Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-02-11 / 6. szám

Darvas József hatvanesztendős. Bemutatni aligha kell: egyike a leg­ismertebb magyar íróknak. A har­mincas évek közepén indult íróként s politikusként egyszerre. A népi írók mozgalmának sodrában nőtt fel s kezdettől e mozgalom balszárnyá­hoz tartozott. Lapunk ez évi első szá­mában­­ Veres Péterre emlékezve - közöltünk egy fényképet, amelyen e „balszárny” legnevesebb képviselői Móricz Zsigmond társaságában vol­tak láthatók. Az illegális kommunista párt irá­nyításával 1936-37-ben megjelenő Gondolat című folyóirat egyik szer­kesztője volt. Akkor már tudatos marxista. Sorra jelentek meg regé­­nyei - a Vízkereszttől Szilveszterig, A törökverő, az Elindult szeptember­ben - és szociográfiái - A legna­gyobb magyar falu, az Egy paraszt­család története. A felszabadulástól kezdve állan­dóan tevékeny s vezető szerepet vál­lalt az ország politikai életében: a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, or­szággyűlési képviselő, a Szabad Szó főszerkesztője, miniszter. 1959 óta az akkor újjáalakult írószövetség el­nöke. S a politikai munka után új­ból több ideje jut az írásra is. Ré­szeg eső című regénye, drámai iro­dalmi életünk jelentős eseményei voltak. Műveiért 1956-ban és 1960- ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Az Elindult szeptemberben (1940) című regénye, amelyből most rész­letet közlünk, erősen önéletrajzi jel­legű alkotás. A regény hőse sze­gényparaszti származású, félárva gyerek, akit édesanyja nagy nehéz­séggel iskoláztat, tanítónak nevel. A diákévek hű rajzán túl a mű leg­fontosabb gondolata - s ez egyben Darvas József életművének központi mondandója - a néphez, az elbo­csátó közösséghez való hűség, a fe­lelősségérzet a nép sorsáért. Születésnapján szeretettel köszönt­jük Darvas Józsefet. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor egyszer csak azt látta, hogy Piri kilép a kapun, bundában, hócipőben, elegán­san és elindul befelé a városba. Elin­dult ő is, utána, mindig csak olyan tá­volságot tartva, hogy a sötétség s a le­szálló február végi köd közöttük ma­radjon, éppen áttetsző függönyként. Mikor fölértek a főutcára, még élt ben­ne egy kis remény, hogy talán jobbra vagy balra fordul rajta Piri, kisétálni magából az izgalmat — de az mindjárt átvágott a túlsó oldalra, befordult a leg­közelebbi mellékutcába, s eltűnt az egyik ház kapujában. Meggyorsította utána a lépteit, szinte szaladt, mintha ott akarná érni, mielőtt becsukódik mögötte az ajtó. Állt egy ideig, azután lélekszakadva elkezdett hazafelé sietni. Mintha vala­mi nagy szerencsétlenség történt volna, amiről hírt kell adni. Vagy még in­kább, mintha a híradással meg lehetne előzni a szerencsétlenséget. Az este, a sötétség, a köd sűrű iszap volt körülötte, amelyben alig tudott előrehatolni. Jaj, gyorsabban, jaj, el ne késsen!... Piri!... El kell mondani, mégis el kell mondani mindent. Min­dent el kell mondani. Az örömet, a bol­dogságot ... Hadd tudják meg az embe­rek, akkor talán megmarad. Akkor biz­tosan megmarad! Akkor nem múlhatik el. Amiről mások is tudnak, az nem múlhatik el!... Jaj, csak­ ne legyen ké­ső!... Gyorsabban, gyorsabban! Ez a köd, ez a sötétség! Ez a sár... Gyor­sabban ! Lihegve állt meg Jedlik ajtaja előtt. Nem is kopogtatott, csak bebukott, s úgy állt meg a vakító villanyfényben, mint aki vaksággal fenyegető sötétség­ből szabadult. — Tanár úr! — hebegte. — Tanár úr! Jedlik ijedten állt föl az asztal mel­lől. — Mi az? Mi a baj? Mi történt? — Tanár úr kérem ... tanár úr ké­rem ... —, csak ennyit tudott mondani, s úgy remegett, mintha mindjárt össze akarna esni. Jedlik odament hozzá, megfogta a vállát, lehúzta róla a kabátot, és széket tolt alá­ja. — Nyugodjon meg! Na, nyugodjon meg szépen. Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj? Csakugyan? Hálásan nézett föl rá, és könnyezni kezdett — sápadt arcán lassan peregtek alá a könnyek. — Nyugalom, fiacskám, nyugalom. Nem lesz semmi baj. — Tanár úr! — mondta újra didergő szájjal. — Tanár úr kérem... — Beszéljen, fiacskám. Beszéljen... — Tanár úr kérem, én szeretem Pi­rit... A Kecskeméti Pirit, ő is szeret engem. Nagyon szeretjük egymást... Tanár úr kérem, én nem csináltam semmi rosszat. Én nem akartam semmi rosszat... Nekem még soha nem volt senkim. Tőlem még nem kérdezte meg senki, hogy mi bajom... Én mindig olyan egyedül voltam ... Most nem va­gyok egyedül... Piri... Azt mondták, hogy nem engem szeret... Rosszat mondtak róla ... Pedig ő jó ... Még senki nem volt hozzám jó, csak ő... Ta­nár úr kérem, nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem... Nagyon szeretem ... ő is engem... Nem igaz, hogy ők biz­tattak föl... Senki nem biztatott föl... Csak nem akartam engedni, hogy ... Igazán, tanár úr, olyan nehéz egyedül lenni... Nagyon rossz egyedül lenni... Tanár úr, kérem, én ... Kitört belőle a zokogás, hangosan, majdnem üvöltve, mint magányos, be­zárt kutyából rémületes éjszakán a vo­­nyítás, szűkölés. Összegörnyedt a szé­ken, s úgy sírt, zokogott, hogy még az is nyöszörgött alatta. Jedlik tehetetle­nül topogott körülötte, a hátát vereget­te, s a haját simogatta, apásan, csilla­pítón. — Ne sírjon, fiacskám, na, ne sírjon! Nem lesz semmi baj. Nem tudott mást mondani, de ezt olyan szívvel mondta, hogy attól még jobban kellett sírni. Poharat vett elő, vizet engedett a csapból. — Igyon egy­ kicsit. Igyon szépen, így, ni. Nem kell sírni, nem lesz semmi baj. Most itt marad szépen, itt alszik ve­lem, a sezlonon megfér. Na, feküdjön le szépen. Odavezette a sezlonhoz, mint valami nagybeteget, segített neki levetkőzni, azután betakargatta. Ott maradt éjjelre Jedlik szobájában, és ott maradt másnap is, egész délelőtt. A konyhából fölhozták a reggelit, az ebédet. Jedlik néha benézett hozzá, az elmúlt estéről nem szólt neki semmit, csak ilyeneket mondott: — Délután lesz a tanári konferencia. Nem kell félni, nem lesz semmi baj. Szépen elintéződik minden ... Elintéződik minden? Mi az a min­den? Ebéd után nagy nyugtalanság vett rajta erőt. Nem bírt tovább megmarad­ni a szobában. Felöltözött, és kisurrant az épületből. Ment, amerre a lába vit­te. Piri nem volt otthon. Nem várt rá, hanem ment tovább. Mindjárt meglelte a házat, mintha este kereszttel jelölte volna meg. Az ajtó zárva volt. Zörge­tett, de csak egy kivénhedt kutya be­teg ugatása volt rá a válasz. Nekitá­maszkodott a hideg falnak és várt. Né­ha emberek mentek el mellette, kike­rültek a járda szélére, és úgy néztek vissza rá, mintha őrültet vagy véres ke­zű gyilkost látnának. Nem törődött ve­lük, nem is vette észre őket. Ki tudja, meddig várhatott így? Egyszerre csak fiáker állt meg a kapu előtt. A kocsis füttyentett, hosszan sípolt, azután le­szállt a bakról, és megtisztelte a hátsó kereket. Mért végzik ezek a kocsisok a szükségletüket éppen a kerékre? És miért éppen csak a hátsó kerékre? Úgy belenyilallt a kíváncsiság, hogy már éppen meg akarta tőle kérdezni, de nyílt az ajtó. Elöl Kormos jött, két nagy kofferrel, utána Piri. Elegánsan felöl­tözve. Lassan, óvatosan bújt elő a kapu­ból s széjjelnézett. Mikor meglátta Pis­tát, egy pillanatra meghökkent, és visz­­sza akart ugrani, de azután meggondol­ta magát, félrecsapta a fejét, s a kocsi felé sietett. Odalépett hozzá, s még a kezét is elő­renyújtotta, mintha könyörögni akarna: — Hová mégy, Piri? Csöndes volt a hangja, alig suttogott. Piri nem akarta észrevenni, de ő meg­fogta a karját, közelebb hajolt hozzá, és szinte az arcába mondta a szavakat: — Hová