Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-04-07 / 14. szám

KINCSEI Egyik legrégibb és legnagyobb kulturális intézményünk, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum az idén 170 éves. 1802. november 25-én alapította Széchényi Ferenc. Épü­lete, a magyar klasszicizmus egyedülálló remeke, 1837 és 1847 között épült a kor kiváló magyar építésze, Pollack Mihály tervei alapján. Azóta eltelt másfél év­százados történelmünk igen sok jelentős eseménye kapcsolatos ezzel az épülettel, melyet 1848 márciusa óta méltán tekintünk a haladás és a nemzeti független­ség egyik jelképének. A múzeum a magyar föld és a magyar nép történelmének tárgyi emlékeit őrzi. Közel nyolcszázezer darabot számláló gyűjteményé­ben a művészeti remekek és a fontos történelmi vonatkozású tárgyak egész sorát találjuk. Tör­ténelmünk hosszú századainak azonban nemcsak ezek, hanem a kevésbé tetszetős kivitelű tár­gyak, az egyszerű emberek min­dennapi munkaeszközei is becses emlékei. A régmúlt korok törté­netének megismeréséhez - me­lyekre vonatkozólag írott forrá­sokkal alig rendelkezünk — első­sorban a földből előkerült régé­szeti leletek segítenek hozzá ben­nünket. De igen hasznosak vallo­másaik a későbbi történelmi ko­rokról is. Sokszor lényeges voná­sokkal egészítik ki az írott kút­főkből nyert értesüléseinket, vagy pedig szemléletesebbé teszik azokat. Ezt igazolja a Nemzeti Mú­zeum két állandó kiállítása is, melyek közül az egyik hazánk honfoglalása előtti történetét mu­tatja be („Magyarország népei­nek története a honfoglalás ko­ráig"), a másik kiállítás termei­ben pedig népünk középkori és újkori történetének emlékeivel is­merkedhet meg a látogató. („Magyarország története a hon­foglalástól 1848-ig.”) Most induló sorozatunkban tör­ténelmi emlékeinknek ebből a rendkívül gazdag tárházából mu­tatunk be egy-egy kiemelkedő jelentőségű tárgyat, vagy egy le­letet alkotó néhány darabot. Raj­zukat néhány soros ismertető kö­veti jelentőségükről, történeti ér­tékükről, nemegyszer pedig rej­télyes előkerülésükről. KENTAUR ALAKÚ AQUAMANILE A középkorban igen kedveltek vol­tak nálunk is, csak­úgy, mint Európa többi országában, a különféle állatalak­ban készült vízöntő edények. (Aquama­­nilék.) Az egyházi és világi életben is széles körben hasz­nálták ezeket. A mi­séző pap kézmosás­ra használta, gya­koriak voltak azon­ban a gazdag fő­urak házaiban is. Legtöbbjük bronz­ból, vagy rézből ké­szült. A Nemzeti Mú­zeum gazdag aqua­manile-gyűjtemé­­nyének egyik leg­szebb darabja a bronzból készült, dobot verő kentaur alakjára mintázott víz­öntő edény. Valószínűleg 1300 körül készítették, azt azonban nem tudjuk kétséget kizáróan eldönteni, hogy német vagy ma­gyar mesterek. (Az emberfejű, lótestű kentaur alakját az ókori görög művészetből kölcsönözték a középkor kézművesei. A ken­taurokkal gyakran találkozunk a görög mitológiában is.) A félig emberi, félig állati lény hátán fuvolázó gyermekalak áll. Ez volt a vízöntő fogantyúja. Az elöl látható kiöntőcső, mely a dobon nyúlik ki, sárkányfejben végződik. A bajuszt és szakállt viselő kentaur arcát gondosan mintázták, ruháját­­ csakúgy, mint a gyermekalakét