Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)
1971-06-25 / 26. szám
Először egy Palásthy György rendezte filmvígjátékban láthattuk: a Mindenki ártatlan-ban játszott egy kis szerepet, vakító szőkén és kislányos bájjal. Ez volt a „nyitány” a pályához, amelyre — mint oly sokan a „szakma” tagjai közül — szabálytalanul, azaz nem a főiskolán át vezető úton került. Aztán jöttek a miskolci évek, azaz évadok, vígjátékokban, zenés darabokban. Péva Ibolyát elkönyvelték miskolci színésznőnek. Míg egy szép napon... — Míg egy szép napon aláírtam a szerződést a kecskeméti Katona József Színházhoz. Hogy miért? Most már nehéz utána nyomozni. Talán mert azt gondoltam, szükséges újabb környezetben is bizonyítanom, magam és kollégáim előtt? Talán mert valamiért elégedetlen voltam a miskolci évaddal, s Kecskeméten jobb szerepeket reméltem? Vagy csak mert „így jött ki a lépés”? — A kecskeméti „deszertálás” viszont csak egy évig tartott. Ott nem volt jó, vagy Miskolcon volt jobb? — Ezt így nem lehet szembe állítani egymással. Miskolcon sem éreztem magam rosszul, kaptam jó, szép feladatokat, és Kecskeméten is szerettem lenni, jó évadom volt. Aztán mégis visszacsábultam színészi szülőföldemre, és a korábbiakkal együtt most az ötödik évadot zártam ott. Mindjárt hozzá is teszem, nagyonnagyon jó évadot! — Amit az sem tudott ellantani, hngy a Péntek Rézi próbái közben bokatörést szenvedett. — Különös, de ez egy „jó baleset” volt. Péntek Rézit csak később játszottam, s szinte vele együtt kaptam egy újabb szerepet, Sacit Szakonyi Adáshibájában. Afféle kettős indulás volt, nagyon nehéz, de nagyon jó „visszatérés”. — A miskolci vígjáték fesztiválon egy nap két előadásban is láthattuk: délután Kállai István Segítség, nyertem! című komédiájában Helénke, a milliomoslány szerepében, este Gyárfás Miklós Dinasztia című vígjátékában a munkáskáder vezérigazgató lánya, Éva alakjában. Bár mindkettő mai fiatal lány, ég és föld a két jellem. — Ezért volt izgalmas! A sodró tempójuk, az öregeket nem vagy alig megértő magatartásuk még nagyjából közös, de egészen más talajról fakad ez is, aztán az egyik egy elkényeztetett, üresfejű fruska, a másik egy nagyon is józan, értékes kis ember, aki meri vállalni az érzéseit. Mind a kettőt nagyon szerettem. — Szívesen** játszik ilyen figurákat? — Ha tehetném, csak ilyeneket játszanék! Mai, friss, élő, egészséges humorú, kedvesen szemtelen lányokat, akikben nem a komor életuntság, hanem a túláradó életkedv az uralkodó. Talán azért van ez, mert én is gyűlölök szomorú, rosszkedvű lenni — az olyan, de olyan fárasztó! KÖNYV : magunk kenyerén ifjabb küllőcsapat rajzott ki a Szépirodalmi Könyvkiadó kaptárjából. Szeretettel köszöntjük őket. Magyarországon költőnek lenni soha nem volt könynyes sors. Ma sem az. Különösen az induló költőnek nehéz. Szimpatikus vonás e kötet költőiben, hogy ezt tudva sem adjákel a harcot és írnak, ezzel is bizonyítova: költőnek lenni nem „foglalkozási betegség”, nem hobby, hanem belső kényszer, önkereső gyötrődés. Mi A magunk kenyerén igazi értéke? Talán Bertók város élménye? A muzsikus Czigány György verseinek zeneisége? Dobál számonkérése önmagától, saját lelkiismeretétől az eddig elpocsékolt időért, energiáért, amit nem belső építkezésre fordított? Horváth szembenézése a „halmozódó múlt”-tal és igazságtalansága az előző nemzedékhez? Les Mihály mérnöki tervvel készült, vigaszt nyújtó versei? Kassai törekvése a „cselekvő befolyásolásra”? Nádasdi Éva halk hangú vers-figyelmeztetései? Nádor hittel (és néha sajnos formával) megvert sorai a hamis illúziók ellen? Az új típusú munkásköltő, Sorbán Szabó, sirhatnékból támadt hetykesége? Suhal Pál életrajz-jellegű verseinek kegyetlenséggel határos Jóság-„kifejezői”? Szabó Sándor katona-élményei? Váradi Péter kitörölhetetlen emlékei a háborúról? Werbőczy Antal „hétköznapokon átvonuló” groteszk humorú helyzetjelentései? Vagy Veress Miklós hamleti kérdése: „Lét vagy nem lét kérdéses itt"? E költők külön-külön