok, mégis jólesett egy-egy elsuttogott, esetlen bók. ő sohase mondott olcsó bókokat. Ismert engem. Tudott a fiúkról, a kalandjaimról, rábíztam legféltettebb titkaimat, kis gonoszságaimat. Nem szégyelltem előtte, hogy hanyag vagyok, és utálom a fizikát, tanulás helyett inkább verseket olvasok. Középiskolás koromban a városba kerültem. Nem szerettem a kollégiumot, ahol mindig akadt néhány hozzám hasonló, hegyimádó csodabogár, és bántotta önérzetemet, hogy bennük magamat láttam. Nem tudtam megbarátkozni azokkal a lányokkal sem, akik csak divatból lelkesedtek valakiért, megpróbálták utánozni a sztárokat, a lelkük mélyén pedig leghőbb vágyuk volt, KISS ATTILA RAJZA nek, és jó ebédeket főzzenek. Bezárkóztam kis világomba, közben szenvedtem a magánytól, a kollégium egyhangú falaitól, melyek közé beilleszkedni, belőlük kitörni nem tudtam. Barátnőm nem volt, és vártam a vakációkat, vártam, hogy hazamehessek, s ismét érezhessem: enyém az erdő, a fák, a hegyek, minden vad, és minden madár. S vártam telente őt, hogy kipanaszkodhassam magam, elmondhassam élményeimet, bosszúságaimat, mindazt, ami egy év alatt felhalmozódott bennem. Türelmesen végighallgatott, tanácsot adott, és amit ő mondott, igaz volt. Mindig mosolygott, de én tudtam, hogy szomorú. A szeme elárulta. Nagy, barna szemei akkor is bánatosak maradtak, ha nevetett. Apja és két nővére az ellenforradalom alatt elhagyta az országot, ő még tízéves sem volt. Hiába vágyódott fecsegő nővérei után, akik babusgatták őt, hiába vágyott apja okos pillantására. Valami jóvátehetetlen igazságtalanság történt vele. A nagy családból csak az anya maradt, aki éjjelnappal dolgozott, hogy felnevelje fiát. És minden télen felhozta ide, a nővéréhez, aki szakácsnő volt a turistaházban, s akit ő ugyancsak mamának hívott Fehér karácsonyok voltak. Gyakran sírhatnékom támadt: én együtt vagyok a szüleimmel, nővéremmel és bátyámmal, ez nagyon jó, de vajon mit érezhet ezekben a pillanatokban ő? Mókázott, megnevettette elérzékenyülő anyját, de gondolatban másutt járt. Valahol egy másik földrészen, egy másik otthonban. Felnéztem rá, mint idősebbre, és úgy éreztem, sajnálnom kell. Talán ezért is ragaszkodtam hozzá oly nagyon. Ismertem gyengéjét, hogy szeret mindenkit kioktatni. S én sok csacsiságot összehordtam, hogy a kedvébe járjak, hogy taníthasson, magyarázzon, s ő ezt örömmel tette. Nem tudta, hogy játszom. Álltam dorgáló tekintetét: hát ezt sem érted? Közben dühösen szidtam magamban a felelőtlen apát, a nővéreket: csak írnak, csak csomagot küldenek, de soha nem jönnek haza karácsonyra. És egyáltalán: miért mentek el? Aztán nagyobbak lettünk. Elhagytam ostoba kérdéseimet, melyeket egykor vigasznak szántam, és féltékenyen hallgattam barátomat, aki a levelekből megismert Amerikát ismertette velem: a felhőkarcolókat, az óriási városokat, apja luxuskocsiját, pazar lakását. Ritkán mesélt ezekről, és nem is hosszasan, mégis alig vártam, hogy abbahagyja, tréfásan megborzolja hajamat, és megszólaljon: no, szavalunk egyet? Akkor ugrottam, hoztam a versesköteteket. Elfelejtettem Amerikát, a felhőkarcolókat. Nem szavalt, de átérzett minden sort, én pedig lélegzet-visszafojtva figyeltem szavait Ha őt hallgattam, mindig lemondtam arról, hogy színésznő legyek. Majd minden