ferdén vé­sett vonalakkal díszítették, alsó­testét pedig sraffozott körökkel és rombusz alakú négyes pont­csoportokkal. Az edény beöntő­­nyílása a kentaur feje tetején van. (A tárgy magassága: 42,5 cm.) Sok más művészi kivitelű tárgyhoz hasonlóan, ennek elő­kerülése is a véletlennek köszön­hető. Kassától nem messze, Abaújszántó mellett találták vas­útépítés alkalmával. A több mint százéves leltárkönyv bejegyzése szerint a múzeum 1860-ban vá­sárolta meg Török Lajos abaúj­­szántói ügyvédtől 200 forintért. FODOR ISTVÁN RAJZ: BÁNÓ ATTILA TERMÉSZET­TUDOMÁNY TECHNIKA Automatikus tengeri bója A képen látható nagy, auto­matikus bóját Anglia déli part­jainál helyezik üzembe. A kb. 14 méter átmérőjű, és 84 tonna sú­lyú, navigációs célokra szolgáló bója egy világítóhajót vált majd fel, amely ez ideig volt üzemben Portland Bill mellett. Az emberi beavatkozás nélkül működő ten­geri bóják beruházási költségei mindössze a felét teszik ki egy modern világítóhajóénak, fenn­tartási költségei pedig kb. 90%­­kal alacsonyabbak, mint a ha­gyományos, ember által irányí­tott világítóhajóké. (E) EGY UGRÁS AZ ANTARKTISZ Mikor utolsó beszámolómat befejeztem, Ausztrália dél­nyugati partjai előtt jártunk. Mielőtt letettem a tollat, azt ígértem, legközelebb március­ban, már otthonról jelentke­zem. A késedelem okára a vá­laszt következő beszámolóim adják majd meg. Az Októl való elválásunk óta ekkor már 10 nap telt el, azt hiszem, a hajón levők leg­többjének nagyon nehéz 10 nap. Nekem ez az időszak dup­lán emlékezetes marad. Ez volt a „próbaidőm” új beosztásom­ban az előrejelző szolgálat ve­zetésében, és nagyon meg kel­lett dolgoznom azért, hogy megállhassam a helyem. Az új munka szakmai része nem je­lentett nagy problémát, hiszen a meteorológia a „legnemzetkö­zibb” szakmák közé tartozik. Az igazi gondot az orosz nyelv jelentette, amelyben kezdő voltam. A reggeli tudományos konferencián mindennap be­számolót kellett tartanom és az erre való felkészülés eleinte már hajnalban kikergetett az ágyból. És ehhez járult egy másik nehézség, amely mint utasnak sok kellemetlenséget okozott, de mint meteorológus­nak az utazás legnagyobb él­ményét hozta. A 10 napból az utolsó másfél nap kivételével egy irányba együtt utaztunk egy hidegfronttal, közel egyen­lő sebességgel. Hajónk hol a front belsejében, hol kevéssel előtte, vagy közvetlenül utána küszködött a hullámokkal, hi­szen a front egyúttal vihart is jelentett. Ez a közel kilenc nap olyan megfigyeléseket tett le­hetővé egy meteorológus szá­mára, amilyeneket szárazföl­dön sohasem érhet meg, ahol a frontok percek, legfeljebb órák alatt vonulnak át a feje felett. AUSZTRÁL KARÁCSONY, KÁNIKULÁBAN Nyugat-Ausztrália fővárosa a délnyugati partvidéken fek­vő félmilliós Perth. Zegzugos öblök partjára és több sziget­re épült, amelyeket modern vonalú hidak kötnek össze. Ki­terjedése nagyon nagy, csupán a város központjában van egy­két utca emeletes házakkal, felhőkarcolókkal. A többi ré­sze kertváros, földszintes, leg­feljebb kétszintes házakkal, nagy, gondozott kertekkel és csodálatos tisztasággal. A vá­ros belsejében egy félszigeten hosszú domb nyúlik