mégy, Piri? Ne menj el! — Eresszen! Ne csináljon feltűnést. — Nem engedlek. Az enyém vagy. Nem engedlek el — s úgy megszorítot­ta a karját, hogy Piri halkan fölsikol­­tott. Kormos, aki a táskák fölrakásával, elhelyezésével volt elfoglalva, erre visz­­szanézett. — Mi az? Mi van itt? Mit akar ké­rem a hölgytől? — Mit akar maga? Piri az enyém. Itt marad. — Lóduljon tovább, ha jót akar — és fenyegetően lépett feléje. — Ugye nem megy el, Pirikém? Még csak néhány hónapot várt, és elviszlek innen — könyörgött Pista alázatosan, és szinte sírt a hangja, de Piri tovább rán­gatta a karját. — Menjen, Pista. Ne csináljon feltű­nést. Majd később mindent megmagya­rázok. Most engedjen ... — Nem engedlek — lihegte, és a má­sik kezével is megfogta, mintha kötél­húzásra készülődne az iskolában. — Engedje el azonnal! — állt mellé­je Kormos, és ütésre emelte a kezét. — Tacskó! Szemtelen kölök! — Nem engedlek! Legyen feltűnés! Nem bánom. Tudja meg mindenki, hogy a szeretőm vagy. Az vagy! A sze­retőm vagy! Tagadd le! Hiába is taga­dod ... Tudja meg mindenki, hogy... Hangja a halk könyörgésből egyre magasabbra lendült, s már-már eszelő­sen kiabálni kezdett, de nem folytathat­ta tovább, mert Kormos hatalmas ökle a mellének zúdult. A váratlan ütéstől hanyatt esett, bele a sárba, csak any­­nyit hallott még, mintha Piri följajdult volna, aztán elterült, és ott feküdt né­hány pillanatig kábultan. Mire föltá­­pászkodott, a kocsi már elindult. Sza­ladni kezdett, hogy utolérje, talán, hogy könyörögjön, talán, hogy visszaadja az ütést és közben artikulátlan hangok bu­­gyogtak föl belőle, ami egyébként lehe­tett kérő sírás és fenyegető káromko­dás. Hamar kifulladt és a melle is fájt az ütéstől, s a karja az eséstől. Megállt és összegörnyedt, mintha a gyomrát rág­ná, marcangolná a fájdalom. Azután megint szaladni kezdett, pedig a kocsi már eltűnt a szeme elől, majd újra megállt, s csak lassan indult tovább, szédelegve, bukdácsolva ... — Magának jól behúztak — szólt oda neki részvéttel egy micisapkás kis­­inas. Feléje se nézett, nem törődött senki­vel, semmivel, csak ment, mintha ál­mában rakná egymás mellé a lépése­ket. Már közel volt az intézethez, ami­kor föleszmélt egy kicsit, hogy legalább a sártól meg kellene magát valameny­­nyire tisztítani. Kivette a zsebkendőjét, s ahogy húzta, kiesett vele egy levél is, önkéntelenül lehajolt utána, fölvette, s amikor a szemét elborító fátylon ke­resztül kibontakoztak előtte az isme­rős vonások, úgy belehasított az agyá­ba valami fény, mint komor, tömör éj­szakába a villámlás. Nem törődött to­vább a sárral, semmivel, remegő ke­zekkel tépte föl a borítékot és olvasni kezdte a levelet: „Kedves fi­am Tuda­tom, hogy jól vagyunk csak mér Nem írtál...” A kusza vonások elmosódtak a szeme előtt, nem látott semmit, de azért csak nézte, s a homályos kavar­gásból lassan kibontakozott előtte egy ház ... az egész házsor ... a falu szé­le ... Már tegnap kapta a levelet, s csak úgy olvasatlanul zsebre gyűrte... ennek... ennek az ütésnek kellett jön­ni... A ház ... a falu széle ... Szaladni kezdett újra, mintha odáig meg se akarna állni. Az intézet folyosóján éppen Jedlikbe szaladt. — Hol jár? Mi van magával? Jöjjön a konferencia elé. Már mindenütt ke­restem. Tépetten, sárosan, ziláltan állt előtte, és úgy nézett rá, mint aki az egészből egy szót sem ért. — Haza kell menni... Haza kell mennem! — dadogta, és fölmutatta ök­lében az összegyűrt, sáros levelet. — Mért kellene hazamenni? Ugyan, ne okoskodjon. Jöjjön. Már várják. Megfogta a karját, és húzta a tanári szoba felé, de ő még akkor is egyre ezt hajtogatta: — Haza kell mennem ... Kábultan állt meg a szobában, a ta­nárok ünnepélyes gyűrűje előtt. A dili beszélni kezdett, feléje, hozzá intézve a szavakat, de