Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)

1971-09-03 / 36. szám

— Így még mindig azt hiszem, hogy a Balatonnál vagyok. VEDRES LÁSZLÓ: Gumikajakkal két tengerre Olvasóinknak nem kell be­mutatnunk a szerzőt, aki leg­utóbb a Magyar Ifjúság Nílus­­expedíciójának vezetőjeként számolt be lapunk hasábjain a kalandokban gazdag egyiptomi utazásról. A Visztulán tett ezer­kilométeres kajaktúrától kezdve valamennyi „vízi uta­zásáról” olvashattunk lapunk­ban, s most a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet részleteiben is közelünkbe hozza Vedres László izgalmas túráit. A Gu­mikajakkal két tengerre, a ha­ragos Neretván és a Drinán — a „tutajok folyóján” —, vala­mint a Genfi-tótól a marseille-i kikötőig a Rhône-on tett eve­zős utazásokat eleveníti fel. Nemcsak az élmények gazdag­sága, hanem a fiatalos szemlé­let és könnyedség is élvezetes­sé teszi a képekkel illusztrált kis kötetet. Érdeklődéssel vár­juk a folytatást, a Nílus-expe­­dícióról beszámoló kötetet!(s) Még Cola! A „Kérek egy Colát” mon­datra sokszor kapunk el­utasító választ az üzletek­ben, az eszpresszókban. Re­mélhetőleg a hiány most már csak-csak megszűnik. Budapesten új Coca-Cola­­üzemet avattak, amely nagy teljesítményű automata gé­peivel évente 45 millió üve­get palackoz a közkedvelt italból. Repülő babzsák Nem tévedés! Olyan vetél­kedő is van, ahol babzsák­kal kell célba dobni. Nem kislabdával, nem is gránát­tal. Egyszerűen: babzsák­kal. És egyensúlyozni is kell annak, aki, mondjuk, csokoládét akar nyerni Szombathelyen, a Domon­kos utcai óvoda végzősei­nek játékos versenyén. A feladatokat a helybeli KI­­SZÖV MHSZ-klubja állí- Új számítógép Az Országos Tervhivatal Angol utcai épületében üzembe helyezték az ország legnagyobb teljesítményű, legkorszerűbb komputerét. Az ICL-számítógép másod­percenként körülbelül 400 ezer összeadási műveletet végez el, és belső memória­­egysége 260 ezer számjegy, illetve betű „raktározásá­ra” alkalmas. Képünkön a számítógép­­központ betápláló egysége, ahonnan az egész számítási rendszert irányítják. Gorsium Tizenkét évvel ezelőtt kezdték el a Fejér megyei Tác község határában a római kori város, Gorsium rendszeres feltárását. Az ősi város két négyzetkilo­méteren terült el. A már eddig feltárt épületcsopor­tok, a temető és a kőtár már most is egyre több ér­deklődőt — s közöttük sok kiváncsi fiatalt — vonz Sírjatok csak, férfiak! Robert Neubert drezdai pszichológus professzor szembeszállt azzal a­­több évszázados nézettel, hogy a férfiaknak nem szabad sír­niuk, mert ezzel csak gyen­geségüket árulják el. Meg­állapította, hogy a vissza­fojtott és palástolt sírás sok olyan betegség kifejlődését serkenti, mint például a gyomorfekély, a magas vérnyomás s még más „férfias” betegségek. Ha az erősebb nem tagjai is sza­bad folyást engednének örömükben, bánatukban vagy dühükben a köny­­nyeiknek, ez jótékony ha­tással lenne vérkeringésük­re, egészségükre. „Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy sírni kell, sírni kell...” mondta a sláger. Énekelte: Koncz Zsuzsa, a gyengébb nem egyik képviselője. A hét vicce Öröm a fiataloknak Felavatták a zalaegerszegi ifjúsági házat. Az ünnepé­lyes megnyitón Illisz László, a KISZ KB titkára mondott beszédet. Az új kombinátban 250 személyes színházterem, valamint 30 szakkör műkö­déséhez elegendő helyiség áll a város fiataljainak ren­delkezésére. A közeljövő­ben felépül a városi úttörő­ház is. Pályakezdők Százhetvennyolc fiatal ne­velő, óvónő, illetve zenepe­dagógus kezdte meg mun­káját Szabolcsban az új tanévben. A megnyitó a pá­lyakezdőknek különösen kellemes körülmények kö­zött zajlott le, mert a me­gyei tanács művelődésügyi vezetői ünnepélyesen kö­szöntötték a fiatalokat. A friss diplomások több­sége szabolcsi származású, ők is, társaik is jó útra­­valót kaptak. ,1 * Már az első nap re­kordforgalmat bo­nyolított le a Vörös­marty téri kultúrpa­lota új hanglemez­szalonja. Aki