el, a szubtrópusi övezet szinte min­den növényét és fafajtáját fel­vonultató botanikuskerttel. A domb gerincén nyílegyenes út húzódik, két oldalán égbenyú­ló eukaliptuszfákkal. Minden fa alatt kis bronztáblán ülte­tőjének, a Nyugat-Ausztráliai Köztársaság első szenátusa egy-egy tagjának neve. A su­dár eukaliptuszok közel évszá­zada őrzik és még évszázado­kig őrizni fogják az államala­pítók emlékét. Perth délnyugati peremének kis elővárosa és egyben a szá­razföld nyugati partvidékének legnagyobb kikötője Fre­mantle. Karácsony másnapján ide vontatta be a kis pilot­­motoros (révkalauz-hajó) a nála több mint kétszázszor nagyobb „Vize Professzort”. Harmincfokos kánikula, fel­hőtlen kék ég, egzotikus vi­rágok és zöldellő fák, ugyan­akkor feldíszített karácsony­fa a révhajó árbocán, a vil­lanyoszlopok tetején, havas szakállú Mikulás a boltok kirakataiban, mindez furcsa, disszonáns hangulatot keltett bennem. Karácsony, és az ut­cán csinos, miniszoknyás lá­nyok mezítláb, tizenéves fiúk, középkorú vagy idős férfiak mind-mind sortban: nem, az északi féltekéről érkező szá­mára semmiképp sem ez a ka­rácsony. Két napig barangol­tam Fremantle és Perth utcáin és első nap hosszú nadrágom­ban majdnemhogy feltűnést keltettem. De honnan tudja a távoli idegen, hogyan kell öl­tözni? Siegfried barátom, a német glacilógus Las Palmas­ban volt a közcsodálat tárgya. Nem lévén, csak sínadrágja és sortja, ez utóbbiban rótta az utcákat. Kevesen hagyták szó nélkül „mini” nadrágját. A karácsony Ausztráliában há­romnapos ünnep és a negye­dik is munkaszüneti nap, a „boxing-day”, azaz az ausztrál bokszbajnokság napja. Üresek utcák, zárva a boltok, min­denki a televízió előtt szo­rong. Még a főposta is zárva volt ott-tartózkodásunk ide­jén, ezért előző beszámolómat is csak egy „bennszülött” be­csületességében bízva tudtam hazajuttatni. HITELES TOLMÁCS LETTEM Az ausztráliai nyárból na­gyon gyorsan, szinte egy nap alatt értünk vissza a zord, szeles ciklonzónába. A hajó délnyugati irányban haladt, óránként 32 kilométeres sebes­séggel. A cél ismét az Antark­tisz, a szovjet kutatóállomások régebbi központja, Mirnij. A fedélzet, ha az időjárás megen­gedte, ismét hangos volt. Újabb sarkkutató „munkanél­küliek” kilencvenfős csoport­ját vette fel a hajó Fremant­­le-ban, akik repülőgéppel ér­keztek Ausztráliába. Úticéljuk az Antarktisz különböző kuta­tóállomásai, ahol hosszú, ke­mény, egyéves munka várt rá­juk. A rövid, kilencnapos út­szakasz legemlékezetesebb ese­ménye a szilveszter volt. Az ácsok hosszú pótasztalokat ké­szítettek, lócákkal. Az eredeti asztaloknál kétszer annyi em­ber ült, mint rendesen. Zsú­foltság és jókedv. Szakácsköl­teménynek beillő hidegtálak, déligyümölcsök, torták, s min­denki előtt egy üveg grúz bor. Az asztalok közepén pezs­gő. Az ünnepség a kapitány üdvözlő szavaival kezdődött, majd megjelent Télapó, „sznyegurocska” (hópelyhecs­ke) kíséretében. Télapónak Lev Szergejevics, a hajó tudo­mányos vezetője öltözött, a csinos hópelyhecske pedig Nyina, a hajón kandidátusi disszertációját készítő aeroló­­gusnő volt. Megjelenésükkel az izgalom tetőfokára hágott. A rádiósok az újévi