Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-04-07 / 14. szám
KINCSEI Egyik legrégibb és legnagyobb kulturális intézményünk, a Magyar Nemzeti Múzeum az idén 170 éves. 1802. november 25-én alapította Széchényi Ferenc. Épülete, a magyar klasszicizmus egyedülálló remeke, 1837 és 1847 között épült a kor kiváló magyar építésze, Pollack Mihály tervei alapján. Azóta eltelt másfél évszázados történelmünk igen sok jelentős eseménye kapcsolatos ezzel az épülettel, melyet 1848 márciusa óta méltán tekintünk a haladás és a nemzeti függetlenség egyik jelképének. A múzeum a magyar föld és a magyar nép történelmének tárgyi emlékeit őrzi. Közel nyolcszázezer darabot számláló gyűjteményében a művészeti remekek és a fontos történelmi vonatkozású tárgyak egész sorát találjuk. Történelmünk hosszú századainak azonban nemcsak ezek, hanem a kevésbé tetszetős kivitelű tárgyak, az egyszerű emberek mindennapi munkaeszközei is becses emlékei. A régmúlt korok történetének megismeréséhez - melyekre vonatkozólag írott forrásokkal alig rendelkezünk — elsősorban a földből előkerült régészeti leletek segítenek hozzá bennünket. De igen hasznosak vallomásaik a későbbi történelmi korokról is. Sokszor lényeges vonásokkal egészítik ki az írott kútfőkből nyert értesüléseinket, vagy pedig szemléletesebbé teszik azokat. Ezt igazolja a Nemzeti Múzeum két állandó kiállítása is, melyek közül az egyik hazánk honfoglalása előtti történetét mutatja be („Magyarország népeinek története a honfoglalás koráig"), a másik kiállítás termeiben pedig népünk középkori és újkori történetének emlékeivel ismerkedhet meg a látogató. („Magyarország története a honfoglalástól 1848-ig.”) Most induló sorozatunkban történelmi emlékeinknek ebből a rendkívül gazdag tárházából mutatunk be egy-egy kiemelkedő jelentőségű tárgyat, vagy egy leletet alkotó néhány darabot. Rajzukat néhány soros ismertető követi jelentőségükről, történeti értékükről, nemegyszer pedig rejtélyes előkerülésükről. KENTAUR ALAKÚ AQUAMANILE A középkorban igen kedveltek voltak nálunk is, csakúgy, mint Európa többi országában, a különféle állatalakban készült vízöntő edények. (Aquamanilék.) Az egyházi és világi életben is széles körben használták ezeket. A miséző pap kézmosásra használta, gyakoriak voltak azonban a gazdag főurak házaiban is. Legtöbbjük bronzból, vagy rézből készült. A Nemzeti Múzeum gazdag aquamanile-gyűjteményének egyik legszebb darabja a bronzból készült, dobot verő kentaur alakjára mintázott vízöntő edény. Valószínűleg 1300 körül készítették, azt azonban nem tudjuk kétséget kizáróan eldönteni, hogy német vagy magyar mesterek. (Az emberfejű, lótestű kentaur alakját az ókori görög művészetből kölcsönözték a középkor kézművesei. A kentaurokkal gyakran találkozunk a görög mitológiában is.) A félig emberi, félig állati lény hátán fuvolázó gyermekalak áll. Ez volt a vízöntő fogantyúja. Az elöl látható kiöntőcső, mely a dobon nyúlik ki, sárkányfejben végződik. A bajuszt és szakállt viselő kentaur arcát gondosan mintázták, ruháját csakúgy, mint a gyermekalakét ferdén vésett vonalakkal díszítették, alsótestét pedig sraffozott körökkel és rombusz alakú négyes pontcsoportokkal. Az edény beöntőnyílása a kentaur feje tetején van. (A tárgy magassága: 42,5 cm.) Sok más művészi kivitelű tárgyhoz hasonlóan, ennek előkerülése is a véletlennek köszönhető. Kassától nem messze, Abaújszántó mellett találták vasútépítés alkalmával. A több mint százéves leltárkönyv bejegyzése szerint a múzeum 1860-ban vásárolta meg Török Lajos abaújszántói ügyvédtől 200 forintért. FODOR ISTVÁN RAJZ: BÁNÓ ATTILA TERMÉSZETTUDOMÁNY TECHNIKA Automatikus tengeri bója A képen látható nagy, automatikus bóját Anglia déli partjainál helyezik üzembe. A kb. 14 méter átmérőjű, és 84 tonna súlyú, navigációs célokra szolgáló bója egy világítóhajót vált majd fel, amely ez ideig volt