Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-02-11 / 6. szám
Darvas József hatvanesztendős. Bemutatni aligha kell: egyike a legismertebb magyar íróknak. A harmincas évek közepén indult íróként s politikusként egyszerre. A népi írók mozgalmának sodrában nőtt fel s kezdettől e mozgalom balszárnyához tartozott. Lapunk ez évi első számában Veres Péterre emlékezve - közöltünk egy fényképet, amelyen e „balszárny” legnevesebb képviselői Móricz Zsigmond társaságában voltak láthatók. Az illegális kommunista párt irányításával 1936-37-ben megjelenő Gondolat című folyóirat egyik szerkesztője volt. Akkor már tudatos marxista. Sorra jelentek meg regényei - a Vízkereszttől Szilveszterig, A törökverő, az Elindult szeptemberben - és szociográfiái - A legnagyobb magyar falu, az Egy parasztcsalád története. A felszabadulástól kezdve állandóan tevékeny s vezető szerepet vállalt az ország politikai életében: a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, országgyűlési képviselő, a Szabad Szó főszerkesztője, miniszter. 1959 óta az akkor újjáalakult írószövetség elnöke. S a politikai munka után újból több ideje jut az írásra is. Részeg eső című regénye, drámai irodalmi életünk jelentős eseményei voltak. Műveiért 1956-ban és 1960- ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Az Elindult szeptemberben (1940) című regénye, amelyből most részletet közlünk, erősen önéletrajzi jellegű alkotás. A regény hőse szegényparaszti származású, félárva gyerek, akit édesanyja nagy nehézséggel iskoláztat, tanítónak nevel. A diákévek hű rajzán túl a mű legfontosabb gondolata - s ez egyben Darvas József életművének központi mondandója - a néphez, az elbocsátó közösséghez való hűség, a felelősségérzet a nép sorsáért. Születésnapján szeretettel köszöntjük Darvas Józsefet. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor egyszer csak azt látta, hogy Piri kilép a kapun, bundában, hócipőben, elegánsan és elindul befelé a városba. Elindult ő is, utána, mindig csak olyan távolságot tartva, hogy a sötétség s a leszálló február végi köd közöttük maradjon, éppen áttetsző függönyként. Mikor fölértek a főutcára, még élt benne egy kis remény, hogy talán jobbra vagy balra fordul rajta Piri, kisétálni magából az izgalmat — de az mindjárt átvágott a túlsó oldalra, befordult a legközelebbi mellékutcába, s eltűnt az egyik ház kapujában. Meggyorsította utána a lépteit, szinte szaladt, mintha ott akarná érni, mielőtt becsukódik mögötte az ajtó. Állt egy ideig, azután lélekszakadva elkezdett hazafelé sietni. Mintha valami nagy szerencsétlenség történt volna, amiről hírt kell adni. Vagy még inkább, mintha a híradással meg lehetne előzni a szerencsétlenséget. Az este, a sötétség, a köd sűrű iszap volt körülötte, amelyben alig tudott előrehatolni. Jaj, gyorsabban, jaj, el ne késsen!... Piri!... El kell mondani, mégis el kell mondani mindent. Mindent el kell mondani. Az örömet, a boldogságot ... Hadd tudják meg az emberek, akkor talán megmarad. Akkor biztosan megmarad! Akkor nem múlhatik el. Amiről mások is tudnak, az nem múlhatik el!... Jaj, csak ne legyen késő!... Gyorsabban, gyorsabban! Ez a köd, ez a sötétség! Ez a sár... Gyorsabban ! Lihegve állt meg Jedlik ajtaja előtt. Nem is kopogtatott, csak bebukott, s úgy állt meg a vakító villanyfényben, mint aki vaksággal fenyegető sötétségből szabadult. — Tanár úr! — hebegte. — Tanár úr! Jedlik ijedten állt föl az asztal mellől. — Mi az? Mi a baj? Mi történt? — Tanár úr kérem ... tanár úr kérem ... —, csak ennyit tudott mondani, s úgy remegett, mintha mindjárt össze akarna esni. Jedlik odament hozzá, megfogta a vállát, lehúzta róla a kabátot, és széket tolt alája. — Nyugodjon meg! Na, nyugodjon meg szépen. Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj? Csakugyan? Hálásan nézett föl rá, és könnyezni kezdett — sápadt arcán lassan peregtek alá a könnyek. — Nyugalom, fiacskám, nyugalom. Nem lesz semmi baj. — Tanár úr! — mondta újra didergő szájjal. — Tanár úr kérem... — Beszéljen, fiacskám. Beszéljen... — Tanár úr kérem, én szeretem Pirit... A Kecskeméti Pirit, ő is szeret engem. Nagyon szeretjük egymást... Tanár úr kérem, én nem csináltam semmi rosszat. Én nem akartam semmi rosszat... Nekem még soha nem volt senkim. Tőlem még nem kérdezte meg senki, hogy mi bajom... Én mindig olyan egyedül voltam ... Most nem vagyok egyedül... Piri... Azt mondták, hogy nem engem szeret... Rosszat mondtak róla ... Pedig ő jó ... Még senki nem volt hozzám jó, csak ő... Tanár úr kérem, nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem... Nagyon szeretem ... ő is engem... Nem igaz, hogy ők biztattak föl... Senki nem biztatott föl... Csak nem akartam engedni, hogy ... Igazán, tanár úr, olyan nehéz egyedül lenni... Nagyon rossz egyedül lenni... Tanár úr, kérem, én ... Kitört belőle a zokogás, hangosan, majdnem üvöltve, mint magányos, bezárt kutyából rémületes éjszakán a vonyítás, szűkölés. Összegörnyedt a széken, s úgy sírt, zokogott, hogy még az is nyöszörgött alatta. Jedlik tehetetlenül topogott körülötte, a hátát veregette, s a haját simogatta, apásan, csillapítón. — Ne sírjon, fiacskám, na, ne sírjon! Nem lesz semmi baj. Nem tudott mást mondani, de ezt olyan szívvel mondta, hogy attól még jobban kellett sírni. Poharat vett elő, vizet engedett a csapból. — Igyon egy kicsit. Igyon szépen, így, ni. Nem kell sírni, nem lesz semmi baj. Most itt marad szépen, itt alszik velem, a sezlonon megfér. Na, feküdjön le szépen. Odavezette a sezlonhoz, mint valami nagybeteget, segített neki levetkőzni, azután betakargatta. Ott maradt éjjelre Jedlik szobájában, és ott maradt másnap is, egész délelőtt. A konyhából fölhozták a reggelit, az ebédet. Jedlik néha benézett hozzá, az elmúlt estéről nem szólt neki semmit, csak ilyeneket mondott: — Délután lesz a tanári konferencia. Nem kell félni, nem lesz semmi baj. Szépen elintéződik minden ... Elintéződik minden? Mi az a minden? Ebéd után nagy nyugtalanság vett rajta erőt. Nem bírt tovább megmaradni a szobában. Felöltözött, és kisurrant az épületből. Ment, amerre a lába vitte. Piri nem volt otthon. Nem várt rá, hanem ment tovább. Mindjárt meglelte a házat, mintha este kereszttel jelölte volna meg. Az ajtó zárva volt. Zörgetett, de csak egy kivénhedt kutya beteg ugatása volt rá a válasz. Nekitámaszkodott a hideg falnak és várt. Néha emberek mentek el mellette, kikerültek a járda szélére, és úgy néztek vissza rá, mintha őrültet vagy véres kezű gyilkost látnának. Nem törődött velük, nem is vette észre őket. Ki tudja, meddig várhatott így? Egyszerre csak fiáker állt meg a kapu előtt. A kocsis füttyentett, hosszan sípolt, azután leszállt a bakról, és megtisztelte a hátsó kereket. Mért végzik ezek a kocsisok a szükségletüket éppen a kerékre? És miért éppen csak a hátsó kerékre? Úgy belenyilallt a kíváncsiság, hogy már éppen meg akarta tőle kérdezni, de nyílt az ajtó. Elöl Kormos jött, két nagy kofferrel, utána Piri. Elegánsan felöltözve. Lassan, óvatosan bújt elő a kapuból s széjjelnézett. Mikor meglátta Pistát, egy pillanatra meghökkent, és viszsza akart ugrani, de azután meggondolta magát, félrecsapta a fejét, s a kocsi felé sietett. Odalépett hozzá, s még a kezét is előrenyújtotta, mintha könyörögni akarna: — Hová mégy, Piri? Csöndes volt a hangja, alig suttogott. Piri nem akarta észrevenni, de ő megfogta a karját, közelebb hajolt hozzá, és szinte az arcába mondta a