este verseket olvastunk, könyvekről vitatkoztunk. Legjobban Arany Jánost szerette és Ady Endrét. Akkor éjszaka friss hó esett. Reggel, amikor ketelni indultunk sütött a nap, valósággal szikrázott az erdő, szinte belefájdult az ember szeme. Elmentünk az etetőhöz, vidáman beszélgettünk a vadőrrel. Amikor a vadőr elköszönt, ő rágyújtott egy cigarettára, én hógolyókat gyártottam. Aztán megszólalt a hideg csöndben: — Megkaptuk a kivándorlási engedélyt. Nyár elején utazom ... Nem néztem fel, nagy erővel gyúrtam a havat. Amit mondott váratlanul ért, és lesújtott. Éreztem, komolyan beszél, mégis reméltem, elneveti magát. — Elhitted? Hisz csak tréfáltam. Csúnya tréfa lett volna, de megbocsátható. Lopva felpillantottam, elfordult. Szerettem volna rákiáltani, megrázni: — Itt tudnád hagyni a hegyeket, a várost, a verseket, tizenkilenc évesen? Az emlékeidet? Minden ideköt. Meg tudnád tenni? A hógolyó lassan elolvadt a tenyeremben, szétfolyt ujjaim között. Végül annyit kérdeztem: — Tíz év után, felnőttként, úgy érzed, hogy szükséged van az apádra? Zavartan megvonta a vállát, nem felelt. Szótlanul mentünk hazafelé. Pedig mennyi mindent akartam mondani neki! Amikor elbúcsúzott, sírtam. Nem is tudom, miért? Talán magamat sajnáltam, talán a régi jelek fájtak, de az is lehet, hogy feljajdult bennem valami... Valami, amit ma már tudok, de akkor csak sejthettem: ez nem barátság volt Ez tévedés volt, kamaszkorom legsúlyosabb tévedése. Elment, és ő soha nem jött vissza. De három év múlva meglátogatott John. Akkor is karácsony volt. Akkor is hullott a hó. Szinte részegített a fenyőillatú, hószagú levegő. A hegyek némák és fehérek voltak, a fák büszkén álltak ezüstös ünneplőjükben. Suttogni is alig mertem, hogy meg ne zavarjam a fenséges nyugalmat. És akkor John nagy hangon mesélni kezdte, hogy tavaly télen Colorado Springsben járt, ott vannak csak igazán óriás magasságok, hósipkás, porcukros csúcsok... Keserűen állapítottam meg, milyen sokat lehet felejteni három év alatt magyarul, különösen, ha akarja is az ember. Azt már meg sem kérdeztem Johntól, hogy olvas-e még Arany Jánost, Adyt. Semmit nem kérdeztem, örültem, hogy csak egy napig maradt, és fellélegeztem, amikor elment. Semmi nem változott körülöttem. Hideg volt. Kegyetlenül hideg. A hegyek némák és fehérek voltak, a mestere, mikor ő még nem is tudja, bánatodban örömét leülzzék vele a görbén... f bő termést hoz majd, hogy mielőbb férjhez menjel/y* & KUCSERA ANDRÁS RAJZA Erdei G. Mihály: Gyermekjátékok Gombjáték - avagy levél az Elnöknek Tisztelt „Elnök Úr!” Szeretném ezúton bejelenteni önnek, hogy az osztályunkon levő kapcsolótáblán az egyik gomb meglazult. A hibabejelentőnek már többször szóltam, de eddig eredménytelenül. Egy piros gombról van szó, amelyre rá van írva: Vigyázz! Robbanásveszély! — és egy halálfej. Úgy tudom ez a földi robbantótáblák központja, és a piros gomb az egyszerűsítő, amely egy nyomásra összértéket produkál. Kérem a hiba mielőbbi kijavítását, mert osztályunkon mindenki ezzel a gombbal játszik, és félek, hogy véletlenül megnyomják. Abban a reményben, hogy kérésem orvoslást nyer maradtam tisztelettel Játékszabály Mr x . Veszünk egy doboz dominót Kiszórjuk az asztalra, összesöpörjük. Kiveszünk négy darabot Lerakjuk őket oldalukra állítva, négyszögbe. Most veszünk négy dominót és az előbbi négy dominó tetejére rakjuk. Most veszünk újabb négy kockát és az előbbi tetejére rakjuk, és így tovább ... Bumm... Összesöpörjük. Kiveszünk négy dominót. Lerakjuk oldalukra állítva, tetejére újabb négyet, és annak a tetejére, és annak a tetejére és így tovább... Bumm... Söprünk, rakjuk, rakjuk, tovább ... Bumm... Világdominó... Mi lenne, ha a dominóval végre dominóznánk?! Remény Egy nap a Föld lakói arról kaptak hírt, hogy a Venus támadásra készül a Föld ellen. Csak néhány év múlva derült ki, hogy a hír hamis volt. De akkor már késő volt, mert a Világ népei összefogtak és teljes egységében felkészültek a támadás kivédésére. Leküzdve ellentéteiket, békét kötöttek egymással. És a hamis hír után ezt már nem lehetett megbontani. Ugye milyen szomorú ez a történet? A gerendaszeműek ... és történt, hogy Valahol elszaporodtak a ..gerendaszeműek”, olyan mértékben, hogy létük természetessé vált. Az utcákon mindenütt ezek az emberformájú lények mászkáltak, akiknek szemében a legkülönbözőbb elhelyezésben gerendák voltak, egyiknek csak fél szemében, másnál mindkettőben, és Valahol helység lakói lassan már azt hitték, hogy ez így helyes. Persze ezek a Gerendaszeműek nagyon rosszul láttak távolra, közelről annál jobban. Barátuk és rokonuk volt minden olyan egyén, akinek szemében gerendától a szálkáig megtaláltak valamit. Kitűnő érzékkel és hallatlan készséggel tárták fel rokonságukat. Egyetlen faforgácsnyi szálkát is rögtön felfedeztek embertársaik szemében és szeretettel ölelték volna keblükre, ha gerendájuk nem tartotta volna vissza őket, de így csak gerendájukra ölelték vagy öklelték az új rokont. Ezért aztán sok volt a baleset ebben az időben, sokan nem élték túl az ilyen rokoni felfedezéseket. A túlélők viszont igyekeztek büszkék lenni, hasonlítani, testvérükké válni a Gerendaszeműeknek, és már a puszta cél elegendő volt, hogy gerendáik kinőjenek. Igen ám, csakhogy képzeljék el azt a nagy családot, ahol csupa Gerendaszemű ember él, mindenki mindenkinek testvére, közeli rokona. Hogy hova vezetett ez? Nem nehéz kitalálni. A pusztuláshoz. Jöttek a Tisztaszeműek és a Gerendaszeműek nemzedéke Valahol helységben kipusztult, eltűnt, majd később „Máshol” ütötte fel a fejét. És történt, hogy Valahol megint elszaporodtak a Gerendaszeműek... A változás Egy reggel arra ébredtem, hogy minden megváltozott. A székek az asztal tetején ugráltak, a szekrény, az a hatalmas szekrény arcra borultan feküdt a szoba közepén, s a ruhák, melyek benne voltak, most betakarták, mintegy jelezve, hogy itte az áldozat. Az asztal az ugráló székek dacára még tartotta magát. Kemény darab volt. Érthetetlen volt ez a hirtelen nagy változás az én lassú és fokozatosan változó életemben. Felugrottam és felborítottam az ágyat, hogy én is hozzájáruljak szobám jelenlegi rendjéhez. Ki akartam rohanni az utcára, hátha ott is történt valami nagy, valami furcsa, amitől még jobban lázba jövök, de akkor rádöbbentem a csoda árnyoldalára: semmit sem találtam meg. íme, most hogy elérkezett a nagy pillanat, a nagy változás pillanata: ott álltam keserűen szekrényem holtteste felett, sirattam az elpusztított rendet, és a szekrényből fejem gúnyosan vigyorgott vissza rám.