üzemben Portland Bill mellett. Az emberi beavatkozás nélkül működő tengeri bóják beruházási költségei mindössze a felét teszik ki egy modern világítóhajóénak, fenntartási költségei pedig kb. 90%kal alacsonyabbak, mint a hagyományos, ember által irányított világítóhajóké. (E) EGY UGRÁS AZ ANTARKTISZ Mikor utolsó beszámolómat befejeztem, Ausztrália délnyugati partjai előtt jártunk. Mielőtt letettem a tollat, azt ígértem, legközelebb márciusban, már otthonról jelentkezem. A késedelem okára a választ következő beszámolóim adják majd meg. Az Októl való elválásunk óta ekkor már 10 nap telt el, azt hiszem, a hajón levők legtöbbjének nagyon nehéz 10 nap. Nekem ez az időszak duplán emlékezetes marad. Ez volt a „próbaidőm” új beosztásomban az előrejelző szolgálat vezetésében, és nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy megállhassam a helyem. Az új munka szakmai része nem jelentett nagy problémát, hiszen a meteorológia a „legnemzetközibb” szakmák közé tartozik. Az igazi gondot az orosz nyelv jelentette, amelyben kezdő voltam. A reggeli tudományos konferencián mindennap beszámolót kellett tartanom és az erre való felkészülés eleinte már hajnalban kikergetett az ágyból. És ehhez járult egy másik nehézség, amely mint utasnak sok kellemetlenséget okozott, de mint meteorológusnak az utazás legnagyobb élményét hozta. A 10 napból az utolsó másfél nap kivételével egy irányba együtt utaztunk egy hidegfronttal, közel egyenlő sebességgel. Hajónk hol a front belsejében, hol kevéssel előtte, vagy közvetlenül utána küszködött a hullámokkal, hiszen a front egyúttal vihart is jelentett. Ez a közel kilenc nap olyan megfigyeléseket tett lehetővé egy meteorológus számára, amilyeneket szárazföldön sohasem érhet meg, ahol a frontok percek, legfeljebb órák alatt vonulnak át a feje felett. AUSZTRÁL KARÁCSONY, KÁNIKULÁBAN Nyugat-Ausztrália fővárosa a délnyugati partvidéken fekvő félmilliós Perth. Zegzugos öblök partjára és több szigetre épült, amelyeket modern vonalú hidak kötnek össze. Kiterjedése nagyon nagy, csupán a város központjában van egykét utca emeletes házakkal, felhőkarcolókkal. A többi része kertváros, földszintes, legfeljebb kétszintes házakkal, nagy, gondozott kertekkel és csodálatos tisztasággal. A város belsejében egy félszigeten hosszú domb nyúlik el, a szubtrópusi övezet szinte minden növényét és fafajtáját felvonultató botanikuskerttel. A domb gerincén nyílegyenes út húzódik, két oldalán égbenyúló eukaliptuszfákkal. Minden fa alatt kis bronztáblán ültetőjének, a Nyugat-Ausztráliai Köztársaság első szenátusa egy-egy tagjának neve. A sudár eukaliptuszok közel évszázada őrzik és még évszázadokig őrizni fogják az államalapítók emlékét. Perth délnyugati peremének kis elővárosa és egyben a szárazföld nyugati partvidékének legnagyobb kikötője Fremantle. Karácsony másnapján ide vontatta be a kis pilotmotoros (révkalauz-hajó) a nála több mint kétszázszor nagyobb „Vize Professzort”. Harmincfokos kánikula, felhőtlen kék ég, egzotikus virágok és zöldellő fák, ugyanakkor feldíszített karácsonyfa a révhajó árbocán, a villanyoszlopok tetején, havas szakállú Mikulás a boltok kirakataiban, mindez furcsa, disszonáns hangulatot keltett bennem. Karácsony, és az utcán csinos, miniszoknyás lányok mezítláb, tizenéves fiúk, középkorú vagy idős férfiak mind-mind sortban: nem, az északi féltekéről érkező számára semmiképp sem ez a karácsony. Két napig barangoltam Fremantle és Perth utcáin és első nap hosszú nadrágomban majdnemhogy feltűnést keltettem. De honnan tudja a távoli idegen, hogyan kell öltözni? Siegfried barátom, a német glacilógus Las Palmasban volt a közcsodálat tárgya. Nem lévén, csak sínadrágja és sortja, ez utóbbiban rótta az utcákat. Kevesen hagyták szó nélkül „mini” nadrágját. A karácsony Ausztráliában háromnapos ünnep és a negyedik is munkaszüneti nap, a „boxing-day”, azaz