szavakat: — Hová mégy, Piri? Ne menj el! — Eresszen! Ne csináljon feltűnést. — Nem engedlek. Az enyém vagy. Nem engedlek el — s úgy megszorította a karját, hogy Piri halkan fölsikoltott. Kormos, aki a táskák fölrakásával, elhelyezésével volt elfoglalva, erre viszszanézett. — Mi az? Mi van itt? Mit akar kérem a hölgytől? — Mit akar maga? Piri az enyém. Itt marad. — Lóduljon tovább, ha jót akar — és fenyegetően lépett feléje. — Ugye nem megy el, Pirikém? Még csak néhány hónapot várt, és elviszlek innen — könyörgött Pista alázatosan, és szinte sírt a hangja, de Piri tovább rángatta a karját. — Menjen, Pista. Ne csináljon feltűnést. Majd később mindent megmagyarázok. Most engedjen ... — Nem engedlek — lihegte, és a másik kezével is megfogta, mintha kötélhúzásra készülődne az iskolában. — Engedje el azonnal! — állt melléje Kormos, és ütésre emelte a kezét. — Tacskó! Szemtelen kölök! — Nem engedlek! Legyen feltűnés! Nem bánom. Tudja meg mindenki, hogy a szeretőm vagy. Az vagy! A szeretőm vagy! Tagadd le! Hiába is tagadod ... Tudja meg mindenki, hogy... Hangja a halk könyörgésből egyre magasabbra lendült, s már-már eszelősen kiabálni kezdett, de nem folytathatta tovább, mert Kormos hatalmas ökle a mellének zúdult. A váratlan ütéstől hanyatt esett, bele a sárba, csak anynyit hallott még, mintha Piri följajdult volna, aztán elterült, és ott feküdt néhány pillanatig kábultan. Mire föltápászkodott, a kocsi már elindult. Szaladni kezdett, hogy utolérje, talán, hogy könyörögjön, talán, hogy visszaadja az ütést és közben artikulátlan hangok bugyogtak föl belőle, ami egyébként lehetett kérő sírás és fenyegető káromkodás. Hamar kifulladt és a melle is fájt az ütéstől, s a karja az eséstől. Megállt és összegörnyedt, mintha a gyomrát rágná, marcangolná a fájdalom. Azután megint szaladni kezdett, pedig a kocsi már eltűnt a szeme elől, majd újra megállt, s csak lassan indult tovább, szédelegve, bukdácsolva ... — Magának jól behúztak — szólt oda neki részvéttel egy micisapkás kisinas. Feléje se nézett, nem törődött senkivel, semmivel, csak ment, mintha álmában rakná egymás mellé a lépéseket. Már közel volt az intézethez, amikor föleszmélt egy kicsit, hogy legalább a sártól meg kellene magát valamenynyire tisztítani. Kivette a zsebkendőjét, s ahogy húzta, kiesett vele egy levél is, önkéntelenül lehajolt utána, fölvette, s amikor a szemét elborító fátylon keresztül kibontakoztak előtte az ismerős vonások, úgy belehasított az agyába valami fény, mint komor, tömör éjszakába a villámlás. Nem törődött tovább a sárral, semmivel, remegő kezekkel tépte föl a borítékot és olvasni kezdte a levelet: „Kedves fiam Tudatom, hogy jól vagyunk csak mér Nem írtál...” A kusza vonások elmosódtak a szeme előtt, nem látott semmit, de azért csak nézte, s a homályos kavargásból lassan kibontakozott előtte egy ház ... az egész házsor ... a falu széle ... Már tegnap kapta a levelet, s csak úgy olvasatlanul zsebre gyűrte... ennek... ennek az ütésnek kellett jönni... A ház ... a falu széle ... Szaladni kezdett újra, mintha odáig meg se akarna állni. Az intézet folyosóján éppen Jedlikbe szaladt. — Hol jár? Mi van magával? Jöjjön a konferencia elé. Már mindenütt kerestem. Tépetten, sárosan, ziláltan állt előtte, és úgy nézett rá, mint aki az egészből egy szót sem ért. — Haza kell menni... Haza kell mennem! — dadogta, és fölmutatta öklében az összegyűrt, sáros levelet. — Mért kellene hazamenni? Ugyan, ne okoskodjon. Jöjjön. Már várják. Megfogta a karját, és húzta a tanári szoba felé, de ő még akkor is egyre ezt hajtogatta: — Haza kell mennem ... Kábultan állt meg a szobában, a tanárok ünnepélyes gyűrűje előtt. A dili beszélni kezdett, feléje, hozzá