Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)
1971-01-08 / 2. szám
Csepeli Szabó Béla: Asszony a hósuhogásból 1. Kint még fagyos, fehér a föld, az ég homályban áll. A napot elnyelte a köd, a kert: grönlandi táj. Előttem forró fekete, egy csésze tűz heve. Kortyolgatom s arcomba száll a brazil nyár szele. Ha ma sem jössz el, meghalok. Gyötör hideg, meleg. Nélküled jégkunyhó a ház, mely jégtáblán lebeg. De hogyha eljössz, kedvesem: egyetlen éj alatt száz tavaszt élhetsz át velem, s száz fénylő, szép nyarat... Kint még a tél farkasa jár, grönlandi szél süvölt. Jöjj, kedvesem, ha átölelsz gyönyörű lesz a Föld. .. . ÉS VÉGRE! Megcsendül a csend: nyílik a kerti kapu, s arcom csupa dér rengetegét beragyogja a vér, s már nincs bennem semmi ború, mert látom: Téged hoz vissza az út a sűrű hósuhogásból, s Te lépsz be az ajtón kicsi asszony. Te: széltől rőtve, pirosra sütve, mosolyogva -s a házban máris vidámabban táncol a tűz, s mindent betölt könnyű erdei illatával a kontyod és puha bőrbekecsed, melyből úgy bontalak ki, oly áhítattal, ahogyan egy isteni hangszert bont ki remek tokjából az ember, s oly izgatottan, vággyal és szerelemmel, ahogyan egy gyönyörre éhes kis siheder hámozza ki érdes burkából az édes sárga narancsot, melyben a Föld mámoros forró kertjei ringnak, s a végtelen délköri ég nagy buja násza, napja, esője fűszere reszket,öntsd hát a fényed, élő esthajnali csillag, felhőtlenül szép asszonyi test, dús pici táj, s téli világunk éles tőrei közt is átölel minket a trópusi nyár... Szeift Béla rajza Székely Dezső: Csukott szemmel Sugarával megvert a nap. Csukott szemmel még visszanézek: egy tó őrizte arcomat, de kiitták az irokézek. Natty Bumppo is ott lakott a völgy szívében, hol a sármány, s látta: ölében ringatott a nyomolvasó indiánlány. Rézbőrű nyarak poklait bejártam - tarisznya a vállon. Pásztortűztől csillagokig utamat jelzi tiszta lábnyom. De egy kígyó utamba állt, és anyám fejét követelte. Én az utolsó mohikánt hívtam, csontomig dideregve. S szólt a kígyó: „Ne kiabálj, az utolsó már nem felelhet; többet tud róla a sakál, mint égi s földi fejedelmek .. Méregölő sisakvirág rezzen a vérpettyes avarban, de makacs hitem hajt tovább, hogy elérjem, mit rég akartam. Örökösnek jöttem ide; nem vagyok kalandor, se vendég. Remény, árvaság ünnepe, emelj föl, mint a szárny a fecskét, s amíg építem fészkemet, számból a földet ne ragadd ki. Fények, virágok, emberek, szeretnék köztetek maradni. 71/214MAGYAR IFJÚSÁG ki. Várkonyi Mihály: Az öregasszony szerelme Ezt is a kis Bartáné kombinálta A híradó előtt felkapta a két vödröt és kislisszolt az udvarra. Csak akkor jött vissza, mikor már a napi sporteredményeket ismertették. — Persely néninél megint elromlott valami. Megint itt van az a szerelő — mondta olyan ártatlanul, mintha valóban ezt akarná mondani. — Hát aztán, mi közöd hozzá neked? — kapta el Bartát a pulykaméreg, mint mindig, ha megzavarták totó-töprengéseit. Tíz éve variálgatott eredménytelenül. De a krimi után megkérdezte: — Az a kese, hajlott hátú? így aztán a két Persely-fiú is megtudta a dolgot. Még szegény Persely Jani bácsi vitte be mindhármukat a műhelybe, annak idején. Azóta is együtt dolgoztak. A következő szombaton hát ott őgyelegtek a sarkon, a bőrgyár előtt, már fél hétkor ott voltak. Jani beletemetkezett az esti újságba: mogorva volt, szótlan-sótlan. Egészen, mint az öreg, valamikor. Karcsi már más: könnyebb, gyerekebb. Talált egy üres cipőkrémes dobozt, végigkergette az úton, a közértig és vissza. Mintha hatéves lenne. Mondta is Jani. — Ha nem ricsajoznál, jó? — Ha te meg nem nevelnél, igen? De nem tudtak tisztességesen öszszeveszni, mert a villamosmegálló felől jött a szerelő. Nyiszlett, fáradt ember volt, kortalan: harmincöt éppen úgy lehetett, mint ötven. Minden lógott rajta: a haja, a nyitott zakója, a cipőfűzője. — Egy kis tüzet, szakikám. Van