az ausztrál bokszbajnokság napja. Üresek utcák, zárva a boltok, mindenki a televízió előtt szorong. Még a főposta is zárva volt ott-tartózkodásunk idején, ezért előző beszámolómat is csak egy „bennszülött” becsületességében bízva tudtam hazajuttatni. HITELES TOLMÁCS LETTEM Az ausztráliai nyárból nagyon gyorsan, szinte egy nap alatt értünk vissza a zord, szeles ciklonzónába. A hajó délnyugati irányban haladt, óránként 32 kilométeres sebességgel. A cél ismét az Antarktisz, a szovjet kutatóállomások régebbi központja, Mirnij. A fedélzet, ha az időjárás megengedte, ismét hangos volt. Újabb sarkkutató „munkanélküliek” kilencvenfős csoportját vette fel a hajó Fremantle-ban, akik repülőgéppel érkeztek Ausztráliába. Úticéljuk az Antarktisz különböző kutatóállomásai, ahol hosszú, kemény, egyéves munka várt rájuk. A rövid, kilencnapos útszakasz legemlékezetesebb eseménye a szilveszter volt. Az ácsok hosszú pótasztalokat készítettek, lócákkal. Az eredeti asztaloknál kétszer annyi ember ült, mint rendesen. Zsúfoltság és jókedv. Szakácskölteménynek beillő hidegtálak, déligyümölcsök, torták, s mindenki előtt egy üveg grúz bor. Az asztalok közepén pezsgő. Az ünnepség a kapitány üdvözlő szavaival kezdődött, majd megjelent Télapó, „sznyegurocska” (hópelyhecske) kíséretében. Télapónak Lev Szergejevics, a hajó tudományos vezetője öltözött, a csinos hópelyhecske pedig Nyina, a hajón kandidátusi disszertációját készítő aerológusnő volt. Megjelenésükkel az izgalom tetőfokára hágott. A rádiósok az újévi jókívánságokat tartalmazó táviratokat már napok óta visszatartották, és azok most egy nagy puttonyban a karácsonyfa alatt lapultak. Télapó olvasta a neveket és „sznyegurocska” egy puszi kíséretében adta át a címzetteknek. Hosszú és vidám szertartás. Ezután jöttek a pohárköszöntők. Az expedíció vezetője után az első tiszt, majd a külföldiek következtek: a román geográfus, és utánam a nagy piros turbános hindu meteorológus. Anyanyelvén kívül csak angolul beszélt, és így is mondta pohárköszöntőjét. Egyhangúlag felkértek, fordítsam szavait. Vonakodtam, de miután megnyugtattak, senki sem dob majd a jeges tengerbe, ha fordításom nem lesz hiteles, felbátorodtam és vállaltam a hiteles tolmács szerepét. A JÉGPÁNCÉL FOGSÁGÁBAN Hindu kollégámat tulajdonképpen ekkor láttam először közelebbről, bár már öt napja hajóztunk Ausztrália óta. Az első nap ugyan néha feltűnt piros turbánjával a fedélzeten (enélkül ki nem lépett kajütjéből) de aztán a hullámzó tenger ágyba kergette. Neki is ez volt az első hosszabb hajóútja és Allah őt sem kímélte a tengeri betegségtől. Allahot írtam, mert mohamedán volt. A szilveszteri vacsorán eleinte hallani sem akart a borról. Tört angol beszédemmel váltig bizonygattam neki, hogy hiba az önmegtartóztatás, mert a tengeri betegség ellen legjobb orvosság a bor. Az óceánon Allah különben sem látja, itt Neptun az úr, ő pedig csak a borivókat segíti. Sikerült meggyőznöm. Ekkor már ismét jéghegyek között hajóztunk, és január harmadikén ismét vastag, öszszefüggő jégtakaró állta a „Vize Professzor” útját, amelynek vékony falú törzsével nem vághatott neki. A felmentést ismét az „Ob” jégtörő hozta. Második „randevúnkra” január 4-én került sor. Mellettünk húzott el, s ekkor a „Vize” mind a 8000 lóereje működésbe lépett és megindultunk az Ob által a jégbe vágott csatornán. Lassan haladtunk, de így sem volt könnyű. Előfordult, hogy az Obnak teljes kört leírva ismét elénk kellett kanyarodnia, oly gyorsan állt össze a feltört jég. Izgalmas út volt Másfél nap alatt tettünk meg 150 kilométert, s újra szabad vízen voltunk, bármily furcsának is hangzik. Az Antarktiszt körülvevő jégtakaró ugyanis nyáron nem teljesen összefüggő. Nagy, több száz kilométer átmérőjű táblákban, hatalmas sávokban helyezkedik el és mögötte, helyenként egész az Antarktisz partjáig szabad vízfelület