intézve a szavakat, de az egészből csak néhány szó ragadt meg az agyában ... — ... tekintettel eddigi jó magaviseletére ... az anyjára... a tanári kar nem akarja kettétörni a pályáját... a különös enyhítő körülményeket mérlegelve ... utasítja a tanári kar, hogy kérjen bocsánatot... ígéretet kell tennie, hogy a hátralevő időben csak a tanulással... dorgálásra ítéli... a hátralevő idő alatt nem lakhat bent az internátusban... — Megértette? — kérdezte a ciki a végén, s mert nem felelt, még egyszer megkérdezte: — Megértette, Vass? Révedezve nézett végig az ismerős és mégis ismeretlen arcokon, majd egyszerre kitört belőle a rekedt kiáltás: — Haza akarok menni... nem akarok ittmaradni... haza akarok menni... Aztán sírni kezdett, odaadón, keservesen. Jedlik odament hozzá, megfogta a karját, hogy kivezesse, és közben csillapítgatta: — Hazamegy néhány napra... jó, hazamegy ... kipihenheti az izgalmakat. Azután visszajön. Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj... — Nem akarok visszajönni... soha többet nem akarok visszajönni ... DARVAS JÓZSEF Elindult szeptemberben KOLTAI ÉVA RAJZA FÁK LAUBER ISTVÁN RAJZA Szentmihályi Szabó Péter versei AKARAT Gyermek: teérted messze látok. Asszony: teérted hallgatok. Te rab: teérted felkiáltok. Ország: teérted meghalok. * IFJÚSÁG Ifjúság, érlelj meg engem, ráncaim, neveljetek, bánatom, maradj, vigasztalj, gyógyíts meg, te nagybeteg, szerelmem, ne gyűlölj annyira, álom, rázz fel vak hajnalokon szívem, ne engedj élni, ha elhagy a köznapi forradalom. Lázadás, ne gyengíts engem, az alku szólásaira, kopárságokba engedj mennem, te fészekpuha, könyves szoba, szépség, szemem ne ellenezd, vers, ne gondolj önmagadra, halál, a sorsom mélyre vesd, ha az élet csak élni hagyna) * ÉJJEL, MEGINT A város peremén - meginti Tán ugyanaz a dali A füst ugyanúgy gomolyog. A sivitás úgy rivall -eltévedt, ősi szörnyeteg bolyong, hegyhát-vonat, erre ing, fénylik szeme, felfalja mind a házakat, s a füst, puhán, fehéren, és gonosz-hatalmasan felém csapódik, körbefon, a füstnek arca van. S a sint Tán ugyanaz, mint ami végigfut oda, s tán azon a keréken fut még a sátán kocsija. Sátáni Mit sátán idei Ez igy a rettenet. Idő sem rezdül. Ugyanaz a nagy menet. Én állok idebenne áll odakinn. Ablakomra nyomja arcát, a csontfehér, árva kín. Te félek ! Nyugodj ! Ne rázd az ablakot. A szivedtől hány kövér, pirosló szív vacog. Kapj föl, még eléred, az elátkozott vonat még ott csörtet vakon a város alatt. Feküdj! Csak feküdj megint, halld a súgó suhanást, a mindenségben halld a csigolyaroppanást, ahogyan most roppan az éjszaka bele, ó, ne vigj ily ártatlanul, téli éj szelleme, ne vigyorogj ilyen soványan, gyerekem van és asszonyom, ágyam van, libasültem, és könyvek bordái a falon -megint vonat. S közbefütyül, az meg reszket csak odakinn, s koldulva kéri, kéri még didergő rettegéseim. * PILLANATKÉP Élek, ülök és olvasok, másik szobában a gyerek. Város szélén, de városok dongnak messze, és fegyverek. Bizonyos. A visszatérő éhség, s a pénzhiány mindig tanít, hogy másnak is kell lenni még, de azért leginkább a hit tartja meg bennem - Párizs? London? Nem létezik. Bár voltam bennük, de ... Létem nem érti létük érveit, s ugyanígy nem vagy otthon Te, érzékeim nem adnak át, mert érzékeim is örökké saját csalásukat sugallják, s világok olvadnak bennem köddé ... Nem csak az van, ami van, nem ez a tér és nem ez az idő, a halál nem halhatatlan, nem téved el, mi végképp tévedő, érzem, tudom, hogy összefügg a nagy Hiány s a gyenge Van, s amíg a sorsom összeköt valóságommal, hasztalan bizonygatom, az istenek hada ujjhegyemben száll, az elmondható lények minden titkát küldi a négy, öt, a száz dimenzió. MAGYAR IFJÚSÁG 1572/6