jókívánsá­gokat tartalmazó táviratokat már napok óta visszatartották, és azok most egy nagy put­tonyban a karácsonyfa alatt la­pultak. Télapó olvasta a neve­ket és „sznyegurocska” egy puszi kíséretében adta át a címzetteknek. Hosszú és vi­dám szertartás. Ezután jöttek a pohárköszöntők. Az expedí­ció vezetője után az első tiszt, majd a külföldiek következ­tek: a román geográfus, és utánam a nagy piros turbános hindu meteorológus. Anya­nyelvén kívül csak angolul be­szélt, és így is mondta pohár­köszöntőjét. Egyhangúlag fel­kértek, fordítsam szavait. Vo­nakodtam, de miután meg­nyugtattak, senki sem dob majd a jeges tengerbe, ha for­dításom nem lesz hiteles, fel­bátorodtam és vállaltam a hi­teles tolmács szerepét. A JÉGPÁNCÉL FOGSÁGÁBAN Hindu kollégámat tulajdon­képpen ekkor láttam először közelebbről, bár már öt napj­a hajóztunk Ausztrália óta. Az első nap ugyan néha feltűnt piros turbánjával a fedélzeten (enélkül ki nem lépett kajüt­­jéből) de aztán a hullámzó tenger ágyba kergette. Neki is ez volt az első hosszabb hajó­­útja és Allah őt sem kímélte a tengeri betegségtől. Allahot írtam, mert mohamedán volt. A szilveszteri vacsorán eleinte hallani sem akart a borról. Tört angol beszédemmel vál­tig bizonygattam neki, hogy hiba az önmegtartóztatás, mert a tengeri betegség ellen leg­jobb orvosság a bor. Az óceá­non Allah különben sem látja, itt Neptun az úr, ő pedig csak a borivókat segíti. Sikerült meggyőznöm. Ekkor már ismét jéghegyek között hajóztunk, és január harmadikén ismét vastag, ösz­­szefüggő jégtakaró állta a „Vi­ze Professzor” útját, amelynek vékony falú törzsével nem vág­hatott neki. A felmentést is­mét az „Ob” jégtörő hozta. Második „randevúnkra” ja­nuár 4-én került sor. Mellet­tünk húzott el, s ekkor a „Vize” mind a 8000 lóereje működés­be lépett és megindultunk az­­ Ob által a jégbe vágott csator­nán. Lassan haladtunk, de így sem volt könnyű. Előfordult, hogy az Obnak teljes kört le­írva ismét elénk kellett ka­nyarodnia, oly gyorsan állt össze a feltört jég. Izgalmas út volt Másfél nap alatt tettünk meg 150 kilométert, s újra szabad vízen voltunk, bármily furcsának is hangzik. Az An­tarktiszt körülvevő jégtakaró ugyanis nyáron nem teljesen összefüggő. Nagy, több száz kilométer átmérőjű táblákban, hatalmas sávokban helyezke­dik el és mögötte, helyenként egész az Antarktisz partjáig szabad vízfelület van. Mirnij előtt, a 63. és 65. szélességi fo­kok között volt ilyen „jégsáv” és ezt törtük át az Ob segítsé­gével. Már csak 30—40 kilomé­ter választott el Mirnijtől, de a hátralevő út mégis több mint egy napig tartott. Olyan sűrű havazásba kerültünk, hogy a parancsnoki hídról a hajó or­rát is alig lehetett látni. A víz pedig tele volt hatalmas, több száz métertől több kilo­méterig terjedő jéghegyekkel. Hajónknak, ha nem akarta megkockáztatni a jéghegynek ütközést, meg kellett állnia. KIKÖTÜNK A JÉG SZÉLÉN Január 6-án délután hirte­len elállt a havazás és kitisz­tult az ég. Csodálatos látvány tárult elénk. Mintha mély szo­ros lenne a hatalmas jéghe­gyek között, állt a hajónk. Né­méterre tőlünk volt az Ob. A magasan föléje tor­nyosuló jéghegyek között úgy