ráér és kivár­ja, a sor­ végét, bent már nyugodtan, kellemes körülmé­nyek között, ideje, kedve szerint válogat­hat a lemezböngész­dében az újdonságok, a komoly- és könyv­­zenei, valamint a prózai felvételek kö­zött. ■ / A lemez­böngészde ostroma Rekord a pályán A MÁV jó néhány vonatát meghazudtoló, rekordsebességű karriert futott be egy év alatt Pál Ágnes. Tavaly végzett a technikumban, s máris csoportvezető a MÁV Pályafenn­tartási Főnökségén. Ágin kívül még 13 technikus dolgozik „ezen a szakaszon”, s mindnyájan jól megállják helyüket. A csoportvezetőnő Nagy Istvánnal éppen az egyik pálya­­szakaszt ellenőrzi. Két keréken ötvenhárom magyar és román pajtás kö­rülbelül egy hónap­pal ezelőtt Bukarest­ből több mint 1300 kilométeres útnak vágott neki. Végigka­­rikáztak Románia legszebb tájain, majd a Makó—Szeged— —Kiskunhalas—Ba­ja—Pécs—Kapos­vár—Balatonfeny­­ves—Siófok és Agárd útvonalon érkeztek céljukhoz, Budapest­re. A kerékpáros út­törők a hosszú túra után megismerked­hettek fővárosunk nevezetességeivel is. Inkább a szőlőbe A tervező őszre ajánlja ezt a kellemes, zárt, s nem éppen szerény viseletét. Mi jobbat tudunk: a hölgy, ebben a Szerelésben nagy szolgálatot tehetne a mo­hácsi szőlőkben mint madárijesztő. A szőlőst ugyan­is ellepték a seregélyek. MAGYAR IFJÚSÁG anorama I­I wKMmm mhnbhmbéhhBMH BADINH TÉR 1945. SZEPTEMBER 2. A Ba Dinh teret még a Hanoiban soha nem járt em­berek is ismerik. Nevét legtöbben elsősorban a tör­ténelemből tudják. Vietnam népe huszonhat évvel ez­előtt, ezen a helyen határozta el az akkori szónok, Ho Si Minh szavait idézve: „mozgósítani fogja minden szellemi és anyagi erejét, életét és javait áldozza rá, hogy megvédje a jogát a szabadságra és függetlenség­re.” Éhségtől vánszorgó parasztok, katonák, munkások tízezrei fogadták akkor lelkes ünnepléssel a szavakat. Mindannyian érezték, tudták: ezen a napon 1945. szep­tember 2-án új korszak kezdődött történelmükben. Vietnam földjén nem parancsolnak többé a francia gyarmatosítók, s a japán megszállók sem lesznek itt urak — elérkezett a várva várt szabadság órája! A Ba­linh téri öröm azonban nem tartott sokáig: angolok, franciák és kuomintangisták egymással szö­vetkezve rontottak a fiatal országra, s még egy hónap sem telt el a függetlenségi nyilatkozat proklamálása óta, amikor a francia csapatok elfoglalták Saigont és a déli körzeteket. Hiába győzött a Viet Minh az 1946- os januári választásokon, hiába alakult meg két hó­nappal később a független, demokratikus kormány, hiába ismerte el Franciaország egyezményben Vietnam függetlenségét, — a francia expedíciós hadsereg hit­szegő módon megszállta az ország nagy részét és báb­kormányt alakított. Vietnam népe nem adta meg magát. 1954-ben Dien Bien Phunál térdre kényszerítette a korszerűen felsze­relt francia hadsereget. A francia megszállók fegyvert eldobálva, ültetvényeikről menekülve mentették bőrüket — a vietnami nép pedig, mint annak ide­jén a Ba Dinh téri beszéd után, a szabad országban ismét munkához látott. Gyárakat építettek, iskolákat, lakótelepeket hoztak létre, s lényegében 1960-ig befe­jezték a szocialista átalakulás nagy művét. De e sokat szenvedett nép békéje most sem tartott sokáig. A fran­ciákat felváltó amerikaiak, elszabotálva a genfi egyez­ményt, egyre nyíltabban, fegyvereik erejével igyekez­tek akaratuknak érvényt szerezni, s 1964-től már nem­csak Vietnam déli felén. Megrendezték a tonkini inci­denst — a McNamara-dossziéból is tudjuk, hogyan —, s immáron ürügyet találva megkezdték a Vietnami De­mokratikus Köztársaság bombázását. Mindennél többet mond az a tény, hogy 1969 eleje óta 1970 augusztusáig több bombát dobtak a szocializmust építő Vietnamra az amerikaiak, mint amennyit a második világháború egész folyamán zúdítottak repülőgépeik. A Vietnamra hullott robbanóanyag egyenértékű 340 olyan atombom­bával, ami Hirosimában robbant... Az elnyomók elleni harcban megedződött vietnami nép pedig ismét fegyvert ragadott. De az újabb harcban már nem állnak egyedül: mel­lettük a szocialista országok segítőkész közössége. Vietnamban az iskolás gyerekektől a harcokban meg­őszült szülőkig mindenki szabad, békés életet kíván. Ezért harcolnak, s a cél eléréséhez alakítják politiká­jukat is. A párizsi tárgyalásokon a VDK és a Dél­vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány tesz újabb és újabb javaslatokat a Vietnamban dúló háború békés, politikai rendezésére. S e nép bátorsága, a független­ségbe és a szabadságba vetett hite — mint már annyi­szor — most is megtöri majd ellenségeinek erejét. A VDK kikiáltásának évfordulóján, huszonhat év tör­ténelmének jogán, a vietnami néppel együtt hisszük, hogy a hazájukban dúló háború csak győzelemmel ér­het véget. K. J. AZ IGAZI EREDMÉNY A munkáról sokféle elképzelése van a diákember­nek. Jót is, rosszat is hall róla. Látja a felnőttek vál­­lain a láthatatlan súlyokat és néha észreveszi, hogy felragyogó szemmel mesélnek tennivalóikról. Hallja a panaszokat és a tréfákat, a keserűségeket és a büsz­­kélkedéseket, és mindebből összeáll egy kép , kinés­­kinél a hallottak­ látottak alapján szürke vagy színes — a MUNKÁRÓL, amelyet nálunk senki nem kerül­het el. Nem lehet semmilyen módon biztonsággal fel­mérni, hogy a fiatalok fejében „általában” milyen ez a kép. Annyit azonban gyaníthatunk — számtalan jel mutatja ezt —, hogy a fizikai munka keveseket csá­bít. Sok szülő el sem tud mást képzelni, mint azt, hogy diplomát szerezzen, vagy ha ehhez nincs ereje, leg­alább íróasztal mögé kerüljön a gyerek. Ezek a szü­lők a munka árnyoldalaiból ítélnek, s közreműködé­sük révén fiaik-lányaik gondolatvilágában szürke ma­rad a kép a legfontosabb és legszebb emberi tevékeny­ségről. Illetve szürke maradna, ha a gyerek nem jár­­na­ benne egyre többet a világban. Ám a gyerekek — még az otthon ülők is — egyre gyakrabban kirándul­nak a munka tájaira. Tizennégy év óta minden nyáron benépesednek a KISZ önkéntes ifjúsági építőtáborai, s ma már az a helyzet, hogy jutalomnak, kitüntetésnek számít, ha megbízólevélhez jut egy-egy fiatal. Sokkal többen sze­retnének évről évre részt venni a munkában: szőlőt kötözni, árkot ásni, utat építeni, mint amennyien he­lyet kaphatnak a táborokban. Harmincezer fiatal is­merkedik nyaranta a kétkezi munkával, s legtöbbjük a következő nyarakon is visszatér. Miért? A táborélet romantikája, a jópofa­ tréfák, a szabad levegő, ezek a kézenfekvő válaszok. Ritkán be­szélünk arról, hogy dolgozni jó. A táborokban ezt ta­nulják meg, ezt ismerik fel a fiatalok. A győzelemmel ismerkednek, azzal a győzelemmel, amelyet saját ma­gukkal, a fáradó izmokkal, a sajgó derékkal, a kérge­sedő tenyerekkel való birkózás során aratnak. Mire jó nekünk, a társadalomnak az, hogy idén már harmincnyolc építőtáborban folyt a munka majd három hónapon keresztül? Hiszen köztudott, hogy amit a diá­kok napi hatórányi munkájukkal keresnek, azt a KISZ rájuk költi, ebből fedezik ellátásukat, s „haszon” sehol sem marad. Illetve ... Az első számú haszon az a változó kép, amely a munka során a munkáról kialakul a diákfejekben. En­nek később — amikor már felnőttekké,­s dolgozó em­berekké válnak — további eredményei is lesznek még. A második: új barátságok születnek, közösségi embe­rekké válnak — hadd kockáztassuk meg: gyorsabban, mint az iskolákban. (Milyen jó lenne, ha tanáraik, vagy legalább osztályfőnökeik egy-egy napra megláto­gatnák őket ilyenkor, mennyivel többet megtudhatná­nak róluk, mint tanítási időben...) A harmadik ha­szon: megtudják és megérzik, hogy szükség van rá­juk, a társadalom igényt tart szorgalmukra. Sokféle, számtalan haszna van az építőtáborozásnak, s most, amikor már mindenütt visszaültek a diákok az iskolapadokba, amikor az élményeket cserélgetik, szó is esik erről mindenütt. Az igazi eredményről: a mun­kásnapok okozta minőségi változásról! Sz. G. MAGYAR IFJÚSÁG371/36

Next