Magyar Ifjúság, 1972. május-augusztus (16. évfolyam, 18-34. szám)
1972-05-26 / 21. szám
Lev Alekszandrovics Zenkevics, a tengeri fauna szakértője, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja és ugyanott az oceanográfiai bizottság elnöke. 1949-től 1952-ig a „Vityaz” kutatóhajó csendes-óceáni expedíciójának élén állott. A tenger lakóiról szóló több ismert munka szerzője. Az alábbiakban részleteket közlünk egy nagyobb ismeretterjesztő jellegű írásából, amelyben széleskörűen felvázolja a tengerek és óceánok gazdagságát s felhasználásuk távlatait. Évről évre fontosabbá válik az emberiség jövője, gazdasági és tudományos életének fejlődése szempontjából, hogy a tengereket és az óceánokat szolgálatunkba állítsuk. Az óceánokat éppoly komolyan kell tanulmányozni, mint a szárazföldet. Ezt elsősorban a geológiai, geofizikai, geokémiai és biológiai problémák megoldása érdekében kell megtennünk. Lehetetlen e problémák megoldása anélkül, hogy ne tanulmányoznánk a födkéregnek azt a kétharmadát, amelyet óceánok borítanak, az óceánok fenekén levő üledékeket, amelyek évek százmilliói alatt halmozódtak fel. Az óceánok és tengerek vizének köbtartalma 1370 millió köbméter, e víztömeg nagyságát azonban általában el sem tudjuk képzelni. Nem alaptalanul támad az a gondolat, hogy bolygónkat több joggal nevezhetnénk „Óceán”-nak, mint „Föld"-nek. Az óceánokban és tengerekben végbemenő valamennyi folyamatot alapvetően meghatározzák a víztömeg sajátosságai: hatalmas tömege, keveredése, hőmennyisége, sótartalma, nagyszerű képessége, hogy a legkülönfélébb kémiai vegyületeket feloldja, élettel és élőlények maradványával, illetve anyagcseretermékeivel való telítettsége. A világóceánban az öszszes folyamatok kölcsönösen összefüggnek és feltételezik egymást. A „Vityaz” nevű szovjet kutatóhajó kutatásai a Csendes-óceánon megerősítették e feltételezés helyességét. Az oceanológia tudományának tehát komplex teljességre kell törekednie. Hatalmas tartalékok A szerves anyagok, amelyek a tengeri növények és állati szervekben találhatók, jelentősen meghaladják a szárazföldi készleteket. A tengerekből évente kifogott élőlények — a cethalakat nem számítva — körülbelül 38 millió tonnát tesznek ki, ebből körülbelül 34 millió tonna a hal. Elgondolható, hogy a tengerekben és óceánokban élő halak mennyisége ennek több mint tízszerese, vagyis félmilliárd tonna körül jár. A puhatestűek, rákfélék és egyéb — a halak táplálékául szolgáló — élőlények száma ennek tízszerese, vagyis 4—5 milliárd tonna. A tengerek és óceánok teljes élő népességének súlya — durva becslés szerint — 16—20 milliárd tonna. E gyorsan növekvő és anyagutánpótlását könnyen biztosító növényzet és gerinctelen állatvilág évi termelő képessége többszörösen meghaladja saját mennyiségét. S éppen az óceán élő népességének ez a tömege az, amelyet mind ez ideig csak egészen jelentéktelenül, mintegy 4 millió tonna erejéig hasznosítottak. Ez nyitja meg a jövő legnagyobb távlatait. Kimeríthetetlen forrásról van szó, és szabad-e ilyen hatalmas tartalékokat kihasználatlanul hagyni? A szovjet kutatók elsőként határozták meg az AZ ÓCEÁNOK GAZDAGSÁGA élet mennyiségi eloszlásának térképét, nemcsak hazai vizeiken, hanem a Csendes- és az Indiai-óceánon, valamint az Antarktisz vizein is. Szüntelenül megújuló növényi készlet Az emberiség ez ideig csak a tengerparti hínárokat hasznosította. E valóban értékes nyersanyagkészlet felhasználásának sokféle módját dolgozták már ki az élelmiszer-, gyógyszer- és textilipar számára. (Tengereinkben azonban még a hínárok kihasználása sem megfelelő, bár ebből az értékes készletből legalább 12—15 millió tonna áll rendelkezésre). Igaz, hogy amint a partmellékről a tengerek és ócánok belseje felé haladunk, az állati és növényi szervezetek mennyisége csökken, de az óceánok vizében oldott állapotban bőségesen vannak a növényi vegetációhoz nélkülözhetetlen anyagok, kivéve a nitrogén- és foszforvegyületeket. Az óceánok mélyén azonban az előző hosszú évezredek folyamán és évmilliók során hatalmas mértékben halmozódtak fel a „műtrágyák”, s ebben a raktárban kimeríthetetlen tartalékok vannak biogén elemekből, foszfor- és nitrogénsókból. Elég, ha annyit mondunk, hogy a tengerek és óceánok felső övezeteiben élő növények évi tápsószükséglete nem haladja meg a mélyben levő készlet 0,01 százalékát. A tengeri élőlények a bennük felhalmozódott szerves anyagok 99 százalékát pusztulásuk után ismét a vízbe juttatják, csakúgy mint élettevékenységük termékeit. Így tehát az élő szervezetek testében foglalt szerves anyagok visszakerülnek a vízbe — annak a ma még jelentéktelen résznek a kivételével, amit az ember az óceánból kiemel. A termékenység alapjául szolgáló készletek tehát az óceánban szüntelenül megújulnak. Ezek az anyagok azonban a nehézségi erőnek engedelmeskedve feltétlenül elmerülnek az óceán mélyebb rétegeibe, ahonnan visszajutásuk nem olyan egyszerű. Halakklimatizálás Sokféle módon igyekeznek biztosítani a tengeri hal- és emlősállat-állomány megóvását a kimerüléstől. Számos nemzetközi szervezet korlátozza a halászati körzeteket és évadokat, védi a fiatal halivadékokat a kihalászás ellen. A legrégibb és legtevékenyebb szervezet a Nemzetközi Tengerkutató Tanács, amelyet 1902-ben alapítottak. Érdekköre kiterjed az Atlanti-óceán északkeleti vizeire, valamint a Balti- és a Barents-tengerre. Nagy reményekre jogosít az a nemzetközi együttműködés, amely az iparilag értékes halak — hering, szardínia, tőkehal, tonhal, tengeri sügér és lazac — tenyésztését és transzóceáni akklimatizálását akarja megoldani. Az említett legértékesebb halfajok, a tonhal és szardínia kivételével, normális körülmények között csak az északi féltekén fordulnak elő. Reális feladatként áll előttünk, hogy elterjesszük őket a déli féltekén is, ahol bőségesen van számukra táplálék. A szovjet tudósok már többször tettek ilyen indítványt nemzetközi konferenciákon. Ez lehetőséget nyújtana arra, hogy a jelenlegi iparszerű tengeri halászatot halgazdálkodássá alakítsák át. Kedvező eredményeket nyertek a szovjet tudósok a nagyfejű tengeri pókhal (Mugis cephalus) és a halak számára táplálékul szolgáló szervezetek, a Mollusca sindesmii és a Nereis-féreg a Kaspi-tengerbe való áttelepítésével, valamint a balti szalaka-heringeknek az Arai-tengerben való meghonosításával. Reméljük, hogy a jövőben a tengerek és óceánok élő nyersanyagkészletének felhasználása egyre inkább az ésszerű gazdálkodás jellegét viseli majd. 8 millió tonna arany A tengerek és óceánok felmérhetetlen ásványkincsei szinte teljesen kihasználatlanok. A kőolajat csupán a Kaspi-tenger partja mentén aknázzuk ki, az Egyesült Államokban pedig a Mexikói- és Kaliforniaiöbölben folyik hasonló munka; ezenfelül sokat termelünk még ki a tengervízből és néhány járulékos tárolómedencéből (például a Kara-Bogaz és Szívás). Pedig még elképzelni sem könnyű, hogy milyen nagy mennyiség van az óceánokban abból a 36 kémiai elemből, amelyet vizük oldott állapotban magában foglal. Elég talán arra rámutatni, hogy csak aranyból 8 millió tonnát, nikkelből 80 millió tonnát, ezüstből 164 millió tonnát, molibdénből 800 millió tonnát, jódból 80 milliárd tonnát tesz ki ez a mennyiség. Igaz, hogy ezek az anyagok a tengervízben igen gyenge koncentrációban találhatók és kivonásuk bonyolult technikai feladat. A tenger sok növényi és állati szervezete azonban biokémiai úton saját testében koncentrálja a vízben oldott ritka elemeket. Bármilyen nagyok is a tengervízben oldott ásványi kincsek, a tudományos és műszaki világ mostanában inkább a tengerfenékre, a fenéküledék ásványi gazdagságára, az üledék alatti földkéregre és földköpenyre összpontosítja érdeklődését. Már maga a fenék felszíne, illetve legfelsőbb rétege is figyelmet érdemel. Az óceán fenekét gyakran vasmangán konkréciók magas vas- és mangántartalmú tömör rétege borítja gömböcskék és lepénykék alakjában. (Konkréciónak a tengerfenék üledékben, illetve az üledékes kőzetekben található többnyire kerekded ásványokat nevezik, amelyek valamilyen „mag”-ot, például homokszemet, kövült maradványt körülvevő ásványi rétegekből állnak.) E konkréciók mennyisége meglepő: a „Vityaz”kutatóhajó rendszeres tengerfenék-fényképei alapján végzett számítások a Csendes-óceánra százmilliárd tonnás előfordulásokat jeleznek. Felmérések szerint a világ szárazföldi kobaltkészlete egymillió tonna, ugyanakkor egyetlen konkrécióban körülbelül egymilliárd tonna kobalt található. Az Egyesült Államokban már megkezdték az óceánfenék vas-mangán konkrécióinak kiaknázását. A Szovjetunióban nagyobb tartalékok a Balti-tengerben, a Barentstenger néhány részén, s főleg a Kara-tengerben fordulnak elő. Fúrások a tengerfenéken Az óceánnal kapcsolatos legérdekesebb tudományos kérdés, az óceán alatti földkéreg megfúrása. E vállalkozásban a tudományok egész sora érdekelt, hiszen mielőtt a tulajdonképpeni kéreghez eljutnak, a fúrásnak az üledékek teljes vastagságán, több száz méternyi vagy talán kilométernyi rétegén kell áthatolnia. 1961-ben amerikai tudósok Puerto Rico körzetében végrehajtották az első próbafúrást a tengerfenéken. Vállalkozásukat 1962-ben folytatták. Kétségtelen, hogy a közeljövőben a tenger, illetve az óceán fenekén végzett fúrások éppen olyan megszokottá fognak válni, mint jelenleg a szárazföldi fúrások. A geológiai feltáró munka messzire túlnyúlik a partokon, főleg persze az olyan tengerrészeken, ahol a part menti sekély vízmélység még száz kilométereken át folytatódik. Ha azonban a köpeny elérését tűztük ki feladatul, akkor ezt az óceán víz alatti platóján kell megvalósítanunk, ahol a földkéreg 5—6 kilométernyire vékonyodik, szemben a szárazföldek alatti 35—40 kilométeres vastagsággal. Ha ehhez még hozzávesszük, milyen jelentősége van a tengernek mint vízi útnak, mit nyújthat a híradásnak, s milyen befolyása van az éghajlatra, akkor láthatjuk különösen az óriási távlatokat. S persze más feladatokat is! A radioaktív fertőzés veszélye Az utóbbi időben halaszthatatlanná vált az óceánok és tengerek megóvása a szennyeződésektől, továbbá nyersanyagkészleteik megvédése a rablógazdálkodással és az ezzel szükségszerűen együtt járó kimerüléssel szemben. Az ilyen irányú intézkedéseket egy ország sem valósíthatja meg önmagában, csak nemzetközi együttműködés segítségével. Az óceán vegyi szennyeződése szempontjából a radioaktív anyagok jelentik a legfőbb veszélyt. A legolcsóbb és a legegyszerűbb eljárás, ha az ipar egyre növekvő radioaktív hulladékát a tengerek és óceánok fenekére süllyesztik. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ez egyben a legésszerűbb és legveszélytelenebb megoldás is, sőt ennek éppen az ellenkezője igaz! Még a közelmúltban is úgy gondolták, hogy az óceánok mély vizeiben csak rendkívül kis mozgás megy végbe. A Csendes-óceán mélységi áramlatain a „Vityaz” kutatóhajó sok közvetlen sebességmérést végzett, s ezek kimutatták, hogy az áramlási sebességek gyakran meghaladják az óránként 720 métert is. 4. mélyvizek keveredésének ütemét tehát nem évszázadokban vagy évezredekben kell számítani! Emellett számos emlős, hal és gerinctelen állat, amely a tengerek mélyén él, 24 óra alatt száz- vagy akár ezerméteres függőleges irányú elmozdulásra képes. Az óceán felszíni vizeiben élő cetek és halak beleit gyakran töltik meg mélytengeri halak és rákfélék. A radio-A város első epitoelemei a négy méter átmérőjű acélgömbök lennének. Egy-egy ilyen acélgömbnek olyan víznyomást kell kibírnia, mint amennyi egy hatalmas óceánjáró súlya. Egy „mélytengeralattjáró" hajó indul a kitűzött pontra (1), ahol összerakják az acélgömböket, kiponyvázzák és kialakítják a tudósok az első mélytengeri települést. A fúróberendezést üzembe helyezik és több rétegen át kipróbálják (2, 3, 4) összekötvén (5) így egymással az emeletszerűen elhelyezett gömböket. A gömbök oldalán megfigyelőkúpokat helyeznek el (6). Egy zsilip (7) vezet a munkateremből a hálóhelyiségbe (8) és egy televíziós monitorral ellenőrizni lehet az egész „gömbrendszert”. Mögötte helyezkedik el egy komputerhelyiség (9) és azután a „lakógömb” (10). Egy műanyagból készült zsilipkamra (11-12) árasztással biztosítja (13) a ki- és belépést a nagynyomású vízbe. Az energiát egy atomreaktor (14) szolgáltatja és a gömbegységeket addig lehet szaporítani, ameddig egy teljes mélytengeri várost alkotnak (15) , aktív hulladékanyagok néhány nap alatt a felszíni vízrétegekbe emelkedhetnek az állatok rendszeres, fokozatos vertikális vándorlása révén. Arra is tekintettel kell lennünk, hogy sok tengeri élőlény koncentrálni tudja testében a radioaktív anyagokat. Emellett egyáltalán nem kétséges, hogy az ember a legközelebbi évtizedekben ipari méretekben is „leköltözik” az óceán mélyére. Ha pedig radioaktív elemekkel fertőzzük a mélyvizeket, akkor ezzel saját utunkat zárjuk el. Erre gondolnak a Szovjetunió képviselői a nemzetközi kongresszusokon és konferenciákon, amikor ellenzik az óceán felhasználását az ipar radioaktív hulladékainak elsüllyesztésére. * * Az óceán mindenkié — az egész emberiség köztulajdona. Tudományos és gyakorlati hasznosítása az egész emberiség ügye. Éppen ezért kutatásában, kiaknázásában a legteljesebben érvényesülnie kell a nemzetközi együttműködésnek. Itt Egy mélytengeri kutatóváros amerikai terve MAGYAR IFJÚSÁG Ut 72/21