Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-10-23 / 42. szám
Kapusi Imre: Férfiatok Sirva-égető vagy zárjon magából Őrjöngő ördög társaddá váljék ! Magzatod maradjon örökre tabőröd, hogyha napvilágom éjszakára váltod. De árvaág ne húzzon, bánat ne kössön, sárga kézzel téboly ne tapintson, ha hidat építesz, amin hozzád járok. Rózsa András: Tündér-rossz szomorúság Szomorúság száll delta-szárnyak a robbanásban nem talállak a robbanásban messze vesztél térdeplek megtorzult fejednél lemez sikolt csak gyár dörömböl kötélt ne fonj körém a csöndből átkozz el inkább hallgatásod mint áram üt és szív magához vagy ki acélüstbe lépve szenesedem a szenvedésbe zsugorodom a gázok lángja tündért vetít a félhomályba Káldi János: Éneklők Honnan jön ez az ének, milyen mélységből, mily sziklák alól szakad föl? Mintha szelek sírnának benne, mintha a napban elájult virágok fájdalma fájna benne, mintha halhatatlan balladáktól izzana. Éneklő dávodiak és hercegszántóiak, honnan jön ez az ének? Ez a borzongatóan gyönyörű, e bizodalommal teljes, anyám hófehér csontjait idéző? Honnan jön és hova száll? Szinte megreszketteti a pécsi székesegyház boltozatát, kitör a nyitva hagyott ajtókon és úszik a világon át, mint az emberi tisztaság üzenete. Bános János: A fák a fák örök elhagyottak engem mindig megtaláltak törzsük lábam csontja lett jönnek velem velük megyek a fák szerény útonállók hegyeket is helyben járók lombjuk szelek bölcsődéje sikonganak kéklő égbe a fák ősszel zokogák fejszék jönnek suhanák fölszabdalnak engem is fa lettem már magam is HORVÁTH PÉTER KORNÉL RAJZA 70/4214MAGYAR IFJÚSÁG Újdonsült barátomnak lázas, nyugtalan tekintete volt. Sokatmondóan nézett rám. Még meg sem szálalt, máris úgy éreztem, segítenem kell rajta. Talán azért is, mert akkor, január közepén nem volt télikabátja, inge pedig ugyancsak kétes tisztaságú volt. Zsírtól fénylő haja a vállát verdeste. De mit számít az nekem, amikor egy szegény fiún segíthetek. Az emberbarát szeretetem ellensúlyozta csekélyke előítéletemet. Végül is nem a ruha teszi az embert. Mindent megígértem. - Menj nyugodtan haza, vedd úgy, hogy elintéztem... - mert tegeződést kezdeményeztem, hogy feledtessem vele az én jól vasalt öltönyöm és az ő szegényes ruházata közti különbséget. Annak meg külön örültem, hogy főiskolás. Végre megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki súlyos anyagi helyzete ellenére tanul. És nem szégyelli szegényes ruházatát. De hát miért is szégyellné? Mindent megígértem. Azonban - ahogy lenni szokott - nagyhamar lelohadt lelkesedésem, és az ő ügyét is a többi közé tettem, mélyen a fiókomba. A különbség csupán annyi volt, hogy esténként azért furdalt a lelkiismeret, és csak olyan elhatározással tudtam álomra hajtani fejem: na, majd holnap... Egy szép napon, amikor lelkiismeret-furdalásom már-már gyötrővé vált, a hivatalba érve barátom ügyét vettem kézbe, és elindultam. Jártam a kollegákat, a várost, intézkedtem, kiabáltam, dühöngtem sorra a hivatalokban. Jól haladt az ügye, mikor jelentkezett. Még mindig kabát nélkül, még mindig kócosan, csapzottan. És boldog voltam, hogy a részeredményekről beszámolhattam. - De most már rohanok - mondtam az ügyeidben, barátom. Megyek, sietek, intézkedem. - Te olyan rendes vagy... egészen más mint a többiek. Megvallom, nem először próbálkozom ügyemet rendezni. Engedd meg, hogy most elvigyelek - szólt barátom. - Elvigyél? - bámultam rá. - Hogy érted? - Gyere csak, majd meglátod. És megláttam. Volt benne minden: bőrhuzat, rádió, hűtés, fűtés és oldalán egy sárga csík. - Láttad, hogy kiugrott? - kérdezte elragadtatással. Valóban, valósággal leszorított az ülésre. - Hol vetted? - kérdeztem ámulattal. - Tudod, az öregek, a szüleim ... De nekem is van benne pénzem. Amit a nyáron kerestem. Csak az a baj, hogy drága. Havonta legalább egy ezrest megeszik. - Hány éves is vagy? - Húsz. - Csodálatos. Hát köszönöm, hogy elhoztál. - Ne viccelj, ennyi csak jár... Hiszen most is miattam szaladgálsz. - Igen. De most már rohanok. Várnak. Kiugrottam a kocsiból. Komótosan lépkedtem felfelé a lépcsőn. A folyosón hallgatóztam, aztán bementem a mellékhelyiségbe. Ragyogó tisztaság, szappan, törülköző. Vannak még rendes helyek. Ezt ki kellett használnom. Alaposan kezet mostam, magamhoz vettem az iratokkal teli táskám, és már lent is voltam az utcán. Szegény