csak töredéket hoztak létre. Domokos Mátyás szerkesztői érdeme, hogy e kötetben az önálló kötetbeni megjelenésre többnyire még éretlen poéták töredékeiből olyan körképet alkotott, amely a teljesség benyomását kelti. Ezek a javarészt fiatal emberek verseiket mindig a szívük diktálására írják; saját problémáikat, emberségüket keresve „másokért egyedül” harcolnak önmagukkal és a világgal. Hogy egységes nemzedéket nem alkotnak, még nem jelenti azt, hogy nincsenek azonos problémáik. Sőt: mindegyiknél megtalálható az önkereső, Jobbik énkereső gyötrődés, az idő, a pillanat rögzítésének igénye, az időért való küzdelem reménytelensége. Az e kérdésekre adott válaszok teszik teljessé a kötetet, és a válaszokat mozaikként öszszerakva kapjuk meg az Egészet. U. A. Lezajlottak a személycserék, elhangzottak a nyilatkozatok — az élet és a munka megy tovább Omegáék házatáján is. Olyannyira, hogy április második felében Prágában a III. nemzetközi fesztiválon már az új felállásban — a dobnál Debreczeni Ferenccel — léptek fel, szép sikerrel. Hazatérve, nekiláttak két új — kollektív munkával készült — szám rádiófelvételeinek. A címük: Hűtlen barátok, és Szomorú történet. — Lehet, hogy némi összefüggésben vannak ezek a számok a közelmúlt eseményeivel? — Talán, de ennél fontosabb, hogy a két felvételt június 22-én mutatják be a rádióban, s remélhetőleg július elején megjelennek egy single, azaz kislemez két oldalán. Időközben az egyik számból televíziós felvétel is készült — ezt is hamarosan sugározzák — mondja Benkő László. — Hallottam valamit „harangozni” egy északi turnéról. — Így is van: a hónap végén indulunk Finnországba, Jyveskyle városába, ahol nemzetközi pop fesztiválra hívtak meg bennünket. Huszonöt együttes lép fel, angol, amerikai, dán, svéd, belga, norvég, holland zenekarok. A fesztivál után egy többhetes skandináv turnén veszünk részt, s mikor augusztus elsején hazaérkezünk, máris kezdjük nyári szabadtéri ORI-sorozatunkat, melynek utolsó állomása a budapesti Kisstadion, szeptember 4-én. Itt egy kis meglepetést is tartogatunk. — Mégpedig? — Erről csak annyit: első ízben itt mutatjuk be teljes egészében annak az új nagylemezünknek az anyagát, amelyet az új együttes készített. Munka közben a tv-stúdióban. Balról a második az új dobos. Debreczeni Ferenc Fotó: Ágoston Honismerők, honszeretők Amikor először jöttek, csak annyit kérdeztek, nincs-e valami régi ingóság itthon, amit már nem használok. Sokáig matattak a padláson a kacátok között, egy-két holminak nagyon megörültek, fogalmam sincs, miért. Mondtam, vigyék csak, úgyis útban van az a néhány ócskaság. Rendes gyerekek, azóta többször eljöttek, venyigét vágnak, vizet hoznak nekem a kútról, igen készségesek. Az idős ráckevei néni talán ma sem tudja, miért örültek meg a diákok egykét „divatjamúlt” paraszti használati tárgynak. Pedig a ráckevei Ács Károly gimnázium honismereti szakköre már komoly hírnévnek örvend: tagjai a megyei pályázatokon szinte mindig tarolnak és komoly segítséget nyújtanak a helyi, valamint a fővárosi Néprajzi Múzeumnak. Vezetőjük, dr. Kovács Józsefné tanárnő, a szakkör vezetője és férje, aki néhány évvel ezelőtt összetoborozta ezt a lelkes gyülekezetét, szívesen tájékoztattak a szakkör munkájáról. — Többféle nemzetiség lakja ezt a járást, sok mindent össze lehet gyűjteni a magyar, szerb és német ajkú lakosságtól. Nemcsak hobbyja, hanem szenvedélyes és szakszerű tevékenysége is ez már a gyerekeknek. Az egyik helyi fafaragó fia a kopjafákat „térképezte fel”, egy dömsödi kislány a dűlőnevek eredetével foglalkozik, míg más a kúnsági lovashagyományoknak járt a végére. Mindenfélét gyűjtenek a tagok, parasztbútortól a királyi oklevélig. Adatbejelentéseikre már komolyan számít a magyar régészet, amellett műemlékvédelmi szolgálatot is ellátnak. — Jól összekovácsolódott baráti kollektíva is egyben a szakkör. Még kirándulásaink sem „öncélúak". Ha valaki felfedez valahol például egy szabadkéményes tűzhelyet, az egész