az egészből csak néhány szó ragadt meg az agyában ... — ... tekintettel eddigi jó magavise­letére ... az anyjára... a tanári kar nem akarja kettétörni a pályáját... a különös enyhítő körülményeket mérle­gelve ... utasítja a tanári kar, hogy kérjen bocsánatot... ígéretet kell ten­nie, hogy a hátralevő időben csak a tanulással... dorgálásra ítéli... a hát­ralevő idő alatt nem lakhat bent az internátusban... — Megértette? — kérdezte a cik­i a végén, s mert nem felelt, még egyszer megkérdezte: — Megértette, Vass? Révedezve nézett végig az ismerős és mégis ismeretlen arcokon, majd egy­szerre kitört belőle a rekedt kiáltás: — Haza akarok menni... nem aka­rok ittmaradni... haza akarok men­ni... Aztán sírni kezdett, odaadón, keser­vesen. Jedlik odament hozzá, megfogta a karját, hogy kivezesse, és közben csil­­lapítgatta: — Hazamegy néhány napra... jó, hazamegy ... kipihenheti az izgalma­kat. Azután visszajön. Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj... — Nem akarok visszajönni... soha többet nem akarok visszajönni ... DARVAS JÓZSEF Elindult szeptemberben KOLTAI ÉVA RAJZA FÁK LAUBER ISTVÁN RAJZA Szentmihályi Szabó Péter versei AKARAT Gyermek: teérted messze látok. Asszony: teérted hallgatok. Te rab: teérted felkiáltok. Ország: teérted meghalok. * IFJÚSÁG Ifjúság, érlelj meg engem, ráncaim, neveljetek, bánatom, maradj, vigasztalj, gyógyíts meg, te nagybeteg, szerelmem, ne gyűlölj annyira, álom, rázz fel vak hajnalokon­­ szívem, ne engedj élni, ha elhagy a köznapi forradalom. Lázadás, ne gyengíts engem, az alku szólásaira, kopárságokba engedj mennem, te fészekpuha, könyves szoba, szépség, szemem ne ellenezd, vers, ne gondolj önmagadra, halál, a sorsom mélyre vesd, ha az élet csak élni hagyna) * ÉJJEL, MEGINT A város peremén - meginti Tán ugyanaz a dali A füst ugyanúgy gomolyog. A sivitás úgy rivall -eltévedt, ősi szörnyeteg bolyong, hegyhát-vonat, erre ing, fénylik szeme, felfalja mind a házakat, s a füst, puhán, fehéren, és gonosz-hatalmasan felém csapódik, körbefon, a füstnek arca van. S a sint Tán ugyanaz, mint ami végigfut oda, s tán azon a keréken fut még a sátán kocsija. Sátáni Mit sátán idei Ez i­g­y a rettenet. Idő sem rezdül. Ugyanaz a nagy menet. Én állok­­ idebenn­­e áll­­ odakinn. Ablakomra nyomja arcát, a csontfehér, árva kín. Te félek ! Nyugodj ! Ne rázd az ablakot. A szivedtől hány kövér, pirosló szív vacog. Kapj föl, még eléred, az elátkozott vonat még ott csörtet vakon a város alatt. Feküdj! Csak feküdj megint, halld a súgó suhanást, a mindenségben halld a csigolyaroppanást, ahogyan most roppan az éjszaka bele, ó, ne vigj ily ártatlanul, téli éj szelleme, ne vigyorogj ilyen soványan, gyerekem van és asszonyom, ágyam van, libasültem, és könyvek bordái a falon -megint vonat. S közbefütyül, az meg reszket csak odakinn, s koldulva kéri, kéri még didergő rettegéseim. * PILLANATKÉP Élek, ülök és olvasok, másik szobában a gyerek. Város szélén, de városok dongnak messze, és fegyverek. Bizonyos. A visszatérő éhség, s a pénzhiány mindig tanít, hogy másnak is kell lenni még, de azért leginkább a hit tartja meg bennem - Párizs? London? Nem létezik. Bár voltam bennük, de ... Létem nem érti létük érveit, s ugyanígy nem vagy otthon Te, érzékeim nem adnak át, mert érzékeim is örökké saját csalásukat sugallják, s világok olvadnak bennem köddé ... Nem csak az van, ami van, nem ez a tér és nem ez az idő, a halál nem halhatatlan, nem téved el, mi végképp tévedő, érzem, tudom, hogy összefügg a nagy Hiány s a gyenge Van, s amíg a sorsom összeköt valóságommal, hasztalan bizonygatom, az istenek hada ujjhegyemben száll, az elmondható lények minden titkát küldi a négy, öt, a száz dimenzió. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/6

Next