egy szál gyufája? — mosolygott rá a megbeszélés szerint Karcsi. Jani közben a háta mögé került. — Vagy öngyújtója? — Sajnos. Sajnos, én nem dohányzom. — És ijedten ugrott egyet, mikor Jani a háta mögött azt mondta: — Meg nem is iszik, mi, csak öregasszonyokat hülyítget, ugye? — Maguk a Persely-gyerekek — bólogatott szomorúan a férfi. Minden ereje odalett saját megállapításától. A táskáját letette a földre, a lába mellé. — Láttam a fényképüket a ... az édesmamánál. Az a visszanyert megnevezés kioldotta Janit. Megragadta a férfi vállát, maga felé pöndörítette. — Idefigyelj, te strigó. Mit hülyíted azt az öregasszonyt, mi? — Kérem, ez... kérem, én ... — A férfi megpróbált határozott lenni, kihúzta magát, de még Jani mellett is csak olyan nyiszlett volt, mintha a fia lenne. Akkor azt mondta: — Nem is olyan öregasszony. Csak maguk látják annak. Karcsi állította le Jani csattanó dühét: elkapta a bátyja öklét, megszorította. Egy kicsit talán jobban megszorította, mint feltétlenül szükséges volt. — Egyelőre még ellehetünk enélkül is. — Meglátszott rajta, hogy nem nagyon szereti ezt az ügyet, és tudta is, hogy meglátszik rajta. — Mit akar maga az anyánktól, mi? — Egyszer elromlott a rádiója és megjavítottam, aztán elbeszélgettünk. — A kis ember igyekezett még kisebbre húzni magát. — Nehéz élete volt neki is. Hiszen tudják. — Mindenkinek nehéz az élete — utasította el a lágyuló hangulatot Jani. — Ne hazudozzon itt, jó? Reggelig beszélgetnek minden szombaton. Az anyám meg, akár fodrászbérletet váltott volna. Egy ötvenhárom éves asszony. Egy nagymama. Hány éves maga? — Harminc ... kilenc. — A férfi belevörösödött a válaszba, — abba, amit a két fiú gondolhatott erre. A szégyen valami konokságfélét érlelt ki benne. Lehajolt a táskájáért, s olyan mozdulatot tett, mint aki menni akar. — Nyugi, még nem fejeztük be — kapta meg a fogantyút Karcsi. Tetszett neki, ahogyan ez a kis ember semmibe vette őket, de tudta, hogy a neheze még hátra van. Maga felé húzta a táskát, s az felpattant. — Mi az isten, maga virággal jár szerelni? — Ehhez nincs joguk — kapdosott a férfi Karcsi keze után, az meg a vállát vonogatta. — Persze, hogy nincs. De hát nem erről van szó. Figyeljen rám, öregem. Az a helyzet, hogy mindenféléket beszélnek az anyámról, érti? Nagyon a szájára kapta a környék, tudja? Hogy alig egy évvel az apám halála után... és hát maga fiatalabb is jóval. Érti, na. Most már a férfi is felizzott. Hadi nászott, kinyújtotta magát. — És akkor nem kapta a szájára, mikor a maguk édesapja... isten nyugosztalja, mikor évekig úgy éltek együtt, na, ahogyan éltek! Hogy a kutyámnak se... — Elfulladt az izgalomtól, felmagasodott a hangja. — Akkor nem beszéltek mindenféléket. — Én a pofájára mászok magának mindjárt. — Jani odadugta az arcát a férfi arcához. Az hátrahökkent a pálinka terjengő szagától. — Kát csinál az anyánkból és van pofája azt mondani... mindjárt adok én magának akkort! Meg úgy éltek együttet! — Hagyd ezt, öregem. Hát valami igaza csak van. — Karcsi megkísérelte arrébb venni Janit. — Te sem azért nősültél tizennyolc évesen, mert jaj de jó volt otthon. És én sem azért lógtam meg, háromszor is. Ami igaz, az igaz. Jani most szembefordult az öccsével. Tajtékzott, fröcskölt a nyála. — Mi bajod van az én házasságommal? — Hagyjuk ezt — tolta félre könynyedén bátyja fenyegetőn felemelt öklét Karcsi. — Tudod te is, hogy hány óra van. És ne lóbáld a kezed, mert véletlenül én is lóbálni kezdem. Már nem vagyok tízéves. — És ha akárhány... Mi közöd van a házasságomhoz, mi? — Jani szinte vigyázzba kapta magát, úgy megfeszült, a hangja is lehalkult, mégis fenyegetőbb volt, mint az előbb. — Ki kért arra, hogy beleszólj az életembe, mi? — Beleszól a te életedbe a radar... — Ha egyszer én nem szólok a tiédbe! Mert nekem is lenne mit mondani. De lenne ám! — Kíváncsivá teszel ám. — A