csoport kiruccan megcsodálni. Nagy a boldogság, amikor parasztnaplóra bukkanunk. Négy-öt emberöltőnyi időszak hiteles krónikái ezek, egy-egy család sorsának alakulásáról számolnak be parasztian akkurátus pontossággal. Mindig akadt valaki, aki vezette a naplót. Ha kihullott egy-egy idősebb családtag kezéből a toll, mindig akadt fiatalabb utód, aki felvette azt. Egyéni sorsokról mesélnek ezek a naplók, de számtalan történelmi adat is óhatatlanul kiderül belőlük. Ezek a naiv, de végtelenül izgalmas irományok megfoghatóbbá teszik egy kicsit a gyerekek számára a történelemórákon tanultakat. A ráckevei Kneitnernaplóból például kiderült, hogy egy molnár 1848-ban feláldozta a malmát, hogy a honvédek átkelhessenek a Nagy-Dunán. Kossuth levelét egy dömsödi demokrata paraszthoz szintúgy a szakköri tagok szívós szorgalma kerítette elő. A legtöbbet „nyüzsgő” gyerekeink: Lengyel Matild, Murányi Sarolta és Sárái Péter. A régebbiek közül Joó Katit és Varga Ágnest kell megemlítenünk. De mind a huszonöt tagot dicséret illeti. — Még a gasztronómia is hasznát látja a szakkör tevékenységének. Nemsokára megnyílik a Zöldfa étterem, ahol a legkülönbözőbb nemzetiségi ínyencségek várják majd a betérőt. Receptjeiket egyik kislányunk gyűjtötte össze, évekig tartó, szorgalmas kutatással. Örömmel hallgattam a fiatal pedagógus házaspár szavait. Én azt hiszem, hogy azon a segítségen túl, amit a helyi, a ceglédi Kossuth, valamint a Néprajzi Múzeumnak nyújtanak, a szakkör munkájának legfőbb jelentősége abban áll, hogy a fiatalok megszokják a rendszerező tudományos tevékenységet és ami még fontosabb: a szűkebb haza hagyományainak gondozása által konkrétabb töltésű lesz időközben bennük a teljes haza szeretete. A tanács magnót ígért nekik, a kevesek büszkék rájuk, de még mindig nagyobb odafigyelést és támogatást érdemelnének. Bízunk benne, hogy meg is kapják. Baranyi Ferenc Nagy az öröm: ez a rokka becses darabja lesz a gyűjteménynek Dr. Kovács Józsefné szakkörvezető és „csemetéi” az új szerzeményeket szortírozzák RÁDIÓ 168 óra Vagyis hétszer 24 óra. Vagyis hét végi tallózás a mindennapok legérdekesebb eseményeiben. Csak ez? Igen, általában csak ez, bár ez sem csekélység. Most pedig? Nos, Ipper Pál „hetilapjának” 18. száma végre megörvendeztetett azzal, ami eddig inkább boszszantott. A házigazda és munkatársai jól csoportosították és hatásosan tálalták a már ismert tényeket. Megdöbbentett, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkaráról a napokban kikerülő háromszáz végzős közül mindössze tizenkilencen igyekeznek vidékre. Tetszett az, hogy Mester Ákos műsorvezető folytatta, sőt továbblendítette a mostanában újra fellángolt érettségi vitát. Kulcsár Katalin azután akaratlanul is rávilágított egy jellegzetes tünetre: a kényelmességre. Az érettségi jellemformáló izgalmai ugyanis valóban ártanak a kényelmességnek, de ennek bizonyítására legalább annyira alkalmas számtalan vidéki középiskola, mint a budapesti Veres Pálné Gimnázium. Igazán nem rónám ezt föl, ha a ballagási hangképek és még korábbi riportok e szinte már „ügyeletes” gimnázium mellett más iskolákat is bemutattak volna. De ez csak ürügy a berzenkedésre, semmint komoly hiba. Már csak azért is, mert a „168 órának” olykor valódi hibái is vannak. Például: nagy események — s a riporterek túlterheltsége — idején az önmagukban kitűnő jegyzetek túltengenék az életszerűbb anyagok rovására. Mindenesetre a hétvégi két és fél órák változatosságát, tartalmasságát és urambocsá’, szórakoztató jellegét nehéz lenne tagadni. Egy valamit azért nem értek. Mit keres az érettségi, a fiatal tanárok lehangoló pálfordulása egy mindenekelőtt felnőtteknek szóló adásban? Ám mielőtt eszembe jutna a kézenfekvő válasz, a hírszerkesztő P. Szabó József a segítségemre siet. A „168 óra” — mondja —■ a rádió politikai magazinja. Készítői minden olyan problémát politikai kérdésnek tekintenek, amely a hallgatók többségét érinti és érdekli. Zöldi László MAGYAR IFJÚSÁG 1371/26