van. Mirnij előtt, a 63. és 65. szélességi fokok között volt ilyen „jégsáv” és ezt törtük át az Ob segítségével. Már csak 30—40 kilométer választott el Mirnijtől, de a hátralevő út mégis több mint egy napig tartott. Olyan sűrű havazásba kerültünk, hogy a parancsnoki hídról a hajó orrát is alig lehetett látni. A víz pedig tele volt hatalmas, több száz métertől több kilométerig terjedő jéghegyekkel. Hajónknak, ha nem akarta megkockáztatni a jéghegynek ütközést, meg kellett állnia. KIKÖTÜNK A JÉG SZÉLÉN Január 6-án délután hirtelen elállt a havazás és kitisztult az ég. Csodálatos látvány tárult elénk. Mintha mély szoros lenne a hatalmas jéghegyek között, állt a hajónk. Néméterre tőlünk volt az Ob. A magasan föléje tornyosuló jéghegyek között úgy tűnt, mint apró játékhajó. Elindultunk dél felé. Alig félóra múlva elérkezett a nagy pillanat. A látóhatár szélén, mint lankásan emelkedő havas domboldal, feltűnt a várva várt végcél, az Antarktisz. Mindenki a fedélzeten volt. Csattogtak a fényképezőgépek. Balra a távolban, jégre dobott sötét süvegekként tűntek föl a Mirnij előtt a befagyott tengerben levő kis szigetek hónélküli sziklacsúcsai, ötvennyolc napos út végén 28 kilométerre. Mirnijtől, az innen már a partokig összefüggő jég szélén kötött ki a „Vize Professzor”. Késő este volt, de ezen az éjszakán kevesen aludtak. A távolban, Mirnij irányából feltűnt két gyorsan közeledő lánctalpas autó, és a magasban egy AN—2-es kis repülőgép. Két kört írt le a hajók felett és néhány perc múlva sítalpain siklott a jeget borító hó hátán. Mirnij parancsnoka érkezett meg a hajók üdvözlésére, boldog kísérőivel. Az öröm, a boldogság érthető volt. A hosszú egyéves munka végét jelentette a két hajó érkezése, és a vele utazó új sarkkutatók a felmentő sereg volt. Befutott a két lánctalpas is sok-sok boldog emberrel. Igazi orosz módra hosszú ölelkezések következtek. Csupán a matrózoknak kellett keményen dolgozni. A hajó kikötése a jég szélére nem egyszerű. A hajótól 100—150 méterre át kell fúrni legalább négy helyen a 100—120 centiméteres jeget. Amikor kész a lék, a kötelet egy hosszú fagerenda közepére kötik és a gerendát átnyomják a lyukon majd a jég alján keresztbefordítják. Nehéz munka maga a jég átfúrása is, de még nehezebb a gerenda átjuttatása a keskeny léken. Egyetlen mozdulattal kell átlökni, különben a víz nagy erővel visszadobja. Egy-egy gerenda átlökéséhez tízszer, tizenötször is hozzákezdtek a matrózok, amíg végre sikerült. A nézőközönség itt is hamar összegyűlt. A jég távolabbi részéről a kis pingvinek nagy falkákban vándoroltak a hajókhoz és hangos rikácsolással biztatták az erőlködő embereket. Néhány matróz nem volt rest és tökéletesen utánozva szurkolóik hangját, visszafeleselt Éjfél felé aztán, hála a szurkolók lelkes biztatásának, véget ért a nehéz küzdelem és a „Vize Professzor” az „Ob”bal együtt biztosan kikötve állt a jég szélén. Ezen az éjszakán én sem feküdtem le, kedvet kaptam a naptól, amely ezen a szélességen nyáron sohasem tér nyugovóra. Az éjfél utáni órákban a horizont széléről szinte vízszintesen sütött, csodálatos színorgiát teremtve a jéghegyek között. Ismerkedtem a pingvinekkel, akik ekkor már fittyet hánytak ránk és a napra. Csoportokban távolabb húzódtak és lefeküdtek aludni. Ez szintén érdekes volt: a már fekvő pingvinek között mindig ott állt az „őrség”, a talpon levő pingvin. Az őrök időnként váltották egymást, de hogy milyen rendszer szerint, ezt sohasem sikerült megtudnom. Másodszor álltam az Antarktisz kapujában. A szárazföldre lépnem azonban csak két nap múlva sikerült. Reggel megkezdődött a legnagyobb munka, a kirakodás, a rengeteg élelem, anyag átszállítása Mirnijbe. Nehéz, veszélyes és áldozatokat követelő feladat. S hogy mi várt ránk pontosabban, erről később számolok be. Vissy Károly ■Mr**1» ' m HAJÓNK A MIRNIJ ELŐTT * MAGYAR IFJÚSÁG 1772/14