nőügyeidről, például. Karcsi legyintett, s lekicsinylőn biggyesztette a száját: tudta, hogy ezzel végképpen dühbe hozza a bátyját. De most ezt akarta. Látni az arcán az indulat hamuszürke görcsét. S gondolkodott, mivel cukkolhatna jobban. Ekkor azonban azt mondta a kis ember: — Úristen, így éltek maguk? Hogy ezt tanulták? Jani feléje rándult, elkapta a zakó hajtását. Csontos ökle éppen a férfi nyeldeklőjén feküdt. — Te kis patkány, elhallgass, mert... — És rázta, rázta. — És tűnj el innen. Tűnj el, amíg megteheted. Ha még egyszer meghallom, hogy csak erre jártál! Lökdöste, taszigálta a másikat. — Maga megőrült! Hagyjon engem, vagy ... Hagyjon vagy nem állok jót magamért. — A férfi hirtelen megpördült a tengelye körül, s támadó állásba állt. Felemelte az ökleit. — Szóljon a bátyjára. Hallja, szóljon a bátyjának. Karcsi tudta, hogy csupán mozdulatlanul kell maradnia, és elégtételt nyerhet az előbbiekért. Vagy ha elfordítaná a fejét. Milyen villanás alatt alakulna át Jani arcán ez a gyűlölködés félelemmé. De aztán nem fordította el a fejét, s a kis ember felé mozdult. — Mondtak magának valamit. — Ezt nem tehetik. Az anyjukkal tolnak ki! Értsék meg, az anyjuk boldog. — Na, tűnjön csak el ■ — sóhajtotta Karcsi. — És vigyázzon, meg ne lássuk itt megint. Az nem lenne egészséges. A férfi elindult a villamosmegálló felé, egyszer megállt, még a sarok előtt, vissza is fordult, mintha mondani akarna valamit, de végül is továbbment. — Azt hiszem, nemigen mászkálgat majd erre — mondta Jani, mikor a kis ember eltűnt a szemük elől. Nem nézett az öccsére. — Már azt hittem, hogy melléállsz. — A testvérem vagy — vonta meg a vállát Karcsi. — Különben is, ha egyszer belekezdtünk ... Na, jössz haza? — Igyunk valamit. Igyunk meg egy felet — indult Jani a Betérő irányába. — Gyere, fizetem. Mossuk le ... az egészet. A veszekedést. Karcsi a fejét rázta. — Köszi, de hazamegyek. — Utána is hazamehetsz. Lelökünk két felet, aztán hazamegyünk. — Igen, Jani tudta, miről van szó, és végül is hangosan is tudomást kellett vennie róla. Igyekezett gúnyos lenni, olyan gúnyos, amilyen csak tudott. És eléggé tudott. — Mi van, csak nem térített meg a pasi? Az anyuka boldogságával? — És ha igen? Akkor hallgattak egy kicsit. Nem is néztek egymásra. Jani a cipőjét vizslatta, Karcsi a kerítésfalon talált bámulnivalót. — Ne dőlj be ennek. Süket duma — mondta aztán Jani engedékenyen. — Ezt szokták ezek mondani mind. Hogy a nő boldog volt velük. Közben elveszik a pénzét, mit tudom én. Mert a nő boldog velük. — Lehet. Lehet, hogy így van. — Különben is, egy ötvenhárom éves asszony. Egy ötvenhárom éves asszony az unokáival legyen boldog nekem. Az való hozzá. Na nem igaz? Karcsi sóhajtott. — Nem tudom. Lehet, hogy igazad van. — Az egész környék tele van vele. Neked mindegy, de én itt lakom. — Aztán még egyszer megkérdezte. — Na, nem gondoltad meg? Aztán elment. Karcsi még sokáig nézett utána. Ez a görbe tartás, ez a bizonytalan, kacsázó járásmód. Mintha az apját látná. Kiköpött az apja innen. Tőle tanulta a kocsmázást Jani. Az meg az ő apjától. S egy pillanatra mintha az összes felmenő Perselyek egy sorba rendeződtek volna — mikor megindult befelé, a városba, arra gondolt, ki követi majd a Janit és hogyan. Apjaként tisztelve vagy megtagadva, s mégis a nyomában? ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC Vasvári István: Élő föidben őt látom, a kis cselédet, ahogy átlépik az évek, ahogy érintettem mellét - zsibbad bele a kezem még. Szél-vígan hozzámér az ajka - mintha fogadó-és ringatna, színültig, csörgő pohárral érte szakadó ifjúsággal. Keménykeblű kis Boldogasszony, nőtt, hogy nyers ágat fakasszon, záporban ázót, zöldben égőt; élő földben érzem én őt, kiáltva, akit úgy öleltem most fáj a téli leheletben — harmatban, mégsem zúzmarában óv a rám settengő árnyban, mint perzselt kazalban, szőkén rám hulló puha verőfény.