tűnt, mint apró játékhajó. Elindultunk dél felé. Alig félóra múlva elérkezett a nagy pillanat. A látóhatár szélén, mint lankásan emelkedő havas domboldal, feltűnt a várva várt végcél, az Antarktisz. Mindenki a fedélzeten volt. Csattogtak a fényképezőgépek. Balra a távolban, jégre dobott sötét süvegekként tűntek föl a Mirnij előtt a befagyott ten­gerben levő kis szigetek hónél­küli sziklacsúcsai, ötvennyolc napos út végén 28 kilométerre. Mirnijtől, az innen már a par­tokig összefüggő jég szélén kötött ki a „Vize Professzor”. Késő este volt, de ezen az éj­szakán kevesen aludtak. A tá­volban, Mirnij irányából fel­tűnt két gyorsan közeledő lánctalpas autó, és a magas­ban egy AN—2-es kis repülő­gép. Két kört írt le a hajók felett és néhány perc múlva sítalpain siklott a jeget borító hó hátán. Mirnij parancsnoka érkezett meg a hajók üdvözlé­sére, boldog kísérőivel. Az öröm, a boldogság érthető volt. A hosszú egyéves munka végét jelentette a két hajó ér­kezése, és a vele utazó új sark­kutatók a felmentő sereg volt. Befutott a két lánctalpas is sok-sok boldog emberrel. Iga­zi orosz módra hosszú ölelke­zések következtek. Csupán a matrózoknak kellett keményen dolgozni. A hajó kikötése a jég szélére nem egyszerű. A ha­jótól 100—150 méterre át kell fúrni legalább négy helyen a 100—120 centiméteres jeget. Amikor kész a lék, a kötelet egy hosszú fagerenda közepé­re kötik és a gerendát átnyom­ják a lyukon majd a jég al­ján keresztbefordítják. Nehéz munka maga a jég átfúrása is, de még nehezebb a gerenda átjuttatása a keskeny léken. Egyetlen mozdulattal kell át­lökni, különben a víz nagy erővel visszadobja. Egy-egy gerenda átlökéséhez tízszer, tizenötször is hozzákezdtek a matrózok, amíg végre sikerült. A nézőközönség itt is hamar összegyűlt. A jég távolabbi ré­széről a kis pingvinek nagy falkákban vándoroltak a ha­jókhoz és hangos rikácsolással biztatták az erőlködő embere­ket. Néhány matróz nem volt rest és tökéletesen utánozva szurkolóik hangját, visszafele­selt Éjfél felé aztán, hála a szurkolók lelkes biztatásának, véget ért a nehéz küzdelem és a „Vize Professzor” az „Ob”­­bal együtt biztosan kikötve állt a jég szélén. Ezen az éj­szakán én sem feküdtem le, kedvet kaptam a naptól, amely ezen a szélességen nyá­ron sohasem tér nyugovóra. Az éjfél utáni órákban a ho­rizont széléről szinte vízszinte­sen sütött, csodálatos színor­giát teremtve a jéghegyek kö­zött. Ismerkedtem a pingvi­nekkel, akik ekkor már fittyet hánytak ránk és a napra. Cso­portokban távolabb húzódtak és lefeküdtek aludni. Ez szin­tén érdekes volt: a már fekvő pingvinek között mindig ott állt az „őrség”, a talpon levő pingvin. Az őrök időnként váltották egymást, de hogy milyen rendszer szerint, ezt sohasem sikerült megtudnom. Másodszor álltam az An­tarktisz kapujában. A száraz­földre lépnem azonban csak két nap múlva sikerült. Reggel megkezdődött a legnagyobb munka, a kirakodás, a renge­teg élelem, anyag átszállítása Mirnijbe. Nehéz, veszélyes és áldozatokat követelő feladat. S hogy mi várt ránk ponto­sabban, erről később számolok be. Vissy Károly ■Mr**1» ' m HAJÓNK A MIRNIJ ELŐTT * MAGYAR IFJÚSÁG 1772/14

Next