barátom, ha tudnád ... Ha tudnád, barátom... Árokszállási Éva: SZEGÉNY BARÁTOM - Fenyvesen volt a legszebb! Ági hátradőlt. Boltillatú blúzát egy csendes mozdulattal kisimította, majd, hogy az elmaradhatatlan szoknyaigazítással is végzett, lassan felemelte a fejét. - Ugye, Fenyvesen? A parkban, ahol ültek, néhány kisgyerek futkosott csak a kopott derekú fák közt, meg egykét nagymama sétálgatott, aki a kiszámíthatatlan lépteket figyelte. Ági ismerte ezt a zugot. Amikor a siófoki állomáson elbúcsúztak, ő mondta, hogy itt találkozzanak majd. Még le is rajzolta egy papírszalvétára, hogy Sanyi miképpen találhat ide az állomásról. Előbb a körúti villamosra kell felszállnia, aztán a hegynek induló autóbuszra ... A telep nevéről a homokba kapaszkodó fák tűntek elő, aztán az öreg móló, amelynek oszlopai úgy dülöngéltek, mintha mindegyik berúgott volna a homokos víztől. - Emlékszel, milyen homokos volt ott a víz? Csupa, csupa homok... Sanyi bólintott. Tényleg, mintha kassal szórták volna a partról a kis csillogó szemeket, és a móló mellett milyen sűrűn állt a nádi Az a rengeteg vékony szál, ahogy nézi magát a vízben. - Igen, abból fontam neked szoknyát. Tudod, azt a térdig érőt, amire aztán te aggattál mintának virágokat. Ági a sétány frissen leszúrt kavicsait figyelte. - Fehér volt minden virág. Mindegyik tiszta fehér... A fehér virágos nadrágszoknya Ági tarka zokniját juttatta a fiú eszébe. Azt a térdig érő zoknit, amelyet a parti iszapból hordott fel a lány izmos lábára. Mikor a sötét massza megkötött, még mintákat is rajzolt bele, előbb kockákat, majd a kockák közepébe egy egy pontot. - És a zokni? Emlékszel még a sárzoknira? Akácz László: Balaton Ági arcát újra kifényesítette az elmúlt nyár. - Azt is kivirágoztad, a lábamat. A kisujjad volt a ceruza ... A fiú keze a régi homokot morzsolgatta, így csak percek múlva gondolta végig a lány szavait. - Csak a szoknyád volt virágos, a zoknidra kockákat meg pettyeket rajzoltam. - Lehet... Aztán a keszthelyi kirándulásról beszélgettek. Arról, hogyan kérték el a pavilonos bácsi biciklijét, és hogyan kerekeztek el egészen a hajóállomásig. Kettőjüket vitte a gép, és mégis csak visszafelé jövet állította meg őket egy rendőr. - Fiatal fiú volt, hófehér kabátban - mondta Ági -, és fehér volt a kesztyűje meg a sapkája is. Szép, fényes fehér s Sanyi ujjai mozdulatlanok maradtak, é s míg a lány elengedett arcára nézett, mind élesebben rajzolódott ki előtte a kezét magasba tartó férfialak. Végül már tisztán emlékezett rá, hogy sötétkék sapkát meg szürkés zubbonyt viselt. - Csak a kesztyűje volt fehér - mondta lassan -, csak a kesztyűje... Egy kisfiú szaladt át előttük. Vékony combján harang módjára lengett a kifényesedett bőrnadrág. - Lederhose - mondta Ági, ahogy a tovakalimpáló lábakat nézte. - így hívtuk azt a piros sátras németet, akinek ugyanilyen kopott bőrnadrágja volt, és aki azt a rengeteg sört itta. Sanyi emlékei közül most még gyorsabban villant elő a cseresznyeszínű sátor, majd az alkalmi otthon sörte hajú gazdája is, akinek kezéből soha nem hiányzott az üveg. Az üveg, az a hosszú nyakú üveg... - Vigyázz - mondta sietősen Lederhose bort ivott! Német volt, és mégis bort ivott! - Sörözött - mondta a lány. - Biztosan tudom, hogy sörözött ! Ha kortyolt, habos maradt a szája. Szép, fehér habos... Sanyi vállat vont, majd a bab formájú kavicsokat nézte. Hegyes orrú cipőjével bökött az egyiken, de aztán megmerevedett a lába. Hallgattak, és az a gazdátlan csónak, ott, a szabadstrandnál - nézett fel néhány hosszú perc után Ági, amivel utolsó éjjel olyan mélyen beeveztünk? - Az is a pavilonos bácsié volt, de csak ültünk benne. Evező nélkül nem mehettünk sehova ... Közben rájuk esteledett. A bőrnadrágos kisfiút is kézen fogta a nagyanyja. Szaporán felelgető lépteik kopogását még a lépcsősor legaljáról is visszahozta a szél. - Pedig tudom, hogy milyen mélyen beeveztünk - mondta az utolsó cipőkoppanás után Ági -, mire visszaértünk, már hajnalodott. - A parton virradt ránk. Kint, a hideg homokon ... Föltámadt a szél, a lány megborzongott. - Menjünk, jó? - Mehetünk. A buszon csendben utaztak, és a körúti villamoson is csak az ellenőrhöz szólt a fiú. A Nyugati előtt kezet fogtak. - Szervusz - mondta Ági -, írjál majd és gyere. - Jó, írok. Soha többé nem látták egymást. ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC